Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Delia már a széles kőoltárra volt kötözve. Cobus szobra fenyegető közönnyel nézett le rá....
Windshear-Szélnyírás
A második balforduló
Bevezető
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai...
Friss hozzászólások
91esfiu: Drága vinzso! Ismét izgalmas d...
2021-11-28 22:05
eliksz13: Nagyon, nagyon, nagyon jó ! In...
2021-11-28 21:49
BURGONYA: TE AKKORA BAROM LEHETSZ, MINT...
2021-11-28 08:30
BURGONYA: NAGYON JÓ! ISMÉT ELSZíVTÁL VAL...
2021-11-28 08:29
Szergejecske: Nem értünk egyet. Vannak olyan...
2021-11-26 15:10
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Harry Potter és a Varázslók Háborúja 27.

27. fejezet
A teljesíthetetlen kérés

A diákok hangos beszélgetés és ideges lökdösődés közepette hagyták el a nagytermet, miután Flitwicket felkísérték a gyengélkedőre. A tömeg csigalassúsággal haladt és kisebb káosz uralkodott, ahogy a különböző házakba tartozó diákok összekeveredtek, s néhányan csak akkor vették észre, hogy rossz klubhelység felé tartanak, mikor a házvezető tanáruk rájuk ripakodott.
A bejárati csarnokból kivezető folyosón Harry a fal mellé húzódott, hogy megvárja, amíg elmennek mellette a diákok.
- Nem jössz? – kérdezte Ginny, mikor látta, hogy lemarad.
- Majd később… - válaszolta Harry, de a tömeg már magával sodorta a lányt.

Megint megbámulták Harryt, ő pedig igyekezett nem tulajdonítani ennek jelentőséget. Kicsit furán érezte magát, ahogy ott állt a falnál, s mire az összes tanuló elhaladt mellette, megkönnyebbülten folytatta útját a gyengélkedő felé, ahová a tanárok követték Flitwick professzort.
Kettesével szedte a lépcsőfokokat, s közben talárja zsebében kotorászott. Kihúzta az egészen kicsire összehajtogatott Feneketlen Zsákot, kibontotta és kivette belőle a Tekergők Térképét. Ha igaz a sejtése, akkor most leleplezheti az imposztort – s magában azért imádkozott, hogy ne legyen igaza.
Megérkezett a gyengélkedő elé, aminek egyik ajtószárnya nyitva volt, s hallani lehetett minden szót, ami bent elhangzott.
- Mi baja volt, Poppy? – kérdezte idegeskedve McGalagony professzor.
- Az Imperius-átok? – siránkozott Bimba professzor.
Rövid szünet, szélsuhogás – Madam Pomfrey talán megvizsgálta Flitwicket egy varázslattal.
- Nem – hangzott a felelet. – Nem mondták ki rá az átkot…
Harry nyitva felejtette a száját.
- Micsoda?! – hüledezett McGalagony. – Az lehetetlen, hogy magától mondott volna ilyeneket, hogy magától támadott volna…!
- Nem, nem Minerva – sóhajtotta a javasasszony. – Úgy tűnik, megőrült. Megtébolyodott valamitől, de biztosan nem volt átok alatt…
Harry hangos léptek zaját hallotta és megpördült. Hagrid sietett a gyengélkedő felé és meg se lepődött rajta, hogy ott látja Harryt, mert nyomban a kilincsért nyúlt.
- Hagrid, várj! – ragadta meg a karját Harry.
Az óriás kíváncsian nézett rá, de Harry a szájára szorította az ujját, hogy ne mondjon semmit. Hagrid kelletlen csendben maradt és visszalépett az ajtóból.
Harry ekkor belesett az ajtón, hogy megbizonyosodjon róla, Fleur is ott van köztük, aztán pálcájával a térképre koppintott és így szólt: - Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!
A kopott pergamenen megjelent a Roxfort térképe, Harry pedig megkereste szemével a gyengélkedő rajzát. A képen öt név volt feltüntetve, ami a valóságnak is megfelelt, csak úgy, mint Fleur neve, ami egy picike pont fölé volt írva pont McGalagony professzor mögött. Harry rövid sóhajtással tudomásul vette, hogy nem imposztorral van dolga.
Bent tovább folyt a beszélgetés:
- De hát mi történhetett vele, amitől így kiborult? – kérdezte Sinistra professzor.
- Nem tudom – felelte Madam Pomfrey. - Több időre lenne szükségem, hogy biztosan megmondjam. Talán ivott valami bájitalt, amit belecsempésztek az italába…
Harry eleget hallott.
- Azt hittem, hallgatózni akarsz – vonta fel a szemöldökét Hagrid, mikor látta, hogy Harry elteszi a térképet és indulni készül. – Hová mész?
- Ha akarsz, velem jöhetsz, de lehet, hogy nem fog tetszeni, amire készülök… - dörmögte Harry, mire Hagrid megállt előtte és csípőre tette a kezét.
- Ha te készülsz valamire, abból semmi jó nem sül ki! – csóválta busa fejét az óriás.
- Csak benézünk az egyik tanár irodájába.
Hagrid rögtön tiltakozni kezdett, de Harry lepisszegte.
- Jaj, gyere már! Ne mondd, hogy Piton után még bízni tudsz egy tanárban is!
Ez hatott. Hagrid kicsit elsápadt a név említésétől, mely nem olyan hatással volt rá, mint Voldemorté – Harry ezt látta a szemében. És azt is tudta, ha nem kötné a Pitonnak tett megszeghetetlen eskü, akkor sem merné elmondani Hagridnak, hogy ő és Piton együtt harcolnak Voldemort ellen.

Furcsa érzés kelt életre benne, ahogy eszébe jutott a volt bájitaltan tanár. Máskor nem is gondolt rá, milyen furcsa helyzet alakult ki, de most hogy itt állt előtte Hagrid, mintha árulónak érezte volna magát. Elárulja Hagridot, mert esküt tett annak az embernek, aki megölte Dumbledore-t. Ez járt a fejében, amíg a régi sötét varázslatok kivédése tanterem felé tartott, de mikor megérkeztek, rögtön elhessegette ezeket a gondolatokat. Az ajtó mellett kicsi ezüst tábla hirdette: Mágikus önvédelem.
- Mit művelsz? – kérdezte Hagrid, mikor Harry benyitott a terem ajtaján és átvágva a padok közt, az iroda felé vette az útját.
- Gyere csak! – hívta Harry és felszaladt a rövidke lépcsőn, majd pálcájával kinyitotta a zárat és belépett.

