Harry Potter és a Varázslók Háborúja 28.

28. fejezet
„A Főnix már lángol…”

- Mógus volt az – panaszolta Neville. – Mógus égette ki a festményt, miután a manók levették a falról.
Harry a fejét támasztotta az ágyán ülve, ahogy korábban a padon. Miután kiordította magát, felcammogott a hálószobába, Neville, Susan és Ginny pedig követték.
- Voldemort alaposan eltüntette a nyomokat – tette hozzá keserűen Ginny. Neville és Susan halkan nyikkantak a név hallatán.
A festmény maradványait Ron ágya lábának döntötték, Harry azt bámulta, küszködve a fejében uralkodó tompa búgással.
- Szóval, Tudodki a festmény segítségét kérte, hogy kiderítse, kik Hollóháti Hedvig leszármazottai? – kérdezte Susan.
Harry és Ginny bólogattak.
- De ha néma volt, akkor hogy lehet, hogy a festmény tudott beszélni? – ráncolta a homlokát a lány.
Neville megvonta a vállát.
- Talán még az előtt készült a kép, hogy néma lett.
- Lehet… - vonta meg a vállát Susan. - Ezzel kicsit zuhantak az esélyeink.
Neville elgondolkozva hümmögött, de nem szólt. Harry túl rossz kedvében volt, hogy agya megfelelően tudjon dolgozni a probléma megoldásán. Egyrészt a kudarc-sorozat zavarta, másrészt pedig a nagymamája szellemével folytatott beszélgetés nyomasztotta, s ez az érzés végigkísérte az elkövetkező napokban is.

Két hét telt el a Roxfort falai között az unalmas könyvtári, levéltári kutakodással, s Harry kezdte feladni a reményt. Hollóháti leszármazottait a középkor végéig tudták nyomon követni, de a rokonság tagjai közt egy olyan családnevet sem találtak, amelyik szerepelt volna a Nagy-Britannia legjelentősebb aranyvérű varázslódinasztiáinak krónikája – 5. kötet – XX. század című könyvben.
Susan Bones is azon a véleményen volt, hogy ez reménytelen vállalkozás, Ginny unottan támasztotta a fejét egy családfa mellett és néha elaludt, Luna nem fűzött kommentárt a dologhoz, csak kényelmesen hintázott egy székben és nézegette a Varázslók krónikáját, Harry pedig idegesen járkált fel-alá. Egyedül Neville volt az, aki meghökkentő szorgalommal kutatott a levéltári anyagban, ráadásul úgy, hogy egyetlen egyszer sem kérdezte meg Harryt, mire kell neki ez az információ.

Péntek este volt, hétvége előtt álltak, így Neville-ék ebben az időszakban értek rá a legjobban a könyvtári munkára. Vacsoraidő előtt voltak, s erre minduntalan figyelmeztette őket Harry korgó gyomra. Harry véleménye egyezett Susanéval, mi szerint a feladat a Szürke Hölgy nélkül megoldhatatlan, lelki állapota pedig Ginnyével. Legszívesebben megmondta volna Pitonnak, hogy az egész kutatás céltalan és érdemesebb lenne másik úton elindulni, de felelősségérzete minden egyes reggel azt mondta, hogy szedje össze magát és irány a levéltár. Most azonban már leszállt az éjszaka és nagyon éhes volt, hiszen kihagyta az ebédet, így mikor Neville összecsapta a kezében tartott könyvet és visszatette a kupacba, örült, hogy a mai munkájuk a végéhez ért. Addig ugyanis lelkiismerete legyőzte a lustaságot, amíg barátja szorgalmasan nyomozott.
- Talán megpróbálhatnánk rávenni valamivel a szellemet, hogy segítsen nekünk – vetette fel hirtelen az ötletet Neville. – Még ha néma is, tudunk vele beszélni.
- Mégis hogyan? – nézett rá Ginny unottan. – Írjuk fel egy táblára, hogy: „Bocs, nem ismeri véletlenül Holllóhátiékat?”
- Igen, pontosan! – helyeselt Neville komoly arccal.
Susan felemelte a fejét, Luna azonban még csak nem is pislogott. Tovább hintázott a székkel.
- Figyeljetek – szólt Neville és elővett egy üres pergament. – Felírjuk ide a kérdést, meg sorba a betűket. Ő pedig majd rámutogat azokra a betűkre, amikből összeáll az a név…
Neville-be belefojtotta a szót Ginny fáradt nevetése.
- Jaj, Neville, azt hiszed, ez működne? – ingatta a fejét a lány. – Szinte látom magam előtt, ahogy betűzteted a szellemet…
- Hé, én előálltam egy ötlettel! – tette karba a kezét Neville. – Ha ti jobbat tudtok, akkor mondjátok csak, de mivel ilyen jól elpihengettek itt, erősen kétlem, hogy mentő ötleten törtétek volna a fejeteket!
Harryt és Ginnyt enyhe arcul csapásként érték a nagyon is igaz szavak, és mindketten fülig vörösödtek. Ők tudták egyedül a csapatból, hogy mire kell nekik ez a név, mégis ők azok, akik a legkevesebbet tesznek az ügy érdekében. Harry ezzel együtt végre rájött, mi mozgatja Neville-t, mi ad neki erőt ahhoz, hogy segítsen ebben a látszólag értelmetlen és nehéz nyomozómunkában. Ugyanaz, ami a DS-edzéseken is hajtotta, s ami korábban Harrynek is erőt adott, de valahogy már rég elfelejtette.
- Ami azt illeti – szólalt meg Luna először a nap folyamán -, én már el is készítettem ezeket a kártyákat…

Kihúzott talárja zsebéből egy pakli kártyát, aminek egyik felére az ábécé egy-egy betűjét írta, meg egy másik pergamentekercset, amin családfák másolatai, a hiányzó láncszemek, házasodásokról, kitagadott családtagokról szóló kérdések szerepeltek.
Négy társa szájtátva nézte a valóságos kész tervet.
- Ne örüljetek túlságosan – mondta álmatagon Luna, s közben fel se pillantott a könyvből. – A Szürke Hölgy elég visszahúzódó. Lehet, hogy megdobál a kártyákkal, ha zaklatom…
- Azért csak próbáljuk meg! – lelkesedett Neville és átnézte a paklit.
Harry és a két lány összenézett, Ginny arca még mindig vörös volt, de mindhármukra átragadt végre valami két barátjuk optimizmusából.
- Rendben van – bólintott Harry. – Holnap hozzálátunk.
- Holnap nem jó – szólt közbe Luna.
- Miért? – kérdezték egyszerre négyen.
- A Pufók Fráter kimúlásnapi partit szervez – magyarázta a lány. – Minden szellem elfoglalt lesz és mulatni fognak. Ez az egyetlen alkalom, amikor mulatnak. Én is hivatalos vagyok rá, de nem szeretném, hogy kizavarjanak.
Harry megvonta a vállát és visszaadta a kártyákat, pergameneket Lunának.
- Jó, hát akkor majd az után.
- Vacsoraidő van – jelentette be Neville, mikor az órájára nézett. – Menjünk, mielőtt Harrynek kilyukad a gyomra.
Harry megint elvörösödött, a többiek nevettek, majd Neville nyomában együtt elhagyták a könyvtárat.

A nagyteremben ekkor kezdtek gyülekezni a vacsorára váró diákok. A tanári asztal még üresen állt, csak a házak asztalainál ültek a diákok és hangosan beszélgettek, várva a hamarosan megjelenő finomságokat. Sokan már levetették talárjaikat és kényelmesebb ruhára váltottak, hiszen ritka alkalom volt, hogy pénteken este is órája lenne valakinek. A színes tömegben már egyre kevesebb bámuló arcot látott Harry, a diákok hozzászoktak, hogy újra itt van az iskolában, egyedül Dean Thomas volt az, aki rossz szemmel nézte szobatársa visszatérését, s ezt előző nap szóvá is tette neki:
- Nem tudom mit képzelsz magadról, Harry, de a hálószoba nem csak tiéd. – hajolt oda hozzá reggeli közben a fiú.
Harry ártatlan szemmel nézett rá.
- Nem tudom miről beszélsz – vonta meg a vállát.
- Arról, hogy már negyedik alkalommal zársz ki éjszaka. Nem tudom, mi bajod van velem, de ha még egyszer bezárod előttem a szoba ajtaját, megátkozlak, esküszöm!
Ginny félrenyelte a töklevet és kisebb köhögés fogta el. Harry megveregette a hátát, de Dean úgy nézett rá, mintha már azzal is inzultálná őt, hogy hozzáért a lányhoz.
- Nekem van bajom veled? – vigyorgott Harry. – Inkább fordítva, nem?
- Igaza volt Pitonnak! – morogta Dean, s erre a megjegyzésre jó pár fej feléjük fordult. – Egy öntelt barom vagy, Potter! – s azzal faképnél hagyta a griffendél asztalát.
Harry legközelebb csak késő este találkozott a fiúval a klubhelységben, s szemet szúrt neki, hogy furcsán vakarózik.
Most a vacsoránál már nem Harryre hunyorgott, hanem megint Ginnyt kezdte el bámulni teljesen nyíltan, nem törődve vele, hogy a hideg mentalevesét kavargatva egyre többet fröcsköl az asztalra. Megvárta, amíg Ginny leül Neville és Lavender közé, s csak az után foglalt helyet vele szemben.
Harryben megint előjött valami gyerekes vágy, s varázspálcáját a saját tányérja takarásában Dean-ére szegezte. Miután elvégezte a varázslatot, észrevétlen visszadugta a zsebébe a pálcát.
- Hol maradnak a tanárok? – nézte a keresztbe álló asztalt Susan. – Senki nem éhes, vagy mi?
Harry szórakozottan hümmögött, de ő is furcsállta, hogy egy tanár sincs jelen. Mielőtt még elgondolkozhatott volna a rejtélyen, Dean undorodva kiköpte a levesét. Asztaltársai felháborodva arrébb csúsztak mellőle. Arcáról csöpögött a mentaleves.
- Fúj… - nyögte. – A mentalevesből ne egyen senki. Olyan az íze, mint a sárkány pisi.
- Mért? Azt is megkóstoltad, Dean? – nevetett Neville, de Dean olyan gorombán nézett rá, hogy inkább elhallgatott.

