Holdfényes újjászületés (Vámpírmese) XVII.fejezet

Mélyen a szemébe néztem, láttam a vörösen izzó tekintetét, egyszerre elfogott az undor, hoyg tölűk származom. Viszont meg kellett ölnöm, csak így lehetet nyugtunk Armellel, Armel oda adta a kardomat, majd előrántotta az izzó szemű féreg is.
- Most meg fogsz hallni...soha többé nem fog vörösen izzani a szemed!- egyenesen belerohantam, éreztem ahogyan a kard hegye,a bordái között utat keres. Nem jött ki a hang a torkán, csak a vér csorgott a szála széjéről, de még nevetett ekkor viszont még mélyebbre toltam benne a kardot és már nem nevetett. Furcsa volt, még csak nem is védekezett, de nem akartam többet rá gondolni, elindultam hazafelé.

- Anna!Várj...jól vagy?
- Ühümm...- bólintottam, és tovább mentem Armel ekkor karjába vett, látta gyenge vagyok. Thomas már felpolcolt a csomagokkal az autóban volt, a ház is üres, nem értettem miért megyünk. Mary már a kocsiban szuszókált, Thomas még Armellel megvitatta a mai estét én meg felmentem a fürdőbe, és csak bámultam magam elé. Ahogy láttam a vértől csöpögő arcomat, minden véres volt, láttam magam előtt ahogy vért köp és nevet rám. Minden felmerült az öldöklés a vér a gonoszság, mi lett belőlem.
- Mi lett belőlem?! - ordítottam és a tükör bánta, mind apró szilánkokra tört, de nem szűnt meg így is láttam magamat, leborultam a földre a szilánkok vágták a lábam, de ez zavart a legkevésbé. Az egyik törött szilánkba észre vettem valami furcsát, a szemem még mindig vörösen izzott. Álltalában csak harc közben ilyen a szemem, és pár másodperc után újra a régi. Gondoltam, csak az idegességem miatt ilyen majd elmúlik. Gyorsan észhez tértem, hideg vízzel megmostam az arcom és próbáltam nyugodtan visszamenni a kocsihoz. Elindultunk, Armel vezetett, Thomas meg hátul a felébredt Marynek mesélt.

Szép idillnek tűnt, ha nem lennék vámpír, azt mondanám, mint egy család. A csupasz fák rohantak, csak néztem ki a fejemből, gondolkoztam az életen, nem tudtam elképzelni, hogy visszamegyek Londonba, ahol bárki felismerhet. Mit mondok majd, miért tüntem el, a szüleim hol vannak. A komor felhők mögött már felkelt a nap, reggel volt, elment az idő, újra itt, mintha röpke perc alatt érkeztünk volna meg. A külvárosnál álltunk emg, tudniillik itt laktak az újgazdag családok, azelőtt sosem jártam itt. Meglepődtem egy kcsit mikor Armel, az egyik ház kapujához állt.Mary újjongva kiugrott a kocsiból, és örült az új otthonának. Akkor most egy új kezdet, talán új élet. Amikor kiszálltam megtántorodtam, a friss levegőtöl, Thomas Mary után rohant, pont mint amikor megismertem. Armel észre vette, hogy nem vagyok valami jól. Odajött és átölelt.

