Harry Potter és a Varázslók Háborúja 26.

26. fejezet
Finite Filius!

A főhadiszálláson senki nem vette észre Harry, Ron és Hermione eltűnését. Arra azonban már egyiküknek sem volt ereje, hogy a betervezett ünneplésre sor kerüljön, még a felkelő nap első sugarai előtt visszafeküdtek az ágyukba és egészen délig aludtak. Később, mikor felébredtek, nagyon örültek neki, hogy már előző nap végeztek a takarítás rájuk eső részével, így Mrs Weasley hagyta őket aludni. Csak akkor kopogtatott be hozzájuk, mikor az ebéd már az asztalon volt.
Egy hét is eltelt már a laboratóriumban lezajlott események óta, szűk családi keretek közt megünnepelték Ron tizennyolcadik születésnapját (ezúttal szerelmi bájital és méreg nélkül), s ahogy a napok múltak, Harry úgy érezte, ideje újra belevetnie magát az események sűrűjébe. Nemcsak Piton utasításait kellett követnie és a Hollóháti leszármazottak után kutatnia, kikérdeznie a roxforti Szürke Hölgy szellemét – már ha hajlandó szóba állni vele a köztudottan hallgatag kísértet-lány -, de egy másik feladat is várt rájuk.

Sokat gondolkodott a laboratóriumban látott csontváz és a tragédiába fúló rablási kísérlet körülményeiről és arra az elhatározásra jutott, hogy egyetlen út helyett érdemesebb rögtön kettőn elindulni. Ezt egyelőre nem közölte se Ronnal, se Hermionéval, azt sem, hogy mikor szándékoznak ellátogatni a Roxfortba. Ron kifejtette neki, hogy édesanyját nehéz lesz meggyőzni róla, hogy el kell engednie őket, épp ezért Harry kész tervel a fejében ébredt március hatodikán. Előző reggel kikémlelte, mikor szokott felébredni Mrs Weasley, akiről köztudott volt, hogy a család legkorábban kelő tagja.
Harry hajnali ötre állította be ébresztő óráját, így hát koromsötétben settenkedett le a lépcsőn. Első útja a mosdóba vezette, hogy kimossa szeméből az álmosságot – ez eltartott egy darabig -, majd a konyhába ment és pár pálcamozdulattal elkészített egy adag forró kávét. Nem kellett csalódnia, Mrs Weasley tíz perccel később jött le az emeletről, szemeit törölgetve.
- Harry! – lepődött meg a fiú láttán. – Mit keresel itt ilyen korán.
- Nem tudtam aludni, Mrs Weasley – hazudta Harry, s hozzá kedvesen mosolygott.
Az asszony a konyhapulthoz lépett és fáradtan előhúzta a pálcáját.
- Hagyja csak, Mrs Weasley – állította meg Harry. – Üljön le, kérem.
- Köszönöm – motyogta álmosan az asszony, mikor Harry letett elé egy csésze kávét.
Lassan kortyolgatta a forró italt.
- Hogy aludt, Mrs Weasley? – kérdezte udvariasan Harry.
- Jól, csak keveset… - panaszolta az asszony. – Régebben többet aludtam, csak nyugtalanul. Főleg, mikor a másik főhadiszálláson voltunk. Olyan nyomasztó volt, neked nem?
- De, egy kicsit igen – válaszolta Harry.
- De most már máshogy néz ki, ahogy hallom – folytatta Mrs Weasley. – Alastor mondta, hogy szépen átrendeztétek.
- Muszáj volt – bólintott Harry. – Az már nem fekete mágusok háza…
- Igen… igen – helyeselt szórakozottan az asszony. – Az a ház valahogy nem nyújtott olyan biztonságérzetet, ugye? Itt sokkal jobb…

Harrynek az a gyanúja támadt, hogy Mrs Weasley önmagát győzködi.
- Nincs olyan hely, ami teljesen biztonságos – csóválta a fejét Harry.
- Épp ezért kell egymásra vigyáznunk! – emelte fel a mutatóujját Mrs Weasley. Majd hirtelen megenyhült és elmosolyodott. Harry kérdőn nézett rá.
- Nem mondom, meglepődtem, hogy Ron és Hermione szerelmesek egymásba… - folytatta az asszony. – De örülök neki. Így legalább jobban vigyáznak majd egymásra – az arcáról leolvadt a mosoly és elkomorodott. Kezeit tördelte, Harry pedig újra öntött neki a kávéból és a kezébe adta.
- Köszönöm… - motyogta megint Mrs Weasley.
- Miért gondolja, hogy ez a hely biztonságos? – kérdezte Harry.
- Nem tudom… Talán mert távol van mindentől, de… - mélyet sóhajtott és megrázta a fejét. – Ez butaság. A távolság nem számít, ezek mindenhol ott vannak.
- Ne lásson rémeket, Mrs Weasley – figyelmeztette gyengéden Harry. – Azt bízza csak Rémszemre.
Mrs Weasley röviden elnevette magát, majd kortyolt a kávéból. Az ablakon túl már látszottak a hajnal fényei.
- Hol érezne minket biztonságban?
- Külföldön! – vágta rá az asszony. – Messze innen. Ahol nincsenek halálfalók. De hát tudom, hogy úgyse utaznátok el, akárhogy kérnélek titeket… Nem is kérem.
- Akkor csak a főhadiszállás, a Balck-ház és a Roxfort jöhet szóba, igaz?
Mrs Weasley homlokráncolva felnézett az arcába.
- Mit terveztek már megint?
Harry összeszedte magát és kimondta:
- El kellene mennünk a Roxfortba és a Black-házba. Máshova nem, ígérem.
Mrs Weasley lehajtotta a fejét és belebámult a kiürült csészébe. Harry nem szólt többet, várta, mit mond az asszony.
- Örökké úgyse tarthatlak itt titeket, ugye? – kérdezte inkább magától, mint Harrytől. – Arthur mindig azt mondja, hogy próbáljalak jobban megérteni titeket…
Megint felemelte a fejét.
- Mikor akartok menni?
- Ma reggel. Én a Roxfortba, Ronék a Black-házba. És végig tartják a kapcsolatot Mr Weasleyvel, én meg McGalagonnyal.
Mrs Weasley válasza nem váratott sokáig magára. Belegyezően bólintott és pár percig csak ült egy helyben. Harry nem tudta nem észrevenni a szemében tükröződő félelmet és szomorúságot. De nem foglalkozhatott most ezzel, bármennyire is sajnálta az asszonyt.
Fél órával később Mr Weasley is felkelt és hamarosan távozott a munkahelyére egy szelet vajas-pirítóssal az egyik kezében és a Reggeli Prófétával a másikban.

Harrynek már nem volt más dolga, csak megvárni, amíg felkel két barátja és meggyőzni őket, hogy hallgassanak rá. Már előre hallotta Hermione siránkozását: „De hát Harry, azt kell tennünk, amit Piton mond. Tudja mit csinál, nem véletlenül utasított minket, hogy ne kezdjünk magánakciókba.”
Ron és Hermione reggel hétkor csatlakoztak hozzá a nappaliban. Mrs Weasley időközben körbejárta a házat, hogy összegyűjtse a szennyest.
- Csakhogy felkeltetek – mondta köszönés helyett Harry. – Indulhatunk!
Ron és Hermione meglepetten néztek rá.
- Meggyőzted anyát, hogy engedjen el?
Harry bólogatott.
- De jó! Attól féltem, ez rám fog maradni… - lélegzett fel Ron.
- Gyáva alak – tette karba a kezét Hermione, de mosolygott.
- Akkor irány a jó öreg Roxfort?
Harry felállt a karosszékből és zsebre dugta a kezét.
- Nem, nektek máshol van dolgotok – szólt.
Hermione és Ron felvonták a szemöldöküket.