A tanárok távollétének okára egészen a vacsora végéig nem derült fény. Mikor azonban a tanulók lassan befejezték a falatozást és indultak volna a klubhelységbe vagy a fürdőkbe, az elől álló prefektusok döbbenten megtorpantak, s nyomukban így tett az összes diák is.
A bejárati csarnokon három ember vonult át: McGalagony, Umbridge és Dawlish. A megdöbbentő viszont az volt, mikor Umbridge megállt, majd a diákok szeme láttára pálcáját az igazgatónő kezére szegezte és bilincseket varázsolt rá.
McGalagony összevonta a szemöldökét.
- Azt hittem, hogy ha nem ellenkezem, nem lesznek bilincsek. Ezt maga mondta.
Umbridge felvonta a szemöldökét és magas, kislányos hangon válaszolt:
- Valóban? Tudja lehet, hogy nincs tisztában vele, de én, mint a letartóztatását végző hivatalos személy, jogomban áll megítélni, milyen biztonsági intézkedések szükségesek, kedves Minerva – válaszolta jó hangosan, hogy mindenki hallja.
Dawlish mögöttük álldogált nyugodtan, a nagy ajtó mellett pedig három őrszolgálatos auror várakozott. A diákok sem mozdultak, a lépcső felől azonban egy hatalmas alak közeledett.
- Megint maga az, némber?! – fröcsögte Hagrid, ujjával Umbridge-re mutatva. – Na, várjon csak!

A varangyképű nő arcáról leolvadt a gusztustalan vigyor és ijedtségnek adta át a helyét.
Dawlish előhúzta pálcáját és még ijedtebb arccal, mint Umbridge, a vadőr elé állt. Hagrid figyelembe se vette, csak ment feléjük.
- Hagrid, megállj! – szólt az igazgatónő. – Nem akarom, hogy belekeveredj.
- Dehogy is! – ellenkezett a vadőr. – Nem hagyom, hogy ez a mocsok banda még egyszer betegye ide a lábát. Takarodjon innen, Umbridge!
Harry és társai ijedten nézték, ahogy Hagrid megfogja Dawlish karját és arrébb löki egy finom mozdulattal, aminek az lett az eredménye, hogy az auror elbotlott a saját lábában és hasra esett. Az őrszolgálatos aurorok Umbridge-ék segítségére siettek.
Mért nincs most itt egy Rend-tag sem? Hol van Tonks és Lupin? – mérgelődött magában Harry.
- Eresszetek, átkozottak! – kiabálta Hagrid és ellökte maga mellől az egyik őrszolgálatost.
Egy másik ijedten hátraugrott, mielőtt még lesújtana az erős kéz, de Hagrid most csak fenyegetőzött. Dawlish is felpattant és megpróbálkozott egy dermesztő átokkal, de annyi haszna se volt, mintha egy mugli próbálkozott volna vele.
- Dawlish! – csattant fel a vadőr. – Nem emlékszik, hogy járt a múltkor?
Az auror arcáról lerítt, hogy nagyon is emlékszik, mi történt és legszívesebben a közelébe se ment volna a félóriásnak, de Umbridge parancsa kötötte.
- Hagrid, hagyd abba! – figyelmeztette szigorúan McGalagony. – Ne adj okot nekik…
- Már okot adott – szegte fel diadalmasan a fejét Umbridge. - Megmondtam, Minerva, ha valaki ellenáll a minisztériumi letartóztatási parancsnak, azt is perbe fogjuk és…
- Fogja be, banya! – mordult rá Hagrid megint félre lökve egy aurort.
Dawlish szemén már látszott, hogy könyörög az égiekhez, nehogy a vadőr püfölni kezdje őket. Valószínűleg ezért nem mert újból varázsolni se ő, se az őrszolgálatosok.
- Ne ellenkezz – rázta meg a fejét McGalagony.
Hagrid végre leeresztette a kezét.
- Helyes – bólintott Umbridge, akire a vadőr még mindig a fogát csikorgatta. – Indulás.
Azzal megint megfogta az igazgatónő karját, McGalagony megint kirántotta onnan és elindultak a kapu irányába. Hagrid mogorván követte. Senki nem mert hozzá érni, Dawlish és egy őrszolgálatos pálcájukat rajta tartva mentek mögötte.

Harry dühöngve nézett utánuk. Scrimgeour beváltotta a fenyegetését és letartóztatta McGalagonyt. Ráadásul Hagridot is. Most aztán megnézhetik magukat! – füstölgött magában. Ha McGalagony nem utasítja a Rend-tagokat, hogy jelentkezzenek az auror parancsnokságon, összeesküvéssel elítélik. És az a legrosszabb – jutott eszébe -, hogy még valódi alapjuk is lesz rá. Hiszen Flitwick-et bújtatni már önmagában is törvényellenes volt. Ha meg beadja a derekát, a Főnix Rendjének vége és minden kitudódik. Vizsgálat lesz, veritaserummal, és talán még a horcruxok létezésére is fény derül.
Idegesen beletúrt a hajába és sóhajtott, majd hátranézett Ginnyre. A lány ugyanolyan haragosan nézett Umbridge, McGalagony, Hagrid, Dawlish és az őrszolgálatos sötétbe vesző alakja után.
- Gyere! – intett a fejével Harry.
Ginny azonnal bólintott, átfurakodott a fejét csóváló Ernie Macmillan és a szipogó Hannah Abott között, de Dean elkapta a karját.
- Megőrültél? – nézett a lányra. – Csak nem akarsz utána menni?
- Tán van valami kifogásod? – kérdezte Ginny és kitépte magát Dean szorításából, mint az imént McGalagony Umbridge markából.
Meg se várva a fiú válaszát Harry után sietett, aki már a klubhelységhez vezető lépcső aljában állt. Felmentek egy emeletet, de itt Harry bal kéz felé fordult.
- Mért erre megyünk? – kérdezte Ginny, mikor utol érte.
- Mert erre rövidebb… - válaszolta Harry. – És kikerüljük az aurorokat.
Egy szűk csigalépcsőn visszaérkeztek a földszintre, s néhány oszlop után, félrehajtva az egyik boltív alatt lógó függönyt, szembe találták magukat Deannel és az egyik őrszolgálatos aurorral. Harry és Ginny meglepetten lefékeztek.
- Ők azok – szólt Dean, feléjük mutatva. – Már megint ki akartak szökni a kastélyból.
- Mi a fenét műveltél? – mordult rá Harry.
Az auror felemelte a kezét.
- Kérlek, ne rendezzetek jelenetet! – szólt megnyugtatóan csendes hangjával a szőke, szakállas varázsló. – Megértem, hogy az igazgatónőtök letartóztatása megvisel titeket, de ez nem a ti dolgotok.
Ginny meg se hallotta a szavait.
- Mért csináltad ezt? – nézett Dean-re dühöngve.
- Miért? – kérdezett vissza a fiú. – Mert nem akarom, hogy valami bajod essen, mikor ezzel az elmebeteggel sétálsz az erdőben! – mutatott Harryre. – Tudtommal már nem jártok együtt, akkor meg miért…
- Dean, te kötekedő hülye! – sziszegett rá Ginny dühösen.
- Na, elég volt ebből – szólt nyugodtan az auror. – Menjetek szépen vissza a klubhelységbe…
Harryben elpattant valami megmagyarázhatatlan düh, mintha a napok óta halmozódó kudarc és csalódottság újra átlépte volna a határvonalat.
Bár közel sem volt olyan képzett varázsló, mint egy minisztériumi auror, villámgyors reflexei és a meglepetés ereje neki dolgozott, hiszen az auror álmában se gondolta volna, hogy a diákok rátámadnak. Épp csak nyúlt volna pálcájáért, mikor Harry kábító átka a szemébe villant, s elterült a földön.
Dean döbbenten hápogva hátrált egy lépést.
- Te nem vagy normális! – hüledezett. – Tudod, mit kapsz ezért…?
- Mit? – dörrent rá Harry. - Kitalálom: semmit! STUPOR!
Újabb hangos csattanás, újabb piros villanás, s Dean összeesett. Ginny egyetlen gesztussal sem jelezte, hogy nem értene egyet azzal, amit Harry művelt, épp ellenkezőleg. Szépen lehajolt mindkét pórul járt varázslóhoz és elmotyogta az emléktörlő bűbájt.
Otthagyták őket a folyosón és tovább szaladtak egy kis mellékajtón a park felé. Harry lendületből kitépte az ajtót, mely engedelmesen kinyílt, felismerve az érkezőket, s máris a holdfényes éjszakában találták magukat.
Futva elindultak a nagy bejárattól vezető út irányába. Mikor Harry a háta mögé pillantott, látta a bejárati csarnokból kiszűrődő fényeket és a diákok meg őrszolgálatosok pici alakját. Alaposan kifáradtak, mire leértek az úton és közeledtek a kapu felé, s Harryben egyre erősödött a félelem, hogy elkéstek és már el is vitték Hagridot és McGalagonyt a minisztériumba.