- Jól vagy? - kérdezte szelíd, hangon. Mint régen hideg keze csak felmelegített. Megráztam a fejem.
- Semmi, csak néha rámtörnek az emlékek.
- Értem, menjünk be inkább.-majd megfogta a kezem és puszit nyomott, az arcomra.
Elterültem a kanapén és csak néztem előre, bámultam a semmibe, ekkor Mary ugrott elém a plüss nyuszijával.
- Tündérnagylány! Miért piros a szemed? A Tündéreknek piros a szeme?- ekkor felugrottam és rohantam volna el, hogy megnézhessem tényleg vörös-e még a szemem, de közben nekimentem Armelnek.
- Hova sietsz?- kérdezte mosolyogva, majd arca komorrá vált, rájött a válaszra.
- Armel! Hidd el nem tehetek róla, mielőtt elindultunk még olyan volt, azt hittem az idegességem miatt és, hogy elmúlik.
- Akkor, közel van... Thomas beszélnünk kell. - elviharoztak én meg, próbáltam választ találni mindenre .Gondoltam felmegyek fürdeni és elrendezem magam, talán le is tudom nyugtatni magam. Egy idő után furcsa volt, mintha nem is a fürdőben lennék, aggasztó képek törtek rám, amiben halál és szenvedés volt. Zihálva tértem vissza, a fürdő párás melegébe. Megtörölköztem és átöltöztem, a nappaliban Mary várt rám és újabb kérdéssel támadott le.
- Anna! Anna! Már nem is piros a szemed, pedig szép volt olyan volt, mit az én nyuszim foltja. - majd apró kezeivel rámutatott a nyuszi fenekén lévő élénkpiros darabkára. - megsimogattam Mary fürtjeit és elindultam az ajtó felé. Az esti szél az arcomba kapott, és elindított, hogy körülnézzek. Ahogy sétáltam végig az utcánkban, láttam a szomszédok lakását, a sok emlék. Kiértem a főtérre, eszembe jutott, hogy itt találkoztam Armellel.

Leültem a szökőkút szélére és újra átéltem, milyen volt amikor megszólított.
Emlékszem már késő este volt, csak sírtam, mert a szüleim nem meséltek semmit a múltamról. Ekkor előlépett a sötétből, arról kérdezett miért nem vagyok otthon. Akkor néztem elöszőr sötét szemeibe, már akkor elvarázsoltak. Megint végig folyt az arcomon egy könnycsepp, el se tudtam képzelni igazán, hogy mennyi ideje szeretjük egymást. Ekkor valaki előlépett,persze, hogy Armel volt az.
- Jóestét. Hogy, hogy nem vagy még otthon?- elmosolyodtam, leült mellém megfogta az állam és közel húzott magához. Láttam a szemében a fájdalmat, tudtam, hogy nem jelent jó dolgot a vörösen izzó szemem.
- Anna...tudod van a háború és...- elcsuklott a hangja, mesgszorította a kezem.
- Armel ne aggódj semmi gond nem lesz! Mindent megteszek, hogy ne essen senkinek baja.
- Nem érted...Lehet, hogy el fogsz veszíteni. - arca elsötétült, hanga komoly lett, az én szemem meg, megtelt könnyel.
- Armel... - suttogtam.- Nem fogsz meghalni. - majd a vállára borultam.
Akkor se értem miért mondassz ilyeneket...
- Tudod sokan azt mondják, csak akkor győzhetünk, amikor kitör belőled az ami bent lakozik nagyon mélyen. Valószínűleg....- elakadt a szava. - inkább folytatjuk máskor, most pihened kell.- majd elindultunk hazafelé. Amikor beléptem az ajtón a konyha felé vettem az irányt, halottam ahogy Thomas kérdezi Armelt, hogy hogy reagáltam. Inkább nekiálltam készíteni, egy teát. Egy kortyot ittam belőle, elkezdtem remegni, a csésze kiesett a kezemből, soha nem volt gond, de most vadul remegtem és a földre zuhantam.

A mellkasomon erős szúrást éreztem, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is múlt.
Zihálva néztem Armelékre, akik aggódva figyelték minden mozdulatom, akármit tettem csak a kárhozat jele volt. Előre borultam, csak néztem a padlót és eluralkodott rajtam az őrültség. Felnéztem, és ahogy pásztáztam a konyhát megakadt a szemem a konyhakésen. Lassan elindultam a pulthoz, majd hirtelen felkaptam és a hasamba döftem. Nem is fájt annyira, láttam, ahogy a vér csepeg le a padlóra, vége van mindennek. Elfeküdtem a padlón és vártam, hogy jöjjön értem a halál. Armel fölém hajolt, a kést kihúzta, beleremegett az egész testem. Most már meg kell hallanom, elfolyt minden vérem, majd kezdett tisztulni a kép körülöttem. Már csak a vér folt volt rajtam, a seb eltűnt. Csak ordítani tudtam.