Harry Potter és a Varázslók Háborúja 25.

25. fejezet
A Borgin & Burkes alatt

Hetek teltek el a februárból, közeledett a március. A hó elolvadt, a természet felkészült rá, hogy újra életre keljen és zöldbe borítsa a dombokat.
A főhadiszálláson töltött napok unalmát kellemesen megfűszerezte a Mrs Weasley jóvoltából szárnyra kelő pletyka Ronról és Hermionéról. Harry meglepetésére a téma kifejezett érdeklődést váltott ki a Rend tagjaiból, akiknek az asszony szintén nem felejtette el elújságolni kettejük kapcsolatát.
Egyesek - mint Lupin és Tonks – kifejtették, hogy már épp ideje volt ennek, míg mások kifejezett megrökönyödéssel vették tudomásul a románcot. A pirospozsgás Hestia Jones egyenesen odáig ment el, hogy a vacsoraasztalnál kifakadva közölte mindenkivel, neki szent meggyőződése volt, hogy Harry és Hermione között időtlen idők óta perzselő szerelem dúl. A két érintett azon nyomban távozott a vacsoraasztaltól és aznap nem álltak szóba senkivel.
A tanulás is tovább folytatódott: Harry gyakorolta az árnyék mágia érdekes idézéseit, és tökéletesítette patrónusát is, mely a negyedik próbálkozásra méltóságteljes oroszlán képét öltötte magára. Muriel néni megjegyezte, hogy még soha életében nem látott ennél nagyobb patrónust.
Február huszonhetedike kellemes pénteki nap volt. Harry ébredése már nem volt mondható ilyen kellemesnek.
- Potter! Potter!
Harry szemei kipattantak – nevének kiabálása olyan volt, mint az ágyúlövés az álmos reggeli csöndben.
- Potter!
Felült az ágyban, megdörgölte a szemeit, de senkit se látott a szobájában – még Ront sem a szomszédos ágyon.
- Potter!!
A hang a párna alól jött, s Harry pár másodperces meglepődöttség után rájött, mi szólalt meg. Kivette az ikertükröt a párnája alól, s eltátotta a száját, mikor Piton arcát látta meg benne.
- Végre meghallottad – nyugtázta Piton. – Ma este találkozzunk az Ollivander pálcaüzletben, tíz órakor. Hozd a párocskát is, hasznukat vehetjük. Viszlát…
- Hé! Hé! Álljon meg egy pillanatra! – kiáltott rá Harry. - Honnan szerezte meg a másik ikertükröt?
- Weasley kisasszonytól, természetesen – válaszolta türelmetlenül Piton.
Harryben jeges harag lobbant fel.
- Mit csinált vele, maga…?
- Nem csináltam vele semmit, ostoba kölyök! – förmedt rá Piton. - Weasley kisasszony éppen gyógynövénytanon van, addig kölcsön vettem a tükrét.
- Hogyan…? – nyögte döbbenten Harry.
- Nem érek rá ecsetelni a terveimet, Potter, főleg, mert erősen kétlem, hogy a te szánalmas észbeli képességeiddel fel tudnád fogni! – fröcsögte. – Ma este. Tíz óra. Ollivander pálcaüzlet. Weasleyvel és Grangerrel.
Azzal eltűnt a tükörből.
Harry még vagy tíz percig ült a fejét hajtogatva az ágyon. Agya olyan tompán zúgott, mintha fejen találta volna egy kóbor gurkó. Hetekig semmi, aztán Piton bejelentkezik olyan természetességgel és olyan rejtélyes módon, mintha tegnap találkoztak volna egy kellemes teadélutánon. Ráadásul a Roxfortból, a griffendéles lányok hálószobájából, fényes nappal. Ez több, volt, mint amit Harry egyszerre meg tudott volna érteni.

Mikor elkönyvelte magában az új feladatot, visszadugta a tükröt a helyére, majd átment Hermione szobájához a toronyba, ahol a legvilágosabb, legszebb hálók voltak. Bekopogott az ajtón, majd várt.
Több mint egy perc telt el, mire lépések hallatszottak és az ajtó résnyire kinyílt: megjelent mögötte egy nagy barna szempár.
- Hermione – szólt suttogva Harry. – Piton üzent… te meztelen vagy?!
Hermione sikkantott majd teljesen visszahúzódott az ajtó mögé.
- Nem… nem, csak épp fürödtem – mondta, s az a rész, ami látszott az arcából, vörös volt, mint a lemenő nap. – Mi van Pitonnal?
Harry alig láthatóan megrázta a fejét. Esküdni mert volna rá, hogy Hermionét nem takarta más, csak egy lenge lepedő.
- Azt mondtam, az előbb üzent. Ma este…
Megint nem tudta befejezni a mondatot. Egy hangos, oroszlánszintű ásítás beléfojtotta a szót, mely a szoba belsejéből érkezett.
Harry és Hermione egymásra bámultak, de csak egy pillanatig. A lány arca már nem is vörös, lila árnyalatokat kezdett ölteni, mint Vernon bácsié rosszabb pillanataiban.
- Hát… ööö… - hebegte Harry. – Igazából nincs is semmi Pitonnal… Csak úgy eszembe jutott. Majd dél után beszélünk róla…
Hermione szaporán bólogatott, Harry megpróbált higgadtan mosolyogni.
- Na szia! – intett a lánynak és tett egy-két lépést hátrafelé.

Az ajtó becsapódott, Harry pedig éberkómában támolygott le a lépcsőn, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem fellökte a dolgozószobájába igyekvő Muriel nénit.
Harry csak ebédnél látta újra Hermionét és Ront – mindketten kerülték a pillantását és olyan messzire ültek mind egymástól, mind Harrytől, hogy minimum két-két szék legyen köztük.
Ebéd után végre beszámolhatott Harry Piton parancsáról, amivel sikerült elfeledtetni a reggeli incidenst és újra a horcruxok és az összeesküvés lett a leglényegesebb megbeszélnivalójuk.
A délután folyamán nem beszélgethettek sokat az éjszakai feladatról, mert Mrs Weasley takarítást bízott rájuk, szerinte ugyanis eljött az ideje a tavasz eleji nagytakarításnak, hogy a főhadiszálláson újra a nyári állapotokhoz hasonló legyen.
A takarítás rendesen kifárasztotta őket, de a vacsora előtt beiktatott zuhany újra energiával töltötte fel Harryt, Hermionét és Ront.
Paulina vacsora után álmosságra hivatkozva felsurrant az emeltre, kilenc órakor Mrs Weasley bejelentette, hogy ő is aludni tér, s nem sokkal később Muriel néni is hasonlóan döntött. Percy már negyed órája húzta a lóbőrt a szobájában, Mr Weasley pedig még vacsora közben küldött egy baglyot, hogy kénytelen a minisztériumban éjszakázni.

A különös álomkór Harrynek és Ronnak is szemet szúrt, barátja szóvá is tette szerencséjüket, miután Mrs Weasley felment a lépcsőn.
- Ennek semmi köze a szerencséhez – fortyant fel Hermione. - Álomitalt kevertem az esti teájukba – jelentette ki olyan természetességgel, mintha ez mindennapi bevett szokás lenne a Főnix Rendje főhadiszállásán.
Harry és Ron döbbent pillantást váltottak, de Hermione gyorsan elzavarta őket átöltözni, mihelyt Mrs Weasley hálószobájának ajtaja becsapódott.
- Halkan, ne csapjatok zajt! – pisszegett a lány.
Tíz perccel később már el is készültek (Hermione már türelmetlenkedve várt rájuk) és kisurrantak a házból. Rögtön felöltötték a láthatatlanná tévő köpenyt, így a baglyok figyelő szemeitől biztonságban, de csigalassúsággal haladhattak.
Csaknem háromnegyed órába telt, mire kiértek a dehoppanálásgátló bűbáj hatósugarából és felkészülhettek a hoppanálásra. A láthatatlanná tévő köpeny alatt megfogták egymás kezét és összpontosítottak, majd elrugaszkodtak.
A kellemetlen összepréselődést és pár másodperces fulladozást követve megérkeztek úti céljukhoz: az Ollivander pálcaüzlet melletti sikátorhoz. Mikor Harry kinyitotta a szemét, akaratlanul is lejátszódott gondolataiban a jelenet, mikor Rose nekiszaladt az épület mögött várakozó Dumbledore-nak és hanyatt esett ugyanebben a kis utcácskában.
- Gyertek! – suttogta Hermione és megragadta Ron és Harry csuklóját.
A lábuk ugyan kilógott a láthatatlanná tévő köpeny alól, de a felhős éjszaka sötétjében ez nem jelentett veszélyt. Kiléptek a macskaköves Abszol útra, majd rögtön jobbra fordultak a fal mentén és odalopakodtak a pálcaüzlet ajtajához. Harry kikukucskált a köpeny résénél, hogy belásson az üzletbe. De az ablakokra szögelt deszkák között csak a koromsötét üzlet körvonalai látszódtak, azt se lehetett volna kivenni, ha harminc ember várakozik rájuk.
- Idenézzetek! – suttogta izgatottan Ron. – Ezt átégették.
Harry végighúzta ujjait az ajtót a kerethez rögzítő deszkákon, amiken végig, a homlokzattól egészen le, a földig egy olyan egyenes, vékony vonal húzódott, mintha vonalzóval rajzolták volna. Távolról nem lehetett észrevenni, mert néhány, a helyéről kiszakadt szálkán és a kis égésnyomon kívül semmi nem látszott.
- Sectumsempra… - tátogta Harry szinte hang nélkül.
- Mit mondtál? – nézett rá Hermione.
Harry nem válaszolt. Előrenyomakodott Hermione válla és Ron mellkasa között, ügyelve rá, nehogy lelökje magukról a köpenyt, majd pálcáját az ajtóra szegezte és apró mozdulattal intett vele.

Az ajtó hangtalanul elvált a kerettől, ahol a hosszú égésnyom húzódott, és kitárult. Apró faforgács és szálkák potyogtak a földre, de az ajtó olyan halkan mozdult, mintha némító bűbájt szórtak volna rá.
Harry, Ron és Hermione besurrantak az üzlethelyiségbe, de mielőtt becsukhatták volna az ajtót, hosszú reccsenés hallatszott, ami az éjszaka csöndjében aggasztóan zajos volt.
- A fenébe! – morgolódott Ron.
A láthatatlanná tévő köpeny szegélye beleakadt az elvágott deszka durva felületébe és hosszan elrepedt. Hermione kapkodva igyekezett kiszabadítani a köpenyt a szálkákból, amik egyre több értékes szálat ragadtak magukhoz a varázserejű szövetből.
- Látom, rendesen óvod a drága apád örökségét, Potter – csendült egy gúnyos hang valahonnan a sötétből.
Harry idegesen fújt egyet, majd lekanyarította fejéről a köpenyt. Ron és Hermione is így tett, mikor végre kiszabadították a megrongálódott holmit. A köpeny széle szánalmasan kirojtolódott a szakadás mentén és láthatatlanná tévő erejét is elvesztette.
Harry válaszra se méltatta Pitont, felemelte a köpeny végét és elsuttogta a Reparo bűbájt. A szálak életre keltek és visszafonódtak a helyükre, azonban Harry csalódottan állapította meg, hogy a megjavított rész ugyanúgy látszódik, mint szakadtan.
- Azzal nem sokra mész – jegyezte meg Piton, s közben kilépett az árnyékból. Megpöccintette pálcáját, mire eltűnt mögötte egy dísztelen fa szék, amin eddig ülhetett, miközben Harryéket várta.
- Ha figyeltél volna bűbájtan órán, tudhatnád, hogy a demigusz* bundája, amiből a köpenyed készült, csak addig marad láthatatlan, amíg a bunda azt hiszi, hogy az állat él… – susogta Piton Harry morcos képébe. – Ha elszakad, az a rész használhatatlanná válik. Gratulálok – vigyorgott kárörvendőn. - Most tettél tönkre egy ötszáz ezer galleonos varázserejű ruhát.
Harry undorodó tekintettel nézett Pitonra, csak hogy enyhítse a keserűségét és bosszúságát. Ron és Hermione kerülték a tekintetét, miközben a zsebébe gyömöszölte a tönkrement köpenyt.
- Inkább arról beszéljen, hogy hogyan jutunk be a Borgin & Burkes-be – morogta oda Harry, nem vesztegetve időt köszönésre – ahogy Piton sem.
- Azzal ne törődj – válaszolta a férfi és karba tett kézzel elsétált előttük, majd a hátát fordította nekik. – Mutatni szeretnék valamit… - azzal elindult a bolt hátsó része felé, ahol hosszú polcokon sorakoztak a varázspálcákat rejtő dobozok. A polcokon és dobozokon most vastag por ült, bár Ollivander üzlete korábban sem a makulátlan tisztaságáról volt híres.
- Kérdeztem valamit! – szólt Harry, Piton pedig megtorpant, majd feléje fordult.
- Szemtelen vagy, mint mindig! – köpte Piton. - Nem azért hívtalak ide, hogy mindent órákon át magyarázzak nehéz felfogású, ostoba taknyosoknak!
Harry felvonta a szemöldökét, majd bólintott.
- Helyes. A viszont nem látásra! – vetette oda Pitonnak, majd Ron és Hermione döbbent pillantásaira ügyet sem vetve elindult a bejárati ajtó felé.
- Állj meg! – parancsolta Piton, de Harry nem hallgatott rá. – Azt mondtam megállsz!
- Harry! Vigyázz…! – kiáltotta Ron, de Harry pontosan erre számított.
PUKK! – s mielőtt Piton haragjában kiszórt dermesztő bűbája célba talált volna, Harry eltűnt. Újabb pukkanás kíséretében pedig megjelent Piton háta mögött. Mielőtt a férfi észrevehette volna, mi történik, Harry már le is fegyverezte és a torkának szorította a pálcát.
- Na mi lesz, Pipogyusz? – sziszegte Piton arcába, mely a felismerhetetlenségig torzult a dühtől. Olyan brutális arccal nézett rá a férfi, amihez hasonlót Harry csak Dumbledore halála előtt látott rajta.
- Jaj, Harry, ne csináld! – siránkozott Hermione, de szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy Pitonnak nem volt alkalma megátkozni Harryt.
- Potter, vedd el a nyavalyás pálcádat a nyakamtól, különben…
- Különben, mit csinál? – szakította félbe Harry. – Még csúnyábban néz rám?
Ron halkan felnevetett, de Hermione oldalba lökte.
- Na ide hallgasson maga szemétláda! – dörögte Harry és szabad kezével megragadta Piton állkapcsát. Az megpróbálta eltépni magát tőle, de Harry nekitaszította a pultnak és tovább szorongatta az arcát.
- Én nem vagyok a játékszere – folytatta Harry. – Se a barátaim. Ha kérdezek, maga válaszol, világos?
Piton meg se moccant, de a szemével le akarta döfni Harryt. Harry belenyomta pálcáját a nyaka bőrébe, mire Piton felszisszent.
- Világos? – ismételte Harry.

Piton bólintott, Harry pedig rövidesen elengedte és hátrébb lépett, hogy a férfi összeszedje magát. Felnézett barátaira – Ron szemmel láthatóan teljesen egyet értett azzal, amit Harry csinált, Hermione azonban úgy tett, mint mikor Draco Malfoyt leckéztették: lehajtott fejjel a cipőjét bámulta. Harry jól tudta, akkor viselkedik így, ha nem ért egyet vele, de nem is mer közbeszólni, mert a saját igazában is kételkedik. - Dumbledore halála óta ilyen – gondolta Harry.
Piton felegyenesedett, s akárcsak a lakásán történt párbaj után, most is inkább a ruháját porolgatta, mint saját megtépázott külsejét rendezte volna. Haja ziláltan keretezte fakó arcát, s arckifejezése is változatlan volt – bár Harry felismerte fekete szemében azt a különös, elismerő fényt.
- Hogyan jutunk be a laboratóriumba? – kérdezte újból Harry.
- Már megszerveztem mindent – válaszolta lassan Piton. – Flint és Bulstrode pár napja elfogták Borgin segédjét, hogy Borgin maga legyen kénytelen intézni az ügyeit. Narcissa Malfoy pedig épp ma este küldött neki baglyot egy elutasíthatatlan üzleti ajánlatról… Úgyhogy Borgin ma házon kívül van. Narcissa pedig gondoskodik róla, hogy reggelig ne is hagyja el a Malfoy-birtokot.
Harry felhorkant és igyekezett elrejteni egy vigyort – fejében mindenféle pajzán női praktika jelent meg, amivel Mrs Malfoy maradásra bírja a vén Borgint. Pitont ez különösen felháborította, mert rögtön visszanyerte dühét és Harryre ripakodott:
- Narcissa Malfoy egy aranyvérű, előkelő boszorkány! – fröcsögte Piton. – Nem várom, hogy felfogd, ez mit jelent, de ne merészelj gúnyolódni rajta!
- Bocsánat – vonta meg a vállát Harry, de a bocsánatkérést egyáltalán nem gondolta őszintén.
Piton közelebb ment hozzá egy lépéssel (Harry lazán felemelte a pálcát).
- Megmondtam, Potter! – mutatta fel fenyegetően hosszú mutatóujját. – Vigyázz a gondolataiddal! Tanulj végre!
Harry összehúzta a szemöldökét, majd rövidesen leeresztette a pálcáját és magához hívta Pitonét, mely berepült az egyik szekrény alá. Visszaadta a férfinek a varázseszközt.
- Most elmondhatja, mit akart megmutatni – szólt Harry, hűvös elégedettséggel szemlélve Piton vicsorba ránduló száját.
A varázsló elindult hátrafelé a sorok közt, Harry pedig követte – két barátjával együtt, akik eddig jóformán el se mozdultak a bejárat mellől. Eddig a Harry és Piton közt történt vitától dermedten álltak, s csak most ocsúdtak fel, hogy Harry intett nekik.
Az üzlet hátsó részébe érkeztek, ahol két ajtó volt, mindkettő kifordulva a keretéből a padlóra dőlt. Az egyik a pincébe, a másik egy sikátorba vezetett – ez volt a hátsó bejárat. Ez utóbbit bedeszkázták a minisztérium helyszínelői, miután Ollivandert elrabolták.
- Mit akar mutatni? – kérdezte Harry.
- A pince – mutatott a lefelé vezető lépcsők irányába.
- Mi van vele?
- Mikor megjöttem, körül néztem itt – magyarázta Piton. – A pincét kifosztották. Semmi sem maradt a szerszámokból és műszerekből, amivel Augustus Ollivander saját kezűleg készítette a pálcáit – mutatott körbe a polcokon sorakozó dobozokon.
- Szóval valaki pálcákat készíttet Mr Ollivanderrel? – látta át a helyzetet Hermione.
- Szerintem csak egy pálcát készíttettek vele, Granger – felelte Piton. – Eddig is gyanítottam már, hogy a Sötét Nagyúr okkal rabolta el személyesen Ollivandert…
- Személyesen? – vágott közbe Ron. – Mért nem a halálfalóival intézte a dolgot?
Piton ránézett, majd rövid szünet után válaszolt:
- Minden jel szerint azért, mert szerette volna titokban tartani az emberrablás okát – mondta. – Ollivandernek egy új pálcát kellett készítenie személyesen a Nagyúr számára.
Feltételezem, ismeretes számodra – fordult Harryhez -, hogy a pálcáitok megzavarodhatnak, ha egymás ellen kell küzdeniük. A Sötét Nagyúr ki akarja küszöbölni, hogy ilyesmi még egyszer megtörténjen… Felkészül az elpusztításodra, Potter – tette hozzá.
Piton komoly arccal nézett rá, Harry pedig alaposan elraktározta magában ezt az új információt. – A fenébe! – gondolta. Még egy eséllyel kevesebb, hogy túlélje Voldemort támadásait…

Piton porolgatta még egy kicsit a talárja elülső részét, majd fogta magát és átvágott Ron és Hermione között. Harryék követték vissza az üzlethelyiségbe, ahol Piton tétovázás nélkül a bejárati ajtóhoz lépett és kinyitotta. Harry kivette a láthatatlanná tévő köpenyt a zsebéből és hozzálátott, hogy széthajtogassa.
- Azt hagyd, csak lelassítana – mondta Piton. – Senki sem fog meglátni minket…
- Honnan veszi ezt? – kérdezte Hermione inkább érdeklődve, mintsem számonkérőn. Igyekezett természetesen viselkedni Piton jelenlétében.
Harrynek az volt a gyanúja, hogy a lány még mindig afféle tanárnak tekinti a férfit, akire hallgatnia kell a diáknak. Ha így érez, akkor tévedésben van – vélte Harry. Piton már rég nem tanár és ők sem diákok. Ezért is határozta el magában már indulásukkor, hogy nem fog Piton csicskása lenni és ezt az első adandó alkalommal világossá is teszi számára. És ez jobban sikerült, mint remélte… – könyvelte el magában a boltban történteket.
Piton kilépett az utcára és felnézett a felhős égre. Elégedetten konstatálta, hogy továbbra sem nyújtanak semmi fényt sem a csillagok, sem pedig a Hold, majd kotorászni kezdett fekete talárja belső zsebében.
- Ezt vegyétek fel – mondta és odadobott az üzlet ajtajában ácsorgó Harrynek, Ronnak és Hermionénak egy-egy nyakláncszerű valamit.
Harry közelebbről is megvizsgálta – egy hosszú bőrszíjra fűzött rúnákkal ékesített kő talizmán volt.
- Kiábrándító bűbáj? – kérdezte Hermione mikor szemrevételezte a nyakláncot, s azon nyomban fel is tette és eltüntette az inge alatt.
- Igen – válaszolta Piton. – Ebben a sötétben az is megteszi. Ha valaki leskelődik, nem fog felfigyelni ránk. Most pedig gyertek.
Harry és Ron is feltette a nyakláncot, de semmi változást nem tapasztaltak. Bízva a talizmán varázserejében, követték Pitont az utca túloldalára, ahol a Mágikus Menazséria rácsozott kirakata állt, mellette egy-két hordóval, mely a körülötte terjengő bűzfelhő alapján csurig lehetett trágyával.
Piton és az őt követő három jó barát az épületek árnyékában ment végig a kanyargós Abszol úton. Elhaladtak Florean Fortescue bezárt fagylaltszalonja mellett, a Weasley Varázsvicc-üzlet előtt, végül elérkeztek az első elágazáshoz: a „sötét negyedbe” vezető Zsebkosz köz enyhén lejtő sikátorához.

Piton itt megtorpant a sarkon, bevárta Harryéket, közben jobbra-balra forgatta a fejét. Harry erősen kételkedett benne, hogy észre tudná venni így, ha követné őket valaki, leszámítva, ha teljesen ostoba és amatőr is az a valaki. Piton azonban semmi jelét nem adta, hogy alaposabban is szemügyre venné az utcát, elindult lefelé a sikátorban.
Harryék nem tétováztak, követték a sietős léptekkel haladó varázslót, igyekeztek nem lemaradni. Ismerős környéken haladtak, ahogy egyre mélyebbre merészkedtek a fekete mágia kellékeit áruló üzletek sokasága között. Piton elsietett egy csak vámpírok számára fenntartott éjszakai kocsma előtt, ahonnan halvány fény szűrődött ki; maguk mögött hagytak egy mérgező gyertyákat árusító üzletet és a Mágikus Menazséria „sötét” párját, ahol különféle eltorzult, elvarázsolt és valószínűleg halálosan veszélyes állatokat lehetett vásárolni.
Piton végül megtorpant a legnagyobb üzlet előtt, mely a homlokzatára erősített tábla szerint a Borgin & Burkes volt. Harry, Ron és Hermione sorban megálltak Piton mögött, aki most feléjük fordult.
- Utánam jöttök, nem maradtok le! – parancsolta a férfi, mire a hármas bólintott. – Odabent nem nyúltok semmihez!
- Voltunk már bent… - motyogta Hermione, de Piton lepisszegte.
- Az üzlet most be van zárva és Borgin temérdek védővarázslatot szórt rá – magyarázta. – Én majd eltüntetem őket, de ha miattatok működésbe lép valamelyik, azt nagyon megbánjátok…!
- Nem lesz baj – zárta le Harry a vitát és megerősítésképpen bólintott Piton felé.
Piton hátat fordított nekik, pálcáját a kulcslyukra helyezte és a zár kattant. Az ajtó befelé kinyílt és feltárult az üvegvitrinekkel, polcokkal teli üzlethelyiség, s minden polca, minden vitrine roskadozott a fekete mágia kellékeitől.
Piton nem mozdult, nem lépte át a küszöböt, helyette pálcája hegyén fényt gyújtott. Harry először azt hitte, a férfi a Lumos varázsigét használja, de igencsak meglepődött, mikor a pálca végén táncoló lila lángocska leugrott a padlóra, több kicsi lángnyelvre bomlott és össze-vissza mozgásba kezdett az üzletben. Miközben a lángok egyre beljebb haladtak, mintha keresnének valamit, az egyik láng hosszú tűzcsíkként végigfutott a padlón. Aztán így tett még egy, aztán még egy – összesen hét lila tűzcsík futott végig a bolt kövezetén, mire Piton elégedetten hümmögött és belépett a boltba.
Ron megvonta a vállát és követte, s így tett Hermione és Harry is. Zavartalanul mehettek végig a polcok és vitrinek között, nem szólalt meg betörést jelző sziréna. Piton nem fűzött magyarázatot a varázsláshoz, de Harry így is biztos volt benne, hogy ahol a lila lángocskák végigfutottak a padlón hosszú, egyenes csíkban, ott mágikus határvonalak rejtőzhettek. Harry magában elhatározta, hogy utána fog nézni ennek a varázslatnak Muriel néni könyvtár szobájában.
- Hová lett a volt-nincs szekrény? – kérdezte egyszerre Hermione. – Amin át a halálfalók bejöttek a Roxfortba…?
- Borgin elvitette innen a segédjével, hogy ne vádolhassák bűnrészességgel – válaszolta Piton. – Ki kellett rámolnia az egész helyet, hogy eltüntessen minden betiltott eszközt. Bulstrode segített neki – felsőbb parancsra. Elmondta, hogy Borginnak van egy titkos lejárata a pincehelyiség alatt. Ott kell először körülnéznünk.

Harry, Ron és Hermione bólintottak és követték Pitont a pult mögött az üzlet hátsó részébe, akárcsak Ollivander pálcaboltjában. Piton félrerántotta a fekete függönyt, majd belépett egy poros kis helyiségbe, ahol két íróasztal (az egyiken irathalmok, a másikon különféle ezüstműszerek sokasága), egy italos szekrény, egy roskatag szék és egy széf alkotta a berendezést. A falon egy régi festmény lógott, ami egy zsíros hajú, kövér, borostás embert ábrázolt – a bolt alapítóját, Caractacus Burke-öt. Burke aludt, de Piton a biztonság kedvéért dermesztő bűbájt szórt a festményre, nehogy felébredjen és ordibálni kezdjen.
Harry elgondolkozott rajta, vajon mi lett az öregember sorsa, miután kiitta Voldemort zöld mérgét, amivel az uralma alá hajtotta. Visszaemlékezett Dumbledore szavaira, hogy miután Voldemort megölte Hepzibah Smith-t, nem sokkal később eltűnt. A Lelkek Termében látott emlékkép valószínűleg a gyilkosság és az eltűnés között történhetett, s talán ez után engedte szabadon Voldemort Harry nagymamáját is – és ekkor talált rá Dumbledore.
Miközben Harry ezen elmélkedett, Piton egy laza pálcamozdulattal felcsavarta a hideg kőlapon végighúzódó barna szőnyeget, melyből úgy szállt a por, mintha az egész szőnyeg abból állna. Alatta világosan kivehető volt, hogy az egyik kőlap elmozdítható, még besüllyesztett fogantyút is gyártottak hozzá, bár Harry nem igazán értette, miért. Nem tartotta valószínűnek, hogy Mr Burke vagy Mr Borgin valaha is kvibliket alkalmazott volna a boltjában. Piton is összeráncolta a homlokát, de nem törődött vele különösebben. Kilebegtette helyéről a kőlapot, ami alatt egy meredek kőlépcső tárult fel. A lyuk és a járat kifejezetten széles volt, hogy a nagyobb ládák és betiltott mágikus holmik is leférjenek a pincébe, ha a minisztérium emberei razziát tartanak.

Megint Piton ment előre, egy szót sem vesztegetett a társaságra. Fürgén leugrott a negyedik lépcsőfokra, mely szinte függőlegesen alattuk volt és fejét lehúzva elindult. Mielőtt eltűnt volna a járatban, görnyedve visszafordult.
- Weasley, gyere utánam – utasította őket. – Utána Potter és leghátul Granger.
Harry és két barátja összepillantott, de nem kérdezősködtek, úgy tettek, ahogy Piton mondta. Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas fölösleges kérdésekre.
A lépcső-járatban több mint kényelmetlen volt a közlekedés, főleg Ronnak, aki olyan magas volt, mint Piton és a fejét le kellett húznia, ha nem akart fájdalmas zúzódásokat a kobakján. Mikor leértek, egy döngölt földpadlójú félig barlang – félig pinceszerű üregbe érkeztek. Piton pálcája világított nekik, de hamarosan Harryék is fényt gyújtottak. A pincében három-négy nehéz láda és fél tucat hordó állt az egyik sarokban, s látszott még a helye néhány másik ládának.
- Innen nyílik egy titkos kamra – világosította fel őket Piton. Bulstrode elmondta, hogy Borginnal idáig lebegtették le a ládákat, a titkos kamrát nem mutatta meg neki a vénember. Csak említette, miután Bulstrode leitatta… - Piton horkantott, majd körbejárta a pincét.
Harry, Ron és Hermione is beljebb jött, a terem közepére. Harry semmi nyomot nem talált első ránézésre, de gyanította, hogy azon a helyen kell keresni az ajtót, ahol a fölöttük lévő épület alapzata lenyúlik. Bal kéz felől durva téglafal emelkedett, s a jobb sziklafalban is volt folytatása. Ezek támasztották alá a fejük felett futó gerendákat, amikre – Harry erre csak most figyelt fel – üres ketrecek és egy meggörbült, függő gyertyatartó volt akasztva.
Piton lassan körbeforgatta fejét a falakon és a gerendákon, majd megállapodott tekintete a gyertyatartón.
- Szánalmas… - dörmögte és hozzá sötéten mosolygott. – Borgin annyit se konyít az álcázáshoz, mint egy vak troll.
- Ezt jó hallani – jegyezte meg Harry. – Szóval tudja, hol van a titkos ajtó?
- Igen, itt, a lábunk alatt.
Harryék ösztönösen hátrébb léptek egyet, Piton pedig újra varázsolt: megint megjelent a lila lángocska, ami lepottyant a döngölt földre, s szinte nyomban végigfutott egy nagy, girbe-gurba körben Piton és Harryék között. A lila tűz vidáman táncolt, s a pálcák lángjával együtt érdekes fénnyel világította meg a jelenlévők arcát.
Piton bonyolult mozdulatokat végzett a pálcájával, amiben Harry egy átváltoztató bűbájt vélt felfedezni. A lila tűzkörön belüli döngölt föld átalakult egy deszkákból összetákolt csapóajtóvá. Újabb pálcaintésre a csapóajtó felemelkedett és a tűz kialudt.
- Ez az! – suttogta izgatottan Hermione, és Ron is bizakodva nézett az alattuk húzódó újabb üregre.
- A sorrend ugyanaz – szólt Piton, s már le is ugrott a nyíláson.
Ron nyomban követte, s Harry hallotta, hogy talpuk alatt visszhangozva loccsan a víz. Harry víztaszító bűbájt szórt csizmájára, majd leugrott Ron után. Egy csatornába érkezett, mely a város alatt húzódó rendszer része lehetett. Rögtön megcsapta orrát a szemétszag és rothadás, de a bűz még elviselhető volt. Lesegítette Hermionét, majd Piton után indultak. A csatorna közvetlenül mögöttük le is zárult, tömör, áttörhetetlennek tetsző betonfal határolta, aminek alján volt egy rácsos hasadék, ezen a víz tovább folyhatott.
Pitont követve egy elágazáshoz érkeztek a csatornában, mely jobbra kis lépcsősorral vezetett fel egy száraz üregbe – ez teljes egészében a földből lett kivájva. Ahonnan Harry állt, látni lehetett néhány ládát és hordót, ugyanolyanokat, amik a fölöttük lévő pincében is voltak. A csatorna beton falába rúnákat karcoltak.
- Itt is van egy mágikus védelem – mondta Hermione Pitonnak, s fel kellett emelnie a hangját, mert a víz zubogása egyre hangosabb lett.
- Ez minket nem érdekel – válaszolta ő is kicsit hangosabban. – Ez Borgin titkos kamrája lehet. Nekünk a laboratóriumot kell keresnünk. Annak is itt kell lennie az emlék alapján, amit Evans Potternek mutatott…
- Igen, de melyik irányba? – kérdezte Harry. – Egyenesen vagy balra?
- Szét kellene válnunk két csoportra – javasolta Ron hangosan.
Piton megrázta a fejét.
- Együtt kell maradnunk. A bejárat rejtve lesz, egyedül nem tudjátok megtalálni…
Harry igazat adott Pitonnak, s miután bólintott, a férfi nyomban elindult a bal felé vezető csatornán. Hermione is ott hagyta a rúnákat és követte őket a megbeszélt sorrendben.
Piton pár méter után megállt, a mögötte haladó Ron beleütközött a hátába. Piton hátrafordult és belesuttogott valamit a fülébe. Ron is megfordult, hogy Harrynek adja az üzenetet.
- Oltsd el a pálcád, odafent emberek vannak, megláthatnak – mutatott a Pitontól néhány méterre lévő csatornanyílásra, amin valóban varázspálcák fénye szűrődött le a csatornába.
Harry úgy tett, ahogy Ron mondta és továbbadta az üzenetet Hermionénak.
Jóformán vakon mentek tovább, csak a csatornafedél szűk fénykörében látták egymást. Itt Harry önkéntelenül is felnézett és néhány beszélgető varázslót látott közel öt méterrel a fejük felett. Hangjukat elnyomta a víz csobogása, mely a jelek szerint az ő járatuk melletti csatornában zubogott. Mikor elhaladtak a nyílás alatt, Piton újra pálcát gyújtott, s így tett sorban Ron, Harry, majd Hermione is. Csak tíz méterre távolodhattak el az elágazástól, mikor a fény egy ugyanolyan felfelé tartó lépcsősorra vetült, ami Borgin kamrájához is vezetett. Piton felszaladt a lépcsőn, majd Harryék is, s nyomban száraz, víztől védett helyen találták magukat. Döngölt föld és vájt üreg, ez vette körül őket, ajtónak nyoma sem volt – ezen azonban Harry a legkevésbé sem volt meglepve. Ő még Borgin csapóajtóját is nehezen találta volna meg, Voldemort álcázó varázslata ellen pedig reménytelen lenne a próbálkozás.
Piton lerázta csizmájáról a vizet, majd teketóriázás nélkül a falhoz lépett és rátette a kezét. Harry tudta, mi következik: Piton ugyanazzal a rejtélyes megérzésekre alapuló módszerrel próbálja megállapítani a bejárat helyét, ahogyan Dumbledore is tette a tengerparti barlangban. Több mint öt perc telt el néma várakozással, ami alatt Piton erősen koncentrál és körbejárta az üreget, de a jelekből ítélve semmit se talált.

Harry azon kapta magát, hogy megint visszagondol Dumbledore-ra, milyen derűs volt, vagy legalább annak tettette magát, miközben Harryvel együtt a horcruxra vadásztak. Primitív ötletnek nevezte, hogy Voldemort egy olyan ajtót állított elébük, aminek vért kell adni, hogy kinyíljon. Vajon Piton számára is primitív lesz a laboratórium megnyitásának kulcsa? Harry emlékeztette magát, hogy Dumbledore és ő előtte már Regulus Black is sikeresen túljutott egy társával Voldemort csapdáin. Ha ennyien képesek voltak rá, most is van esélyük.
- Talált valamit? – kérdezte reménykedve Hermione.
Piton még egy darabig hallgatott, aztán megrázta a fejét.
- Nem – mondta, de hangjában egy csepp csüggedés sem volt, igaz Dumbledore derűssége is hiányzott belőle. – Máshol kell keresnünk. Visszamegyünk az elágazáshoz.
Piton lement a lépcsőn vissza, a bokáig álló vízbe, s már ösztönösen Ron ment utána, majd Harry és Hermione. Harry is hasonló fürgeséggel lépkedett le a csúszós kő lépcsőfokokon, de Hermione óvatos lépései ellenére megcsúszott.
- Jaaj! – kiáltotta a lány, mikor elvesztette az egyensúlyát és megragadta Harry köpenyét a nyakánál. Ennek az lett az eredménye, hogy Harry lába is kicsúszott alóla és előre bukott a csatornában. Kézzel fékezte le az ütközést, a víz az arcába loccsant, de mikor Hermione rajta landolt, egy pillanatra elmerült az arca.
- Jaj, bocsáss meg, Harry – sopánkodott Hermione, miközben felhúzta barátját.
- Semmi baj… - motyogta Harry és lekapta a szemüvegét, hogy megtörölje a köpenye egyik száraz csücskében. A szemüveg azonban olyan száraz volt, mintha sose ért volna vizet.
Harry felvonta a szemöldökét és feltette a szemüveget.
- Gyertek már! – szólt nekik Ron, Piton pedig karba tett kézzel várakozott.
- Mindjárt – mondta Harry, s még mindig furcsállva az előző helyzetet, lehajolt és a markába vett egy kis vizet a csatornából. Az úgy szaladt le a tenyeréről, mintha víztaszító bűbájt szórt volna rá.
Lehet, hogy elrontotta a bűbájt és véletlenül az egész testét víztaszítóvá varázsolta?
- Hermione – szólt a lánynak, aki türelmetlenül álldogált a legalsó lépcsőfokon. – Nézd meg ezt a vizet…
- Minek? – kérdezte, de lehajolt és belemerítette a kézfejét. A víz ugyanúgy lepergett róla. – Hűha…
- Ugye, ez nem normális dolog? – kérdezte reménykedve Harry.
Hermione megrázta a fejét.
- Piton! – szólt Harry egy kicsit hangosabban. Ron és Piton nyomban visszajöttek.
- Mi olyan érdekes, Miss Granger? – kérdezte csípősen Piton az ujjaival vizet fröcskölő lánytól.
Harry válaszolt helyette.
- Azt hiszem, megtaláltuk a titok nyitját – nézett Piton szemébe, aki érdeklődve hallgatta. – A víz… ez olyan lehet, mint a tengerparti barlangban volt. Olyan, mintha magától összeállna… Nem is hullámzik úgy, mint a normális víz, látja – mutatott végig fénylő pálcával a csatorna alján.
Piton is nézegetni kezdte a vizet, néhány próbálkozás után belemerítette a kézfejét és ott tartotta, míg a hidegtől egészen el nem kékült. A férfit ez egyáltalán nem zavarta, inkább meglepett képet vágott.
- A víz meg van bűvölve – jelentette ki.
Erre én is rájöttem – mondta egy kis hang Harry fejében. Piton szemrehányón nézett rá.
- A barlangban a víz jelentette a veszélyt – jegyezte meg Harry, háttérbe szorítva a gúnyos gondolatot.
- Szerintem ez más jellegű hely, mint a barlang.
- Miért gondolja? – kíváncsiskodott Harry.
- Hugrabug Helga miatt – válaszolta Piton. – Mardekár medáljánál a víz jelentette a veszélyt, itt szerintem a föld… Hollóhátinál pedig majd a levegő… – ezt már csak félvállról, dünnyögve tette hozzá.
Felállt és visszament az üregbe, csípőre tett kézzel újból nézelődni kezdett.
- Akkor miért a víz van megbűvölve…? – értetlenkedett Ron.
Piton kicsit késve válaszolt.
- A víz… - mondta, s visszatrappolt a lépcsőn -… Mardekár otthona. A föld Hugrabugé… De a víz az, ami uralkodik fölötte…
Harry ennél talányosabb választ nem is tudott volna elképzelni, de Piton nem is szánta kielégítő magyarázatnak. Pálcáját a csatornában csordogáló vízre szegezte.
Harry először azt hitte, hogy rohamosan emelkedik a vízszint, de aztán rájött, hogy valójában mi történik: a cseppek felfelé kezdtek folyni a lépcsőfokokon, s kis tócsába gyűltek az üreg padlóján.
Piton leeresztette a pálcát, s ekkor a kis tócsa megindult vékony vízfolyásokban. Felfutott a falra, ahogy korábban a lila lángok az üzlet padlóján, s Harry látta, hogy formába rendeződnek.
A víz megmutatta a magas ajtó helyét az üreg falában.
Piton elégedetten mosolygott és visszafordult a döbbent hármas felé.
- Megtaláltuk a bejáratot – mondta.
Odalépett a kijelölt ajtóhoz, s ismét rátette a kezét. Harryék feljöttek az üregbe és figyelték. Piton hamarosan befejezte a koncentrációt és ellépett az ajtótól.
- Vér kell… - dörmögte. – Számítottam rá. Ugyanaz a trükk…
- Maga ezen meglepődik? – motyogta Harry, Piton pedig előhúzott egy ezüst kést.
Kis vágást ejtett a jobb kézfején és rákente a vért az ajtóra. Harrynek esze ágában nem volt felajánlkozni, mint Dumbledore-nak, de úgy tűnt, Piton ezt nem is várja el tőle.
Pár pillanatig semmi sem történt, csak a vérfolt bemocskolta a falat – aztán a nagy ajtóformába rendeződött vízerek megfagytak az általuk mélyített vájatban. Olyan hang hallatszott, mikor reped valami nehéz és nagy, s a jéggé fagyott erek mentén az ajtó elvált keretétől, majd hangos súrlódás közepette kinyílt.
Harry és Piton elégedetten szemlélte a laboratórium bejáratát, Ron és Hermione viszont kifejezetten idegesnek tűntek, mikor Harry bizakodó mosollyal hátranézett. Ron jól láthatóan nyelt egyet, Hermione pedig remegő kézzel szorongatta a pálcáját.
- Menjünk – szólt Piton és belépett a helyiségbe.
Most nem a megbeszélt sorrend szerint mentek, Harry nem várta be Ront, szinte Pitonnal együtt ment előre. A kőfalú barlang ugyanolyan dísztelen és nyomasztó volt, mint mikor a Lelkek Termében látta. Körben, a falak mentén ugyanazok a durva faasztalok és szekrények álltak, de az idő vasfoga nem kímélte őket. Voldemort elfelejtett volna védőbűbájt tenni rájuk? – elmélkedett Harry. A figyelmet a laboratórium középpontjában emelkedő oszlop és rajta a Harryben borzalmas emlékeket ébresztő tál vonta magára – azonban a zöldes derengés ezúttal hiányzott.

Harry felnézett a plafonra, s megállapította, hogy az egykor szűk résen bevilágító fény és az azt hasznosító tükörrendszer időközben eltűnt, ahogy a különleges üstök is. Csak egyetlen egy maradt, az is csurig volt vízzel.
Piton és Harry azonnal közelebb mentek az oszlopon nyugvó tálhoz, figyelmüket csak ennek szentelve, Ron és Hermione azonban érdeklődve néztek körül. Nem mertek semmihez sem hozzáérni – amit Harry a maga részéről nagyon jó ötletnek tartott -, de félelemmel vegyes csodálattal nézték az üvegfalú szekrény polcain sorakozó műszereket, kémcsöveket, fiolákat.
Pálcáik fénye mind több és több részletet világított be, Harry pedig rejtélyek sorozatával találta szembe magát, s Piton meglepett arcára nézve tudta, hogy őt is meglepte, amit találtak:
Ahogy sétáltak a teremben, rögtön feltűnt nekik, hogy a döngölt földpadló olyan, mintha vihar szánkázott volna végig rajta, hullámos volt és az asztalok lábait, a szekrényeket és az oszlopot csaknem félig beborította. Mintha dagály temette volna be homokkal a tengerparton felejtett napozószékeket.
További furcsaság volt az oszlop mellett fekvő félig betemetett csontváz, melyről még lógott a foszladozó fekete köpeny. Harry Pitonra pillantott, aki összeráncolt homlokkal nézte a holttestet.
- Hoppá! – hallatszott Ron hangja a hátuk mögött. – Megint megelőztek minket?
- Nem – szólt Piton, mikor közelebbről is szemügyre vette a tálat. – Itt van…

A tál mélyén ott feküdt a picike arany pohár, mindkét oldalán egy füllel, s oldalán egy borz mintájú faragvánnyal.
Harry szívverése felgyorsult, ahogy megpillantotta Hugrabug Helga fennmaradt ereklyéjét. Agyával felfogta, hogy itt áll a háború végéhez vezető út egy újabb állomásánál, de szíve még mindig alig bírta elhinni, hogy eljutottak ide. Hitetlenkedő mosollyal két barátjára nézett. Ron bamba kifejezéssel nézte a horcruxot, Hermione pedig egészen kipirosodott, de mindketten átérezték a pillanat jelentőségét.
Piton szokás szerint sokkal földhözragadtabb volt, Harry ezen meg se lepődött. A férfi pálcáját a pohárra szegezte és elsuttogta az ellenőrző bűbájt. A pohárkából vékony füst szállt fel, gyorsan kis felhővé rendeződött, s egy sápadt arc körvonalait kezdte formálni…
Majd azon nyomban szertefoszlott.
- Hogy jutottatok be ide?
Harry, Ron, Hermione és Piton megpördültek a tengelyük körül. A régi laboratórium ősöreg szekrénye előtt egy férfi állt. Magas volt, fekete haja elegánsan omlott a vállára.
- Micsoda…? – nyögte tompán Harry, mikor felismerte a férfit.
Ehhez egy fél másodperc se kellett neki, hiszen olyan jól ismerte ezt az arcot, mint a sajátját a tükörben.

A fiatal Tom Denem állt előtte.
Ron és Hermione remegő kezekkel szegezték rá pálcáikat, akárcsak Piton rezzenéstelenül, de az ő arcára még nem ült ki a felismerés.
- Kérdeztem valamit! – csattant fel Voldemort hangja. – Hogyan találtátok meg ezt a helyet?
Ekkor közelebb jött, s Harry észrevehetett további részleteket halálos ellensége alakján: körvonalai elmosódottak voltak, mintha Harry szemüvegére enyhe pára csapódott volna ki – ilyesmi azonban nem történt. Tom Denem csupán szellemalak volt, s Harrynek nem kellett sok idő, hogy megtalálja a magyarázatot: a lélek szelete kiszállt a horcruxból, ahogy néhány éve a naplóból a Titkok Kamrájában. Ugyanazt a fekete talárt, öltönyt és fehér inget viselte, amiben Rose Evans emlékeiben látta Harry. Kezére fekete kesztyű feszült és lazán tartott egy megtépázott varázspálcát.
- H-harry… - szólalt meg suttogva, remegő hangon Hermione. – Ez ugye… ő?
Harry bólintott, Ron pedig nagyot nyelt. Piton meghökkent arccal nézett Harryre, de figyelmét rögtön visszafordította Denemre. Harry nagyon remélte, hogy Piton varázsereje felér a húszéves Voldemortéval, bár ebben nem volt egészen biztos…
- Nyomokat hagytál – válaszolta Harry Denemnek. – És ismerünk téged.
- Ismertek? – ráncolta a homlokát Voldemort.
- Igen – felelte Harry. – De te hogyan… hogyan kerültél ide? – próbált óvatosan fogalmazni, nem tudhatta, mennyit tanácsos elárulnia ennek a Denemnek.
Voldemort még közelebb jött, s ezzel együtt Ron és Hermione gyorsan hátrébb húzódtak. Harry emlékeztette magát, hogy barátai most állnak először szemtől szembe Tom Denemmel.
- Sok éve két ostoba megpróbálta kirabolni a laboratóriumomat – válaszolta. – Nem számítottak rá, hogy felvérteztem a betörések ellen… Ez a bolond itt maradt, áldozatul a teremnek… és nekem.
Méghogy kirabolni! – gondolta Harry, de előbb gondosan elfordította tekintetét Voldemortról. Ránézett a csontvázra, s kezdett összeállni a kép. Regulus talán ezt a horcruxot is megpróbálta ellopni, de kudarcot vallott és csak neki sikerült elmenekülnie Voldemort védővarázslata miatt. A társa – talán épp ugyanaz, akivel a barlangot rabolta ki – itt ragadt.
Voldemort nem merte levenni szemeit a betolakodókról, s Harry gyanította, miért. Így, félig életre kelve, csak a varázsereje töredékét tudhatja magáénak.
- Ti is ezért jöttetek? – kérdezte Denem. – Rabolni akartok?
Harry és Piton összenézett. Harry megvonta a vállát.
- Igen – jelentette ki. – Ahogy látom már nem tudod mivel megakadályozni.
Denem arcán dühvel vegyes ijedtség suhant át.
- Miket beszélsz? – sziszegte.
- A legutóbbi rablás során a védelmed tönkrement – folytatta Harry, s kíváncsi volt, mikor szól közbe Piton. Ő azonban nem tett semmi ilyesmit.
- Valóban ezt hiszed? – morogta Denem, s Harryre szegezte a pálcát.
Harry is készenlétben tartotta az övét, de másik keze ujjait keresztbe tette. Mért nem csinál már Piton valamit? Törjék össze a horcruxot és kész! Habár…
- Ig… - még be sem fejezte a magabiztosnak szánt választ, mikor eltűnt előtte Tom Denem alakja.

Hermione felsikoltott, Ron pedig ijedtében egy piros fénycsóvát lőtt ki Piton felé, de elvétette. Amint Harry a mellette álló varázslóra kapta a tekintetét, azonnal észrevette, mi váltotta ki két barátjából a rémületet.
Piton testét egy fekete, kígyó módjára tekergő füstfelhő vette körbe a lábától a feje búbjáig. A füstkígyó szemei vörösen parázslottak a laboratórium félhomályában, ahogy a béklyók szorosan ráfeszültek Piton testére. Aztán a kígyó belenézett a férfi szemébe, majd teljes hosszában belebújt, mint egy parazita az áldozatába. Az egész egyetlen iszonytató másodpercig tartott.
Piton összegörnyedt és a fájdalomtól vagy félelemtől vonaglani és ordítozni kezdett. Hermione a szájára szorította a kezét rémületében, Ron pedig nem tudta mi tévő legyen.
Ahogy Piton fájdalmai szűnni kezdtek, Harry tudta, hogy kezdi megadni magát a bilincsként szorító akaratnak – Voldemort megszállta őt.
Harry nem tétovázott, gyorsan lefegyverezte Pitont, mielőtt ellenük fordulhatna. Nem számított rá, hogy Voldemort megszállja egyiküket, de utólag be kellett ismernie, hogy a választása kézenfekvő volt. Piton volt a legidősebb, legtapasztaltabb négyük közül, ezért szemelte őt ki Voldemort.
Hermione is kezdett magához térni a sokkhatás alól, ahogy Harry szoros köteleket varázsolt Piton csuklóira – a férfi egyelőre hörögve öklendezett a földön.
- Várj! Ne törd össze – állította meg Harry Hermionét, mikor észrevette, hogy a lány pálcáját szegezi a pohárkára.
- Harry, miket beszélsz? – nézett rá Hermione. – Ezért jöttünk és… és…
- Csönd! – dörrent Harry, s Hermione úgy megszeppent, hogy tiltakozni is elfelejtett. – Menj onnan, gyerünk! – Harry kicsit szégyellte, hogy valósággal parancsol a lánynak, de most nem tehetett mást… Voldemort perceken belül magához tér Piton testében.
Ron is úgy nézett Harryre, mint egy ütődöttre, de ő nem szólt egy szót sem. Hermione legjobb meggyőződése ellenére is visszasomfordált Ron mellé, s belemarkolt a talárja ujjába.
Piton abbahagyta az öklendezést. Lassan felegyenesedett, amennyire a kötelek engedték. Harry előtt térdelt a földön, s ahogy Voldemort átvette elméje fölött az uralmat, a tekintete kitisztult, s ugyanazt a perzselő tüzet lehetett látni a fekete szemekben, mint Denemében.
- Még mindig úgy hiszed, hogy védtelen vagyok? – kérdezte.
Harry kicsit zihált az imént történtektől, de gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét. Nyugodtnak kell maradnia.
- Nem, beismerem, tévedtem – mondta Harry. – Nem vagy védtelen, de a jelen helyzet neked sem kedvező.
Piton-Voldemort összeráncolta a homlokát, de nem tiltakozott. Kicsit feszegette a csuklóját szorító kötelet, de gyorsan felhagyott vele.
- Rabolni jöttél – hangzott a vád, de inkább kijelentés volt ez, mint sem kérdés.
Harry köztes utat választott.
- Keresem az alapítóktól fennmaradt kincseket – felelte nyugalmat hozó sóhajtás után.
Voldemort mereven nézte Harryt, egy picit se fordította oldalt a fejét. Harrynek ez feltűnt, s elhatározta, hogy jobb, ha ő hozza fel ezt a témát.
- Megtaláltam kettőt – jelentette be. – Megtaláltam Mardekár kígyó díszítésű medalionját és most Hugrabug arany poharát.
Voldemort arcára nem ült ki érzelem, bár Piton teste kicsit zihálva lélegzett. Harry agyán átvillant a kérdés, hogy ez Voldemort nyugtalanságának jele vagy maga Piton lélegzik ilyen rémülten a szörnyeteg bilincsei közt.
Harry folytatta:
- Még keresem Hollóháti Hedvig ereklyéjét. Tudok róla, hogy te megtaláltad ezeket, hallottam rólad nagyon sokat…
Voldemort szeme mohón felcsillant. Harry ezen sem csodálkozott. A fiatal Tom Denemmel beszél most, akinek semmi fogalma nincs róla, hová jutott alteregója, Voldemort nagyúr.
- Engem is ugyanúgy érdekelnek ezek a kincsek – ütötte tovább a vasat Harry, s közben kizárólag a Piton-Voldemortra figyelt. Őszintén remélte, hogy a mögötte álló Ron és Hermione arckifejezése nem túl árulkodó. – Hasonló okaim vannak, mint neked. Nagyon szeretném megtalálni, ami fennmaradt Hollóhátitól – mondta Harry és kellően vágyakozó képet vágott hozzá.
Voldemort pár percig csendben maradt. Harry szinte semmi érzelmet nem tudott leolvasni az arcáról – nyilván okklumentál… -, de egy ravasz csillogást mintha felfedezett volna a fekete szemekben.
- Szóval elárult engem… - mondta végül Voldemort.
Harry felkészült az ilyen kérdésekre – mindent elgondolt magában az alatt a röpke öt perc során, miközben Piton szenvedve vonaglott a földön.
- Nem, megtartotta a titkát – válaszolta.
Voldemort most nem tudta elrejteni érzelmeit. Arcára a csodálkozás ült ki, de szinte azon nyomban el is rejtette a nyugalom álarca mögé.
- Dumbledore is hiába próbálkozott… - tette hozzá Harry.
- Dumbledore? – csattant Piton hangja. – Ő küldött ide téged?
- Nem, ő nem tudja, hogy eljöttem ide – mondta őszintén Harry. – Nem tudtam, pontosan melyik alapító kincsét fogom itt találni… Ha segítesz, nem fogom elvinni innen Hugrabug arany poharát. Nekem nem kell…
Piton-Voldemort szeme megint ravaszan csillant.
- Nem? – kérdezte. – Pedig rengeteget ér… El sem tudod képzelni, milyen sokat.
- De, el tudom, hidd csak el – bólogatott Harry, s egy pillanatig csöndben maradt. Majd hirtelen közelebb lépett a földön térdeplő férfihoz. – De engem sem a pénz érdekel, akárcsak téged.
Piton-Voldemort sokáig hallgatott. Láthatóan Harry megjegyzésén törte a fejét.
- Mit tudsz rólam? – kérdezte Voldemort nagy sokára. – Mi történt velem későbbi életem során?
Harry nagyot nyelt, de válaszolt.
- Nagyon nagy varázsló voltál, de… - idegesen megnyalta a szája szélét -, de legyőztek.
Voldemort parázsló szeme összeszűkült.
- Elpusztítottak, mégis életben maradtál… Valóságos legenda vagy – hajtogatta a fejét Harry és egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát.
- Hát persze… hát persze… - dünnyögte Voldemort. – A vég mindenkit elérhet… de azért mindig jön újabb lehetőség. Mindig marad remény…
Harry nem szólt semmit és Voldemort megint hallgatásba merült. Harry türelmetlenül megköszörülte a torkát, de Voldemort ügyet se vetett rá. Aztán végül újra felpillantott Harry arcába.
- Hasonlítunk egymásra, tudod-e? – jegyezte meg. – Ugyanaz a zöld szem…
-… és ugyanaz a hollófekete haj… - tette hozzá Harry, megnyomva a holló-szót. – És ugyanúgy árva vagyok, ahogy te is.
Voldemort megint elhallgatott.
- Mindketten szeretnénk többet megtudni az őseinkről… - susogta a jól ismert Piton-hang.
Harry előre hajolt.
- Segítesz? – kérdezte gyerekes izgatottsággal a hangjában.
Piton-Voldemort felnevetett. Más nevetés volt, mint amit Pitontól megszokott, bár a hang ugyanaz volt. Ahogy vigyorgó arca torzult és kissé lehajtott fejjel nevetett, fel lehetett ismerni Piton vonásai mögött a Denemre jellemző bestiális, sátáni örömöt.
- Igen, segítek, hogy megtaláld Hollóháti leszármazottait – jött a válasz, miután a nevetés abbamaradt. – Tudnod kell, hogy életem huszadik évéig én magam sem bukkantam Hollóháti Hedvig fennmaradt kincsinek nyomára. Ami pedig azután történt velem, arról nem tudok semmit sem…
Harry figyelmesen hallgatott, most már Piton-Voldemort előtt guggolt, pár centire tőle.
- A kutatásaim még a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában kezdődtek – folytatta a beszámolót Voldemort. – Sokáig tartott, mire nyomra bukkantam, minden fellelhető festményt és levelet át kellett néznem, az utolsó darabig. Figyelni a neveket, a rokonokat… Hosszadalmas és fárasztó munka volt, de elvezetett Hugrabug leszármazottaihoz… - Voldemort megint sátánian elvigyorodott. – Ugyanígy nyomot találhatsz Hollóhátihoz is. Az egyetlen személy, aki segítségemre lehetett, a Szürke Hölgy… Szóval azt mondod, nem árulta el, hogy segített nekem felkutatni a leszármazottakat? Ez meglep…
Harry nyitva felejtette a száját. A megoldás végig a Roxfortban volt, hát persze!
Voldemort elvigyorodott.
- Látom, érted… Elbeszélgettem a Hölggyel a szerteágazó vérvonalról, de megkértem, hogy senkinek ne árulja el ugyanezeket. Ha meg tudod győzni, ő elvezethet Hollóhátihoz… az őseidhez… az örökségedhez… úgy bizony!
Harry megköszörülte a torkát.
- Köszönöm a segítségedet!
Piton-Voldemort még mindig vigyorgott. És Harry tökéletesen tisztában volt vele, miért.
Felállt, megrázogatta elzsibbadt lábait, aztán a tálhoz lépett, aminek alján ott feküdt oldalára dőlve az arany pohár.
- Remekmű, igaz? – nézett Voldemortra.