Az úton előttük valami fekete dolog feküdt. Harry rohanás közben felemelte a pálcáját, hogy nagyobb területet világítson meg, de csak mikor odaértek, látták meg, hogy egy ember fekszik a földön. Az őrszolgálatos auror, aki segített Dawlishnak féken tartani Hagridot.
- Uram isten! – kapta a szája elé a kezét Ginny. – Meghalt?
Harry lehajolt és megnézte a pulzusát.
- Igen – szólt kisvártatva. – Az Adava Kedavra… - tette hozzá, mikor megállapította, hogy nincs sérülés a holttesten.
- Akkor halálfalók voltak – mondta ki Ginny, amitől Harry is tartott. - Gondolod, hogy…?
- Nem, Hagrid és McGalagony biztos élnek – sietet megnyugtatni a lányt. – Hagridot itt hagyták volna, mert nehéz, McGalagony pedig túl fontos nekik…
Felállt és körülnézett. A Tiltott Rengeteg fái ott magasodtak tőlük balra, pár méterre. Harry felemelte a pálcáját és fényénél tett néhány lépést a holttest körül. Dulakodás és súrlódás nyoma látszott, mintha valami nehezet vonszoltak volna. Közel sem volt jó nyomolvasó, de a jelek egyértelműek voltak. A halálfalók az erdőbe vitték a foglyaikat. Hacsak… – szólalt meg fejében a kis hang – hacsak valaki nem pont félrevezetésnek szánta ezt és valójában már rég a kapun kívül vannak és dehoppanáltak. Abba az irányba azonban nem talált nyomokat és erősen kételkedett benne, hogy elég idejük lett volna a megvadult Hagriddal bajlódva még hamis nyomokat is elkészíteni.
- Bevitték őket a rengetegbe. De miért…? – töprengett Harry.
Ginny lépett egyet előre.
- Követjük őket – jelentette ki a lány.
- Na, nem! – rázta meg a fejét Harry. – Én követem őket, te pedig visszarohansz a kastélyba és szólsz…
- Te csak ne parancsolgass nekem! – szakította félbe indulatosan Ginny és csípőre tette a kezét, mint Mrs Weasley.
- Nem parancsolgatni akarok, de az erdő túl veszélyes – magyarázkodott Harry. – Ha valami bajod esik, én…
Ginny megint nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.
- Tudtommal hivatalosan semmi közünk egymáshoz, Harry, csak a bátyám barátja vagy. Így aztán végképp nem szólhatsz bele, hogy mit csinálok. Hagrid nekem is ugyanannyira a barátom, úgy hogy most utánamegyek.
Harry meghökkent. „Hivatalosan?!” Mi az ördögről beszél?
Ginny szigorúan nézett rá.
- Akkor menjünk az istállóba – törődött bele Harry, majd a lánnyal a nyomában futva elindult az erdő széle mellett fekvő kőfalú, fatetejű építményhez.
Nagy ajtaja volt, magasan álló óriási kilinccsel, ami Hagrid méreteihez volt igazítva, így Harry nem is törődött vele, hogy kézzel nyissa ki. Csak suhintott a pálcával és az istálló ajtaja kitárult. Bent kellemes száraz meleg és szénaszag uralkodott. A sötétből jó húsz-harminc szempár kíváncsian nézte a betolakodókat.
Ginny világított pálcájával, s a kis karámokba bezsúfolt állatokat nézték.
- Mik ezek…? Pegazusok? – nézte a szürkés, nagy szárnyú lovakat Harry.
Ginny félvállról válaszolt.
- Majdnem. Ezek granian szürkék. A leggyorsabb repülő lovak a világon.
- Gyorsabbak, mint a tesztrálok? – kételkedett Harry.
- Sokkal – felelte Ginny, aztán fél szemmel a fiúra sandított. – Te is tudnád, ha felvetted volna Hagrid óráját.
Harry halkan köhécselt zavarában.
- A tesztrálok is itt vannak? Nem látom őket… - nézett körbe Harry.
- Ők az erdőben élnek, szabadon – válaszolta a lány. – Nem szeretik a bezártságot. Mondd, ti mégis mit csináltatok legendás lények órán? – csipkelődött Ginny.
Pálcájával nézegetett két állatot, végül megállapodott egy fényes, fehér sörényű, de sötétszürke szőrű szárnyas jószág mellett, pálcáját a zárra szegezte és kinyitotta.
- Itt van Csikó… mármint Szilajszárny – szólt Harry, mikor megpillantotta a félelmetes hippogriffet, s örült, hogy másra terelhette a szót.
- Akkor őt visszük – döntött Ginny. – A hippogriffeknek jobb a szaglása, mint a szürkéknek…
Visszazárta a fehér sörényű állat ajtaját, mire az csalódottan nyerített. Biztosan nagyon várta már, mikor mozgathatja meg kicsit a szárnyait.
Harry meghajolt Csikócsőr előtt, válaszul az állat behajlította mellső madárlábát. Harry kinyitotta a karám ajtaját és megsimogatta a hippogriffet.
- Meg kell találnunk Hagridot, Csikócsőr – duruzsolta az állatnak. – Elrabolták és az erdőbe vitték. Elvezetsz hozzá?
Csikócsőr szeme dühösen villant és vijjogva felágaskodott. Harry és Ginny ijedtükben nagyot ugrottak hátra és a granianok is nyugtalanul prüszköltek. Úgy tűnt, Csikócsőr az istálló ura a többi állat között.

A hippogriff végül dobbanva letette lábait és kijött a karmából, majd nyugtalanul megállt Harryék mellett. Ginny fellépett egy fa gerendára, majd átvetette lábát az állat hátán. Harry feltornászta magát a lány mögé, de mielőtt szólhatott volna, hogy indulhatnak, Csikócsőr kivágtatott az istállóból, kint megállt egy pillanatra, beleszagolt a levegőbe, majd a fák felé vette az irányt. Gyors vágtájából később visszavett, mikor a bozótosba értek, s a fák törzsei közt poroszkálva hamarosan rátalált egy kitaposott ösvényre, amilyeneket Hagrid is használt erdei túrái során. Ez után hosszú ideig semmi nem történt, csak haladtak előre rendületlenül, s az erdő ijesztő neszezését vagy baljós csöndjét hallgatták.
Harry meg mert volna rá esküdni, hogy egy-egy bokorból lépések zaját és sugdolózást hallott, de mire odakapta a fejét, mindig elnémultak ezek a zajok és nem látott senkit sem. Ginny többször is ijedten összerezzent és ilyenkor megszorította Harry karját, de egyszer sem szóltak egymáshoz. Hagyták, hadd vezesse őket Csikócsőr. A hippogriff felszegett fejjel, méltóságteljesen és magabiztosan ment egyre beljebb a sűrű rengetegben, s Harry is sokkal nagyobb biztonságban érezte magát a félelmetes állat társaságában, mint más alkalmakkor, amikor kénytelen volt bemenni az erdőbe.

Többnyire egy ösvényt követtek az erdő mélye felé, de Harry nagy megkönnyebbülésére nem azt, amelyik az akromantulák fészke felé vezet, hanem egy ritkábban használt útvonalat. Harry még sosem járt az erdőnek ezen a részén, így aztán nem tudta, mi várhat rájuk a bokrok mögött. Közel háromnegyed órás út után Csikócsőr egyszeriben megállt és körbeforgatta a fejét, majd rövid habozás után letért az ösvényről és bal kéz felé, ritkábban álló fák irányába indult.
Pár métert tettek, mikor a hippogriff megint megállt és madár módjára károgott egyet. Harry azonnal leugrott az állat hátáról és csitítóan megsimogatta a fejét.
- Itt vannak? Megérkeztünk, Csikócsőr? – kérdezte.
Az állat megint károgott.
Ginny is leugrott Harry mellé, macska módjára puhán landolva a durva földön.
- Ott lesznek – mutatott előre Harry abba az irányba, ahol a fák koronái közt bevilágított a Hold fénye.
- Maradj itt, Csikócsőr és ne hangoskodj! – simogatta meg az állat fejét Ginny és a kötelet az egyik fához erősítette, majd Harryvel együtt, pálcáikat előre szegezve elindultak a bokrok közt.

Igyekeztek minél kevesebb zajt csapni – Harrynek ez könnyen ment a hallhatatlanná tévő csizmái miatt, mégis ő adott ki több zajt, mikor elhajtott maga elől egy-egy tüskés ágat, vagy beleakadt a ruhája valamibe, ahonnan ráncigálva tudta csak kiszabadítani. Ginny azonban bámulatosan halkan és könnyen haladt a bozótosban, míg nem beszélgetés hangjai ütötték meg fülüket. Mindketten megdermedtek, majd még halkabban, még óvatosabban mentek tovább. Pontosan nem értették, mit beszélnek az emberek (egyáltalán emberek lesznek azok? – tette fel magának a kérdést Harry), de azt tudták, hogy már nagyon közel vannak. Széthajtották az utolsó ágakat is és kiléptek egy kissé emelkedő domboldalra. Görnyedve lépkedtek fel rajta, egészen a tetejéig, ahol egy kidőlt fa jelenthetett fedezéket számukra. Itt aztán lehasaltak és észrevétlenül megfigyelhették őket.

A fák között egy csodálatosan szép, nagy tisztás terült el. Mindenhonnan sűrű erdő vette körül, kivéve egyik oldalát, ahol a magasba vesző sziklák emelkedtek. A tisztáson néhány kivágott fatönk és tiszta kövek álltak, mintha valaki asztalnak használta volna őket. Magasan fölöttük világított az égen a telihold, s ez eszébe juttatta Harrynek, hogy a veszély ezen az éjszakán még halálosabb a tiltott rengeteg sötétjében a vérfarkasok miatt.
A hegyek felől patak csörgedezett alá, pontosan középen választva ketté a tisztást, ahol valaki gondos szabályozó munkával nyílegyenes futású mederbe kényszerítette a kristálytiszta vizet. Ennek két partján álltak a beszélgetők.
Harry öt halálfalót fedezett fel köztük – három McGalagonyt, Dawlish-t és Umbridge-t fogta közre, egy pedig mágikus láncokkal tartotta fogságban Hagridot, aki folytonosan feszegette béklyóit és morgott, dühöngött, ezt azonban visszafogta a száját szorító kötés.
Harry első reakciója egy hálás sóhaj volt, s Ginnyre pillantott, aki szintén megkönnyebbült, hogy az elraboltakat még életben látják. Örömük épp csak egy pillanatig tartott ki a gyomrukba markoló félelem miatt, de ez is elég volt hozzá, hogy a helyzetre koncentrálva szemügyre vegyék a többi jelenlévőt.