A sötét varázslatok kivédése tanár irodája minden évben más és más berendezési tárgyaknak adott otthont, s mialatt Harry körbenézett a teremben, önkéntelenül is eszébe jutottak a korábbi emlékek. Első SVK tanára, Mógus idején az iroda minden sarkába fokhagymafüzéreket akasztottak, hogy elriasszon egy állítólagos vámpírt. Mikor Lockhart dolgozott itt, valósággal uralma alá hajtotta az irodát, mivel minden szabad helyet a saját fotóival és festményeivel fedett le, így aki belépett hozzá nem egy, hanem legalább harminc Lockharttal találta szembe magát. Lupin tanársága idején volt talán a legszerényebb berendezése az irodának; amire Harry emlékezett csupán egy kákalagos akvárium, néhány szakkönyv és egy utazóláda volt. Mordon, vagyis Barty Kupor furcsa tükrökkel, malíciamutatókkal és álságdetektorokkal rakta tele a szobáját, az utána következő Umbridge viszont cica-mintás tányérokkal és csipketerítőkkel, amitől hányingere támadt Harrynek, valahányszor belépett ide. Piton SVK irodája már ismerős volt a diákoknak. Sötétségével és bizarr berendezési tárgyaival (fotók, preparált állatok) hasonlított a bájitaltan teremre.
Fleur azonban Lupinhoz hasonlóan szerényen rendezte be az irodát, ami Harry számára egyet jelentett az első gyanús jellel. Nem olyannak ismerte Francicát, aki két esküvői és egy családi fotóval, meg néhány terítővel beéri.
- Igazad volt, nem tetszik, amit csinálsz – jelentette be mögötte Hagrid, ösztönösen suttogóra véve hangját. – Betörsz Fleur irodájába! Mégis mire jó ez?
Harry megfordult és az óriás szemébe nézett.
- Arra jó, hogy megbizonyosodjak a sejtésemről. Szerintem Fleur nem teljesen önmaga…
Hagrid meghökkent.
- Mi? Úgy érted az Imperius átok alatt van?
Harry bólintott. Pálcáját előreszegezve lassan körbesétált a szobában. Kinyitotta a szekrényt, de abban csak jó néhány színes talár függött. Ez már jobban illik Fleur-höz – gondolta Harry.
- És ezt mégis mire alapozod? – kérdezte Hagrid.
- Arra, hogy mágikus önvédelem oktatóként olyan állása van, ami minden évben cseréli a tanárát…
Hagrid nem értett egyet vele.
- Harry, ez már nem sötét varázslatok kivédése! – mormogta. – Nem hat rá az az átok…
- Igen, Mordon is említette – bólogatott szórakozottan Harry és az íróasztalhoz lépett. - De talán tévedett…
Kinyitotta a fiókot – abban több pergamen, toll, egy vörös macskákkal díszített giccses zsebkenő („Ezt tuti Ginnytől kapta!”), egy fémgolyóbis és egy tanári napló feküdt szépen elrendezve.
Belenézett a naplóba, de csalódottan állapította meg, hogy abban csak érdemjegyek szerepeltek, meg a névsorban négy gyerek neve aláhúzva, ezek mellett büntetőmunka bejegyzéssel.

Visszatette a naplót a helyére és kivette a fémes gömböt. Az egész nem volt nagyobb egy törpe golymóknál; Harry a fény felé tartva megvizsgálta. A golyó nagyon egyenetlen és durva felületű volt, telis-tele karcolásokkal, sőt véséssel. Egy-két helyen sima volt, itt elmosódott csillogást lehetett felfedezni rajta, mintha üveggel olvasztották volna egybe a fémet.
- Van ötleted, mi lehet ez? – mutatta Hagridnak a golyót.
- Gőzöm sincs – válaszolta kissé türelmetlenül a vadőr. – De jó lenne, ha sietnél, mert nem szeretném, ha rajtakapnának egy másik tanár szobájában kutakodva.
Harry letette az asztalra a gömböt.
- Te nem kutakodsz. Ha megtalálnak, majd azt mondom, hogy most kaptál rajta engem és épp ki akartál vinni…
Hagridot ez nem nyugtatta meg, de Harry már a fura fémdarabra figyelt és rászegezte a pálcát.
- Demonstrate! – suttogta a varázsigét, de nem történt semmi. A golyóbis tökéletesen varázstalan volt.
Csalódottan ezt is visszatette a helyére, majd megpróbálta visszatolni a fiókot, de az megakadt. Löködni és feszegetni kezdte, de nem mozdult.
- Átkozott fiók… - morgolódott, majd ekkor hirtelen megállt. Töprengve Hagridra nézett.
- Mi van? – kérdezte Hagrid.
- Talán maga az iroda van megátkozva – vetette fel az ötletet Harry. – Talán aki sokáig használja az irodát, lassan rákerül az átok. Ha embereket meg tárgyakat el lehet átkozni (pecsétnyomókat – tette hozzá gondolatban Harry), akkor szobákat is, nem igaz?
Hagrid nem válaszolt, még mindig az ajtó előtt állt és néha hátrapillantott a válla fölött, hogy megnézze, nem figyeli-e őket valaki.
- Lehet, hogy Flitwickkel is ez történt… Lehet, hogy a Szükség Szobáját is elátkozták.
- Kicsit kezdesz eltávolodni a szilárd talajtól, pajtás – dörmögte Hagrid, s közben odament Harryhez. Egy erős rándítással visszatolta a fiókot a helyére.
- Most már tényleg menjünk innen! – mondta szigorúan, s Harry beletörődött.
Kimentek az irodából, majd a folyosón elváltak: Hagrid visszaballagott a gyengélkedőhöz, hogy Flitwick professzor állapota felől érdeklődjön, Harry pedig zsebre tett kézzel sétált fel a griffendél toronyba.

Keserűen állapította meg, hogy semmit sem talált, ami alátámasztotta volna az ötletét. Miután látta Flitwick professzor viselkedését, rögtön arra gondolt, hogy az egyik tanár Imperius-átokkal sújtotta. Egy tanár, aki vagy a halálfalóknak dolgozik, vagy a minisztériumnak, vagy maga is Imperius átok hatása alatt van. Abban biztos volt, hogy se McGalagony, se Horatius Lumpsluck nem lehet az, mert ők ki se tették a lábukat a Roxfortból Dumbledore halála óta pár óránál hosszabb időre. Viszont amint megpillantotta Fleur arcát a tanárok között, azonnal beugrott neki a veszélyes állása és az, ahogy hirtelen jelentkezett rá, alig pár nappal az esküvője után.
Mikor belépett a klubhelységbe, látta, hogy szinte még mindenki ébren van és a vacsoránál történt incidens részleteit beszélik meg. Harrynek nem volt kedve csatlakozni hozzájuk, ezért nagy ívben kikerülve a Creevy fivéreket felszaladt az emeletre. Ginnyt nem látta a klubhelységben, ezért arra gondolt, hogy itt lehet a lány és nem is kellett csalódnia. Mikor benyitott a hetedévesek ajtaján, bent csak Ginnyt és Neville-t, és nagy meglepetésére Susan Bones-t találta.
- Na mi van, te újabban griffendéles lettél? – kérdezte tőle Harry.
A lány elpirult, Neville-el együtt, Ginny azonban halkan kuncogott.
- Mondtam, Harry – szólt Ginny. – A szabályokkal már nem sokan törődnek…
Harry ledobta magát régi ágyára.
- Hová mentél? – érdeklődött Neville, hogy más utakra terelje a beszélgetést.
- Hallgatózni, meg leskelődni, ahogy szoktam – válaszolta Harry.
- És megtudtál valamit? – nézett fel Susan.
Harry a fejét rázta.
- Csak azt, hogy tévedtünk. Flitwick nem Imperius átok alatt állt.

A bejelentés ugyanúgy meglepte őket, ahogy Harryt is és részletesen kifaggatták róla, hogy még miről beszéltek a tanárok, ez azonban nem tartott sokáig. Harry egyelőre nem akart szólni Fleur iránti gyanújáról, ami ráadásul teljesen megalapozatlan – ezt kénytelen volt beismerni magának, de nagyon nem örült neki.
- Ginny azt mondta, beszélni szeretnél velem – szólt Neville.
Harrynek azonnal beugrott, miért is jött vissza eredetileg Roxfortba.
- Ja, igen, a segítségedet szeretném kérni – mondta Harry, s Neville érdeklődve hallgatta. – És még Lunáét, sőt, Susant is szívesen látom.
Röviden elmondta, hogy a könyvtári nyomozómunkájában kell neki segítség, s örömmel tapasztalta, hogy Neville minden egyéb kérdezősködés és kíváncsiskodás nélkül azonnal felajánlotta.
Harry a reggeli korán kelés után nagyon fáradtnak érezte magát, ezért nem sokára véget vetettek a beszélgetésnek. Jó éjt kívántak egymásnak és Neville bemászott az ágyba, barátnője mellé. Ginny is hasonlóan tett és összehúzta az ágyfüggönyt, de Harry ekkor kapcsolt.
- Várj – szólt rá suttogva. – Megláthatnak.
Ginny legyintett.
- Neville meg Susie miatt nem kell aggódnod.
- Na és Dean? – Harry még emlékezett rá, milyen bosszantó volt a vacsora alatt régi szobatársa.
Ginny kihajolt az ágyfüggöny mögül és az ajtóra szegezte a pálcát. A zár halkan kattant.
- Aludjon, ahol akar – vonta meg a vállát nemtörődöm módon, majd egy puszit nyomott az elképedt Harry arcára és betakarózott.