Az bólintott. Most Harry erőltetett hasonló gonosz vigyort az arcára, bár neki korántsem volt olyan hatásos, mint ellenségének.
– Milyen kár…
Voldemort kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Egy múzeumban lenne a helye… nem egy ilyen féreg horcruxaként.
Piton-Voldemort arcára ekkor a jeges rémület, majd a tomboló harag ült ki. Szemei vörösen fénylettek, s a füstkígyó túlvilági hangon visítva tört elő Piton koponyája mögül, de Harryt már nem érte el.
Lila villanás – hangos reccsenés – aztán csönd.
A füstkígyó szertefoszlott, abban a pillanatban, hogy Harry darabokra törte a poharat. Az arany szilánkocskák a tál alján pihentek.
- Ööhhh… - nyögte Piton, aki tehetetlenül előrebukott, mihelyt Voldemort elhagyta a testét. Harry és Ron odasiettek hozzá és a hóna alá nyúlva felemelték.
- Szedjetek össze mindent, amit a szekrényben találtok! – mondta Harry, s vonszolni kezdte Pitont ki a barlangból.
Ron és Hermione értetlenül nézett rá.
- Gyerünk! Mozogjatok! Menj te is, Ron – sürgette őket Harry, s két barátja azonnal engedelmeskedett. Harry egyedül vitte ki Pitont, s leültette a hideg lépcsőre, s rögtön varázsolt egy serleget.
- Aguamenti!
A serleg megtelt vízzel, de mire Piton ajkaihoz ért, nem volt benne semmi.
- Hogy az a…! – morgolódott Harry és falhoz csapta a poharat. – Ugyanaz a nyavalyás trükk…
Szennyvízzel mégsem akarta itatni Pitont (elég volt neki mára a szenvedésből – gondolta Harry), így jobb híján finoman pofozgatni kezdte, hogy észhez térjen.
Felnézett a laboratóriumba – Ron és Hermione a szekrénynél álltak, s épp ezüst szerkezeteket, fiolákat és papírokat söpörtek bele egy Feneketlen Zsákba.
- Még egy pofon, Potter és ezer pont a griffendéltől… - nyögte elhaló hangon Piton.
Harry elvigyorodott és újra Piton hóna alá nyúlt, mikor Ron és Hermione végeztek. A terem ajtaja ekkor önműködően bezárult – Harry arra gondolt, talán érezte, hogy mindenki elhagyta a laboratóriumot.
- Sajnálom, hogy nem törtem össze azonnal a poharat - szabadkozott Harry, mikor megindultak a csatornában -, de…
- Ne sajnáld – vágott a szavába Piton. – Remekül csináltad…
- Hallott mindent? – lepődött meg Harry. Piton erőtlenül bólintott. – De hát… amikor engem szállt meg, én nem éreztem semmit a külvilágból!
Piton erőtlenül felemelte kezét és mutató ujjával megkopogtatta saját halántékát.
- Okklumencia, Potter… - dünnyögte. – Okklumencia…
Harry sóhajtott egyet és a fejét hajtogatta.
Elérkeztek az elágazáshoz, ahol jobbra kellett fordulniuk. Két barátja követte, Ron a Feneketlen Zsákot gyömöszölte vissza kabátzsebébe, Hermione pedig ott ugrált Harry mögött.
- Hogyan csináltad? – szólította meg végül a lány.
- Hallhattad – vonta meg a vállát Harry.
- De hát biztos legilimentált… vagy nem?
- De, tuti – bólintott Harry. – csakhogy én nem hazudtam neki egyetlen egyszer sem. Voldemort hazudott saját magának, Hermione!
A lány döbbenettel vegyes tisztelettel nézett rá.
- De miért segített, hogy megtaláld Hollóháti kincsét? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Ron.
Harry elvigyorodott.
- Csapdába akart csalni, Ron – válaszolta derűsen. – Emlékszel, érdekelte, hogy tudok-e valamit, mi lett az igazi énjével. Én meg azt válaszoltam, hogy legyőzték, de életben maradt – ez igaz is, nem kaphatott rajta hazugságon. Csak nem mondtam meg, hogy azóta már visszatért és újra teste van. Nyilván azt hitte, minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy újra testet szerezzen. Végül is ez a feladata egy horcruxnak, nem igaz?
Ron a fejét csóválta és bizonytalanul Hermionéra pillantott.
- Még mindig nem értem – mondta a fiú.
- Figyelj… - mondta Harry, mikor megérkeztek a csapóajtóhoz, ami Borgin pincéjébe vezetett. – Azt sugalltam neki, hogy nem az értékük miatt keresem az alapítók kincsit, hanem puszta szenvedélyből – mint ő. Megmondtam neki, hogy nem akarom elvinni Hugrabug aranypoharát, ami igaz volt, szintén. Voldemort… - (Piton szeme fáradtan villant) – Bocsánat… Tudodki rögtön megkérdezte, mért nem akarom elvinni a poharat. Rá akart venni, hogy magamhoz vegyem, hátha a hatása alá kerülök… Aztán mikor mondtam, hogy nem akarom elvinni, rávezettem, hogy Hollóháti kincse érdekel. Akkor már úgy értette, hogy én Hollóháti leszármazottja vagyok, főleg miután elmondtam neki, hogy ugyanolyan árva vagyok, mint ő és a céljaink hasonlóak… Legilimentált, érezhette, hogy nem hazudok. Ekkor pedig kapva kapott az alkalmon, hogy elvezethet a horcruxhoz, bármi is legyen az.
- Csakhogy ő se tudta még, hogy mi is az! – vetette ellen Hermione.
Piton fáradtan felsóhajtott és várta, mikor lesznek hajlandók felsegíteni a csapóajtón, de a három jó barát annyira belelendült a beszélgetésbe, hogy meg is feledkeztek róla, hol vannak.
- Igaz, de nyomára akadt a leszármazottaknak! – vágta rá Harry. – Onnan pedig már egy lépés lesz kitalálni, hová rejtette el… Sőt, az is lehet, hogy egyszerűen még mindig a leszármazottaknál van az az izé. Mint a családi gyűrűje: egyszerűen otthagyta a régi Gomold házban.
Ron és Hermione bólogattak.
- És hogyan játszottad ki a legilimenciát? – faggatta tovább Hermione, de Piton válaszolt Harry helyett:
- Ügyes témaváltásokkal – mondta elismerő, de fáradt hangon. Még mindig meglátszott rajta a megszállás miatti kimerültség. – A legilimenciából ez az egyetlen kibúvó, ha valaki nem tud okklumentálni… Új utakra kell terelni a beszélgetést, olyan utakra, hogy a legilimentáló arra figyeljen, ne az előző kérdése miatt fellépő érzelmekre…
- Egy kicsit kevésbé talányosan nem lehetne…? – szólt közbe Ron reménykedve.
- Az a lényeg, hogy te irányítsd a beszélgetést, Weasley! – emelte fel a hangját Piton, amennyire erejéből futotta. – A másik fél arra figyeljen, amit te mondasz és abban ne legyen egy csepp hazugság sem – akkor nem jön rá a turpisságra…
- Igazat mondva hazudni… - dörmögte Hermione.
Harry bólintott s felnézett a fölöttük tátongó üregre. Jó két méter magasan volt a plafon; nehéz lesz felmászni – gondolta Harry.
- Fantasztikusan csináltad Harry – dicsérte Hermione, de Harry szerénykedve legyintett. Legbelül azonban ő maga is lángolt a büszkeségtől, hogy bolondot csinált Voldemortból. Ráadásul még egy horcrux-szal kevesebb! Harry megint azon kapta magát, hogy legszívesebben táncolna örömében. Rögtön el is határozta magában, hogy ha hazaérnek a Prewett-házba, a mai éjszaka az ünneplésé lesz.
- Kijuthatnánk innen?
Piton fáradt, türelmetlen hangja rántotta vissza Harryt a valóságba, de Hermione addigra már gondoskodott a feljutásról. Felmásztak egy elővarázsolt széken (előbb Harry és Hermione, ők segítették fel Pitont, Ron pedig utoljára mászott fel, hogy elkapja, ha a varázsló elernyedt izmai megadják magukat), majd ugyanazon az úton, ahol lejöttek, felmentek a lépcsőn és elhagyták az üzletet. Piton visszaállította a mágikus vonalakat, majd bezárta a boltot. Fél órával később már az Abszol út homályában sétáltak visszafelé.
- Figyeljetek ide! – szólt Piton, mikor besurrantak az Ollivander pálcaüzlet melletti sikátorba. – Továbbra sem csináltok semmilyen magánakciót, világos?
Harry, Ron és Hermione bólintottak.
- Helyes – folytatta szigorúan Piton, aki már majdnem teljesen visszanyerte életerejét és szigorát. – Tanultok a Prewett-házban, nem beszéltek senkinek semmiről… De ezúttal feladatot is kaptok.
Harrynek felcsillant a szeme és összenézett két barátjával.
- Amit Denem mondott a Szürke Hölgyről… nézzetek utána a Roxfortban! – adta ki a feladatot Piton. – Denem elmondta, ő hogyan akadt a vérvonal nyomára: a festmények és levelek az iskola irattárában. Hosszadalmas munka, de ez lesz a feladatotok. A többit bízzátok rám, érthető?
A három jó barát bólintott és készültek hoppanálni, mikor Piton megragadta Ron karját.
- Mondom, a többit bízzátok rám! – mondta ismét nyomatékosabban. Ron értetlenül nézett rá. – A zsákot, Weasley!
- Ja…! – kapott észbe Ron és kelletlenül átadta a Feneketlen Zsákot.
Piton átnézte a pálcája segítségével, aztán összehajtotta a markában.
- Jó ötlet volt, Potter – mosolygott Piton, de szemei komolyak maradtak. – Most pedig tünés!

----------------
*: demigusz, a Legendás állatok és megfigyelésük-ben demiguise néven szereplő bestia. Békés növényevő, ami láthatatlanná tud válni. Rowling (pardon, Mr Salmander) is megemlíti, hogy ennek az állatnak a szőréből készül a láthatatlanná tévő köpeny.