A halálfalók és túszaik előtt, a patak másik oldalán különös társaság verődött össze. Négyen közülük kentaurok voltak - Harry könnyedén felismerte őket -, az ötödik pedig egy betakart ember, aki a földön feküdt. Ő volt a legfurcsább a tisztáson jelen lévők közt - nem látták az arcát, bár a hátán feküdt. Éjszaka volt, de a hold és a csillagok fényénél látniuk kellett volna… aztán pár pillanat után rájöttek, hogy az ismeretlen arcát sűrű kötés fedi, mint egy múmiáét. A gyolcs nem olyan hófehér volt, mint amilyent Harry már nem egy végtagján látott az elmúlt években, hanem kissé zöldes drapp színű, mintha növényi rostokból szőtték volna gondos kezek hosszú és fáradtságos munkával. A betegen (Harry így gondolt rá, hiszen mi másért lenne bekötözve az arca?) hasonló zöldes-barnás takaró volt, de alatta nem volt sem hordágy, sem másik pléd. A sűrű, szőnyegnek is beillő smaragdzöld füvön feküdt, mely annyira különbözött az erdő többi területén vagy a roxforti birtokon látott aljnövényzettől, mint a drága kelme az ócska rongytól.

A kentaurok közül kettő a fekvő ember fölött állt, egyiküknek hosszú vörös haja és szakálla volt – Harry a Ronan nevű kentaurt ismerte föl benne, akivel már többször találkozott erdei kalandjai során. A másik, mellső lábait behajlítva térdelt a férfi mellett és egy fa tálból valamilyen sűrű kékes masszát kent a beteg vállára, alaposan belemasszírozva a bőrébe. Mikor felnézett, Harry észrevette arcának kecsességét és finom vonalait. Még sosem látott kentaur asszonyt, ezért önkéntelenül is alaposan megfigyelte. A kentaur meztelen volt, mint a többi, csupasz mellét csak dús, szőke haja fedte, mely olyan hosszú és fátyolszerű volt, amilyen egy emberé sosem lehetett volna. Deréktól hátrafelé ő is egy lóra hasonlított, de lábai vékonyabbak voltak, mint a férfiaké, s szőre hófehér volt, mint egy egyszarvúé. Semmilyen fegyvert vagy ékszert nem viselt, maga a megtestesült természetesség áradt egész lényéből.
A harmadik, legkisebb kentaur tőlük távolabb, de Harryékhez egészen közel, mellső és hátsó lábait behajlítva, lótól furcsa módon ült a fűben. Ugyanolyan szőke haja volt, mint a nő-kentaurnak, de törékeny lábain, vékony felsőtestén és arcán látszódott, hogy ez egy igen fiatal kentaur, talán csikó, ahogy ezek a népek egymás közt nevezték a gyermekeket. Mellette egy, a kentaurok világától kissé idegen ónüst állt, de nem égett alatta tűz. Félig volt töltve ugyanazzal a sűrű kék lével, amivel a beteg embert gyógyították.

A negyedik kentaur a kobold mellett, szemben a halálfalókkal állt, s Harry nem láthatta az arcát, csak hosszú fekete haját, de nem sokáig kellett gondolkodnia, hogy kivel van dolga. Emlékezett a Goron nevű kentaurra, aki a leghevesebben tiltakozott, mikor egyik régi társuk, Firenze kijelentette, hogy segít az embereknek küzdeni a Voldemort jelentette fenyegetés ellen, aminek közeledtét ők már évekkel korábban kiolvasták a csillagok állásából. Harry fintorogva nézett a hosszú íjat és nyílvesszős tegezt viselő ló-emberre. „Ma is fényesen ragyog a Mars, mert itt háború lesz az biztos!” – gondolta magában és megerősítés képpen szorosan fogta varázspálcáját. Ginny halkan szuszogott mellette és figyelte az eseményeket.
- Keltsd fel. Gyorsan! – hangzott a barátságtalan parancs az egyik fekete csuklya mögül. Tulajdonosa a négy foglyot őrző halálfalók mögött állt egy másik társa mellett, s mindegyikük kezében ott volt a varázspálca.
Harry azt gyanította, hogy a halálfalók és kentaurok közt nincs túl nagy bizalom. Ezen nem volt meglepve. A kentaurok köztudottan maguknak való népség, akik nem szövetkeznek senkivel… De azt is tudta milyen ereje van a Sötét Jegynek, ha egyszer megfenyegetnek vele valakit.
- Azonnal – biccentett a fekete kentaur, ügyet sem véve a tomboló Hagridra, akinek a hangja még így, bekötött szájjal is messzire hallatszott. - Mira, ébreszd fel – szólt hátra a kentaur nőnek, aki most abbahagyta a beteg kenegetését és felállt négy lábára.
- Még nincs jól – mondta szépen csengő hangján. – Nem szabad mozognia…
- Tedd, amit mondtam, asszony! – csattant fel heves indulattal a fekete hajú kentaur, s ekkor megfordult.

Harry legnagyobb meglepetésére nem Goron volt az. Az ellenszenves kentaur arcát bármikor felismerte volna, s biztosan tudta, hogy ez sokkal fiatalabb nála, de mielőtt jobban megfigyelhette volna, Ginnyvel együtt ijedten megpördültek – a hátuk mögött megzörrent a bokor és tisztán hallottak egy huppanást. Pálcáikat a sötétbe vesző fák felé szegezték, de bármi is ólálkodott mögöttük, azonnal visszabújt a mozdulatlanság és csend rejtekébe.
Lassan visszafordultak a tisztás felé, ahol a fekete és a szőke kentaur haragos szóváltásba keveredett. A halálfalók is a helyükön maradtak, semmi nem utalt rá, hogy ők hallották volna a neszezést az erdő felől.
- Azt mondtad, hogy ápoljam és én azt teszem, amit mondasz – dobogott lábaival Mira. – De te nem azt teszed, amit a csorda megkövetel, Kenan!
- Én a csorda érdekében cselekedtem mindig! – vágott vissza a Kenannak nevezett kentaur.
Az üst mellett ülő csikó nyugtalanul mocorogni kezdett. Harry arra gondolt, talán az anyja vagy a nővére lehet Mira.
- Szövetkezel az emberekkel! – mutatott a fekete hajúra hosszú kecses kezével a nő. - Ráadásul…
- Elég legyen, asszony! – jött ki a béketűrésből Kenan és felágaskodott hátsó lábaira.
Harry Ronanra nézett. A vörös kentaur szomorúan ingatta a fejét, de nem akart közbeszólni. Ronan régen is ilyen volt. Meg volt a maga véleménye, de ritkán hangoztatta azt. Ő pontosan olyan volt, amilyen az igazi kentaur, mindig próbál pártatlan lenni. De akkor mit keres most itt? – kérdezte magától Harry.

Mira nyugtalan léptekkel visszaporoszkált ápoltjához, de az ébresztés szükségtelen volt: a betakart ember felébredhetett a hangoskodásra, mert most felült és két karjával megtámasztotta magát hátul. Felkarját és kezét kötés fedte, mint a fejét, s a hasán is gyolcs takarta. A takaró lecsúszott az ölébe és felfedte meztelen felsőtestét, melyen itt-ott kipirosodott foltok látszódtak, mintha erősen megvakarta volna. Vállain is ilyen foltok éktelenkedtek, néhány helyen még apró varosodott seb is látszódott. A kentaur nő ezeket a sebeket kenegette korábban a kék masszával.
Az ismeretlen egyik kezével megtapogatta a fejét és bontogatni kezdte a kötést. Mira lehajolt és megállította.
- Még korai – figyelmeztette. – Néhány napot várnod kell, hogy tökéletesen meggyógyulj…
A beteg leeresztette a karját, majd felnézett Ronanra, aztán az égre emelte a tekintetét, s végül észrevette a halálfalókat.

Harry és Ginny elcsodálkozott rajta, hogy a halálfalók mért nem szóltak közbe a veszekedés közepén, de most feltűnt nekik, hogy mindahányan enyhén előre dőlve meghajolnak.
A beteg ledobta magáról a takarót és fürgén fölállt, hogy megrázogassa lábait. Mezítláb volt, s csak egy barna nadrág volt rajta. Fejét, karjait körbeforgatta, megropogtatta csontjait, majd a rögtönzött tornagyakorlatok után egyetlen szó nélkül a kentaur gyerekhez sétált. A férfi magas volt, sovány és izmos, mint egy atléta, ruganyos, kényelmes lépései voltak, testtartása pedig egyenes.
Harry és Ginny ösztönösen lejjebb húzódtak fedezékük mögött, hiszen az ismeretlent követve tekintetükkel az összes jelenlévő feléjük fordult, még Hagrid is, aki időközben abbahagyta a reménytelen küzdelmet a láncok ellen.
A csikó azonnal talpra szökkent, mikor meglátta, hogy a férfi közelít, s felvett a földről egy szürke kendőbe csomagolt valamit, majd átnyújtotta az ápoltnak. Mira mögöttük nyugtalanul kapálta a földet, lábaival sebeket szakítva az egyenletes fűtakaróba. A gyolcsokba bugyolált ismeretlen kivette a kendőbe csavart valamit, ami egy nyersfa színű pálca volt. A férfi másik kezével barátságosan összekócolta a kentaur fiú szőke sörényét majd visszasétált a patakhoz, a halálfalók elé. Azok most még jobban meghajoltak, szinte görnyedeztek a férfi előtt.
Harry gyomrából lassan egy régi-új félelmetes érzés kúszott felfelé a szívén át a torkába, visszatartva lélegzetét. Csak egyetlen embert ismert, aki előtt így meghajolnak a halálfalók…
Ginnyre nézett, aki tágra nyílt szemmel figyelte a tisztáson tartózkodó embereket, majd könyökével megbökte a lány karját. Ginny feléje nézett, Harry pedig egy V betűt rajzolt ujjával a földre, majd a gyolcsokba takart illetőre mutatott. Ginny elsápadt és hitetlenkedve megrázta a fejét, de Harry magabiztosan bólintott.
- Látom, ezt legalább rendesen meg tudtátok csinálni – szólt magas, vékony hangján Voldemort. – Milyen jó újra látni ezeket az arcokat. Minerva… és Hagrid, nocsak! Úgy látszik folyton az utamba sodor az élet, barátom…