*

Másnap szombat volt, így a diákok kihasználhatták szabadidejüket. Bár a Roxmortsi hétvégéket eltörölték (csak októberben engedélyeztek két hétvégét a diákoknak, mikor a koboldok támadása miatt jóformán egy egész sereget felvonultattak a Roxfort őrzésére), érezhetően kevesebben kószáltak a folyosókon. A legtöbben a klubhelységben maradtak vagy kviddicseztek a kettéosztott pályán.
Harry, Ginny, Neville és Susan Bones együtt mentek le a könyvtárba. Harry felmutatta az engedélyt Madam Cvikkernek – a könyvtárosnő ragaszkodott hozz, talán mert remélte, hogy az éjszaka alatt valami varázslat folytán érvénytelenedett -, majd bezárkóztak a levéltárba. Harry becsukta az ajtót és barátaira nézett.
- Beszéljük meg, mi a teendő… - kezdte, de Ginny máris közbe vágott.
- Hagyd csak rám, te menj és keresd meg azt a szellemet! Csak azt mondd meg, melyik kupacban mi van.
Harry elmagyarázta, aztán Ginny hessegetésére hagyta őket dolgozni. Előhalászta a Tekergők Térképét és megjelenítette rajta a kis mozgó foltokat. Legalább öt percébe telt, mire a sok-sok nevet átböngészve megpillantotta a Szürke Hölgyet. A hollóhát szelleme a bájitaltan terem felé vezető alagsori lépcső aljában lebegett.
Harry összehajtotta a térképet és sietve elindult lefelé. Mire megérkezett arra a helyre, ahol korábban Piton, majd Lumpsluck órái előtt várakozott a társaival együtt, a Szürke Hölgy már tovalebegett és a falakat ritkásan fedő festmények előtt úszott a levegőben, látszólag céltalanul, egykedvűen. Harry utána szaladt.
- Várjon, kérem! – kiáltott rá, mire a szellem megállt és megfordult.
Valóban illett rá a Szürke Hölgy kifejezés. Bár arca ugyanazzal a túlvilági fénnyel tükröződött a sötétben, mint a többi kísérteté, tisztán kivehető volt, hogy életében is bánatos, hamuszürke arccal volt megáldva ez a fiatal lány. Nem lehetett több húsz évesnél mikor meghalt – gondolta Harry. A szellem leomló haja is szürke volt – úgy tűnt, már gyerekkorában megőszült.
- Öhm… jó napot – kezdte Harry, miután összeszedte a gondolatait.
A szellemlány érdeklődve nézett rá.
- Beszélni szeretnék önnel… ha nem gond.
A Szürke Hölgy még mindig csak bámult. Majd lassan elmosolyodott és megrázta szellem fejét.
Harry töprengve nézte.
- Kérem – próbálkozott tovább. – Nagyon fontos lenne beszélnünk…
A Szürke Hölgy nem várt tovább, hátat fordított Harrynek és ellebegett.
- Várjon! – szólt utána Harry, de a szellem meg se hallotta. Komótosan belebegett a bájitaltan szertárba a csukott ajtón át.
Harry nem ment utána, csak állt és bosszankodott.
- Sose szólal meg – mondta hirtelen a falon lógó egyik festmény.
- Miért nem? – kérdezte Harry.
- Hát azért, mert néma a lelkem – válaszolta keretei közül a hosszú szőke hajú fiatal nő, miközben egy kőkerítés tetején üldögélt és szórakozottan a lábát lóbálta. Mögötte a festett nap éppen felkelt a horizont mögül. - Életében is néma volt, mert a drága apja kitépette a nyelvét – folytatta fintorogva.
- Mi? – hökkent meg Harry.

A szőkeség ujjai körül csavargatta hajfürtjeit, közben tovább mesélt.
- Állítólag valami próféta vagy mi volt, és folyton csupa rossz dolgot jósolt, amik mind valóra váltak. Elszegényedett a család, az anyja tragikus hirtelenséggel meghalt… végül az apja egyszerűen kivágatta a nyelvét a házimanójával… A manó meg öngyilkos lett, amiért ilyesmire kényszerítették.
A lány megvonta a vállát és tovább lóbálta lábait. Harry a plafonra emelte a fejét és lemondóan sóhajtott. – Hazudott… - motyogta halkan.
- Tessék? – vonta fel íves szemöldökét a lány.
- Semmi… - csóválta a fejét Harry. – Csak valaki azt mondta nekem, hogy egyszer beszélt vele…
A Szürke Hölgy komótos nyugalomban kilebegett a bájitaltan szertárból és továbbúszott fel a lépcsőn, talán a hollóhát tornya felé.
- Akkor annak az illetőnek nagyon erős meggyőző készsége lehetett… - nevetett a festmény, Harry pedig csalódottan tovább állt.
Ez nem lehet igaz! – dühöngött magában. Mért nem szólt Denem, hogy néma a Hölgy? Talán átlátott volna a szitán? Nem, az lehetetlen…
A könyvtár felé vette az irányt, hogy elmondja barátainak, mi történt és a továbbiakban segítségükre legyen a nyomozómunkában. Mikor belépett a könyvtár duplaszárnyú ajtaján, elhaladt a mogorva Madam Cvikker mellett és megérkezett a zárolt részleg levéltári szekciója elé, Ginny, Susan Bones és Neville már a családfákat és leveleket nézegették és egy jegyzetfüzetbe körmöltek neveket. Mikor bement az ajtón, mind felpillantottak.
- Mit mondott a Szürke Hölgy? – érdeklődött rögtön Ginny.
- Semmit – előzte meg Harryt a válasszal Luna, aki ekkor jött ki az egyik szekrény mögül egy családfákat tartalmazó irattal a kezében. – Szia Harry!
Semmit se változott – állapította meg rögtön Harry és egy széles mosolyt küldött a szőke hajú lány felé, akinek vajsörös dugókból fűzött nyaklánca és füle mögé dugott varázspálcája csak még tovább növelte annak látszatát, hogy Luna sültbolond – azonban a látszat csal, Harry tudta ezt.
- Honnan veszed ezt? – nézett rá Neville, felpillantva egy könyvből.
- Mert néma – mondta egyszerre Luna és Harry.
- Néma?! – döbbent meg Ginny, Harry pedig elmesélt mindent, amit a szőke hajú boszorkány festménye mondott neki.
- Hogy az a…! – morgolódott Susan, de a többiek nem tettek megjegyzést.
Harry fogta magát és leült Ginny mellé.
- Úgyhogy nincs más hátra… - maga elé húzott egy még nem vizsgált családfát és rápillantott a jegyzettömbre.
Egy darabig mindenki csendben volt, aztán Neville felpattant a székből.
- De van – szólalt meg kissé tétován. – Harry, szerintem a Szürke Hölggyel lehet beszélni.
Harry egy pillanatra meghökkent.
- Hogyan?
- Nos… igazából nem a kísértetre gondolok… – vakarta a fejét Neville -, de egyszer-kétszer még elsőben beszélgettem egy festménnyel, amit szintén Szürke Hölgynek hívtak. Azért emlékszem rá, mert néha kisegített a belépő jelszóval, ha elfelejtettem. Közeli barátja volt a Kövér Dámának…