- Hogy érted?
- Azt szeretném, ha a Black-házba mennétek nyomozni Regulus közeli barátai, ismerősei után, akikkel…
Hermione már rázta a fejét tiltakozásképpen.
- Harry, Piton világosan megmondta, mi a dolgunk – suttogta, mert ekkor ment el mögöttük a konyha felé tartó, álmos képű Percy.
Harry sóhajtott. „Pont, ahogy képzeltem…”
- Egy helyett jobb kettő útvonalon elindulni, nem? – adta elő az ötletét Harry. – Szerintem Piton világmegváltó ötlete nem újdonság. Régen is lehetett egy összeesküvés a halálfalók közt. Két árulóról már biztos tudunk, akik a horcruxokra vadásztak. Talán az utolsónak is nyomára bukkantak.
Hermione lehuppant a kanapéra, Ron viszont egyetértően bólogatott.
- De Piton… - kezdte a lány, aztán elharapta a mondatot és inkább csöndben maradt. A régi megrögzött bizalma még mindig nem tért vissza. És Harry ennek őszintén örült.
- Nem érdekel, mit mondott Piton – mondta Harry a lány szemébe nézve. – Én megyek a Roxfortba, ti meg azt csináltok, amit akartok. Nem szoktam parancsolgatni nektek, ez csak egy javaslat volt.
Nemtörődöm módon megvonta a vállát, mintha nem érdekelné, hogy hallgat-e rá Hermione, pedig nagyon is érdekelte. Átment az előszobába és felhúzta a csizmáját.

Hermione már jött is utána, ahogy arra számított.
- Jaj, ne csináld ezt! – kérlelte a lány. - Persze, hogy inkább rád hallgatok. Csak meglepődtem, ennyi az egész… Meg úgy gondoltam, hogy Piton is biztos Regulus Black-nek néz utána…
- Csakhogy Piton nem mehet be a Black-házba, a minisztériumba pedig főként nem. Márpedig ez a két hely, ahol a legtöbbet találhattok áruló halálfalókról.
Ron Hermione vállára tette a kezét, hogy megakadályozza, ha a lány siránkozni akar, de erre nem került sor. Hermione is belátta, hogy jobb ötlet kétfelé válni.
- Ne menjetek veszélyes helyekre – mondta Harry. – Megígértem Mrs Weasleynek, hogy csak a Black-házban lesztek. Maradjatok kapcsolatban Mr Weasleyvel, ő segíthet a minisztériumi kutakodásban. Szóljatok Dobbynak, ha be kell jutni valahova, Ron, te tudni fogod, hogyan kell…
Ron magabiztosan bólintott.
- Helyes. Az ikertükrön át beszélhetünk majd. A párnám alatt megtaláljátok. Sok sikert!
- Neked is! – mondta egyszerre Ron és Hermione, Harry pedig magára kanyarította fekete úti talárját.
Vállon veregette Ront, megölelte Hermionét, majd elbúcsúzott a ház többi lakójától és már ki is lépett az ajtón. Lesétált a domboldalon, átlépte a mágikus határvonalat (a homlokába nyilalló fájdalomra már ügyet sem vetett), majd újabb hosszú séta után megérkezett a girbe-gurba tölgyfához és állandó lakóihoz, a három kövér bagolyhoz.
Harry koncentrált úti céljára, majd elrugaszkodott, s rövidesen Roxmortsban találta magát. A falu hasonlóan kihalt volt, mint mikor legutóbb járt itt. Bár az idő most sokkal jobb volt, ez csak pár bámészkodó embert vonzott az utcára, s legtöbben csak egyik üzletből mentek a másikba vagy a házaikba igyekeztek.

Harry gondolkodás nélkül hátat fordított az egykor mesés falunak és a földúton a kastély felé vette az irányt. A kis emelkedő meg se kottyant neki, hamarosan megérkezett a szárnyas vadkanszobrokkal díszített kapuhoz. Nem kellett tartania tőle, hogy a kapu nem engedi be – a védővarázslatok csak diákokat és tanárokat engedtek fel az iskolába, valamint a minisztérium embereit, s Harry papíron még diáknak számított.
A kapu engedelmesen kinyílt, s Harry belépett rajta. Elindult felfelé az úton, amin a thesztrálok vontatta fiákerek is szállították a tanulókat szeptemberben és a tanév végén.
A hatalmas bejárati ajtó ugyanúgy kinyílt, mikor felismerte Harryt, utat engedve a bejárati csarnok felé. Harry fülét azonnal megütötte a zsivajgás és a tányérok, evőeszközök csörömpölésének zaja. Ránézett az órájára és megállapította, hogy pont a reggeli utolsó perceiben érkezett a Roxfortba.
Egy időre megállt a csarnokban, fekete csuklyáját sem húzta le a fejéről ezért aztán kapott néhány meglepett pillantást az előtte elhaladó, órára igyekvő diákok részéről. Gyanította, hogy egyikük biztosan szólni fog valamelyik aurornak a gyanús fekete idegenről, ezért elindult a nagyterem felé.

Mikor azonban felért a lépcsőn – egy csapat másodéves hugrabugos úgy vonult el az útjából, mintha pestist terjesztene -, újból megtorpant. A nagyteremből kilépő idősebb diákok közt megpillantott egy hosszú, vörös hajzuhatagot. Ginny látványa egy pillanat alatt kitörölt az agyából minden mást, amit eltervezett (McGalagony meglátogatása, néhány volt DS-ismerős felkeresése, élükön Neville-el és Lunával) és néhány méter távolságról követte a lánycsapatot.
A hatodikos griffendélesek hamarosan csatlakoztak a mardekárosokhoz, majd kétfelé váltak. Harry megállt egy görbe hátú troll szobra mögött, ami folyton az orrát túrta bütykös ujjával, s innen figyelte Ginnyt. A lány három griffendélessel és négy mardekárossal lassan tovább indult – Harry tippje szerint a mágiatörténet tanterem felé.
„Na ne, Ginny képes volt felvenni ezt az órát?!” – nevetett magában Harry.
Tippje helyesnek bizonyult, egy emelettel feljebb lassan utolérte őket, a négy mardekáros fiú fittyet hányva az udvariasságra bevonult a lányok előtt a tanterembe.

Harrynek bevillant az agyába egy régi emlék, s rögtön előhúzta a varázspálcáját. Óvatosan célzott vele, majd kiszórta a bűbájt – Ginny táskájának alja hangos reccsenéssel kiszakadt és a lány füzetei és tintatartója a földön kötött ki. A tintatartó furcsa mód nem tört ezernyi darabra, hanem békésen megállt a talpán, várva, hogy gazdája felvegye.
„Biztos megbűvölte. Hogy ez nekem nem jutott eszembe!” – hajtogatta a fejét Harry arra az ezernyi alkalomra gondolva, mikor a kifolyt tinta eláztatta a fáradtsággal körmölt órai jegyzeteit – ugyanakkor okot is adott rá, hogy elkérje Hermione sokkal részletesebb és pontosabb jegyzeteit.
- A francba! – mérgelődött Ginny, s egy gyors pálcamozdulattal beforrasztotta a táska alját.
- Segítsek, Ginny? – fordult vissza az ajtóból egy szőke, lófarkas lány.
- Nem kell, menj csak – utasította el a lány, s közben bosszankodva szedegette a holmijait.
A szőke bement a tanterembe a másik griffendéles lány után, Harry pedig ezt a pillanatot választotta, hogy meglepje Ginnyt.
Kisurrant a sarok mögül és mikor a lány éppen hátat fordított neki, mögé lopakodott és egy gyors mozdulattal befogta a száját és berántotta a tanterem mellett álló varázslószobor mögé.
Ginny ijedtében kapálózott és nagyot rúgott a bokája felé, de mikor felismerte Harry nevetését és felpillantott az arcába, rögtön abbahagyta.