Hagrid morgott valamit a száját fedő kötés mögött, amit nem lehetett érteni. Voldemort most Umbridge-t és Dawlisht vette szemügyre. Az auror szemei riadtan csillogtak, biztosan ő is rájött már, ki áll előtte, Umbridge pedig visított félelmében és reszketett, mint a nyárfalevél. Egyedül McGalagony professzor tűnt higgadtnak. Dühösen meredt a varázslóra, mint a csínytevő diákra, akit büntetőmunkára küldene.
Voldemort elhaladt előttük, átlépett a csordogáló víz fölött és az egyik halálfalóhoz ment. Nem kellett szólnia semmit, a fekete csuklyás tudta, mi a dolga. Átadott urának egy hátizsákra emlékeztető barna táskát és nyomban újra meghajolt. Voldemort belenézett a zsákba, kivett belőle valamit, amit Harryék nem láttak, majd a vállára vetette a táskát és visszalépdelt a patak másik partjára. Újra végignézett az emberein és a foglyokon, szeme elidőzött a hátrébb álló halálfalón, akitől az imént a zsákot kapta, majd hátat fordított nekik és a kentaurokra nézett.
- Hálás vagyok az ápolásotokért – mondta. – Tudásotok fenn fog maradni.
Kenan meghajolt, igaz, nem olyan mélyen, mint a halálfalók, de még ez is szokatlan volt egy kentaurtól. Ronan és Mira nem is követték példáját, csak biccentettek Voldemort felé.
- A vörös foltok hamarosan elmúlnak – mondta Kenan nagy buzgón. – Ezek a mérges csápfű mellékhatásai, de szükséges volt a főzet elkészítéséhez. Hamarosan ugyanúgy fog kinézni, mint régen…
- Elégedett vagyok az igyekezetetekkel – bólintott Voldemort.

Kenan megint hajlongott. Harry még sosem látott nála szánalmasabb kentaurt, így félredobva minden büszkeségét, ráadásul egy varázslónak. Nem kedvelte különösebben a kentaurokat – az ember igazán nehezen kedvelhet valakiket, ha azok le akarják nyilazni, csak mert betette a lábát az erdőbe -, de azt elismerte, hogy a legbüszkébb nép, amit csak ismer, és ezért tiszteletet érdemelnek. De ez a Kenan hogy keveredhetett ebbe a társaságba? – ingatta a fejét Harry.
- De, remélem megértitek, hogy erről senki más nem tudhat… - folytatta Voldemort.
- Hogyne… hogyne – bólogatott Kenan. A mögötte álló Mira és Ronan rezzenéstelenül nézték a varázslót.
Voldemort elvigyorodott, ezt még az arcát fedő kötés ellenére is látni lehetett, mely csak száját, szemét és – immár emberi – orrát hagyta fedetlenül. Harry nyugtalanul beharapta alsó ajkát.
- Én is épp így gondoltam – suttogta olyan halkan a nagyúr, hogy Harryék alig értették, de következő mozdulata mindent elárult. Pálcát tartó keze lassan, fenyegetően felemelkedett.
- Mit művelsz? – nézett rá Kenan.
Voldemort tovább vigyorgott, láthatóan kiélvezte a kentaur szorult helyzetét. Mira odavágtatott a szőke, fiatal csikóhoz és megfogta a kezét.
- De hát megígérted – tárta szét rettenve a karját Kenan. Maradék büszkesége is lefoszlott róla. – Tudást ígértél a népemnek! És az erdőt! Tedd meg, amit ígértél…!
- Nem! – szakította félbe Ronan és előrébb poroszkál Kenan mellé. – Megtettük, amit kért, most menjen…
Ajjaj – nyögte hangtalanul Harry a fatörzs rejteke mögül. Ginny félve attól, ami következik, belemarkolt a földbe.
Voldemort sziszegett valamit válaszul, amit nem értettek, de a következő szavait mindenki tisztán hallotta:
- Avada Kedavra!
Zöld fénysugár csapott ki a pálcából, mint a kígyó, s halálos tűzbe vonta a vörös kentaurt. Sikoly és felhördülés, ijedt kiabálás hallatszott, s Kenan, Mira és a csikó hátrahőköltek rémületükben.

Ginny is felsikkantott Harry mellett, s ő gyorsan a lány szájára szorította a kezét, de félelme megint alaptalan volt. A hangos dübörgés és kiabálás elnyomta a hangjukat – ahogyan az ismét felhangzó huppanás-bokorzörgés zaját is mögöttük. Harry épp csak egy hanyag pillantást vetett hátra, mert tudta, hogy a rejtőzködő nem mutatja magát, s nem is látott senkit. Ettől azonban a legkevésbé sem nyugodott meg, csak azt remélte titkon, hogy nem vérfarkasok várakoznak mögöttük a kellő pillanatra.
A tisztáson Kenan rettegve nézett fel Voldemortra, akinek arcáról most semmit se lehetett leolvasni. Mira és a csikó egymást átölelve reszkettek Ronan mozdulatlan holtteste fölött.
- Ideje indulnunk, kedves Minerva! – jelentette be Voldemort és megragadta McGalagony összekötözött karját.
A professzor ellenkezett, de a halálfalók meglökték, Voldemort pedig maga felé rántotta, amitől előre esett és belelépett a patakba, de a nagyúr onnan is kihúzta és erősen szorította a kezét. McGalagony haragosan ráncigálta a karját, Hagrid és Dawlish is dühösen erőlködtek, Umbridge pedig tovább nyöszörgött. Voldemort ekkor rájuk pillantott, majd a hátsó halálfalóhoz fordult.
- Most már megölheted őket… – intett fejével a többi fogoly felé és kisvártatva hozzátette: - De a félóriást hagyd életben.
Ekkor Hagrid elé lépett, maga után ráncigálva McGalagonyt. Umbridge még hangosabban visított.
- Szeretem nézni, hogyan alakul egyes emberek sorsa – nézett le az összeláncolt Hagridra, akit ekkor már három halálfalónak kellett tartania a bilincselő bűbájok segítségével. – Régen is érdekes voltál, mikor diákként megismertelek, aztán utána is, mikor kicsaptak az iskolából… És érdekes látni, milyen lettél Dumbledore nevelése alatt. Felismerni a szemedben a vén bolondot, tudod-e? – sziszegte Voldemort. – Azt hiszem, azt is érdekes lesz látnom, mikor szép sorjában mindent elvesztesz: a társaid, az otthonod, meg a kis barátodat, Pottert is…

Voldemort a földre taszította McGalagonyt, aki fájdalmasan feljajdult, de ő nem törődött vele. Leguggolt Hagrid elé és a patak fölött egész közel hajolt hozzá.
- Hiába tud róla, hogy ő a Kiválasztott. Hiába Dumbeldore tanítása – mondta. – Ő sem lesz képes elpusztítani engem. Mert gyenge, mert túl emberi. Jobban tenné, ha feladná…
McGalagony a csuklójára szorította a kezét, ami eltörhetett az eséstől. Voldemort hanyag pillantást vetett rá.
- Látod, Hagrid? A Főnix már lángol, a Rendnek hamarosan befellegzik. Okosabban tennétek, ha feladnátok a harcot.
Hagrid előre lendült, de a varázslat visszatartotta és nem érhette el Voldemortot. Harry tudta, hogy Hagrid még Voldemort nevét sem meri kimondani, sőt, hallani sem bírja, így annál meglepőbb volt látni, mennyire hidegen hagyja most a félelem a vadőrt. Nem törődne a rettegésével, a saját életével, vagy azzal, hogy semmi esélye. Ha tehetné, Voldemortra vetné magát.
A nagyúr felállt, újra megragadta McGalagony karját és babrálni kezdett a kezében tartott kicsi tárggyal, amit a zsákból vett ki. Majd hátranézett a halálfalóira.
- Őket is öljétek meg – szólt, s a három reszkető kentaurra mutatott. – Nem kellenek tanúk…
Ekkor a kezében tartott tárgy felvillant, majd Voldemort és McGalagony nyomtalanul eltűntek.
A két halálfaló, aki nem a foglyokkal foglalkozott, most előre lépett felemelt pálcával, de Harrynek nem volt ideje elgondolkodni rajta, mit is tehetne.
Susogó hang szelte át a levegőt, s Harry és Ginny ijedtükben lehúzták fejüket. Mikor felnéztek, azt látták, hogy a négy halálfaló ötödik társára mered – majd az ötödik csuklyás eldőlt, mint egy zsák. Hátából fekete nyílvessző állt ki.