Luna a homlokát ráncolta, ami nagyon furcsa volt tőle és letette az irathalmot Ginny elé az egyik asztalkára.
- Azt mondod, lehet beszélni vele?
Neville szaporán bólogatott.
- Aha. De már régen nem láttam a folyosón.
- Én nem emlékszem ilyen festményre – szólt most közbe Luna.
Neville megvonta a vállát.
- Mondom, már rég nem láttam. Talán még nem is jártál ide Roxfortba – nézett a lányra. - Biztos elköltöztették…
- Ez előfordulhat? – kérdezte szkeptikusan Harry. Ötlete sem volt, mért költöztetne át valaki egy festményt egyik helyről a másikra.
- Hát persze! – bólogatott Ginny. – Nem emlékszel? Sir Cadogan festményét is átrakták a Dáma helyére, mikor az megsérült. Ha egy festmény sérül, eltávolítják a helyéről és később renoválják. Előfordul, hogy aztán másik helyre rakják vissza – vonta meg a vállát a lány.
Harryben egy csapásra megfogalmazódott a terv:
- Akkor beszélek a Kövér Dámával. Ha az ő ismerőse, akkor talán tudja, hol van most… - jelentette be és felállt, a családfát visszatette a kupacba.
- Estére kifulladsz a szaladgálástól – mondta vigyorogva Ginny, Harry pedig már az ajtóban volt.
- Ez már csak ilyen rohangálós nap – vonta meg a vállát.
- Inkább rohangálós legyen, mint szörnyeteges… - jegyezte meg sötéten Neville.
Harry, Ginny és Luna összepillantottak.
- Na jó, megyek a klubhelységhez – búcsúzott Harry és átvágott a zárolt részlegen, de csak pár lépést tehetett zavartalanul.
- Én a helyedben nem mennék arra – szólította meg egy kecskeszakállú varázsló festménye, aki a T és U sorok között lógott a falon és egyenest az irattárra látott innen.
- Miért?
A varázsló szomorúan sóhajtva csóválta a fejét.
- Nem diáknak való látvány az – mondta. – A minisztériumiak megérkeztek a bűbájtan professzorért. Őt elviszik és félek, hogy vele az igazgatónőt is. Szomorú, szomorú…
- Mi?! – kiáltott fel Harry és már rohant is a folyosón a szeszélyes lépcsők felé. Oda se figyelt arra, hogy a festmény utána kiált (- Most hová mész? Nem megmondtam, hogy nem neked való?), lerobogott a lépcsőn – az egyik épp kifordult a helyéről és Harry majdnem leesett egy emeletet, mikor leugrott volna az utolsó lépcsőfokról -, majd befordult a sarkon és már hallotta a beszélgetés zaját.
Lefékezett és hamarosan megpillantotta őket. McGalagony és Lumpsluck professzor három minisztériumi varázslóval beszélgetett, akik közül kettő auror volt, a harmadik pedig Harry megítélése szerint egy jegyző lehetett a kezében tartott nagy pergamentekercs és gyorsíró penna miatt.

Egyikük épp egy levelet adott át McGalagonynak, mikor Harry megpillantotta őket.
- Igazgatónő, a mágiaügyi miniszter személyesen kért meg rá, hogy adjam át önnek ezt a levelet – mondta a legmagasabb auror, aki nagyon előkelő fekete zakószerű talárt és elegáns, ugyancsak fekete öltönyt viselt. Hosszú, egyenes barna haja lófarokba fogva lógott, kezére bőrkesztyű feszült.
Harry legnagyobb döbbenetére felismerte az illetőt. Ez késztette rá, hogy azonnal bújjon el a csúcsos sipkájú varázsló szobra mögé, ami már egyszer fedezéket nyújtott neki és Ginnynek, és csak biztos távolról figyelje az aurort, Marcus Leonardot.
- Beidézés? – nézett rá kérdő tekintettel McGalagony. - Miféle…?
- Majd megtudja, ha elolvasta – szakította félbe Leonard és zsebre dugta a kezét. Indulni készült.
Lumpsluck professzor egy lépéssel közelebb ment az aurorhoz.
- Egy pillanat! Én felismerem magát! – mutatott rá kövér ujjával.
Leonard szúrós szemmel az öreg professzor felé fordult. McGalagony felpillantott a levélből.
- Igen… - folytatta biztosabban a professzor. – Maga az a Leonard vagy ki! Januárban szerepelt az újságban a fotója. Magát elrabolták a koboldok…
- Badarság – mordult fel Marcus Leonard.
- Nem, nem! Biztosan tudom! – erősködött Lumpsluck. – McGalagony professzor, higgye el nekem! Ez az ember lehet akár…
- Akár mi, Mr Lumpsluck? – vágott közbe megint Leonard. – Arra céloz, hogy halálfaló vagyok? Vagy kobold szimpatizáns, mint a Főnix Rendje egyes tagjai?
McGalagony összevonta szemöldökét és dühösen meredt az aurorra.
- Ne beszéljen ostobaságokat fiatalember!
- Hah! Fiatalember… - ismételte undorodva a szót Leonard. – Ne beszéljen úgy velem, mintha az egyik diákja lennék, Minerva McGalagony! – fenyegetőzött a férfi.
- Maga meg ne beszéljen velem úgy, mint egy papírtologatóval az ügyosztályán. Elfelejti, hogy a Roxfort igazgatójaként van bizonyos…
- Kegyed csak azért igazgató, mert a minisztérium jóváhagyta – felelte lustán Leonard még mindig zsebre dugott kézzel. - De a helyzet megváltozott, professzor. Nagyon megváltozott. A kobold fenyegetés bizony súlyos gondokat jelent…
- Igen, olyan súlyosakat, hogy maguk hajlamosak megfeledkezni még Tudjakiről is! – csattant fel McGalagony.
Leonard nem válaszolt a vádakra, összeráncolt homlokkal nézte az igazgatónőt.
- Mondja, mi volt ez az egész eltűnés és hasonlók? – kérdezte az öreg Lumpsluck professzor. – Én szinte mindenkit ismerek a mágiaügyi minisztériumban, de magát még nem láttam!
- Az eltűnésem egy titkos hadművelet része volt, Mr Lumpsluck, aminek a részletei a legkevésbé sem tartoznak magára – hangzott a higgadtnak álcázott goromba válasz.
- Szóval valóban a koboldok fogságába esett? – nézett rá McGalagony.
Leonard türelmetlenül bólintott.
- És hogyan sikerült megszöknie?
- Megvannak a módszereim – válaszolta félvállról az auror. – Felfogta, mi áll a levélben? – váltott újra goromba hangnemre, s ezzel együtt McGalagony ajkai is pengevékonyra préselődtek.
- Helyes. – bólintott felsőbbségesen Leonard. – Remélem, megértette igazgatónő, hogy a koboldok bújtatása milyen következményekkel járhat. Nincs szükségünk rebellisekre ezekben az időkben. Épp elég gond nekünk Voldemort nagyúr…
Harry közelebb húzódott a beszélgetőkhöz és a fülét hegyezte.
- Az újságban nem ezt olvasom – jegyezte meg McGalagony miután visszanyerte viszonylagos higgadtságát a név említése után. – Össze-vissza beszélnek. Egyszer a koboldok a közellenség, máskor az óriások, épp a halálfalókra fordítják a legkevesebb figyelmet!
Leonard egészen közel hajolt McGalagonyhoz és halkabbra vette a hangját. Harry erre is felkészült, már rég ott volt a kezében a telefül, így tisztán hallotta, mit beszélnek.
- Épp eléggé foglalkozunk a halálfalókkal, elhiheti – sziszegte Leonard már-már fenyegetően. – Nincs szükségünk ehhez egy földalatti szövetségre. Se a Főnix Rendjére, se pedig egy nevetséges diákmozgalomra.
- De Harry Potter azért kell maguknak, igaz? – McGalagony nem hagyta magát megfélemlíteni.
- A miniszter úrnak talán, hogy megőrizze a politikai népszerűségét – (McGalagony megvetően horkantott) -, de nekem, mint aurornak, semmi szükségem egy taknyos kölyökre.
Most Lumpsluck kelt az igazgatónő védelmére. Húsos ujjával megbökte Leonard mellkasát, hogy rá figyeljen.
- Idehallgasson! Emlékszem én azokra az időkre, amikor Dumbledore nélkül mozdulni sem tudott a minisztérium.

