Fantasy történetek - 54.oldal

- Transportus Lirien... - a szóra hófehér köd vette körül őket. Majd egy hatalmas fény villant fel, Harry és Daniel is becsukták a szemüket. Úgy érezték az egész ház forogni kezd, de mikor kinyitották a szemüket egy kicsi kőszobában voltak, körülöttük 3 sárga kör pulzált. Mind a hárman kiléptek a körből és a szobából...

Harry és Ginny azonnal hátra fordultak, s most megpillantották a zaj forrását, mely a bokrok felől közeledett feléjük. A bokrokat széthajtva és a fák takarásából előlépve egy tucat kentaur vágtatott a tisztás felé, hogy társaik segítségére siessenek. Az első roham egyszerűen átugrott Harryék feje fölött és a halálfalókra rontott, lábdobogásukkal megrengetve a földet...

A mágus feladata az volt, hogy megölje a megzavarodott Eroest. A dolgot sikeresen véghez vitte, s mikor látta ellenfelét holtan a földre rogyni el is ment, amilyen gyorsan csak tudott, így nem vette észre azt, ami ezután történt...

- Olyan bonyolult ez az egész. Igazából mi – mi mindannyian – egy család voltunk valamikor… minden varázsló és sok mugli. Aztán minden összezavarodott Voldemort miatt. – Harry felnézett a nagymamájára. – Jó lenne tisztábban látni a dolgokat. De amikor azt hiszem, minden letisztult, újra zavarossá válik...

Harrynek bevillant az agyába egy régi emlék, s rögtön előhúzta a varázspálcáját. Óvatosan célzott vele, majd kiszórta a bűbájt – Ginny táskájának alja hangos reccsenéssel kiszakadt és a lány füzetei és tintatartója a földön kötött ki. A tintatartó furcsa mód nem tört ezernyi darabra, hanem békésen megállt a talpán, várva, hogy gazdája felvegye...

Az ajtó hangtalanul elvált a kerettől, ahol a hosszú égésnyom húzódott, és kitárult. Apró faforgács és szálkák potyogtak a földre, de az ajtó olyan halkan mozdult, mintha némító bűbájt szórtak volna rá.
Harry, Ron és Hermione besurrantak az üzlethelyiségbe, de mielőtt becsukhatták volna az ajtót, hosszú reccsenés hallatszott, ami az éjszaka csöndjében aggasztóan zajos volt...

- Arthur, ez nem hivatalos megbízás – folytatta az igazgatónő. – Nincs köze a Főnix Rendjéhez, Mundungus bandájához azonban annál több.
Mr Weasley vonásai megkeményedtek.
- Hogy érted ezt?
- Pomona látott valakit az üvegházban, mielőtt riasztotta volna az őrszolgálatosokat. Egy kék taláros, csuklyás illető – talán az, akiről te is beszéltél, mikor Mundungus Fletcher…

A köd, ha pára és a fák lombkoronái alatt látni lehetett a világ, az élőlények, a mágusok mozgását akik háborítatlanul éltek együtt a az erdő lakóival a kentaurokkal, koboldokkal akik a föld mélyén áskálódtak , unikornisokkal akik a havasi rétek magaslatain legelésztek, óriásokkal akik a magas hegyek hágóit őrizték...

Hangos sikítás rázta meg az egész kastélyt. Linda hidegverítékkel borított arccal ült fel ágyában. Hirtelen azt sem tudta, hol van. A rémálomban, vagy a rideg valóságban. Hamarosan még egy sikoly hasított a sötétségbe. Linda azt is tudta, hogy mi is az oka a nagy felfordulásnak. Közvetlen ágya mellett ott ágaskodott egy, az ablakon benyúló derékvastagságú ág. Lassan mozgott is a növény. Olyan volt, mintha ki akarna tapogatni valamit. Linda felugrott az ágyról, és magára kapta az este hevenyészve...

- A Sötét Nagyúr nem tudja, hogy ti ismeritek a titkát – világosította fel őket Piton. - Azt sugalltam neki a jelentésem alkalmával, hogy Dumbledore túl éretlennek tartotta Pottert, hogy elmondja ezeket a tényeket, s helyette inkább engem avatott be. Mivel a jóslattal kapcsolatban a Nagyúr már rádöbbent, hogy Dumbledore nem mondott el nektek fontos dolgokat, minden szavam elhitte...