- Te hülye! – ütötte meg Ginny a vállát, miután kiszabadult. – Tudod, hogy megijedtem?
- Igen, éreztem – vigyorgott Harry, s közben megtapogatta sajgó lábát.
- Megérdemelted – nézett rá Ginny, de a szeme boldogan csillogott, a bosszúság már elszállt.
Harry mosolyogva nézett rá fekete csuklyája alól, majd megcsókolta.
- Ginny? Merre vagy? – dugta ki a fejét az ajtón a szőke griffendéles lány.
Harry gyorsan beljebb húzta Ginnyt, miközben csókolóztak, és meglepve tapasztalta, hogy a szobor, ami mögött rejtőznek és annak párja, a jobbra álló márvány-boszorkány közelebb húzódnak egymáshoz, még biztosabb fedezéket biztosítva Harryéknek.
A lány körülnézett jobbra-balra, majd megvonta a vállát, visszament a tanterembe és becsukta az ajtót.
Ginny is észrevette a szobrok váratlan segítségét, mert Harry a csók közben érezte, hogy a lány ajkai mosolyra húzódnak. Ginny halkan kuncogva elhúzódott tőle, majd átkarolta a nyakát.
– Egyébként mit keresel itt? – kérdezte.
Harry suttogóra fogta a hangját.
- Romantikus lenne, ha azt mondanám, hogy téged… - nézett bűnbánóan a lányra -, de újabb nyomoznivaló akadt a jó öreg Roxfortban.
Ekkor egy csapat diák vonult el a szobrok előtt, Harry pedig még közelebb húzódott Ginnyhez, hogy ne vegyék észre őket.
- Már meg se lepődöm… - jegyezte meg vidoran Ginny, miután elhalt a lépések zaja. – Azért rendes, hogy rám is szakítasz egy kis időt. Csak, tudod órám lenne…
- Órád? – nézett rá Harry. – A mágiatörténetre gondolsz? Na ne hülyéskedj! Gyere, tűnjünk innen…
Azzal kézen fogta Ginnyt és kilesett a két szobor között. A folyosón senki nem járt, a diákok bementek a tantermekbe, a mellettük lévőből is felcsendült már Binns professzor monoton hangja.
- Harry…? - motyogta Ginny, Harry pedig kérdőn ránézett sötét csuklyája alól. – Hát jó… – mondta beletörődve a lány.
Harry Ginnyvel kilépett a szobrok takarásából, s még a szeme sarkából látta, hogy a magas, csúcsos sapkájú varázslót mintázó márvány vidáman rákacsint.
Harry maga sem tudta, miért siet annyira, de kettesével szedte a lépcsőfokokat a hetedik emelet felé tartva.
- Hová… megyünk? – kérdezte Ginny, s próbált lépést tartani Harryvel.
- A Szükség Szobájába! – mondta a fiú vidáman.
Néhány lépcsőforduló után felértek a hetedik emeletre, ahol rögtön jobbra fordultak. Harry végigvezette a folyosón Ginnyt, míg nem megérkeztek Badar Barnabás falikárpitjához, amin balszerencsés balett-óráját örökítették meg a trollokkal.
Harry végre elengedte Ginny kezét és sétálni kezdett a kárpittal szemközti fal előtt.
- Kell egy hely, ahol egyedül lehetünk… - koncentrált Harry. - Kell egy hely, ahol egyedül lehetünk… Kell egy hely, ahol egyedül lehetünk…
A míves ajtó azon nyomban megjelent, Ginny pedig meg se várva Harryt, kinyitotta.
- Hé, én nem ezt a szobát rendeltem! – csodálkozott Harry, mikor körbenézett a teremben.
A Szükség Szobája ezúttal egy nagyon kellemes kinézetű hálószoba alakját öltötte. A fal mellett egy függönyözött ágy állt, a kőpadlón díszes szőnyeg terült el, a falakat vadászjeleneteket mintázó falikárpit borította. Lágy virágillat töltötte be a szobát, s ezzel együtt olyan kellemes környezet fogadta Harryt, amire egyáltalán nem számított.
Ginny gyengéden belökte a szobába, majd becsukta az ajtót és a táskáját ledobta a földre.
- Tudom. Én voltam a gyorsabb – mosolygott a lány, majd odalépett Harryhez és megcsókolta.
- Én… - mondta nevetősen Harry, miután újra levegőhöz jutott -, én nem pont erre…
- De én igen – mondta Ginny, majd megint megcsókolta.
Harry feltartotta a kezét, de pár pillanat után visszaejtette. Hülye ő, hogy ellenkezzen? – kérdezte magától. Inkább átölelte a lányt és olyan erősen szorította magához, hogy nem sokára megint szünetet kellett tartaniuk levegőhöz jutás végett.
Nem álltak meg a szoba közepén, Ginny megragadta Harryt a talárjánál fogva és lelökte az ágyra. Harrynek még meglepődni sem volt ideje, Ginny rámászott és átkarolta a nyakát, így csókolóztak tovább.
- Még mindig úgy gondolod, hogy te jobb szobát kívántál volna? – kérdezte a lány, mikor pár pillanatig csak nézték egymást.
Harry megrázta a fejét, majd átölelte Ginnyt és együtt megfordultak. Most Harry került felülre és hosszú csókkal fejezte ki, hogy a puha ágy egyáltalán nem volt rossz ötlet.
Az ölelkezés és hempergőzés közben egyikük sem vette észre, hogy valaki méltatlankodva nézi őket.
- Khmm…
A torokköszörülés olyan hatással volt Harryre és Ginnyre, mint két mágnes, ami ellenkező irányba rántja őket. Ginny meglepetten sikkantott és lerúgta magáról Harryt, aki fájdalmasan elvágódott a padlón.
Mikor sajgó hátát markolászva felült, hogy megnézze, ki zavarta meg őket, az apró termetű Flitwick professzorral találta szembe magát.
- Professzor… - szólt Ginny, miután visszanyerte lélekjelenlétét. – Nahát… - erőltetett meg a lány egy gyenge mosolyt. – Visszajött?
- El se mentem, Miss Weasley – válaszolta vékonyka hangján a volt tanár.
- Hogy…?
Harry feltápászkodott és leporolta fekete talárját.
- Itt bújt el, professzor? – kérdezte Harry, mikor észrevette, hogy a tanár a kezében egy ezüstösen csillogó ruhát tart. – Láthatatlanná tévő köpeny alatt?
Flitwick bosszankodva legyintett.
- Á, ezt csak most kaptam magamra – magyarázta. – Mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó, megijedtem. Azt hittem, az aurorok találtak rám. Nem gondoltam volna, hogy rajtam kívül másnak is szüksége van egy meghitt hálószobára, ahol elbújhat a kíváncsi szemek elől… - dünnyögte és félig mosolyogva, félig szemrehányóan hajtogatta a fejét.
Harry érezte, hogy elvörösödik, Ginnyn pedig látta, hogy arcszíne a hajáéval vetekszik.
- Bocsánat… - motyogta Harry. – Mi épp csak…
- Hagyja csak a mentegetőzést, Potter, én is voltam tizenhét éves – szakította félbe Flitwick, majd megint köhögött egyet.
Komótosan és kissé görbe háttal az ággyal szemközt álló szekrényhez sietett és felakasztotta az oldalára a köpenyt.
Megint köhögött. Harrynek az a benyomása támadt, hogy a professzor beteg. Összepillantott Ginnyvel, aki hasonlóra gondolhatott, mert homlokráncolva figyelte a volt tanárt.
- Professzor… - szólt Harry -, rosszul érzi magát?
Flitwick megint legyintett, majd elővett egy pirosalma-mintás halványzöld zsebkendőt és megtörölte vele a homlokát.
- Nem, semmi bajom… köhöm… csak egy kis múló rosszullét.