Az auror majdnem felnyársalta a szemével. Harry távol volt tőlük és csak oldalról látta Marcus Leonardot, de valahogy ismerősnek tűnt neki ez az ábrázat.
- Ez nem olyan harc, amire a maguk emberei felkészültek lennének – folytatta Lumpsluck. – Az aurorképzőben nyomozókat oktatnak, de azt nem lehet megtanulni, hogyan lássa át a halálfalók szervezetét és azt az ezernyi embert, vérfarkast és vámpírt, akik mind itt vannak közöttünk! Ez nem egy háború, aminek a Reggeli Próféta nevezi! Nincsenek csaták, amihez maguk úgy értenek! A legnagyobb összecsapás két éve volt a Misztériumügyi Főosztályon. Szükségük van a Rendre, ezt mért nem veszik észre?
- Befejezte? – vágott közbe Leonard, a legkisebb jel nélkül, hogy törődött volna az öreg tanár monológjával.
Lumpsluck csalódottan zsebre dugta a kezét, ahogy korábban az auror és McGalagonyra nézett.
- Holnap tíz órakor, professzor. A viszont látásra!
Azzal távozott két kollégájával a nyomában.
Harry pár másodpercig még várt, aztán előbújt a szobor mögül és McGalagony után sietett, aki már indult vissza az irodájába. Mikor utol érte, az igazgatónő és Lumpsluck megálltak.
- Mit akartak öntől, professzor? – kérdezte Harry.
McGalagony egy pillanatig csöndben nézett rá, aztán összegyűrte a még kezében tartott levelet és a talárja zsebébe gyömöszölte.
- Beidéztek egy tárgyalásra.
- Micsoda? – döbbent meg Harry és Lumpsluck professzor.
McGalagony aprót biccentett.
- Azt akarják, hogy oszlassák fel a Főnix Rendjét és minden tagja álljon az Auror Parancsnokság rendelkezésére… - mondta dühösen. – Nem lehet igaz… Dumbeldore irányítása alatt ilyesmi nem fordulhatott volna elő.
- Nem maga tehet róla, professzor – sietett leszögezni Harry, de legbelül úgy érezte, hogy igaza van McGalagonynak. Dumbledore-ral ezt valóban nem merték volna megtenni azok után, hogy elismerték Voldemort visszatérését.
- És mit fog tenni, igazgatónő? – kérdezte lassan Lumpsluck, s széles övénél fogva rántott egyet a nadrágján, pár centivel feljebb tornázva azt terjedelmes hasán.
- Mit tehetnék, Horatius? Ha elmegyek a tárgyalásra, már vesztettem is – mondta bizonytalanul a tanárnő. - Itt maradok, ameddig lehet és megmaradok titokgazdának.
- Akkor le fogják tartóztatni, ugyanazzal a váddal, mint Dumbledore professzort – mondta Harry, s azért imádkozott, hogy ilyesmi még egyszer ne fordulhasson elő.
- Akkor letartóztatnak! – csattant fel a professzor. – Akkor sem adom ki a Főnix Rendjét!
- Tudom, hogy nem – dörmögte Harry halkabban, mint az előbb. – De ismeri a véleményemet, professzor… - jegyezte meg óvatosan.
- Igen, ismerem, Potter. És maga pedig ismeri a válaszomat! – vetette oda mérgesen, Harry pedig lemondó sóhajjal vette tudomásul, hogy sikerült a közte és az igazgatónő közt kialakult jó viszonyt megint tönkretennie.

A rohangálós nap lassan a végéhez ért, de Harrynek teljesen kiment a fejéből az eredeti ok, amiért elindult a levéltárból, ezért Ginny figyelmeztetésére még egy kör várt rá, át a kastély északi szárnyán, fel a lépcsőházban a Griffendél toronyban a klubhelységig. Azonban ez az út is hasonlóan eredménytelen és értelmetlen volt, mint az első: a Kövér Dáma Harry legnagyobb sajnálatára kifejtette, hogy jó pár éve nem tudja hová tűnt a Szürke Hölgy festménye. Annyit tudott csak mondani, hogy a festmény annak idején a Holló-toronyba vezető csigalépcső lábánál volt, s most a helyén egy faragatlan troll képe függ a falon, ami mindenkire rázza a furkósbotját és gorombán mutogat a középső ujjával a diákokra.
Ez után este nyolcig folytatták a kutatómunkát a család tagjai után, s közben Harry elmesélte mi történt Leonard és McGalagony között a folyosón. A kutatómunka igen lassan haladt: az egész napos keresgélés után mindössze négygenerációnyi név került a jegyzetfüzetbe.
Másnap reggel Harry kilenc órakor ébredt, igen kellemetlen zajra: valaki teljes erőből becsapta a hálószoba ajtaját.
- Kidobták! – dühöngött Neville, ami Harrynek kifejezetten meglepő volt. Ritkán lehetett látni morgolódni valamiért a fiút. – Megáll az eszem! Ja, bocs… Azt hittem, már ébren vagy… - nézett bűnbánó arccal a szemeit törölgető Harryre.
- Tegnap nem aludtam valami sokat… - motyogta Harry, majd lassan eljutottak agyáig Neville szavai és az is tudatosult benne, hogy egyedül fekszik az ágyban. Ginny megint korán kelő kedvében volt.
– Micsodát dobtak ki?
Neville lehuppant Ron üresen hagyott ágyára.
- A festményt – válaszolta sóhajtva. - Egyszerűen kidobták a Szürke Hölgyet.
- Micsoda? – hördült fel Harry és felült az ágyban. – Honnan tudod?
- A házimanók mondták – mondta Neville. - Susie-val meg Lunával egész este kerestük azt a képet, aztán belebotlottunk néhány takarító manóba a hollóhát tornyába vezető lépcsőnél. Azok mondták.
Harry egy pillanatig emésztette magában a hallottakat, majd kiugrott az ágyból, felhúzta a farmerét és gondolkodás nélkül a ládájához lépett. Felcsapta a tetejét és a fekete talárja alól kikotorta a Tekergők Térképét. Közben a válla fölött Neville-hez fordult.
- Mit mondtak, mikor dobták ki a képet?
- Majdnem hét éve – jött a felelet.
- És miért? Mondták, hogy miért? – faggatta tovább Harry s közben felkapta pálcáját az éjjeli szekrényről.
- Nem. Pedig kérdeztük, elhiheted. Annyit mondtak, hogy megtiltották nekik, hogy beszéljenek erről. Az egyik tanár utasította őket.
Harry elgondolkozva hümmögött, s közben pálcájával a térképre koppintott. Azon megjelentek a pici tintafoltok és formába rendeződtek.