A következő pillanatban több dolog történt egyszerre, s Harry nem tudta megállapítani mi is törte meg előbb az erdő csöndjét: az, amikor a leghátsó halálfaló felordított, hogy figyelmeztesse társait, vagy az, mikor az előbbi susogás sokszoros erővel megismétlődött, s nyomában nyílvesszők zápora süvített a tisztás közepén összeverődött emberek felé.
A halálpontos nyílvesszők közül egy sem talált célba. Az a halálfaló, mely a támadás pillanatában felismerte a veszélyt, megsuhintotta pálcáját, s az összes nyíl lepattant egy láthatatlan pajzsról, mely körbevette őt és társait a túszokkal együtt.
Harry és Ginny azonnal hátra fordultak, s most megpillantották a zaj forrását, mely a bokrok felől közeledett feléjük. A bokrokat széthajtva és a fák takarásából előlépve egy tucat kentaur vágtatott a tisztás felé, hogy társaik segítségére siessenek. Az első roham egyszerűen átugrott Harryék feje fölött és a halálfalókra rontott, lábdobogásukkal megrengetve a földet.
Harry nem látta, mi zajlik a tisztáson, csak szorította Ginnyt, nehogy eltapossák őket a lólábak. Az első csapat után még néhányan kiléptek a sötétből, s ezek többsége is egyszerűen elhaladt mellettük – volt azonban egy, aki megpillantotta a földön fekvő Harryt és Ginnyt. Lelassított, majd feléjük fordult és a földet kapálva mellső lábaival, lassan megindult. Hosszú fekete haja meglibbent a szélben, s Harry most már tudta: ez a kentaur Goron, aki a legjobban utálta az embereket, s elég volt egyetlen pillantást vetnie a kezében tartott lándzsára, máris tudta: ők sincsenek nagyobb biztonságban, mint a halálfalók. A tisztás irányából kiabálás és üvöltözés hallatszott, átkok harsantak és fényes szikrák, fénycsóvák és nyílvesszők röppentek a magasba, de Harry nem tudott ezzel foglalkozni. Elengedte Ginnyt és pálcáját Goronra szegezte, aki ekkor már elég közel volt, hogy lesújtson rájuk. Mielőtt azonban a hosszú botra erősített fényes penge lecsapott volna, egy másik kentaur ugrott be közéjük, aki a tisztásról fordult vissza. Erős karjával megragadta társa lándzsáját és megállította.
- Őket ne! – szólt, s Harry felismerte benne Firenzét, a szőke kentaurt, akit csordája kitagadott.
Mögöttük piros szikrák törtek a magasba, egy pillanatra baljós fénnyel megvilágítva a két kentaur arcát.
- Ők is emberek! – érvelt ellen a felbőszült Goron, de Firenze határozottan megrázta fejét, s társa kelletlen, de engedelmeskedett.
A kentaur sarkon fordult és belevetette magát a lent zajló küzdelembe, Firenze pedig lenézett Harryékre. Arca sebes volt, szája felrepedt és szeme is bedagadt – Harry biztos volt benne, hogy ezeket nem a csak másodpercek óta tartó harcban szerezte.
- Vigyázzatok magatokra – figyelmeztette őket, majd a többiek után vágtatott.

Harrynek több se kellett. Talpra szökkent és felsegítette Ginnyt, majd felálltak a fatörzsre, ami eddig fedezéket nyújtott nekik. A tisztás közepén álló halálfalókat még mindig védte a megidézett láthatatlan pajzs, amiről lepattantak a nyílvesszők, de a kentaurokat nem állíthatta meg. Hárman, nem törődve az átkokkal, berontottak közéjük, hogy lándzsáikkal lesújtsanak a csuklyásokra – ők azonban a földön kötöttek ki ájultan vagy súlyos sebekkel. Már csak öt kentaur küzdött kitartóan a halálfalókkal, köztük Firenze, Goron és a egy másik társuk, akit Harry emlékei szerint Magoriánnak hívtak. A többiek mind a földön feküdtek aléltan vagy holtan, mint Ronan. Harry még látta Kenant, aki a támadástól összezavarodva tántorgott a kövek közt, majd vadul bevágtatott az erdőbe. Mira, a kentaur nő és a csikó egymást átölelve követték bolond társukat.

A folyamatos támadás egy valamire azonban jó volt: elterelte a halálfalók figyelmét foglyaikról, s ez elég volt a tomboló Hagridnak, hogy az utolsó köteléket és láncot is lerázza magáról. Az egyik halálfaló, aki korábban Umbridge-t tartotta fogva, észrevette mit csinál és nyomban felé suhintott pálcájával, de a varázslatot nem tudta befejezni. Hagrid letépte szájáról a kendőt és ugyanazzal a mozdulattal irtózatos erejű ütést mért a csuklyásra, aki ettől jó öt métert repült, s végül a kentaurok patái alatt kötött ki.
A pajzs megidézője is felismerte a Hagrid jelentette veszélyt, mert újból piros szikrákat lőtt a magasba. A két fogoly a földön feküdt, de Hagrid az egyik lánccal a három talpon álló halálfaló felé sújtott. Az egyiküket oldalba kapta a lánc és elterült, de a másik kettő gyorsan dehoppanált. Hagrid ingerülten a földhöz vágta a láncot és körbenézett a csuklyásokat keresve.
Harry és Ginny nem vártak tovább, leszaladtak a lejtőn a tisztásra és a két, még megkötözött fogoly felé igyekeztek, de az egyik halálfaló, akit Hagrid meglendített lánca a földre küldött, egy átkot szórt rájuk. Harry az utolsó pillanatban belökte Ginnyt egy kő mögé, ő pedig a másik irányba vetődött. A halálfaló dühösen felvisított.
Női hangja volt, Harry szíve pedig nagyot dobbant, mintha ki akarná ütni a mellkasát. Ha az, akinek gondolja…

Mikor a halálfaló is fedezékbe vonult három nyílvessző elől, zöld fénysugarat lőtt ki a Harryt védő szikla felé. Ő még épp időben ugrott hátrébb, mert búvóhelye hamarosan apró porszemekre robbant szét.
- Harry! – sikított Ginny, s nyomban kábító átkot szórt a halálfalóra, de a kentaurok sem várattak magukra. Fürgén megkerülték a nő fedezékét és villámgyorsan odaszögezték a farönkhöz két nyílvesszővel.
Harry nem látott mást, csak egy megránduló lábat és elernyedt kezet. Egy pillanatig némán nézte a farönköt, az erdő mélyéről újabb kiáltozás és rettenetesen hangos dübörgés hallatszott – a jelek szerint több fa dőlt ki egyszerre. Ezzel együtt a két halálfaló is újra megjelent a tisztás másik végében magasló hegy egyik hatalmas szikláján.
Ez és Ginny ráncigálása újra cselekvésre ösztönözte Harryt. Hagrid épp csak egy megdöbbent pillantást vetett rájuk, de máris el kellett ugrania egy halálos átok elől, a kentaurok pedig három nyilat lőttek ki a két csuklyásra. Ezek ugyanúgy lepattantak a mágikus pajzsról, mint a korábbiak és máris jött az újabb támadás.
Harry és Ginny odaszaladtak a földön fekvő megkötözött Umbridge-hoz és Dawlish-hoz, akikkel senki sem törődött. Az auror mozdulatlanul feküdt, hátán egy mély sebből csordogált a vér. Ginny a szájához kapta a kezét, mikor tudatosult benne, hogy férfi halott, majd Harryvel együtt Umbridge-re néztek. A volt roxforti főinspektor reszketve feküdt a földön és folyamatosan nyöszörgött. A dübörgés és recsegés tovább erősödött az erdő felől.
- Vigyétek őket innen! – kiabálta Hagrid, de máris visszafordította figyelmét a halálfalókra és egy lándzsával kezében igyekezett az oldalukba kerülni.
Ginny eloldotta Umbridge köteleit és talpra segítette a volt roxforti főinspektort, de köszönetet nem kapott. Umbridge eszelősen visítozott és a haját tépte. Harry már épp fontolóra vette, hogy elkábítja és inkább kilebegteti az erdőből, mikor a varangyképű nő durva mozdulattal fellökte Ginnyt és jajveszékelve berohant a fák közé.

S vele együtt valami más is kijött a rengetegből. Harry és Ginny először csak két, egyenként másfél méter magas csizmát vettek észre, mely földrengést keltő dobbanással ugrott be a tisztás közepére. A csizmáknál csak gazdájuk volt hatalmasabb: egy hét méter magas hosszú, fekete szakállú óriás jelent meg előttük, s nem tétovázott egy percig sem. Egy lecsupaszított farönköt buzogányként forgatva a kentaurok felé csapott, s Harry rögtön tudta, hogy ez az óriás nem az ő oldalukon áll. A halálfalók hívták ide, s talán már napok, hetek óta az erdőben várakozott, talán épp Voldemortra vigyázva.
- Meneküljetek! Most! – ordította Hagrid, de Harry nem akart mozdulni.
Elszántan az óriásra emelte a pálcáját, de Ginny nem hagyta, hogy befejezze.
- Teljesen elment az eszed?! – ripakodott rá a lány, majd megragadta a karját és a fák felé ráncigálta Umbridge után.

A két halálfaló leeresztett pálcával nézte a pusztítást, amit az óriás vitt véghez a tisztáson, nem is akartak közbe avatkozni. Harry és Ginny már a farönk tetején jártak, ami mögött eddig leskelődtek, mikor varázsige harsant mögöttük, s zöld fény öntötte el a mezőt. Ösztönösen hasra vetődtek és csúnyán beverték a térdüket, kezüket, de alaptalan volt a félelmük. A zöld fény még mindig égett, s ez arra ösztönözte őket, hogy az égre pillantsanak. Magasan fölöttük a Sötét Jegy lebegett, a koponya szájából előtekergő kígyó alakja.
Az óriás pusztítása felismerhetetlenné rongálta a kentaurok táborát. A patak szabályozott medrének oldala kiszakadt, mikor a hatalmas láb rátiport, s a víz elárasztotta a mezőt, sártengerré változtatva. A sárban az óriás véletlenül elcsúszott és hosszan elterült még nagyobb pusztítást okozva ezzel. Pár pillanatnyi agóniája azonban alkalmat adott a kentauroknak, hogy nyílvesszőkkel tűzdeljék tele hatalmas fejét.
- Jól vagy? - kérdezte Harry, mikor felsegítette Ginnyt.