Harryt ez egy cseppet sem nyugtatta meg. Ahogy alaposabban megvizsgálta volt bűbájtan tanára bajuszos, gombafrizurás, szemüveges arcát, rá kellett döbbennie, hogy Flitwick kifejezetten sápadt és a szeme karikás.
- Biztos ne hívjam ide Madam Pomfrey-t? – kérdezte aggódva Harry.
- Még csak az kellene, hogy Poppy körülöttem sertepertéljen! – cincogta a professzor. - Foglalkozzon csak a…
BAMM-BAMM. Valaki dörömbölt az ajtón.
Flitwick lekapta az akasztóról a láthatatlanná tévő köpenyt, de szükségtelen volt félnie: Hagrid lépett be az ajtón, kezében egy fa tálcával, ami alig volt nagyobb a tenyerénél. Mikor meglátta Harryt és Ginnyt, megtorpant.
- Harry! – kiáltott fel döbbenten Hagrid.
- Csendesebben! – pisszegett Flitwick és gyorsan becsukta a Szükség Szobája ajtaját.
- Oh, bocsánat, Flitwick professzor… - dörmögte Hagrid, de a szemét nem vette le Harryről, aki boldogan mosolygott az óriásra.
- Méghogy professzor! – sóhajtott fásultan Flitwick. – Elmúltak már azok az idők…
Hagrid letette a tálcát a kis asztalkára, majd nagy léptekkel Harryhez cammogott, megölelte és megszorongatta, hogy szinte ropogtak a fiú csontjai.
- Mért nem szóltál, hogy itt vagy? – kérdezte némi szemrehányással a hangjában.
- Mert csak most érkeztem – szabadkozott Harry és megmasszírozta a vállát. – Még csak Ginnyvel találkoztam…
- Igen, sürgős elintéznivalója volt a kisasszonnyal! – szólt közbe cincogva Flitwick, miközben az ínycsiklandozóan illatozó tojásrántottából falatozott.
Harry megint elvörösödött, Ginny pedig gyorsan megigazította összegyűrődött talárját és felcsúszott szoknyáját.
- Na, pedig már azt hittem, teljesen megfeledkeztél rólam – mosolygott Hagrid.
Harry és Ginny örömmel nyugtázták, hogy a vadőr nem értette Flitwick célzását. A professzor megcsóválta a fejét és felszúrt a villájára egy szép szelet paradicsomot.
- Dehogy… - motyogta még mindig zavarban Harry.
- Se te, se Ron, se Hermione… - folytatta Hagrid. – Túl csendesek nélkületek a roxforti hétköznapok. Ginnytől hallok csak felőletek – nézett a lányra a vadőr.
Harry többszörösen is zavarban volt és nem tudta mit feleljen.
- Megjegyzem, Ginny be tudta szúrni az órarendjébe a legendás lények gondozását – küldött egy újabb mosolyt Hagrid a lány felé. Ginny vigyorogva felmutatta a hüvelykujját.
Harry sóhajtott. Hagrid ezt a célzást értette.
- Jól van, na, csak megjegyeztem… - dörmögte. – Igaz, ami igaz, Ginny az egyetlen tanítványom a hatodikosok közül.
- Még mindig a kastélyban laksz, Hagrid? – terelte gyorsan másra a beszélgetést Harry.
Hagrid bólogatott.
- Muszáj. Nincs pénzem újjáépíttetni a kunyhómat.
- Akkor mire költöd a fizetésed? – csodálkozott Harry.
Hagrid pislogott párat, majd fura hangot adott ki valahol a hümmögés és a morgás között.
- Hát ööö… izé… azt csak úgy gyűjtögetem, tudod… Tudod, olyan… nyugdíjalapnak…
Harry felvonta a szemöldökét, de úgy döntött, nem firtatja tovább a dolgot.
Flitwick lassan befejezte a reggelit, Hagrid pedig felkapta a tálcát.
- Köszönöm, Hagrid, nagyon finom volt - törölgette meg a száját a professzor. – Azt hiszem, most lepihenek egy kicsit, ha nem lesz foglalt az ágy – pillantott Harryék felé. - Kicsit kóvályog a fejem…
Ginny felpattant az ágyról, mintha bolha csípte volna meg.
- Megint rosszul van, professzor? – dörmögte Hagrid.
- Nem, nem… Menj csak, Hagrid, megleszek…
Hagrid fél szemmel figyelte, ahogy Flitwick az ágyhoz sétál, majd fejével intett Harrynek és Ginnynek.
- Viszlát, professzor – köszönt el Harry.
- Nem vagyok… - motyogta fáradtan Flitwick, miután felmászott az ágyra.
- Nekünk mindig maga lesz a bűbájtan professzora! – mondta Ginny, majd Hagrid kinyitotta az ajtót, körülnézett odakint és mindhárman elhagyták a Szükség Szobáját.
Miután az ajtó becsukódott mögöttük, rögtön el is tűnt, nem maradt más a helyén, csak a tömör kőfal.
Hagrid gondterhelten sóhajtott.
- Szegény Flitwick professzor – hajtogatta a fejét.
- Mióta ilyen beteg? – kérdezte Ginny.
- Azóta, hogy bujkálnia kell – válaszolta Hagrid. – Nem jól viseli. Nem is csodálom. Több mint hatvan évig tanította diákok nemzedékeit, most meg összeesküvéssel vádolják…
- Hogy vádolhatják ezzel?! – fakadt ki Harry, miközben Hagriddal és Ginnyvel a földszint felé tartottak a szeszélyes lépcsőkön.
- Megvan a jól kitalált kis meséjük – bólintott sötéten Hagrid. – Azzal vádolják, hogy ő helyezte el itt azokat a páncélokat… hogy ő uszította rá a gyerekekre! Micsoda sületlenség! Mindezt csak azért, mert az anyja kobold volt.
- McGalagony azt mondta, Flitwick professzor elutazott – jegyezte meg Ginny. – Mégis itt maradt, pedig biztonságosabb lett volna neki, nem?
- De – helyeselt Hagrid. – Csak hát fél életében ez volt az otthona, akárcsak nekem – bökött a saját mellkasára Hagrid. – És ezek után csak úgy elmenekülni... Én se mentem messze, mikor az a banya Umbridge kiüldözött innen.
McGalagony azt javasolta neki, hogy maradjon a kastélyban. Itt is vannak jó helyek, ahol el lehet rejtőzni. Valamelyik tanár minden nap visz neki ételt és híreket – nem bízzuk a házimanókra, mert még eljár a szájuk valamelyik őrszolgálatos aurornak.
Leértek a földszintre, az ablakokon szokatlanul erősen sütött be a délelőtti napsugár. Harry, Ginny és Hagrid kiléptek a kastély parkba. Ahogy a nedves füvön lépkedtek, Harry megállapította, hogy sose látta még ilyen elhanyagoltnak az iskolát: a régen szépen nyírt gyep közé erőszakos gaz fészkelte be magát, több helyen kirohasztva a füvet. A kőből rakott járda besüllyedt, elgazosodott, mintha senki se gondozná. Mit művelnek ezek a házimanók? – gondolta Harry.
- Egyébként ki most a hollóhát feje? – fordult Hagridhoz és Ginnyhez.
- Nincs vezető tanáruk – válaszolta a lány. – Az ügyeiket Bimba professzor vállalta magára, mert a megfogyatkozott hollóháttal és hugrabuggal együtt alig vannak többen, mint korábban egy teljes ház.
Harry bosszúsan hümmögött. Hirtelen indulattól arra gondolt, milyen gyávák egyesek. Merényletek történnek és máris mindenki azt hiszi, hogy ő is célpont! Harry nevetségesnek tartotta a félelmüket. Otthon még nagyobb veszélyben vannak, mint az iskolában. A hülye szüleik azt hiszik, meg tudják védeni őket Voldemorttal szemben… - füstölgött magában.
- Ginny, Harry – szólt Hagrid – van egy kis elintéznivalóm a Rengetegben – tudjátok, vadőri teendők. A granian* szürkék megkehesedtek a februári hidegben.
- Akkor jó ló-ápolást, Hagrid – köszönt el Ginny.
- Szia!
Miután Hagrid közel három méteres alakja eltávolodott az erdő irányába, Harry megfordult és ledobta magát az egyik farönkre, amit a tavasszal a parkban lustálkodó diákok padnak szoktak használni – a kisebbek pedig gyakran próbálgatták rajta lebegtető bűbájukat, amit egyébként Frics és a tanári kar kifejezetten tiltott.
Ginny leült Harry mellé és csendben élvezték a délelőtti csendet. Szinte minden diák órán volt, azok a hatod- és hetedévesek pedig, akiknek lyukasórájuk volt, inkább a könyvtárban, a kviddicspályán vagy a klubhelyiségben töltötték szabad idejüket. A park az év ezen korai szakaszában még nem számított olyan népszerű helynek kikapcsolódásra. A hó már elolvadt, de még a hideg uralkodott. Legalább ez változatlan maradt…
- Nem veszi észre senki? – szólalt meg csendesen Harry és a fejét megtámasztotta az öklével.
Ginny ránézett.
- Nem látja senki, hogy a Roxfortnak vége…?
- Miről beszélsz? – kérdezte Ginny és a fiú vállára tette a kezét.
– Ez már nem az az iskola, ahova felvettek minket évekkel ezelőtt – folytatta Harry. - Annak vége lett azon a napon, hogy Dumbledore meghalt.
- Be kellett volna zárni az iskolát – helyeselt Ginny. – Időt kellett volna hagyni, hogy elrendeződjenek a dolgok.
- De minden csak pusztul – bólintott Harry.
Ginny megrázta a fejét.
- Rohadt nagy közhely, de: ez a dolgok rendje. Minden változik, Harry…
Harry idegesen lecsapta a kezét maga mellé.
- Roxfortnak nem szabadna változnia! – mordult fel. – Az lenne a dolga, hogy változatlan maradjon. Hogy megmaradjon a folytonosság…
Ginny felvonta a szemöldökét.
- Azt hittem te, meg Ron csak aludni szoktatok mágiatörténeten – mondta.
Harry mélyet sóhajtott.
- Mordontól hallottam – válaszolta. – Ő mondta, hogy kell valami, ami változatlan marad mindig… egy alap, amire építeni lehet. Roxfort az alapja mindennek.
- De az alapot néha meg kell újítani – vetette ellent Ginny.
- Hogyan? – ráncolta a homlokát Harry. – Ha az alapot változtatod, minden, amit rá építettél, összedől.
- Akkor újra kell építeni mindent – vonta meg a vállát Ginny, mintha csak egy könnyed problémáról társalognának. – Jobb újra építeni, mint renoválni a régit. Azzal csak elodázod a végét…
Harry megint sóhajtott, Ginny pedig megölelte. Harry egy pillanatig élvezte a lány újbóli közelségét, aztán olyan érzése támadt, ami nem meglepő, ha az ember olyasmit csinál, amit titkolni szeretne. Úgy érezte, figyelik őket.
- Óvatosabbnak kell lennünk – mondta és arrébb húzódott Ginnytől. – Flitwick már meglátott minket. Más nem tudhatja meg.
Most Ginny sóhajtott.
- Harry… Ne félts ennyire!
- De féltelek! – erősködött Harry.
- És Hermionét meg a bátyámat nem félted? – kérdezte oldalra hajtott fejjel.
Harry meghökkent a feltételezésre.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? – nézett Ginnyre döbbent arccal. – Persze, hogy féltem őket…
- Félreértettél – szakította félbe a lány. – Voldemort a halálfalói révén nagyon jól tudja, hogy közel állnak hozzád. Nemcsak ők, de az egész családom, meg Remus, meg Hagrid – mutatott az erdő szélén tevékenykedő óriásra, aki most egy hatalmas zabbal teli zsákot cipelt a hátán a fák közt megbúvó karámok felé, ahol a hippogriffek, s köztük Csikócsőr is pihent.
- Ha félteni akarsz valakit, hát féltsd őket – folytatta Ginnyt. – Én semmivel sem vagyok nagyobb veszélyben, mint ők.
Harry kénytelen volt elismerni, hogy amit Ginny mond, az nagyon is igaz. Ron és Hermione sokkal nagyobb veszélyben vannak. Csakhogy ők maguk választották ezt az utat – az ő útját, hogy vele tartanak az elejétől a végéig. A barátainak engedte, hogy megválasszák a sorsukat, ugyanakkor tudta, hogy ez semmit se enyhítene a pokoli bűntudaton, ha elvesztené őket. Mégis, hagyta nekik, hogy válasszanak. Nekik engedte, de Ginnyt nem tiszteli meg ezzel?
Azon kapta magát, hogy olyan görnyedten ül a fatörzsön, mint a félszemű banya szobra. Egyenesbe erőltette magát, s közben Ginnyre nézett.
- Ezért akarsz eljönni az iskolából, ugye? – kérdezte tőle.
Ginny bólintott.
- Segíteni akarok, mint Ron meg Hermione.
Harry most hátradőlt és megtámasztotta magát a kezével.
És ezt most hogyan magyarázza el neki? – kérdezte kétségbeesetten önmagától. Elmondana neki ő mindent, amit eddig csináltak, de Piton nyavalyás esküje meggátolta benne. Igaz a kötés értelmében „csak” pokoli fájdalmat fog átélni, ha megszegi az esküt, nem halna bele… Egy pillanatig átfutott az agyán a kérdés, hogy vajon kibírná-e a fájdalmat. Tanakodását szerencsére nem kellett elhatározásra váltania, mert Ginny újra megérintette a kezét, amire ösztönösen a barna szemekbe nézett.
- Figyelj, látom, fáradt vagy. Menjünk fel a kastélyba, ráérsz ezen gondolkozni. Már hozzászoktam a lassú döntéseidhez – mosolyodott el.
- Beszélnem kellene McGalagonnyal is… - jegyezte meg Harry. – Meg néhány DS-essel. Itt maradok a kastélyban elég sokáig. Hetekig, talán hónapokig…
- Ez remek – örült Ginny. – Sokaknak hiányzol, tudod-e? Az már hagyomány, hogy az első-másodévesek közt legenda vagy, de sokan hiányolnak. Luna többször is kérdezte tőlem, hogy tudok-e valamit felőletek.
- Lunával is beszélnék – szúrta közbe Harry. – Benne megbízom. Meg Neville-ben is. És persze benned is. Lesz egy kis dolgunk a hollóháttal.
Pár percig még csendben ültek egymás mellett, aztán a hűvös szél meghozta a kastély felől a diáksereg zaját. Ekkor Harry és Ginny úgy döntött, elég volt a didergésből, visszamentek az iskolába.
A folyosókon a többi tanuló közt lavírozva folytatták a valóság elpalástolását, kissé távol mentek egymástól, mintha csak ismerősök lennének.
Harry levette fejéről a csuklyát, s most még több meglepett pillantást kapott a diákoktól, egyesek még rá is köszöntek, amit Harry igyekezett viszonozni, s voltak, akik rögtön kérdésekkel bombázták – ezek elől udvariasan kitért.
Ginny közölte, hogy a következő órája mágikus önvédelem lesz Fleur-rel, amit szívesen kihagyna, de Francica – ahogy még mindig nevezte sógornőjét – szinte minden órán beszélgetésbe bonyolódik vele, így feltűnő lenne a hiányzása. Harry egy intéssel elbúcsúzott tőle a folyosón, de addig nézett utána, amíg teljesen el nem nyelte a hetedéves hurgabugosok tömege.
Harry kissé megrázta a fejét – azon kapta magát, hogy úgy viselkedik, mintha egy évre kellett volna elbúcsúznia Ginnytől.
Összeszedte magát és kissé sietősen elindult a tanári szoba irányába. A bámuló diákokkal nem foglalkozott, felszaladt két emeletet és rövidesen megállt a tanári szoba előtt.
Bekopogott, majd megvárta a fásult „Jöjjön be!” szólítást, és lenyomta a kilincset. A tanári szobában McGalagony professzoron kívül más nem tartózkodott, de Harrynek az a benyomása támadt, hogy a professzor feldúlt valamitől.
- Jó reggelt, professzor!
Mikor meglátta Harryt, letette a pergamenhalmot, amit eddig lapozgatott.
- Harry! – nézett rá meglepődve. – Nem szóltak, hogy jönni fogsz.
- Mert csak ma hajnalban szóltam Mrs Weasleynek – válaszolta Harry.
Előhúzta a varázspálcáját, becsukta az ajtót, majd elsuttogta a disaudio bűbájt, hogy senki ne hallhassa meg, miről beszélnek. McGalagony érdeklődve figyelte, mit csinál.
Mikor végzett, újra a professzor felé fordult.
- Az aranypohárnak vége – jelentette be Harry egy halvány mosollyal.
Az igazgatónő eltátotta a száját, majd gyorsan le kellett ülnie az egyik székre.
- Ez… ez remek hír, Harry! – mondta. – Hogyan sikerült?
Harry közelebb lépett, majd leült elé egy másik székre.
- Pontosan ez a problémám – mondta és megköszörülte a torkát. Óvatosan meg kell válogatnia a szavait, nehogy megtörje az esküt. – Nem tudom elmondani.
- Nekem mindent elmondhatsz, Harry – vágta rá azonnal McGalagony.
- Nem erről van szó. Nem tudom elmondani. – nyomta meg a tudom szót.
McGalagony felvonta a szemöldökét. Már szólásra nyitotta a száját, mikor Harry közbevágott:
- Ne mondja ki, bármire gondol – előzte meg, mielőtt felhozakodna a Piton témával. Harry gyanította, hogy Dumbledore professzor festménye hosszan magyarázta McGalagonynak is a Pitonba vetett bizalmának okát.
McGalagony idegesen fújtatott és összepréselte az ajkait. Felpattant a székből és járkálni kezdett.
Mindenki ilyen járkálós lett, mióta Voldemort visszatért – gondolta Harry.
- Ez elképesztő! – mérgelődött McGalagony. – Mindannyian belekerültünk a titkolózásba!
- Igen – bólintott mosolyogva Harry. – Csak most, hogy meghalt, kezdjük érteni, milyen lehetett Dumbledore-nak lenni, igaz?
Az igazgatónő összevonta a szemöldökét.
- Mire gondolsz? Talán arra, hogy ő sem tudott beszélni bizonyos dolgokról?
Harry széttárta a karját.
- Én már semmin se lepődnék meg.
McGalagony magában füstölgött. Harry gyanította, hogy a professzor értette ki van az egész titkolózás mögött. Az, akivel kapcsolatban mindig mindenki titkolózik.
- Ne törődjön ezzel, professzor – nyugtatgatta Harry. – A horcruxokat bízza csak rám meg Ronra meg Hermionéra. Inkább mesélje el, mivel zaklatják a minisztériumiak!
McGalagony abbahagyta a járkálást és lassan visszaült a székre.
- Én ugyanazt tudom mondani, mint te nekem: bízd csak rám őket – válaszolta.
- De mégis… - erősködött Harry. – Ön tud beszélni róla. És hátha segíthetek… - vakarta meg a fülét Harry.
A professzor felvonta a szemöldökét.
- Hogyan segíthetnél?
- Hallottam Mr Weasleytől, hogy Scrimgeour le akarja önt váltani. Scrimgeour-nek viszont a koboldok kellenek.
- Arra gondolsz – válogatta meg óvatosan a szavait McGalagony -, hogy ha elvezeted a koboldokhoz az aurorokat, akkor befejeződik a háború?
- Majdnem – nézett a szemébe Harry. – Csak én inkább a koboldokat vezetném el Scrimgeour-hez.
McGalagony eltátotta a száját az ötlet hallatán, de Harry gyorsan folytatta. Emlékezett rá, milyen képet vágtak az aurorok a főhadiszálláson, mikor felvetette, hogy szálljanak szembe a miniszterrel.
- Ez az egész minisztérium nem jó semmire. Ha engem kérdez, professzor, az lenne a legjobb, hogy amíg Voldemortot le nem győzzük, a Főnix Rendje vegye kezébe az irányítást.
- Ez egy kicsit vad elképzelés, Harry – válaszolta csendesen McGalagony. – A miniszter úr épp hogy az auror parancsnokság irányítása alá akarja vonni a Rendet. Így is épp csak eltűri a működését.
- Igen, szerinte a Rend széthúzást teremt az emberekben. Egyesek inkább Dumbledore embereiben bíznak, mintsem a minisztériumban.
- A Főnix Rendje nem azért alakult, hogy átvegye az irányítást! – szólt kissé palástolt ingerültséggel az igazgatónő.
- Tudom…
- A feladata a halálfalók utáni nyomozás, se több se kevesebb!
- Én csak arra gondoltam – védekezett Harry -, hogy tárgyalnia kellene Ampókkal. Ha a koboldoknak a miniszteri vezetés kell, hát adjuk át nekik és kész! Ampóknak nem érdeke, hogy a halálfalók nyerjenek, biztosan segítene…
- Fejezzük be ezt a beszélgetést! – szólt közbe McGalagony kissé idegesen. – Amit mondasz képtelenség.
Harry beletörődve bólintott. Nem tudta, mégis mire számítson, ha felhozza ezt a javaslatot. Az ötlet lényege gyakorlatilag az volt, amit fél órája Ginny is mondott: az alapoktól kezdve újraépíteni.
Talán ha Lupinnál próbálkozna, több sikerrel járna. Egyelőre nem akart semmi vad dologba belefogni, ahogy McGalagony fogalmazott. Azzal is elégedett lenne, ha a Főnix Rendje tagjai legalább megvitatnák egymás közt a lehetőségét, egy tervet arra az esetre, ha Scrimgeour lépései többet ártanak, mint használnak a Voldemort elleni harcban.
- Találkoztam Flitwick professzorral is – jegyezte meg, hogy másra terelje a beszélgetést.
McGalagony felkapta a fejét.
- Kicsit betegnek tűnik – folytatta Harry. - Fáradt és… és olyan mintha lázas lenne. Pedig még nem olyan öreg.
- Igen, tudom – mondta McGalagony. – De ő azt mondja, nem olyan súlyos. Nem hagyja, hogy Madam Pomfrey megvizsgálja.
Egy darabig mindketten csendben voltak, aztán az igazgatónő rákérdezett, hogy minek köszönheti Harry látogatását.
- A horcruxoknak, tanárnő – válaszolta őszintén Harry. – Elpusztítottuk Mardekár medálját és Hugrabug arany poharát. Már csak Hollóháti Hedvig ismeretlen kincse és a kígyó van hátra. De a kígyóval még nem akarok foglalkozni, elsőnek azt kell kitalálni, hogy kié lehetett a kincs, mikor Voldemort ráakadt.
McGalagony alig észrevehetően összerezzent a név hallatán, de összeszedte magát.
- És azt gondolod, hogy Roxfortban nyomora bukkansz?
- Igen, ez a kiindulási pont. Denem is itt kezdett a nyomozásba ötven éve.
McGalagony nem kérdezte, honnan tudja ezt Harry, csak bólintott. Harry folytatta.
- Szükségem lenne egy olyan belépési engedélyre az irattárba, a levéltárba. A régi családfákhoz.
- Természetesen – pislogott az igazgatónő, Harry pedig elégedetten dőlt hátra a székben.
*
Délidőben hagyta el a tanári szobát és a könyvtár felé vette az irányt. Nem mondható kellemes bájcsevegésnek az a pár szó, amit Madam Cvikkerrel, a sárkánytermészetű könyvtárosnővel váltott, mikor közölte vele, hogy milyen mennyiségű könyvre lesz szüksége. Madam Cvikker kifejtette, hogy diákok csak külön engedéllyel léphetnek be a levéltári részlegbe, de mikor Harry előkotorta zsebéből McGalagony felhatalmazását, aminek értelmében a könyvtár teljes állományát kedve szerint használhatja korlátlan ideig, Madam Cvikker vöröslő arca riasztóan sápadttá vált. Láthatóan sültbolondnak tekintette McGalagonyt, amiért ilyen engedélyt adott egy diáknak (hiába mondogatta neki Harry, hogy ő már rég nem tanul itt), mégsem mert hangot adni a véleményének, hiszen az igazgatónő mégiscsak a felettese volt.
Így hát Harry kihagyta az ebédet és azzal együtt az egész délutánt a könyvtár irat- és levéltárában töltötte. Még nem fogott hozzá az érdembeli kutakodáshoz, ideje nagy részét úgyis az emésztette fel, hogy legelőször kikeresse azokat a családfákat, diploma-másolatokat, okleveleket és hasonlókat, amik az ősi aranyvérű családokéhoz köthető.
Nem egyszer csak erőszakkal tudta elrántani a tekintetét néhány iratról, amiken a Potter család egy-egy tagjának nevét olvashatta - mint százhetven éves korában elhunyt nagyapjáét, Edward Pottert, akinek az oklevelén még a fényképe is szerepelt.
Vonásaiban és kócos, bár kissé kopaszodó fekete hajában sok hasonlóságot fedezett fel édesapján és önmagán is. Egy pillanatra eltűnődött rajta, vajon az egész Potter dinasztiának védjegye volt a kócos frizura és a sápatag arc…?
Három kupacba pakolta a zárt helységben tárolt pergamenkötegeket. Az elsőbe a komplett családfák kerültek, a másodikba az egy-egy személyről szóló részletesebb dokumentumok, a harmadik kupacba (ez volt a legkisebb) pedig az olyan megnyilatkozások, amikben valamelyik varázsló vagy boszorkány azért került a figyelem középpontjába, mert azt hangoztatta, hogy egy alapító leszármazottja.
Mire az egész kutakodással végzett, leszállt az este és eljött a vacsoraidő. Harry azon kapta magát, hogy már megint egy Potterről – most épp Mary-Elizabeth Potterről olvasgat az egyik családfához mellékelt kronológiai naplóban, amiben többek közt a házasodásokat is feltüntették.
- Harry, itt vagy? – kérdezte egy hang, mire Harry majdnem eldobta a kezében tartott iratot, annyira beletemetkezett.
- Máris hozzáláttál? – kérdezte Ginny, aki a táskájából kilógó sárkánybőr kesztyű és összegyűrt munkatalár tanúsága szerint esti gyógynövénytanról érkezett.
- Ingen, muszáj – válaszolta Harry és visszatette a lapot a kupacba. – De már végeztem. Majd holnap folytatom, talán egy kis segítséggel – kacsintott Ginnyre.
- Rendben, de most menjünk, mert a vacsora hamarosan az asztalon lesz.
Harry bezárta az irattár ajtaját a Madam Cvikkertől kapott kulccsal, hogy senki ne keverhesse össze a már kiválogatott dokumentumokat és Ginnyt követve még mindig pár lépés távolságra egymástól, a nagyterem felé vették az irányt.
Régen látta teljes szépségében az iskola étkezőjét, az ünnepi rendezvényeknek is otthont adó nagytermet a maga elvarázsolt mennyezetével, mely a fölötte sötétlő felhős éjszakai eget mutatta, meg a száz lebegő gyertyát és a hosszú asztalokat.
Kellemes otthon-érzet fogta el Harryt: a nagyterem ugyanúgy festett, ahogy hét évvel ezelőtt. Ha a park elhanyagolt és a diákok is kevesen vannak, maga az épület azért változatlan maradt.
Ginnyvel leültek a jobb szélső hosszú asztalhoz, Neville és Colin Creevy közé. Harry előzőleg vett egy mély levegőt és felkészült a kérdések ostromára.
- Harry! Szia! – üdvözölte Colin és a mellette ülő Dennis.
A testvérpár mindkét tagja sokat változott, mióta Harry utoljára látta őket. Bár alacsony termetük továbbra is szembeszökő volt a többi diákhoz képest (Colin jó öt centivel alacsonyabb volt, mint a vele egyidős Ginny), arcvonásaik sokat komolyodtak és idősödtek.
- Sziasztok – köszönt nekik Harry és egyenként kezet fogott a közelben ülő ismerőseivel.
- Még mindig kirándultok? – érdeklődött Neville, aki mellett a barátnője, Susan Bones ült, s ez láthatóan nagyon nem tetszett a hugrabugos lánytól jobbra ülő Lavendernek.
Harryt egy pillanatra elfogta a gonosz vágy, hogy a képébe mondja, Ron összejött Hermionéval, ahogy már régen kellett volna, ha ő nem dugja közéjük a képét… - de végül visszafogta magát és inkább Neville kérdésére válaszolt.
- Igen, még mindig sok a látnivaló – mondta mosolyogva és maga elé húzott egy tányért, majd pakolt rá néhány főtt tojást és szalonnát.
Neville megcsóválta a fejét. Most Susan hajolt közelebb hozzá a barátja háta mögött.
- Figyelj Harry… - kezdte és látszott rajta, hogy egy kicsit zavarban van. – Azt szeretném megkérdezni, hogy… hogy tudsz-e valamit arról, ki… ki ölte meg a nagynénémet?
Harry megköszörülte a torkát és a lányra nézett. A körülöttük ülők is élénken figyeltek a válaszra várva. Harry nem csodálkozott ezen. Amelia Bonest az egyik legkiválóbb boszorkányként tartották számon, nem hiába volt a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője. Az asszonyt több mint másfél éve, a Voldemort elleni harc kezdete után pár héttel találták holtan a saját lakásában. A hírt még a mugli újságok is lehozták. Ők nem tudták, hogyan halt meg az egyedül élő asszony, de a varázslók biztosak voltak benne, hogy az Adava Kedavrával végezték ki.
- Sajnálom, de nem hallottam erről semmit – válaszolta. – Bocsáss meg, Susan, de nem is jártam utána…
- Semmi baj, csak tudod… - motyogta a lány.
- Tudom – mondta együtt érzően Harry. Könnyen átélhette, hogyan érezte magát a lány. Ő is, akárcsak Harry, szinte az egész rokonságát elvesztette a halálfalók miatt. Úgy érezte, egy ígéret nem kerül semmibe, annál is inkább, mert be tudja tartani: - Susan, utána tudok járni. Nem tudom, mikor, de ha megtudok valamit róla, elmondom.
A lány hálásan mosolygott és visszafordult a zabkásájához.
- Szinte nincs is diák, akinek ne támadták volna meg valamelyik rokonát – jegyezte meg Dean, aki Harryvel szemben ült és egyfolytában Ginnyt nézte.
- Neked is? – vonta fel a szemöldökét Harry és igyekezett félvállról venni Dean vizslató szemeit. - Úgy tudtam, te mugli származású vagy.
Dean furcsa módon megvonta a vállát.
- Vannak azért varázsló rokonaim…
- És megtámadták őket? – kérdezte Colin és érdeklődve az asztalra könyökölt.
- Még az első háborúban… – vonogatta megint a vállát.
Harry összenézett Neville-el, de mikor a fiú felé fordult, észrevette, hogy Ginny egykedvűen turkál villájával a salátában és az asztalt bámulja.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve Harry az asztallap takarásában finoman Ginny combjára helyezte a kezét. A lány szemei tágra nyíltak, de nem szólt semmit, csak halványan mosolygott. Nem kellett tartania a lebukástól, mögöttük csak a nagyterem fala és egyik impozáns kandallója emelkedett, asztaltársaik pedig ismét a vacsorával voltak elfoglalva – leszámítva Deant, aki csak elvétve nézett a tányérjára, s emiatt néha mellényúlt az asztalt böködve villájával.
Harry lassan simogatta Ginny combját. Belül tudta, hogy Dean bosszantotta fel, de már nem is törődött a fiúval. A legkevésbé sem féltékenykedett Ginny miatt, de több mint ellenszenves volt neki volt szobatársa. Eszével tudta, hogy ez ostobaság és Dean valószínűleg ugyanúgy szerette a lányt, mint ő, de Harry úgy érezte, ennyi gyerekes ellenszenvet megengedhet magának.
Elvigyorodott a gondolatra és közben szórakozottan bólogatott Colin és Dennis szavaira, akik már vagy öt perce a griffendél idei kviddics csapatáról szónokoltak neki, ő azonban szinte semmit se fogott fel ebből. Ugyanakkor azon vette észre magát, hogy egészen elfoglalta Ginny simogatása és már majdnem felgyűrődött a lány szoknyája, ami biztosan feltűnő lett volna. Ginny halkan megköszörülte a torkát, Harry keze pedig visszatért a biztonságosabb területre.
- Mért jöttél vissza? – kérdezte hirtelen Dean.
Harry meglepetten ránézett és most Ginny is felemelte a fejét.
- Mert dolgom van – válaszolta.
- Milyen dolgod? – érdeklődött tovább Dean.
Harry ellenszenve egy kicsit tovább növekedett a fiú iránt. Előre hajolt és csendesen így szólt:
- Semmi közöd hozzá.
Ginny az asztal alatt megszorította Harry kezét, mintegy figyelmeztetésképpen. Harry is tudta, hogy óvatosan kell fogalmaznia.
Dean megrázta a fejét majd végre a vacsorájának szentelte figyelmét.
Ebben a pillanatban hangos csörömpölés és ordibálás nyomta el a diákok zsivaját.
- Mi a jó…?
Az ordítás a bejárati csarnok felől hallatszott, olyan hangosan, hogy egyetlen ember sem volt a nagyteremben, aki ne hallotta volna.
Harry, Ginny és Neville döbbenten összenéztek. A következő pillanatban kivágódott a terem súlyos, duplaszárnyú ajtaja, mintha szélvihar tombolt volna a bejárati csarnokban. Szél azonban nem támadt fel, helyette egy nagyon alacsony illető rontott be az étkező diákok közé és a hozzá legközelebb eső asztal felé vette az irányt.
Az ott ülő diákok nem mozdultak, nem ugrottak félre, csak nézték a hangoskodót. A többi asztalnál ülők és a tanárok is felálltak, hogy lássák ki rendez jelenetet, de hamarosan mindenki tisztán láthatta az illetőt.
Flitwick professzor üggyel-bajjal felmászott a hollóhát asztalára, az egyik diák még segíteni is akart volt házvezető tanárának, de az durván félrelökte a kezét. A professzor megint felordított, mikor felért az asztalra, egyik kezével fejét fogta, mintha iszonyú fejfájás gyötörné, másik kezében pálcáját fogta és össze-vissza hadonászott.
- Átkozott banda! Varázslók hitvány férgei!
- Filius, mi ütött magába?! – sietett oda McGalagony döbbenten meredve volt kollégájára.
Flitwick professzor ránézett, majd hosszú, elnyújtott óbégatásba kezdett.
- Megőrülök itt!! – nyögte és összegörnyedt az asztalon, két kézzel szorítva a fejét. – Nem bírom…
- Valaki szóljon gyorsan Madam Pomfrey-nak! – kiabálta McGalagony és egy diák már loholt is kifelé a nagyteremből.
Harry azonban úgy érezte ide nem orvos kell, inkább kivont pálca.
- Imperius-átok alatt van? – gondolkozott hangosan Ginny, Harry pedig bólintott.
Flitwick viselkedése meglepetésszerűen változott. Abbahagyta a fájdalmas ordítozást és talpra szökkent az asztalon.
- Mocskos mágus-fattyak! – kiabálta magas, vékony hangján, mely a hátborzongató hörgő felhangtól kifejezetten fenyegetőnek tetszett. – Rohadt korcsok!
- Filius, abbahagyni! – kiabálta túl McGalagony a diákok zajongását, ezért aztán nem is sikerült olyan hatásosra. - Fejezze be, Filius!
Flitwick professzor megállt, kezével összefüggéstelenül hadonászott, szájából vékony csíkban nyál csordult ki.
A diákok közül többen iszonyodva elkapták tekintetüket volt tanárukról.
- Az ég szerelmére, mi történt magával, jóember? – fakadt ki Lumpsluck professzor, kinek széles háta mögött három kicsi mardekáros lány bújt el.
- EMBER?! - Flitwick professzor artikulálatlanul felordított, tébolyult szemekkel meredt mindenkire a nagyteremben. Majd miután befejezte az ordítozást, felemelte pálcáját és McGalagonyra sújtott vele.
Az igazgatónő könnyűszerrel hárította a varázslatot, Flitwick professzornak pedig nem volt alkalma többet átkozódni: egy kábító átok találta mellkason, melyet Lumpsluck szórt ki, megakadályozva a baleseteket.
A diákok megilletődötten pislogtak, s ahogy Harry körbenézett, felocsúdva a megtébolyodott Flitwick professzor színrelépése után, sok társa arcán félelmet, másokén értetlen tekinteteket, s egy-két diák felől haragos pillantásokat vett észre, ahogy mindannyian a hollóhát asztalán fekvő töpörödött, elkábított tanárukat nézték.
- Sajnálom, McGalagony professzor – hajtogatta kövér fejét Lumpsluck. – Úgy véltem jobb, ha lenyugtatjuk az öreg Filiust…
McGalagony kalapáló szívére szorította a kezét.
- Jól… jól tette Horatius…
- Szegény ördög… - sajnálkozott Lumpsluck. – Pedig remek koponya volt. Biztosan megviselte a bujdosás. Hatvan év odaadó munkája után egyszerűen menekülnie kell a Roxfortból… Nem jó ez így, nem jó… - dörmögte az öreg, majd magához intette két tanítványát.
- Miss Parkinson, Mr Pritchard kérem, jöjjenek ide… Kísérjék a professzort a gyengélkedőre.
Pansy Parkinson és a göndör, barna hajú fiú tétovázva álldogáltak.
- Na, jöjjenek, elkísérem magukat – mondta Lumpsluck bánatos-elnéző arckifejezéssel. – Nem lesz itt semmi baj…
Harry viszont nem csak érezte, tudta: az hogy valaki Imperius-átkot szórt Flitwickre, csak azt jelenthette, hogy az ellenség ismét bejutott az iskola falai közé. Ahogy végignézett a kollégájukat bámuló tanári kar tagjain és megállapodott a tekintete az egyik jól ismert arcon, már tudta is, hogy ki az az illető, akin ettől kezdve rajta kell tartania a szemét.

-------------
*granian: a Legendás állatok és megfigyelésük-ben olvashattok róluk rövid megjegyzés erejéig. A granian egy szürke, szárnyas ló, ami igen gyors. Annyit elárulhatok nektek előre, hogy Harryék még fognak repülni ilyeneken a történetben! :-)