Két dolgon járt egyszerre az esze. Az első az volt, hogy melyik tanár adhatott utasítást a térkép kidobására – nyilván olyasvalaki volt, aki Voldemort híve vagy Voldemort irányította őt. Harry elraktározta agyában az ötletet, hogy felhívja McGalagony figyelmét, mennyivel biztonságosabb lenne, ha a tanárok nem adhatnának önként parancsokat az iskola átrendezésére.
A másik dolog, ami foglalkoztatta, pedig az volt, hogy nyomon kövesse az aurorokat az iskola területén. Ha nem Fleur kergette az őrületbe Flitwicket, akkor csakis valamelyik auror lehetett az.
Alaposan átnézte a térképet és megfigyelte, hogy minden emeleten járőrözik egy auror, a meghatározott helyén. Egyikük sem kószált el semerre, de ez nem nyugtatta meg Harryt. Tavaly könnyebb dolga volt, mikor Malfoy ténykedéseit akarta nyomon követni, mert ráállította Dobbyt és Siport, hogy kövessék, mintha az árnyéka lennének. De most vagy tíz aurort kellene szemmel tartania (nyolcat, ha nem számolja a két Rend-tagot, Tonksot és Hestia Jones-t).
Ledobta a térképet az ágyra és kirángatta gyűrött, fehér pólóját a ládája mélyéről, majd felvette és újra Neville-hez fordult.
- Ha kidobták, akkor körül kell néznünk a Szükség Szobájában – mondta Harry. – Biztos oda dugták el…
- A Szükség Szobájában? – csodálkozott Neville.
- Igen ott – válaszolta Harry. - Van egy olyan elrendezése, ami egy lomtárra hasonlít. A manók ott szokták eldugni a törött, meg használhatatlan holmikat.
Neville felpattant az ágyról, mint aki máris indulna. Harry elmosolyodott. Nagyon örült neki, hogy azok, akik egykor a DS tagjaként mellette és Dumbledore mellett álltak, most megint itt vannak, kérdezősködések nélkül.
- Szólok a lányoknak – jelentette be Neville. – Máris mehetünk.
Harry folytatta az öltözködést. Kivette még gyűröttebb talárját és félredobta a Tekergők Térképét, majd leült az ágyra, hogy felhúzza a cipőjét. Ekkor azonban egy másik nevet vett észre a térképen ott, ahol az írás szerint a tópart és a temető található.
Rose Montgomery.
Harry megdermedt. Úgy nézte a térképet, mintha először látná. Hogy kerülhet ide a nagymamája szelleme, aki a Lelkek Termébe volt bezárva? Muriel néni kiengedte volna, hogy meglátogassa Dumbledore-t vagy épp őt, Harryt?
- Harry? – szólt Neville, mikor látta, hogy Harry megállt az öltözködés közben és talárja hanyagul lóg bal felén.
- Mindjárt megyek én is, Neville… - szólt Harry, miután felocsúdott és most idegesen kapkodta magára a ruháját. – Csak előbb még van egy kis dolgom…
Egyetlen másodperc alatt eldöntötte, hogy azonnal lemegy hozzá és beszél vele. Ennél most nincs fontosabb. Se a horcruxok, se Hollóháti, se Voldemort.
- Mi a Szükség Szobájában leszünk – mondta Neville, Harry pedig futtában bólintott és rohant ki a szobából.
Agya már elő is készítette a leggyorsabb útvonalat a temető felé, még gondolkodnia sem kellett hozzá. Úgy rohant lefelé a lépcsőkön, ahogy csak a lába bírta, s ezért sok érdeklődő pillantást kapott a mellette elhaladó vagy az útjából kitérő diákoktól. Mindenki tudta az iskolában, hogy ha Harry Potter rohangál a Roxfort folyosóján akkor az általában semmi jót nem jelent és ezért ajánlatos félreállni előle.
Leért a földszintre és a pince felé vezető lépcsőt vette célba egy útrövidítésért. Elhaladt a szőke szépség portréja mellett, akinek most Sir Cadogan épp egy szerelmes verset olvasott fel egy piros könyvecskéből (- Drága édes hajnalkám! Szép vagy, mint a rózsaszál… - szavalta a lovag nagy buzgón, a szőke lány pedig mosolyogva bámult le rá a szokásos kőfalon üldögélve), majd végigrohant a folyosón, fel egy csigalépcsőn és ki a kastélyparkba.
Hűvös szél fújdogált, Harrynek össze kellett húznia a talárját, hogy ne csípje a hideg. Itt nem volt kiépített járda, a part felé meredek köveken juthatott le az ember arra a részre, ahol az elhunyt igazgatók és néhány, a Roxfort történelmében jelentős szerepet játszó tanár sírja állt.
Időről időre rápillantott a Tekergők Térképére, amit út közben is a kezében szorongatott és minden alkalommal hevesen dobbant a szíve, mikor látta, hogy Rose Evans még mindig ott van.

Harrynek egy pillanatig sem kellett tanakodnia azon, hogy melyik sírnál kell keresnie a nagymamája szellemét. Így, mikor leugrott az utolsó meredek, kiálló szikláról és tompa huppanással landolt a gyepen, lassított léptein és izgatottan lavírozott a megfakult sírok között a legújabb felé: Dumbledore professzor hófehér márványból emelt nyughelyéhez.
A sír környéke megváltozott a temetés óta. Szépen elegyengetett gyepszőnyeg vette körbe és egy vadonatúj padot állítottak elé, ahogy néhány másik műemléknek is beillő sír előtt is állt egy-egy. Harry lélegzete elakadt, mikor megpillantotta a padon üldögélő áttetsző szellemalakot. A nagymamája most tényleg úgy nézett ki, ahogyan halálakor festhetett: egy szomorú arcú, negyven év körüli nő fogadta. Hosszú haja, mely egykor barna volt, most sápadtan csillogott, akárcsak szeme és mugli ruhája.
Habár nappal volt, a temető árnyékba borult. Nemcsak a szürke, esőt ígérő felhők csökkentették a nap erejét, de a tópart ezen része elől teljesen eltakarta a napot a föléjük magasodó kastély gigantikusnak tetsző tornyai. Harry még sosem látta ilyen nagynak a Roxfort épületét.