A lány bólintott és már rohantak is tovább, amennyire csak bírtak, de Harry nem tudta megállni, hogy újra és újra ne nézzen hátra a kentaurok és az óriás közt zajló küzdelemre, melyet a baljós, hideg zöld fény még félelmetesebbé emelt.
- Remélem, Hagrid nem akar hősködni… - mondta félve Ginny, mikor Harryvel kirohantak az ösvényre, ami mellett Csikócsőr várakozott rájuk.
- Hol van Umbridge…? – nézett körbe Harry.
- Fogalmam sincs – válaszolta Ginny. – Pedig erre szaladt.
Nagy robbanás rázta meg a környéket és a recsegésből ítélve egy fa tövestül kiszakadt és eldőlt.
- Vissza kell mennünk Hagridért! Ott az az óriás… - idegeskedett Harry.
- Umbridge-ot kell megtalálnunk – rázta meg a fejét Ginny.
- Egy cseppet se érdekel Umbridge! – csattant fel dühösen a fiú. – Segítek Hagridnak – mondta és már indult is, de Ginny megállította.
- Harry! Harry, most nem foglalkozhatunk vele – fordította maga felé a fiú arcát.
- Igen, de ha…
- Nincs de ha – szakította félbe a lány. – Hagrid azt mondta, szabadítsuk ki a foglyokat és menjünk. Tanulj meg bízni a barátaidban… – ezt már úgy mondta, hogy hátat fordított a fellobbanó tüzet aggódva néző Harrynek és Csikócsőrhöz ment.
Eloldotta a hippogriff köteleit és megsimogatta a fejét.
- Csikócsőr, merre ment az a nő? – kérdezte csendesen az állattól. – Merre ment Umbridge?
Harry elámult rajta, milyen nyugodt Ginny. Nála talán csak Csikócsőr volt higgadtabb, aki szinte emberi lustasággal, fejével a még sűrűbb erdő felé intett, majd folytatta tollai békés igazgatását, ügyet sem vetve a közelben zajló rombolásra. Most, hogy tudta, hol van Hagrid, úgy tűnt, nem aggódik érte. Harry örömest osztozott volna ebben a nyugalomban, de nem tudta kiverni a fejéből a képet, amiben Hagrid összeverve, holtan fekszik a sárban, üresen csillogó szeme az égbe mered…
- Pont arra! – sóhajtotta Ginny, mikor szemügyre vette a közelebbi fákat és a törzsükön éktelenkedő karmolás-nyomokat.
Harry végre rászánta magát, hogy figyelmét elszakítsa a tisztás felől és Ginny mellé lépett, aki pálcája fényénél vizsgálta az erdőt.
- Miss Umbridge! – kiabálta bele a sötétbe Ginny.
Semmi válasz.
- Umbridge! – üvöltötte Harry is, de a minisztériumi államtitkár vagy nem hallotta vagy nem akart vagy épp nem tudott válaszolni.
- Hová ment, vén banya?! – kelt ki magából Ginny és dühösen leeresztette pálcát tartó kezét.
Csikócsőr pislogva nézett rájuk, talán a kiabálás nem tetszett neki. Ginny próbaképpen fényes szikrákat lőtt a fák felé, hogy mélyebben megvilágítsa a rengeteget, de csak újabb fákat, bokrokat és néhány barátságtalanul villogó szempárt láttak.
- És most mit csináljunk? – kérdezte csípősen a lánytól Harry. – Hajkurásszuk Umbridge-ot az egész erdőn át teliholdkor?
Harry mögött pukkanó hangot hozott a szél, de nem törődött vele – egészen addig, mikor Ginny meg ragadta a vállát és hátrarántotta. Ott, ahol egy másodperccel korábban még a feje volt, vörös fény szelte át a levegőt.
- Én javasolnék valamit, picinyeim… - mondta egy mély hang a bokrok irányából.
Csikócsőr felágaskodott és fenyegetően vijjogott, szárnyaival csapkodott a fekete ruhás ember felé, aki most levette csuklyáját, s Harry megpillanthatta arcát. A magas, tagbaszakadt, szőke halálfaló volt, aki Dumbledore halála estéjén Pitonnal együtt lógott meg Harry elől. Csak két dologban változott, mióta látta: még gonoszabb ábrázattal nézett, várva a pillanatot, hogy ismét egy kínzó átkot szórhasson ki rá, valamint csúnya, vöröses szőr nőtt a fülében.
Harry és Ginny azonnal eltávolodtak egymástól, hogy ne tudja egyszerre megátkozni mindkettejüket, s világító pálcát szegeztek rá.
- Te velem jössz a nagyúr elé, Potter. Ez, ami történni fog. A választási lehetőség a következő… - a férfi elvigyorodott, élvezettel szemlélve az előtte álló Harryt és Ginnyt. - Nem pazarlod az időmet szánalmas hősködésre és akkor csak te halsz meg majd a nagyúr színe előtt. – Ekkor Ginnyre nézett. – A másik lehetőség, hogy idegesíteni kezdesz valami szánalmas átokkal, de annak az lesz a vége, hogy a kis véráruló ribancod is veled döglik meg…
Harryben egy pillanat alatt felszökött a méreg.
- Nos, mit válaszolsz…?
- Majd én válaszolok! – csattant fel Ginny és meglendítette a pálcáját.
Harry először azt hitte, valamilyen patrónust varázsol a lány, mert hangos dörrenés hallatszott és a pálcából füst tört elő. A füstből azonban nem egy vakító fehér lény ugrott ki, hanem csattogó szárnyú denevérek sokasága, akik egy szempillantás alatt a halálfalóra vetették magukat és csípték-marták, ahol érték.

A halálfaló felüvöltött, de pálcája egy vad intésével lerázta magáról a denevéreket és mind elszenesedve a földre esett. Harry átkát azonban már nem tudta védeni – egy piros fénysugár arcon találta, de nem esett össze, csak fájdalmasan jajgatott. Harry csak pislogott meglepetten. Ez már a második eset, hogy nem tudta elkábítani ezt az embert.
- Gyere! – ragadta meg megint a karját Ginny és az ösvény felé húzta.
A szőke összeszedte magát és utánuk indult, de ekkor Csikócsőr jelent meg köztük és a halálfaló felé kapott hegyes csőrével és karmaival. Az nem állt le harcolni a hippogriffel, helyette az egyetlen dolgot tette, amivel megmenekülhetett a halálos marások elől: dehoppanált.
Egy másodperccel később újra materializálódott Harryék orra előtt egy farönk tetején, s mielőtt ők észbe kaphattak volna, már el is találta őket egy hátráltató rontás. Egymástól távol értek földet, Harry egy bokorban, Ginny egy fa mellett.
- Kis rohadékok!- morogta a férfi és leugrott a farönkről.
Ginny felpattant, hogy meneküljön, de azonnal megbotlott egy kiálló gyökérben és elesett. A szőke, tagbaszakadt halálfaló gonosz vigyorral megállt fölötte, majd megsuhintotta a pálcáját.
- NEE! – ordította Harry halálra vált arccal.
- Avada…! – a csuklyás a gyilkos átkot már nem tudta befejezni, mert ekkor őt találta el egy zöld fénynyaláb, mely felrepítette és élettelen testét egy fa öles törzsének taszította.
Ginny felsikoltott ijedtében és vagy három métert mászott hátrafelé, de Harry odaszaladt hozzá és felsegítette. Ekkor látták meg a megmentőjét, a másik fekete csuklyás halálfalót, aki a bozótosból lépett ki. Halálos átka, amit a társára szórt, elperzselt lyukat égetett a sűrű ágak-levelek közt.

Harry és Ginny óvatosságból felemelték pálcájukat, de mielőtt bármi történhetett volna, egy hatalmas fa óriási robajjal kifordult a földből és eldőlt közöttük, levelek és ágak tömegét zúdítva Harryre, Ginnyre és a halálfalóra, aki hátravetődött a fa elől.
Közvetlenül a fa után jött az, aki kidöntötte – a hosszúszakállas óriás véres holtteste dőlt rá a fatörzsre, még nagyobb ágakat szakítva le róla. Az óriás torkából egy lándzsa állt ki, mellkasát és arcát nyílvesszők tűzdelték tele, s számtalan sebéből ömlött a vér.
Harry és Ginny megkövülten meredtek az óriásra, aki mögött nagy lángok csaptak fel a bozótban, s több kentaur árnyéka látszódott. Mindketten összerezzentek, mikor az egyik árnyék átugrott az embernyi széles gyökér roncsain, de félelmük alaptalan volt. Hagrid jelent meg előttük, s Harry fellélegzett, mikor látta, hogy kisebb zúzódáson kívül semmi baja sincs a vadőrnek.
- Harry… Ginny! Nem esett bajotok? – kérdezte Hagrid, s elindult feléjük, de ekkor mozgásra lettek figyelmesek a kidőlt fa másik oldaláról.
Az utolsó fekete taláros ember kászálódott ki a gallyak közül, kissé görnyedten a pálcáját keresgélve. A halálfalóról lecsúszott a csuklya, mikor elesett, s most felfedte arcát: Piton volt az.
- TE?! – bődült el Hagrid, mikor meglátta a volt tanárt, s hangjától megremegtek a kövek és a faágak.
- Várj – szólt Piton, de Hagridot nem lehetett szavakkal megfékezni.
- GYILKOS ÁRULÓ! – kiáltotta, s azzal megindult felé.
- Hagrid, állj! – ordította Harry torka szakadtából, de a vadőr bömbölése elnyomta a hangját.

Az egyetlen dolgot tette, amit ebben az esetben ésszerűnek tartott: Hagridra szegezte a pálcát és gyűlölte magát azért, amit tett, de egy kábító átkot szórt ki rá. A piros fénynyaláb mellkason találta Hagridot, aki erre a haragtól és megdöbbenéstől kigúvadt szemmel nézett rá. Harry nem tudta miféle érzelmek, gondolatok játszódhatnak le barátja lelkében, de azt tudta, hogy egyetlen átok nem fogja megállítani Hagridot. Az árulás érzete sosem látott erősséggel támadt fel benne, mikor a varázspálcát egyenesen a vadőr fejének szegezte. Piton is megdermedni látszott a földön fekve és kissé hitetlenkedve nézett Harryre.
- Harry, mit csinálsz? – hebegte Ginny mellette. – Ez itt Piton…
- Mit művelsz? – értetlenkedett Hagrid és a mellkasára szorította a kezét, ahol az átok az imént eltalálta.
Harry összeszedte minden erejét, hogy ne eressze le a pálcáját, de olyan erősen remegett a keze, hogy majdnem elejtette.
- Nem bánthatod! – jelentette ki eltökélten. – Nem nyúlhatsz hozzá…
Még be sem fejezte a mondatot, de már érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Karjának remegése annyira felerősödött, hogy kénytelen volt mindkét kézzel megragadni.
- Megbabonázott téged! – kiáltotta ijedten csengő hanggal Hagrid. – Ő az ellenségünk, Harry! Megölte Dumbledore-t!
Harry megrázta a fejét.
- Nem értheted… - próbálkozott hasztalan meggyőzni barátját. – Nem tudod, amit én…
Most már mindkét karja remegett és egy furcsa szúró fájdalmat érzékelt a vállában. Idegesen odakapott egyik kezével, de a fájdalom riasztóan fokozódott.
Piton ekkor mászni kezdett a pálcája felé. Hagrid észrevette és egy pillanatig sem tétovázott: felkapta a lába mellett fekvő súlyos követ, mintha csak könnyű kavics lenne és fél kézzel Piton felé hajította.
- Hagrid, ne! – figyelmeztette Harry és egy szörnyű pillanatig azt hitte, a kő agyoncsapja a varázslót, de mielőtt elérte volna, ezernyi darabra robbant.
- Ne merészelj menekülni, rohadék! – kiabálta Hagrid, mikor Piton felrobbantotta a sziklát.
A kődarabok még földet se értek, a vadőr hihetetlen fürgeséggel oldalt vetődött épp az ellenkező irányba, mint amerre Piton igyekezett, s Harry ettől egy pillanatra meglepődött. Annál jobban megrémült, mikor meglátta, hogy Hagrid kirántja az egyik földbe szúródott dárdát, ami a kentaurok támadásából maradt ott, s iszonyatos erővel Piton felé hajítja.
Pitont most Harry varázslata mentette meg: a lándzsa száz meg száz szappanbuborékká változott és ártalmatlanul kipukkadtak a levegőben.
- ÁÁÁ! – dühöngött Hagrid teljesen kikelve magából.

Harry látta barátja szemében ugyanazt a gyilkos indulatot, ami benne is fortyogott, mikor felébredt Piton lakásán és teljes erőből a varázslóra támadt. De Hagridnak sem volt alkalma elégtételt venni a varázslón. Mielőtt a következő elhajított sziklája telibe találta volna, Piton dehoppanált.
Hagrid megint felordított, aztán csak fújtatott, sikertelen bosszújának keserűségét engedve ki magából minden egyes lélegzettel.
- Ezt jól megcsináltad! – kiabálta, s haragjától nem is vette észre, hogy Harry görnyedezve kapkod levegő után.
A fájdalom először a karját bénította le, de olyan rémítő erővel terjedt szét előbb a vállában, aztán a mellkasában, amitől fuldokolni kezdett, s egy hangot se tudott kinyögni. Mintha egy láthatatlan erő megakadályozta volna, hogy több szót ejtsen ki a száján…
- Mi bajod van? – mordult Hagrid még mindig barátságtalanul, de dühe nyomban elpárolgott és ijedtségnek adta át helyét, mikor Harry erőtlenül előre bukott.
- Harry! – sikította egy másik hang, Ginnyé.

A lány odaszaladt hozzá, s Hagrid is követte pár pillanatnyi késéssel. Harry a hátára fordult némán ordítva levegőért, de semmi nem használt a félelmetes átok ellen. Kétségbeesetten hánykolódni kezdett és kezdte elveszteni érzékelését.
- Mi történt veled? – sírta Ginny, nem találva magyarázatot Harry rosszullétére.
Ő azonban már tudta, mi okozza az elviselhetetlen fájdalmat. Hagrid és Ginny szeme láttára megvédte Piton életét, s ezzel megszegte az esküt, amiben kikötötték, hogy se élőnek, se holtnak nem adják tudtára, hogy találkoztak.
Karjai lebénultak, a fájdalomtól már forgolódni sem tudott, s mikor Ginny felemelte a fejét, még az is olyan érzés volt, mintha a puha ujjak érintése alatt szilánkokra törne a koponyája. És mind ezt úgy kellett elviselnie, hogy nem könnyíthetett magán kiabálással, ordítozással, csak néma szenvedés, ezt okozta a megszegett eskü.

Hallotta, hogy hangos pukkanás sorozat kíséretében sok-sok varázsló hoppanál körülöttük, s a következő pillanatban mindent elárasztott az egyszerre felvillanó kábító átkok vörös fénye. Az iskolában észrevehették a magasba emelkedő Sötét Jegyet és riasztották a minisztériumot.
Ginny és Hagrid lehajoltak a fölöslegesen kiszórt átkok elől, aztán, mikor elcsitult a zaj, nem recsegtek tovább kiszakadó fák, nem döngött a föld óriások lépteitől, nem süvítettek átkok, beszélgetés és kiáltozás harsant.
Az aurorok azonosították Hagridot és Ginnyt, majd egy varázsló megvizsgálta Harryt is. Valamilyen varázslat folytán csökkentek a fájdalmai, de épp csak annyira, hogy nem vesztette el az eszméletét. Ez azonban azt jelentette, hogy tovább kellett tűrnie azt.
- Vigyük fel a kastélyba…
- Nem, a Szent Mungóba kell vinni – adta ki a parancsot egy kellemesen zengő mély hang. – Felismerem az ilyet. Ez egy bonyolult varázslat, Tonks.
- Egy fenét viszed az Ispotályba! – morgolódott Hagrid. – Gyerünk, majd én viszlek. Madam Pomfrey meggyógyít.
Kezek emelték fel Harryt, méghozzá jó magasra, s érezte az arcán Hagrid szakállának szúrását, mely most úgy hatott, mintha erős drótokat döftek volna a bőrébe, egészen a csontjáig. Ordított volna, de a hangja nem tért vissza, azonban mindent hallot. Hallotta Ginny szipogását, a körülöttük tevékenykedő aurorok zajongását, és saját rekedt sóhajtásait.
Az utazás is maga volt a borzalom Hagrid gyors lépései miatt, melyet az iskola folyosóinak élénk fénye követett, tűző világosságként hatolva a szemébe, kiégetve, megvakítva… De nem vakult meg, nem szakadt szét a teste, nem törtek el a csontja. Minden csak illúzió volt, büntetés, amiért megszegte az esküt. Ha Piton egyszer a kezei közé kerül…

-------------------
Remélem, tetszett a fejezet. Lehet, hogy furcsán hat így egy ilyen akciódús fejezet ezen a helyen, de sokféle okom volt rá, hogy leírjak itt egy összecsapást. Többek közt azért, mert a „Nagy Leszámolás”-ban :-) nem akartam foglalkozni a koboldokkal, óriásokkal, egyebekkel, ott tisztán Harry és Voldemort küzdelmét olvashatjátok majd (hetek kérdése) – hiszen közeledik a vége. A másik okom az volt, hogy megpróbáltam szerkezetileg is hasonlítani a könyvekhez, magyarán másolni Rowlingot, ahol csak tudom (ez bizony nem szép dolog, de mindenképp szerettem volna írni egy ilyen történetet. Ha majd végzek ezzel, biztos belefogok valami újba, amiben már nem próbálom másolni Rowlingot…) – szóval ha megnézitek az előző könyveket, a júniusi finálék előtt legtöbbször beiktat valami nagy, eseménydús fejezetet (a regény hangulatától függően változót). A legjobb példa a Titkok Kamrája, ahol a baziliskus előtt Harrynek és Ronnak meg kell lépnie Aragog elől. Vagy a Főnix Rendjében Dumbledore stílusos szökése a suliból és a DS lelepleződése. A Tűz Serlege talán kivétel, hiszen ott négy nagy akciódús rész van: a három próba, meg a temető. A többin lehet vitatkozni (Azkabani fogoly: talán a kviddics döntő; Bölcsek Köve: az első találkozás Voldemorttal a Tiltott Rengetegben; Félvér Herceg: Draco felszecskázása :-))
Aztán ott van az is, hogy ebben a fejezetben sok-sok olyan dolog történt, ami gyökeresen kihat a befejeződésre, ami nélkül egy kalap szart sem érne a firkálmányom. A terveim szerint a következő fejezetcímek valahogy így fognak majd kinézni:
29. A bizalom ára (ebben mindent elmondok, ami a mostani fejezetben kérdéses maradt), 30. Lovegood-kór (kicsit viccesebb hangvételű), 31. A Főnix hamvai, 32. Halál a Malfoyokra!, 33. Azkaban (ez bizony ott játszódik, ekkor kezdődnek a befejező történések), 34. A Nagyúr és a Kiválasztott, 35. A Herceg és a Nagyúr, 36. Az utolsó lépések, 37. Voldemort nagyúr szíve (az utolsó horcrux), 38. A háború hőse (na ki lesz az?!), 39. A kifürkészhetetlen jövő.
Üdv: P. L.