Fantasy történetek - 35.oldal

Valami követte, valami emberfeletti, aminek a lihegését már a tarkóján érezte. Iszonyatosan félt, hogy utoléri, megkaparintja, így gyorsabb tempóra unszolta így is fáradt lábait. Mindhiába próbálkozott, a szörny nem akart távolodni. Sam rájött, hogy furfangra is szüksége lesz, ha le akarja hagyni a fenevadat. Nem fogja megkönnyíteni a szörny dolgát...

Nyugodtan elindult körbe a sötételfen, hogy minden oldalról megfigyelhesse. Nem siette el, elégedett hümmögés közepette érkezett vissza a lány elé. Szeme megakadt a nő csuklóján, kinyúlt érte és felemelte. A lány közönyösen tűrt eddig mindent, de most követte a férfi tekintetét és figyelte, mit akar. Izmai kicsit megfeszültek, de kívülről továbbra is nyugalom látszott rajta. A férfi megtartotta a kezét, míg másik kezének mutatóujjával végigsimított a sötét bőrben is jól látható fekete...

Sziasztok a nevem Arcsi és egy harcosról szeretnék nektek mesélni, aki nagyobb harcos volt mindenkinél de nem, azért mert a legjobb mesterektől tanult, hanem azért mert szívvel, lélekkel harcolt és ez tette őt igazán naggyá...

Bármennyire is gyorsak és nesztelenek voltak a követőim, tökéletesen éreztem őket, ahogy az elmúlt két napban is. Most azonban valami megváltozott. Yve néha-néha megrántotta a fejét, jelezve a veszélyt, de ennek ellenére minden átlagosnak tűnt. Egészen addig a pillanatig, amíg egy tőr el nem süvített a fülem mellett, Yve pedig megrettenve a közvetlen előtte földbe csapódó tárgytól, felágaskodott, ledobva a hátáról...

Elérkezett a végső csata napja. A Roxfort előtt gyülekezett a két sereg. Mindkettő elszánt volt, de csak egy maradhatott. A jó oldal győzött, de évekbe tellett, hogy rendet rakjunk a varázsvilágban. Pansy és Harry aurorok lettek, én meg gyógyító és Bájital mester. Dumbledore professzor visszahívott minket a Roxfortba tanítani, de csak Pansy és Harry ment...

Néhány évszázad múltán arra is rájött, hogy ha akar, akár testet is cserélhet, bármelyik élő embertől elrabolhatja azt, és lelkét is birtokba veheti. Erre valójában semmi szüksége nem lett volna, de minthogy valahol mégiscsak ember volt, s az emberek is váltanak ruhát vagy elköltözködnek, így ő is élt a lehetőséggel. Eleddig tizenkét különböző testben létezett már, tizenkét különböző lélekből gyúrta össze jelenlegi személyiségét...

Réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban egy távoli bolygócskán (inkább nevezném kavicsnak, de nincs kedvem a csillagászokkal veszekedni már megint) megtörtént az a furcsa dolog, amit ha most leírnék nyílván azt gondolnád, hogy ez egy újabb mese. Azonban most leszögezném, hogy ez bizony megtörtént. Természetesen most még nem fogod megtudni mi is történt, mert akkor nem olvasnád végig a történetem...

A Fejnélküli tiszteletet parancsolóan kuporgott lován, végigügetve a kövekkel kirakott úton. Úgy vonult be a tisztásra, mint király a koronázásra; fején kalpagja leheletnyit félrecsúszott a nagy igyekezetben. Bús magányába burkolózva állt meg középen, fekete kabátját összébbhúzva magán. Szívében kusza érzelmek egyvelege kavarog. A hóhérra gondol, s a pódium mellett álló lányra...

Dia temetésére mindenki hivatalos volt. Diákok, tanárok eljöttek Lagerfeltből, Dia édesanyja, Sanyi szülei, Lednar meg Yubal is ott volt, sőt, még Sanyi régi barátja, Kristóf is, akit lenyűgözött az új bolygó. A Lagerfeltes mesterek egy csoportban álltak, mind szobormerev arccal, fekete köpenyben. Még azok a gyerekek is értesültek az eseményről, akiket Dia annak idején Iboz kastélyából kiszabadított tizenkét éves korában...

- Olyan mintha a testem lebegne! - mondta magának Frida. - Vajon hol lehetek? Meghaltam? - hangokat hallott. Suttogó hangokat, a fölé hajolt emberek társalogtak.
- Mik lesznek a következmények? - kérdezte egy fátyolos, női hang.
- Nem tudhatjuk pontosan. Ez egy aszkon tőr volt. Voltak olyan esetek, mikor a seb egy túlerőltetésnél olyan görcsbe rándult a test, hogy kiszívta az összes életerőt a sebesültből és meghalt...