Rose szelleme észrevette a fiút, aki dermedten állt pár lépésre tőle.
- Harry! – szólt Rose élénk meglepődéssel a hangjában. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
Harry szája kiszáradt, ezért előbb megköszörülte a torkát, csak aztán válaszolt.
- A térképről – mutatta fel a pergament. – Megmutatja, ki hol van a Roxfortban.
- Ó, értem… Ágas, Holdsáp… és Féregfark és… ööö…
- Tapmancs – segítette ki Harry a nagymamáját.
- Igen, persze… – motyogta a szellem, s Harrynek feltűnt, hangja mennyivel tisztábban cseng, mint a Lelkek Termének gömbjébe zárva. Már-már természetes emberi hangnak tűnt.
- Régen hallottam felőlük. Mi lett a másik hárommal?
Harry nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna.
- Tap… Sirius meghalt – mondta tettetett közönnyel. – Pettigrew pedig áruló lett. Tudta ezt?
- Azt hittem Black árulta el őket – futott ráncba a szellem homloka.
Harry megcsóválta a fejét.
- Mindenki azt hitte, de nem – válaszolta.
- És a drága jó Remus Lupin? – érdeklődött Rose Evans és enyhe mosolyt erőltetett az arcára.
- Ő a Főnix Rendje tagja. Ki tudja, hol van épp most? – vonta meg nevetve a vállát Harry és ő is elmosolyodott.
Rose intett, hogy Harry is üljön le, a fiú pedig nyomban lehuppant mellé a padra.
- Nem nagyon ismertem őket – jegyezte meg a szellem. – Párszor találkoztam csak velük – édesapáddal persze sokkal többször… de az esküvőjükön már nem tudtam ott lenni.
- Miért nem? – nézett rá Harry.
- Beteg voltam – válaszolta könnyedén a nagymamája. – Lily el akarta halasztani az esküvőt, de anyai szigorral ráparancsoltam, hogy miattam ne tegye. Nehéz volt meggyőzni, nekem elhiheted.
Aztán jobban lettem valamivel és kiengedtek a kórházból. Még láttalak egészen pici korodban, de addigra újra visszaestem a betegségbe – mesélt tovább a szellem. – Lily el akart vinni a Szent Mungóba, de hát én is épp olyan makacs voltam, mint ő. Elvégre tőlem tanulta! – nevetett fel. Harry halványan mosolygott.
- Így tetszett kinézni, mikor meghalt? – kérdezte óvatosan.
- Igen, ilyen voltam. A szellemek megválaszthatják, hogyan akarnak kinézni – magyarázta.
Harry úgy nézte, hogy minden arcvonását az eszébe vésse.
- Azért jöttem ide, hogy megnézzem őt – meredt a sírra a szellem. – Különös, igaz?
Harry kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Egy halott jön gyászolni egy másik halottat – magyarázta meg Rose.
- Maga nem halott – vetette ellen Harry. – Voldemort is visszatért ebből az állapotból.
Meglepetésére Rose megvetően horkantott.
- Ha azt hiszed tennék bármi olyasmit, amit az a disznó, csak hogy érezzem a földet a talpam alatt, akkor tévedsz!
- Tudom, hogy nem… - szabadkozott Harry. – Én csak nem hiszem, hogy ez olyan lenne, mint a halál.
- Akkor minek neveznél engem? – kérdezte Rose.
- Hát… - bizonytalanodott el Harry. – Olyan kóbor léleknek…
Rose felnevetett, még Harry is elmosolyodott egy pillanatra.
- Én aztán nem kóboroltam semerre! – mondta a szellem. – El voltam a kis tükörvilágomban, ahol minden szép volt és változatlan. Még társaságom is volt. Igaz, csak afféle félemberek, de hát nem válogathattam.
Kis szünet után folytatta.
- Mikor Muriel elhozott titeket a terembe, utána még bejött néhányszor hozzám. Nagyvonalakban elmondta mi történt. Egészen onnan, hogy Voldemort visszajött az országba. – nézett Harryre jelentőségteljesen. – Elmondta a pletykákat, amik rólad terjengenek.
- Azok a pletykák igazak – mondta Harry gondolkodás nélkül. Tudta, hogy a nagymamája az utolsó ember, aki előtt titkolóznia kellene.
Rose-t érdekelte ez a téma, kíváncsian figyelt Harryre.
- És mit fogsz tenni? – kérdezte.
Harry felnézett rá.
- Meg fogom ölni Voldemortot – válaszolta megint csak tettetett közönnyel.
- Öltél már valaha? – faggatta tovább a nagymamája.
- Nem - felelte őszintén. – De már közel voltam hozzá… - tette hozzá a hazugságot.
Nem tudta biztosan, mért mondta ezt. Ő maga is tudta, hogy pillanatnyi tomboló dühe ellenére sem lett volna képes megölni senkit. Lupin jutott az eszébe, aki szerint a gyilkolás nem az ő feladata, bármit is mondjon a jóslat.
Sokáig csendben ültek egymás mellett. A felhők mögé bújt nap fénye kicsit erősödött, ahogy egyre feljebb kúszott a kastély mögött.
Harryben sosem tapasztalt, zavarodott érzelmek uralkodtak. Egyrészt kifejezetten nyugodt volt, ahogy egykor Sirius jelenlétében, s azonnal elkönyvelte magában, hogy a múlt közelsége még mindig megnyugvással tölti el; más szempontból viszont szokatlannak is találta a helyzetet, hogy itt ül egy padon egy kísértettel, aki egykor a nagymamája volt.
Ránézett a szellemre. Az ugyanolyan nyugalommal ült mellette, s talán benne is hasonló érzelmek dúlhattak, bár ezt nehezebb volt megállapítani, mint a Lelkek Termében, ahol a csillagocskák jelezték a hangulatváltozásokat.
Rose hosszas hallgatás után felállt – pontosabban fellebegett a padról és lenézett Harryre.
- Hogyan érezted magad, mikor találkoztunk? – kérdezte.
Harrynek is szüksége volt egy kis időre, hogy megfogalmazza magában a bonyolult érzéseket, melyeket akkor érzett magában, s melyek most is környékezték. Nem akarta olyan nevetséges, egyszerű szavakkal elintézni, hogy: „furcsán”, „zavarodottan”…
- Nem olyan volt, mint mikor Siriust ismertem meg… - vallotta be. – Inkább… inkább olyan volt, mint mikor láttam a szüleimet Edevis tükrében.

