A múlt tovaszállt, a szív soha 6.

Máshogy ébredt ma fel Harry és Hermione. Ugyanolyanok voltak, ugyanaz a tegnap esti ruha, ugyanaz a szerelem, csak egy valami nem stimmelt. Egy ágyból keltek fel, egy takaró alól. Ebben sok kivetnivalót nem is találtak volna, ha nem tudják, hogy az éjjel nem történt semmi. Hosszas beszélgetés után felmentek Hermione vendégszobájába és lefeküdtek a puha ágyra. Egymással szemben feküdtek, betakarództak, de semmi több. Olyan kimerültek voltak, hogy többre már nem volt energiájuk. Így hát csak nézték egymást, amíg el nem szenderedtek.

Dél körül keltek, mikor már melegebb volt az idő. Hermione végre egyszer igazán ki tudta magát aludni. Harry előbb kelt, megszokta a kevés alvást emellett az egyesületi munka mellett. Kiment a konyhába és készített egy nagy adag kávét. Megivott belőle egy csészével, és szinte bódulattal gondolt vissza az elmúlt éjszakára. Most, hogy így visszagondolt, soha senkinek, egy nőnek sem mondott ilyeneket. Még Evának sem, akit bizony jó ideje eljegyzett. Tulajdonképpen ő sem hiányolta azt, ami megtörténhetett volna közte és Hermione között. Ez más volt, valahogy nem kellett hozzá egy ilyen „adalék”, mert teljes volt a nélkül is.
Így gondolkozott, mikor lépteket hallott a lépcső felől. Lassan, cammogva lejtett le rajta a kicsit kócos, szinte újjászületett Hermione. Arca kipihent volt, a lelke pedig szinte szárnyalt. Besétált hát a konyhába és mosolyogva köszöntötte Harryt, aki azóta ugyanabban a pulóverben és farmerban volt, mint éjjel.

Miközben felemelte fejét, hátrasimította a haját, azt a kevés, fiús frufruját, amely alatt hajdan a sebhely volt. Igen, csak volt, ugyanis Voldemort kivégzésével és a horcruxok megsemmisítésével eltűnt a védjegye. Ezt Hermione csak most vette észre… Talán az eső miatt, igen, biztosan azért… Évekig átkozta azt a heget, most pedig nincs ott. Átlagos, angol srác lett Harryből, na jó, varázserő, de hát manapság…
A lány kedvesen integetett neki. Harry pedig egyből felállt az asztaltól és széttárt karokkal, várta őt. Átölelte, megszorította, édes volt ez így.
- Jól aludtál? – kérdezte halkan Hermionét.
- Remekül, - felelte az.- csak hiányoztál…
- Te is.

Újabb pillanat, mely túl hosszúra nyúlt ahhoz, hogy ne lehessen élvezni, s ezáltal ne kívánják azt, soha ne lehessen vége…
- Hány óra van? – kérdezte, még mindig Harry derekát szorítva.
- Kit érdekel…?- mormogta Harry, majd kénytelenül az órára pillantott, miután Hermione felmordult, szintén nem a kitörő munkakedv miatt… - Dél múlt. Háromkor találkozunk Jones- ékkal a templomban. – majd visszahajtotta fejét.
- Tudom. És van is egy kis gond…- nézett rá most zavartan a lány.
- Mi? Ja, persze, átöltözöm… Meg lezuhanyozom…
- Nem, nem erről van szó, hanem arról, hogy Jones megöl, kirúg, vagy nem is tudom, mit tesz, ha megtudja, hogy van köztünk valami. – majd lesütötte szemét és hozzá tette: - És hogy jobban szeretlek, mint kéne…
Harry szeme felcsillant a mondat hallatán. Kimondta. Annyi év után. Az ő szájából milyen jó is ezt hallani… Majd elméjében újraelemezte az előző mondat lényegét.
- De… miért tenne ilyet?
- Mert a szabály szerint senkivel nem kerülhetünk intimebb viszonyba a munkainál. – informálta Hermione.
- Micsoda?! –hüledezett Harry. – És akkor most mi legyen?
- Nem tudom… Szerinted ki lehet bírni, hogy egész nap…szóval ugyanúgy legyünk, mint tegnap? – a kérdés valahogy egy fokkal erősebb szorítást eredményezett.
- Nehéz lesz, de megpróbálom… - hangzott a hízelgő válasz.
- Kösz, nagyon sokat segítene. Ne értsd félre, én vállalnám, csak… kirúgnak.
- Nyugi, értem. De mondjuk „olyat” nem lehetne, hogy valahol találkoznánk?
- Talán megoldható. – mosolygott a lány.
- Rendben, a kápolna mögötti parkolóban van egy kisebb erdő, találkozzunk a kocsimnál, ha már nem bírod ki. Nagy valószínűséggel egész nap ott foglak várni.
- Oké. Mindenképp. Viszont… pfú… – Hermione elengedte Harryt és így szólt: - Ez a zuhanyozás egész ígéretesnek hangzik a számodra. Szólj, ha kész vagy, és hagyj meleg vizet, légy szíves. Aztán majd én is lefürdök.
- És azt nem lehetne, hogy… - torpant meg félúton Harry, hallva, hogy Hermione ő utána akar mosdani.
- Nem, nem lehetne – fonta karba kezeit Hermione.
- Próbálkozni lehet. – vont vállat a fiú, majd újból elindult a fürdőszobába.

Miután Harry végzett, Hermione is lezuhanyozott és felöltöztek. Úgy elegáns- polgári módra, mégiscsak templomba mennek. Ugyan egyikük sem kívánta most, még a háta közepére sem ezt a napot, de hát mégiscsak állások forognak kockán. Így hát nehézkesen, de dél után kettő körül már indulásra készen ültek a kocsiban. Út közben beszélgettek. Arra, hogy mi lesz ezután, még csak ki sem tértek. Talán Harrynek igaza volt tegnap este, valóban nem kéne azzal törődni, mit hoz a holnap. Lassan újból meglátták a kápolnát. Már szinte mindenki ott volt, mivel a parkolóban vagy húsz kocsi állt már. Harry leparkolta az autót, és fejével a parkoló melletti kis erdő felé bökött. Hermione bólintott. Utoljára csókot váltottak, és kioldották a biztonsági övet. Elindultak a nagy kapu felé, mikor pedig betoppantak, érezni lehetett, hogy valami változott tegnap óta, de senki sem tudta megállapítani, hogy mi. Ugyan Harry furcsán festett szájfény folttal a szája szélén, de… ezt a kérdést mindenki elrendezte magában. Nehéz szívvel, fájón, bár jól titkolták a kérdés miértjét.

Mikor megtalálták, Jones valamivel illőbb öltözetben jelent meg, mint múltkor, az országút közepén. Meglátva a fiatalokat, széttárta a karját és üdvözölte őket. Harryt vállon veregette, s még meg is kérdezte, hogy érzi magát tegnap óta. Hermionénak újból kezet csókolt és őt is üdvözölte. Majd összecsapta a kezét, és vidáman közölte, mi lesz a mai feladatuk.
- Nos, akkor: a mai munka csak a hölgyre vonatkozik. Először is gyere utánam, megmutatom, min kellene agyalnod, aztán…
- Öh, kérem, nem mehetnék én is? – kérlelte Harry az öregurat, mert máris hiányzott neki Hermione, pedig nagyjából karnyújtásnyira álltak egymástól. – Hátha tudnék segíteni.
- Miért ne, fiam? Úgysem lenne itt túl sok dolgod. De most akkor menjünk, mert meg kell mutatnom, hol fog dolgozni.
- Rendben, köszönöm.
- Mehetünk?- kérdezte Jones, fejével a kapu felé bökve.
- Hogyne.- válaszolták szinte egyszerre, majd elindultak az öreg után.

Útjuk egy nagyobb, mennybe menetelt ábrázoló, templomi freskóhoz vezetett, ahol Jones a falnál lépéseket számolt, mintha kincset keresne. Lassan lépkedett, s mikor úgy tűnt, megtalálta a keresett festményt, háromszor megkocogtatta a képen lévő Szűzanya homlokát. Erre a mozdulatra a kép közepén, nagyjából a Szűz gyomra felett, elkezdett kitüremkedni egy vastagabb botféleség. Ami azért volt furcsa, mert elvileg az a fal egy betonvastagságú kőfal volt… A bot végén jól láthatóan gumó, vagy valamiféle golyó volt, ami itt kilincsként funkcionált. Ugyanis Jones egy határozott mozdulattal megmarkolta és elkezdte magától eltolni. És az, akár egy titkos rekesz vagy ajtó, kinyílt. Az öreg intett, hogy jöjjenek utána, Harry és Hermione pedig félve bár, de követték. Az „ajtó” egy sötét terembe vezetett, melynek falain a kinti fény újabb festményeket és néhány fáklyatartót is megvilágított. Jones előhúzta a pálcáját, s az egyikre irányítva fényt csalt a helyiségbe.

Félelmetes és egyben izgalmas látvány tárult eléjük. A falakon nem a megszokott templomi freskók voltak láthatók, hanem színes és furcsa, boszorkányt vagy varázslót ábrázoló festmények. Némelyik alak pálcát tartott a kezében, némelyik üst felett hadonászott, de volt, amelyik csak állt egymagában és kezével mutatott különböző irányokba. Az alakok alá iniciáléval kezdődő szövegeket mázoltak. Latinul, spanyolul, és más, körmönfont nyelveken. Az angol szövegeket alig lehetett elolvasni, így azokat sárga szalag védte a tapogatódzó, netán elolvasni kívánó kíváncsiskodóktól. A terem közepén nagy rakás tekercsek, fatáblák és idegesítően mocorgó képek álltak. A tekercsek régi pergamenből vagy papiruszból készültek, látszott rajtuk az idő nyoma… Az ajtótól balra kigyulladt egy fáklya, majd sorban az összes. Hermione jól kivehetően elolvasta az első feliratot, rögtön a belső falon a bejárat felett: mágusok terme. Így ötlött Hermione fejébe azoknak a képeknek és szövegeknek a jelentőssége, amiket tanulmányoznia kell.
- De hiszen ezek varázsigék! – csapott a homlokára izgatottan.
- Pszt!- intette le Jones. – Ne olyan hangosan, kedvesem, a többieknek ez még meglepetés. Ők a kinti részeket vizsgálgatják. El sem hinnéd, mikre jön rá az ember, ha egy kicsit nem templomoknak nézi a templomokat. Tudtad, hogy egyes papok ág…?
- De hát… ez akkor is egy kápolna! – szakította félbe Hermione.- Hogy tudták ezt a sok… varázslatot elrejteni ide?
- Tudod, Hermione, valamely mágust éppen a templom megsegítésére, esetleg kisegítésére bérelték fel, hogy úgy mondjam, „megvásárolták”. De persze az erejéről és megbízatásáról senkinek nem beszélhetett, hiszen akkor máglyára került volna.

- De mi szüksége lett volna az egyháznak a varázslásra? Éppen, hogy ellene volt, nem?
- Nem is hinnéd, kislányom…- somolygott Jones és Hermione hátára helyezte májfoltokkal és egy jegygyűrűvel „díszített” kézfejét, noszogatóan meglökte kicsit, és az egyik falfestményhez vezette. A kép egy könnyező szemű apácát és egy szintén nem túl rózsáds kedvű szerzetest ábrázolt. Mindketten a mellkasukra tették a bal kezüket, míg a jobb kézfejük a nyakukra fonódva mintha fojtogatná őket. A kép alatt pedig rövid, ám olvashatatlan szöveg állt, furcsa kriksz - krakszokból… Jones ekkor odasétált a terem közepén lévő kupachoz és előhúzott egy pergament, éppen a legtetején volt, bizonyosan előre odahelyezte. Kibontotta az összetekert papírt, lefújta róla az idő porát és miközben ellenőrizte, hogy valóban a megfelelő darabot vette el, elindult újból a festmény és a meglepődött fiatalok felé. Odanyújtotta Hermionénak a pergament.
- Szerintem ezt el kell olvasnod ahhoz, hogy megértsd, miért is volt szüksége az egyháznak ránk, mágusokra. Meggyőződésem ugyanis, hogy nem voltak tisztában egyes, lelkileg megállíthatatlan emberi érzésekkel.
Hermione összehúzott szemöldökkel vizsgálta a lapra írt szövegeket. Dátumok voltak ráírva, azok alá pedig más-más kézírással a vers fordításai. Igazán jó fordításnak csak egyet vélt, amiből a legjobban meg lehetett érteni, miről szól az ige, magában pedig folyton csak azt olvasta:

Hited elhagy,
Fájó vigasz
Csak egy másik szív…
Álmod kínja szűnjön,
A pokolba tűnjön,
Vele együtt így…
Kihuny majd egy láng,
S nem hanyatlik másik,
Kihuny önként vagy a sors keze oltja,
Ez a megoldás, vagy űzd elméd pokolba.

- De hát ezek meg akarták őrjíteni azokat a szerzeteseket és apácákat… akik… Úristen…
- Találó… De itt még Ő sem segíthetett…- komorodott el Jones.- Sajnos a mágia ellen kevés a hit, ha ilyen rosszindulatú egy varázsige. És ebből szerintem látszik, miről szól.
- Nagyjából értem, - szemlélte még mindig a fali freskót és a pergament Hermione.- Ha egy vallási személy beleszeret akárki másba, vagy egy másik vallási zárda tagba, akkor vagy neki kell megölnie, vagy megőrülnek és előbb utóbb valamelyikük öngyilkos lesz.
- Végül is igen, de… hadd pontosítok: érdekel a velvaré- s részt? Ott rejlik ugyanis az egész megoldása.
- Oh, van rajta? Mutasd, hol? – Hermione benyúlt a zsebébe és kihúzta pálcáját, majd a lap felé emelve várt a válaszra. Ám a helyett egy újabb kérdés érkezett. Mégpedig Harry felől:
- Milyen részt?! – a fiú, aki eddig szótlanul állt, az új szó hallatán felkapta a fejét. - Mi az a velvaré?
- Hát, az olyan, mint a mugli világban az UV - fénnyel megvilágítható írás. Csak pálcával készítik és olvassák, és sokkal jobban „titkol”.
- Aha… Értem, köszönöm. – bólintott rá Harry mosolyogva és tovább nézegette, vizsgálgatta a furcsa szobát…
- Tehát…- fordult vissza Jones és összeszorítva szemét, rövid várakoztatás után rábökött a pergamen egy kis pontjára.- Itt lesz, ni!
- Velvorio! – parancsolta Hermione a pálcájának, melynek pár centis, (bármilyen fény nélküli) hatósugarában az üres részen most betűk tűntek fel. Virító, ezüst-kék betűk.

Ki eddig eljutottál, értesz hozzá,
Most úgy kell ölelned, hogy nem érhetsz hozzá…!
Csókold háromszor, három éjjelen át,
Miközben ő nem tudja, ki vagy, úgy éli nappalát,
De a hold fel jő, és láng ébredhet újra,
Ő várni fog, bár rút a sors, várni fog a csókra!
S miközben e pillanat megáll, csak mert szép,
Szerelmét mondja ki, s áradjon szerteszét!

- Érti már, Hermione? A megoldás maga az, amiért az egész történik… Ezt hívjuk mi úgy, hogy a „mágusi rosszakarat rosszakaró mágusai”.
- Frappáns cím egy ilyen kitoláshoz… - jegyzete meg halkan Hermione. – És pontosan mit vár tőlem e tekintetben, Jones? Keressem meg az ellen- igét? Fejtsek meg anagrammákat? Esetleg…
- Tűntesse el erről a világról, Hermione. Annyi, de annyi embernek okozott már kínszenvedést, halált és őrületet… Ezzel az aprósággal kezdjük, majd fokozatosan nehezedik az egész ügy.
- Ügy?
- Kisasszony, maga nagyszerűen ért ezekhez, tanult és főként vág az esze. Azért önt hívtuk ide, mert csak ön és a munkatársaink tudják ezeket a rémes dolgokat kiűzni a világból. Tudja maga, hány ember él ilyesfajta igék miatt őrületben és teljes lelki összetörtségben? Az én drága Gretám is ismert olyan embert, aki…
- Greta? – lepődött meg Hermione. – A múltkor, mikor találkoztunk, még Berta volt.
- Valóban - helyeselt Harry. – sőt, azelőtt pár órával, a templomban még Gerda is.
- Én… én nem is tudom… - Jones ismét komor arcot vágott. Valóban zavartság ült a szemében. - Tudjátok, a korral jár. Bizonyosan… Sok… sok mindent felejtek el mostanság. De, semmi gond, kézben tartom.
- Rendben, de ha bármi segítség kell, csak szóljon. – Veregette vállon Harry.
- Köszönöm, fiam. Nos, tehát arra kérem önt, hogy elemezze ki, és minden lehetséges módon próbálja meg megsemmisíteni az igét. Most pedig egyedül hagyjuk, hogy tudjon gondolkodni. Rendben?
- Rendben, persze, de … kint hagytam valamit a kocsiban, nem lehetne, hogy kiszaladjak érte? Harrynél meg ott vannak a kulcsok… - közölte, majd kérdőn, kis mosollyal az arcán fordult a másik férfihoz.- Jössz?
- Hogyne. – Harryt nem kellett kétszer kérdezni.
- Addig itt megvárom magukat, ha…
- Nem szükséges, ide találunk. – és már rohantak is el, ki a kapun. Hermione összehajtotta, majd begyűrte a pergament a kistáskájába, s ment Harry után.

A nap már kicsit elindult lefelé, kellemes pára volt, mivel a tegnapi eső még nem száradt fel teljesen. A Rosslyn melletti parkolóban sok autó állt, az ezüst Citröen azonban nem nyílt ki azóta, hogy Harryék megérkeztek. Ők ugyanis a parkolótól nem messze levő erdőbe vették az irányt.