Rose figyelte minden szavát. Nem lepődött meg semmin. Se Edevis tükrén, se Sirius említésén. Muriel néni talán részletesebben is elmondta neki a történteket?
- Ez az egész dolog… hát… - Harry hápogott, majd lecsapta a kezét a térdére.
Megint megpróbálta összeszedni a gondolatait, de ebből az lett, hogy puszta időhúzásként felállt a padról és Dumbledore sírjára nézett. Aztán a szavak maguktól jöttek.
- Olyan bonyolult ez az egész. Igazából mi – mi mindannyian – egy család voltunk valamikor… minden varázsló és sok mugli. Aztán minden összezavarodott Voldemort miatt. – Harry felnézett a nagymamájára. – Jó lenne tisztábban látni a dolgokat. De amikor azt hiszem, minden letisztult, újra zavarossá válik.
- Zavarban érzed magad, amiért felbukkantam? – kérdezte szelíden a szellem.
- Nem, dehogy! – tiltakozott rögtön Harry, de Rose fürkésző szemei láttán meggondolta magát. – Igen.
- Akkor máris van bennünk valami közös – jegyezte meg nevetős hanggal a nagymamája.
Harry is megpróbált könnyedebben felvenni, de ez nehezebben ment, mint gondolta.
Megint csend telepedett közéjük, de ez rövidebb volt, mint az előző és a nyugalom is elszállt már. Harry látta a szellemarcon a tépelődést, belső viaskodást, s Rose végül újra ránézett.
- Megteszel nekem valamit, Harry? – kérdezte a szellem. - Kérlek tedd meg, amit ő nem tudott – mutatott áttetsző kezével a hófehér sírra. – Kérlek törd össze a nyakláncomat.
Harry csak nézett rá, egy szó se jött ki a torkán. Az agyában visszhangzottak a szavak, de csak nehezen fogta fel, mit is jelentenek. A legelső, ami az eszébe jutott, a makacs tiltakozás:
- Nem… ezt nem kérheti…
Rose-t ez nem hatotta meg:
- Láttad meghalni Siriust, igaz? És én közel sem állok hozzád olyan közel, mint ő, ebben biztos vagyok.
- Más végignézni és más… - próbálta Harry szavakba önteni, de csak összefüggéstelenül beszélt. – Ezt nem tudom megtenni. Voldemortot bármikor meg tudnám ölni… és meg is fogom… de nem tudok egy olyan embert…
- Hogyan akarod megölni Voldemortot, ha még egy halottat sem tudsz elengedni?
- Ez nem olyan, mint a halál – ismételte Harry.
- Én már meghaltam, Harry…
- Nem!
A szellem megint nevetett.
- Harry, kérlek engedd meg, hogy ezt inkább én döntsem el. Kicsit több tapasztalatom van benne.
Harry lehorgasztotta a fejét. Rose várakozva nézett rá, de mikor látta, hogy nem tud mit mondani, megfogalmazta helyette ő:
- Nem akarsz elveszteni még valakit. – jelentette ki Rose.
Harry pontosan így érzett, de nem mondta ki, nem is bólintott. Csak nézett a fehér sírra.
Emlékezett rá, mit mesélt Muriel néni, mielőtt elvitte őket a Misztériumügyi Főosztályra. Rose azért kereste fel őt sok éve, hogy megszabadítsa ebből az állapotból. És most Harrynek lehetősége van rá, hogy segítsen rajta. De mért épp neki jutott ez a feladat?
- Mi történik, ha összetöröm? – kérdezte Harry, amíg magával viaskodott. - Egyszerűen eltűnik és kész? Mintha sose élt volna?
- Nem tudom, Harry – válaszolta őszintén Rose. – Ez a halál lényege. Nem tudjuk mi vár ránk a túloldalon.
Aztán lehajolt hozzá:
- Harry, te nem tudhatod, milyen szellemnek lenni. Senki élő nem tudhatja. Ez teljesen más, mint az élet. Sokan visszacsinálnák a döntésüket és inkább tovább mennének, de ők nem tehetik. Nekem van rá esélyem. Mondd, megadod nekem ezt az esélyt?
Harry visszaroskadt a padra és a kezébe temette az arcát. Olyan igazságtalannak érezte a sorsot. Folyton olyan döntések elé állítja, ahol a helyes és a szíve vágya teljesen külön utakon jár.
- Muszáj most? Pont most? – nyögte ki a kérdést és nem törődött vele, milyen gyerekesen hangzik.
Rose lehajtotta a fejét és ugyanúgy töprengett, ahogy Harry, aki még mindig a földet bámulta két tenyere között. Aztán Harry egyszer csak melegséget érzett a hátán – egy emberi kéz melegét.
A nagymamája visszaült mellé a padra és átölelte. Harry túl mélyre merült saját érzelmeiben ahhoz, hogy felismerje az élet igazi jelét ebben az érintésben: a melegséget a dermesztő hideg helyett.
- Sajnálom, hogy ilyet kértem tőled – csendült a szellem hangja.
Harry leeresztette a kezét és ránézett.
- Igazad van, nem kérhetem ezt. Még nem – tette hozzá, majd mikor Harry a megkönnyebbüléstől leeresztett, s a félelem távozott a lelkéből egy láthatatlan szelepen keresztül, Rose megfogta a kezét és a szemébe nézett.
- Egyezzünk meg, Harry! – javasolta a szellem.
Harry kiegyenesedett ültében.
- Köztetek maradok, amíg Voldemort is itt van. Ha neki vége, akkor foglak megkérni rá megint.
Felemelkedett a padról. Harry úgy érezte, menni készül.
- Hová fog menni?
- Elmegyek kísérteni valahova – kuncogott kényszeredetten a szellem. – Ahogy az egy jó kísértethez illő. Talán bevetem magam a Szellemszállásba, annyit hallottam már róla. Ott megtalálsz, ha keresel.
- Biztos, hogy ezt akarja?
- Ha már nem töröd össze a nyakláncot, muszály mennem valahova – válaszolta. – A Roxfortban nem maradhatok, mert Voldemort talán felismerne, a Lelkek Termébe pedig erővel se tudnának visszacipelni.
Úgy állt előtte, mint egy normális ember. Mugli cipőbe bújtatott lába a földön nyugodott, bár a fűszálak nem hajoltak meg alatta. Ruháját sem fújta a szél, haja sem lebbent, csak állt és Harryre mosolygott. Ő nem tudott mosolyogni.
- Akkor, Isten áldjon! – köszönt el a nagymamája.
Harry szomorúan nézett utána, ahogy ellebegett a sírok közt, majd kiért a napfényre – ekkor pedig eltűnt a szeme elől. Olyan érzése volt, mint amikor az ember nem végezte el a kötelességét, hogy saját magának jobb legyen, de épp emiatt lesz nehéz a szíve.
Harry életkedve mélyponton volt, miközben leszegett fejjel visszafelé tartott a temetőből. Nyugalmat és tanácsot keresett ott, ehelyett még több gond szakadt a nyakába. A hosszabb úton ment vissza az épületbe, ami megkerülte a parkot. Felért a Griffendél toronyba és egykedvűen odadörmögte a Dámának a jelszót („motyogó manó”).
- Mért lógatod az orrod? – kíváncsiskodott a festmény, de Harry megrázta a fejét és szó nélkül bemászott a feltáruló portré-lyukon.
Majdnem elbotlott lelógó talárja szélében, de sikerült talpon bemásznia. Nem törődve senkivel, nekidőlt a falnak és egy másodpercre behunyta a szemét. Mikor Ginny szólította, nyomban összekapta magát – nem számított rá, hogy barátai máris visszajöttek a Szükség Szobájából. Az volt ugyanis a terve, hogy miután kiheverte a nagymamájával való újabb találkozást, csatlakozik hozzájuk és segít a keresésben. Nem tetszett volna neki, ha saját magát kivonja a házimanó-munkából.
Azonban Neville és Ginny ott ültek a klubhelység másik sarkában, a fiú lábánál egy festménnyel.

oGinny felemelte és maga elé tartotta a megkopott, öreg képet, melynek alján kicsi arany tábla hirdette: „A Szürke Hölgy”. A keretről régen lepergett az arany borítás, itt-ott megrepedt és olyan poros volt, hogy Ginny és Neville együttes tisztító bűbájai is csak részben értek el sikereket.
Harry csak egy pillantást vetett a festményre - számára ez volt az utolsó csepp a pohárban ezen az átkozott napon. Dühében akkorát ordított, hogy a klubhelységben mindenki ijedten rebbent szét, főként a három griffendéles elsős, akik leplezetlenül bámulták minden mozdulatát, mióta belépett a lyukon.
Ginny és Neville tökéletesen értették, hogy mi okozza Harry őrjöngését, bár a többi griffendélesnek fogalma sem volt, mért vált ki dührohamot a Kiválasztottból egy fabatkát sem érő kopott festmény, aminek a közepén ráadásul egy öklömnyi nagyságú kiégett lyuk tátong…
Hasonló történetek
3128
Papjait a leghűségesebb követői közül választotta ki. Természetfeletti képességekkel ruházta fel őket, inkább mágusoknak lehetett őket nevezni, mint papoknak. Hívei két rendet alakítottak ki a tiszteletére. Az egyik a rend volt a Haron Rendje, aki a természet felett kapott korlátlan hatalmat...
2765
Ahogy a védelem kiépült, Dareth handorioi hódításait emiatt be is fejezte, és inkább északra, Rolenciába vezényelte szörnyű hadát. Rolencia nem volt egységes birodalom, nem volt összetartás, így nem is tudtak fennmaradni. Viszont érdekes módon, mintha megelégedett volna ennyivel, Mágusföld határán, a Benfini-hegységnél megállt. Nem tudni, hogy miért...
Hozzászólások
További hozzászólások »
Aville ·
Kedves Lion!

Szuper amit írsz, pláne jó, hogy a 6. rész elolvasása után bukkantam rá a történetedre. Isteni a stílusod, tényleg nagyon tehetséges vagy, csupán egy apróság bántja a szememet - amiért a többiek lehet, hogy meg fognak kövezni - hogy a MUSZÁJ az PONTOS J!!!

Csak így tovább! Vannak más írásaid is?

Francisco ·
"Két dolgon járt egyszerre az esze. Az első az volt, hogy melyik tanár adhatott utasítást a térkép kidobására" - nem térkép, csak kép. :o)
A szuperlativuszokat pedig majd az utolsó fejezet után. :o)))

AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: