Rajmund

Rajmund







"Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek;
ha valaki meghallja az én szómat és
megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és
vele vacsorálok, és ő én velem.


A ki győz, megadom annak, hogy
az én királyiszékembe üljön velem, a
mint én is győztem és ültem az én
Atyámmal az ő királyiszékében."

János jelenésekről 3. 4. 5. 20-21.

"(...) Ne félj;
én vagyok az Első és az Utolsó.
És az Élő; pedig halott valék, és
ímé élek örökkön örökké Ámen, és
nálam vannak a pokolnak és a halálnak
kulcsai."

János jelenésekről 1.2. 17-18.







1. rész



Sűrű, kátrányos éjszaka borult a városra. A sötétség mindenhová bekúszott: végig osont a gyéren kivilágított utcákon, beszivárgott a zárt ajtók alatt és az ablakok résein, a nappalikba, a hálószobákba... és az álmokba.

Az ódon sírkertet is teljesen elnyelte, csak a felhők közül néha előbukkanó hold fénye rajzolta ki az elfeledett sírokat. Már nem temettek ide senkit; a korhadt fejfák, a kidőlt kőkeresztek és a szárnyaszegett márványangyalok még hirdették a halál diadalát, de a föld kiszikkadt, és nem volt hajlandó több lelket befogadni.

Rajmund megkeseredett kóbor lidércként bolyongott az elhagyatott sírok között, száműzöttnek érezte magát a földön, úgy gondolta, egy előző életében elkövetett bűn miatt kell itt vezekelnie. Saját testének foglya volt, s börtöne falait önerőből le nem dönthette, mert hitte, hogy a kirótt büntetést le kell töltenie, végig kell szenvednie, különben az egész kezdődik elölről, és csak egy újabb kitérőt jelentene a teljességhez vezető úton. Szegény Rajmund, olyan mélyen meg volt győződve - egyébként teljesen hihető - elméletéről, hogy érdektelenné vált számára világunk. Lelkét sohasem perzselte szerelem, de igazán gyűlölni sem tudott; ám a lényében tomboló üresség vasmarokkal szorította a szívét, és még keserűbbé tette egész nyomorult létezését. De ezen a helyen kicsit mindig jobban érezte magát magát, és volt egy parcella, amit különösképp kedvelt: távol a többi nyughelytől, egy túlburjánzott vadrózsabokor tövében, a többinél is öregebb és elhagyatottabb sírbolt árválkodott. Magányos fejfájára roskadva egy angyal őrizte lakója örök álmát. Súlyos gránitból faragott arca olyan mély fájdalmat és bánatot tükrözött, ami közönséges halandó szemében sohasem látható, bármennyire is meggyötörte a sors.

A moha és a szürke zuzmó megtelepedett szemgödreiben, arcán, és sötét foltokkal csúfította el elegáns kezeit; s ha rásütött a hold, tökéletes vonásai egy koponya vigyorába torzultak.
A sírkövet befutotta a borostyán, és kezdett felkúszni az angyal karjain is. A név egyik felét az időjárás és az évek teljesen lekoptatták, de a másikat még ki lehetett olvasni, ha az ember megerőltette a szemét: "Anna". Egy halvány sírfelirat is látszott alatta, amit akkor fedezett fel, amikor először járt itt, és kíváncsiságból megtisztította a fejfát a hosszú esztendők alatt rárakódott mohától és portól:



„A virág szirma is elszárad,
Hogyha a nyár őszre vált,
Selymes bőröd is megfárad,
Ha fiatalságod elszáll.
De Te az őszt meg ne várjad,
Míg magától rád talál:
Öregséged magányában
Megalázó a halál.”

Hát igen, Anna már elhagyta ezt a megállót, s neki talán ez volt az utolsó a végállomás előtt. Rajmund pedig szerette volna követni a halálba, s azért fohászkodott, hogyha van Isten, húzza ki fekete könyvéből azt a macskakaparással írt nevet, amiben saját elátkozott sorsa gyökeredzett.

Az elmúlásról álmodozva ült le Anna sírkövére, elfújta a majdnem tövig égett gyertyacsonkot és hanyatt dőlt a haragoszöld borostyánszőnyegen. A holdat sűrű, fekete, füstszerű gomolyfelhő takarta el. Minden átláthatatlan sötétségbe burkolódzott, és Rajmund körül lassan életre kelt a csend: dalolt a szél, a fák suttogtak, és valahol a közelben vijjogott a halálmadár. "A vén kuvik ma gyászról és kárhozatról mesél." - sóhajtott, és behunyta szemeit, hogy átadhassa magát - ahogy ő hívta - a Melancholia Gravisnak.
Ilyenkor euforikus, transz közeli állapotba került, próbálta minél közelebb csalogatni magához, testébe fogadni és átélni a halált. Ám ahelyett, hogy érzékei eltompultak volna, természetellenes módon felerősödtek - de legalábbis a képzeletében... Már-már hallotta, ahogy odalent a mohó férgek halotti tort ülnek a kiszáradt holttestek fölött, és arcán érezte a dohos kripták áporodott leheletét.

***

Itt, a halálból sarjadó fák között, amikor a hold ezüstös fénnyel árasztotta el a temetőt, megbabonázva figyelte a megelevenedett árnyakat, amint kecsesen meghajolnak és könnyed túlvilági táncra kelnek a holdvilággal. Az enyhe szélben lengedező gallyak irdatlan csontujjakként intettek felé, mintha csak őt is fel akarnák kérni egy utolsó táncra, és Rajmund már nyújtotta a kezét, indult volna, amikor egy kutya kegyetlen csaholásával darabokra törte álmát.

Milyen durván keltették a halni vágyók sötét mámorából! Az égboltra pillantott és látta, ahogy lassan elvérzik az éjszaka. A nap úgy bukkant ki a horizont mögül, mint valami vérvörösen izzó szörnyeteg az óceánból - elnyelve a sötétséget, álmait és érzelmeit. Nem hagyott mást maga után csak a megszokott-megszokhatatlan ürességet és keserűséget.

Így indult haza.

Mikor otthona küszöbére lépett, a hajnal már büszkén tornyosult a város fölé, a nap ismét győzedelmeskedett a sötétség felett, de bántó sugarai nem hatolhattak be a spaletták és a durva szövésű függönyök mögé. Rajmund ruhástul dőlt az ágyra, és egy ideig régi lakótársa - egy kaszáspók - szorgos munkáját figyelte a sarokban; és lám, ez a pók, aki nemrég még hálóját fonta, most sűrű álmot szőtt eltompult agya köré:

***

...nagy volt a vigadalom: folyt a bor meg a tivornya. A füstös félhomályban mámoros kacajok csendültek, és összekoccanó korsók fröcskölték habzó tartalmukat a mocskos padlóra. Rajmund egykedvűen figyelte a bárgyú társaságot: - ...színes ruhák, kihívó illatok, bizarr ékszerek. Boldogok vagytok?

Nem, nem volt ő irigy, egyszerűen csak megvetéssel nézett az efféle emberekre. - Egytől egyig azt hiszik, különbek, mint a többi, aztán meg persze, ha győz a természet, irány a "trónterem". Na, ott végre igazán királyok lehetnek!

Te nagy Isten! Van képmutatóbb teremtményed, mint az ember?! Nézd csak, ezek itt mind kencéből, parfümből és hazugságból kreált cifra jelmezekben pompáznak, s közben a lelkük szennyes, mint egy mosdatlan örömlány

Gúnyolódnak a részegen, kinevetik, ám, ha ez a fene nagy büszkeség borba fúl, egyből feloldódnak a nyelvek és a gátlások: nyált fröcsögve bömbölnek ők is, és a saját mocskukban fetrengenek, mint a disznók.

Ti embermaszkos állatok! Na ugye, hogy lehull az az erényöv meg az álarc, és tadamm, íme itt álltok pőrén, valódi mivoltotokban: mímelt erkölcseiteket is feladva, válogatás nélkül, nyilvánosan enyelegtek...

Ma ugyan még szépek vagytok – na hiszen! - és fiatalok, s hiába nem vesztek tudomást róla, már rátok is fenik a kaszát!

Rajmund nem bírta tovább elviselni ezt a posványt, és már saját gondolataitól is megcsömörlött. Indulni készült, amikor hirtelen megfagyott körülötte az idő. Az emberek mozdulataikba dermedtek, a felborulni készülő pohár megállt a peremén, és a bor is a levegőben, mielőtt elérte volna az abroszt. Síri csend lett úrrá az eddig zajos termen, csak saját lélegzését hallotta. Így állt egy darabig kabátjával a kezében, aztán ugyanazzal a kimért, lassú mozdulattal, amivel felállt, visszaereszkedett a székébe. Alighogy leült, pulzálva suhogó hangra lett figyelmes odafentről. Óvatosan felemelte a fejét, és amint tekintete elérte a plafont, olyat látott, amilyet azelőtt még soha: a mennyezet úgy kavargott fölötte, mint a Pokol legmélyebb bugyraiban fortyogó kénköves láva, aztán áttetszővé vált, majd egy kósza fuvallat végleg eloszlatta. A távoli égbolton egy sejtelmes árny - aki sötétebb volt, mint maga az éjszaka - egyre nőtt és közeledett. Egy fekete angyal érkezett a holdsugarakat meglovagolva. Az épülethez közelebb érvén hátra hagyta paripáját, és hatalmas sötét szárnyakat bontva, végtelenül lassan ereszkedett, mígnem csendesen földet ért Rajmund előtt.

Időtlen arcának hűvös szépségét földi halandó ábrázata közel s távol meg nem közelíthette, elegáns vonásait egyetlen szobrász sem zárhatta márványba; és mégis a szemei... A szemei ugyanazt a szenvedést és mérhetetlen bánatot tükrözték, amit annak a szobornak a tekintete ott kinn, a temetőben. Rajmund borzadva csodálta a jelenést, és tudta, hogy kékeszölden izzó glóriáját a Pokolnak az a jeges tüze táplálja, ami örökké gyötör, de el nem emészt soha.

Jéghideg érintése perzselte egész lényét, amikor megfogta a kezét. Az angyal hosszan a szemeibe nézett, és bár úgy érezte, belefullad a lény pillantásában hömpölygő sűrű, feneketlen mélységbe, képtelen volt ellenállni, vagy akárcsak elfordítani a fejét. Bilincsként szorította tudatát a delejes tekintet. Mire felocsúdott, már a szoba fölé emelkedtek. A válla fölött visszanézve még látta a lentieket: mintha mi sem történt volna, folyt tovább a mulatozás, s az egyik sarokban ott hevert saját elernyedt teste az asztalra borulva.

Rajmundot egyre magasabbra repítette a baljós, sötét szeráf. Elmosódott idő és tér, s a Föld már csak egy aprócska kék pontnak látszott. Magasztos dallamok keltek szárnyra akkor, és a szférák zenéje földöntúli békességgel töltötte el kopár szívét. Szavak nélküli rímekben visszhangzott Rajmund fejében az angyal néma üzenete. A csillagokról mesélt neki:



„...midőn egynek dicső lángja utolsó fényt lobban,
egy új életnek csírája a Földön megfogan;
s ha odalenn egy fáradt Lepke végleg porba hull,
lelke tovább szárnyal, s az égen újabb csillag gyúl...”



Rajmund most először mert önszántából elrablójára pillantani. - Itt az idő? - kérdezte mozdulatlan ajkakkal. A szeráf alig észrevehetően körbenézett, majd szabad kezével egy arra járó csillagot ejtett foglyul, és Rajmund felé nyújtotta. A fiú szinte már a tenyerében érezte, amikor a másik finom lendületet adva neki - mintha madarat engedett volna útjára - újra szabadon eresztette. Rajmund utánanyúlt, de a csillag már messze járt. Talán még láthatta, amint csóvát növeszt, és elindul a föld felé...
Rajmund nem leplezhette csalódottságát, és vádlón-kérdőn a szeráfra nézett. Látta, hogy az angyal távolba révedő tekintetében túlcsordul a szomorúság, s egy rubinvörös könnycsepp formájában gurul végig kortalan arcán.
Többé nem nézett Rajmundra.




„Lopva szerzett, hitvány élet, tizenkettő vár a porban,
vértől szennyes rokka mellett sötét párkák átkot fonnak...
Szólnak még, de halkulnak az üdvözítő dallamok,
csendben hallgasd árva Lélek, többé úgysem hallhatod...”



- sugallta utoljára, s a földi ember számára felfoghatatlan végtelen egy röpke pillanatra teljes mivoltában mutatkozott meg: az angyal eleresztette a kezét. Rajmund talán üvöltött is volna, ha nem hagyta volna hangszálait odalenn, a testében. A zuhanás csak egy szempillantásig tartott, mégis örökkévalóságnak tűnt. Bolygók és csillagok suhantak el mellette, üstökösök tértek ki útjából, félelmetes feketelyukak nyíltak meg a közelében... mígnem az egyik magába szippantotta.
Amit odabent látott, - vagy éppenséggel nem látott - szavakkal leírni nemigen lehet: nem volt ott sötétség és nem volt fény, nem voltak távolságok, és hiányzott az idő is; nem létezett az élet, de a halál sem volt jelen.

Megannyi paradoxon, és egy sem...

Ez maga volt a tökéletes semmi.

Aztán a semmi is szertefoszlott: gigantikus oszlopok emelkedtek ki mindenfelé, és törtek olyan magasságokba, amit már nem lehetett szemmel követni. Kis idő múltán a falak is formát öltöttek, és Rajmund egy roppant csarnok közepén találta magát. Halk, ütemes kattogás hallatszott, és egyre erősödött. Nem sokkal később már-már elviselhetetlen volt: ezer meg ezer óra zakatolt a levegőben lebegve. Nem szokványos órák voltak ezek, mindegyikre egy-egy név volt festve, és csak egyetlen mutató döcögött számlapjukon - némelyiken egész lassan, másokon gyorsabban. Amikor körbeért valamelyik, - mindennél hangosabb, de mégis megnyugtató - harangzúgás nyelte el az éktelen ricsajt. Az óra eztán fénycsóvát lövellve magából némán felrobbant.
Rajmund kíváncsi volt, hogy vajon megtalálja-e a sajátját. Könnyű dolga volt, hisz majdnem ott lebegett az orra előtt. Különös, a kis szerkezet mutatója állt, vagyis inkább megakadt, és az utolsó két szám között ugrált.
Előretartott mutatóujjával már majdnem megérintette, amikor nagyon furcsa érzésre lett figyelmes a lábainál. Mintha sűrű, vattacukorszerű matéria folyná körbe. Lepillantott, és meglátta, hogy a padló a térdei közelében gomolyog.

Süllyedt.

A következő pillanatban az órák terme már sehol nem volt.

Ismét zuhant.

A tomboló végtelen most hatalmát elveszíteni látszott, és megszelídülve húzta össze magát, akár egy halálra sebzett fenevad a vackában: Rajmund alatt feltűnt a még üveggolyó méretű Föld, de hihetetlen iramban közeledett felé. Néhány pillanat múlva már a kavargó felhők alól kibontakozó földrészek körvonalait is láthatta, még egy pillanat, és hatalmas kockás zsebkendőként terült el alatta a táj. Minél közelebb ért a földhöz, a nap annál kevésbé világította be azt. Mire a házak is feltűntek odalenn, már a láthatár mögött járt. Rajmund felismerte a várost és az öreg temetőt.

Egyenesen Anna sírjára fog zuhanni!

Felkészült a becsapódásra. - Ez nagyon fájdalmas lesz...- gondolta. Behunyta szemeit és összeszorította fogait, de ahelyett, hogy a borostyánnal befutott sírkövön összezúzta volna magát, akadály nélkül és sértetlenül keresztülesett rajta. Egy nyitott koporsó várta odalent. Tompa puffanással landolt a szaténnal megvetett „ágyban”, a fedele hatalmas csattanással zárult rá...

***

Egy ideig csak feküdt csukott szemekkel, mozdulatlanul, majd kis idő elteltével – mikor már ki merte nyitni a szemeit – nagyon lassan körbenézett: otthon volt, a saját ágyában.

Bizonyára vihar söpörhetett keresztül a városon, amíg el volt „ájulva”, mert a szél még mindig csapkodta a spalettákat, és a szobája tele volt száraz levelekkel, virágszirmokkal, és valamilyen földet is behordott magával. Így hát nem tulajdonított különösebb jelentőséget a levegő furcsa mivoltának: enyhén dohos szag terjengett az éjszakában, de nem afféle, mint amilyen a nyirkos pincékből árad, hanem inkább az esőáztatta föld, és az évek óta egy könyv lapjai közt száradó rózsa elmúlásra emlékeztető illata keveredett benne.

Rajmund kitapogatta az ágya mellett az éjjeli lámpa kapcsolóját, aztán felkelt, hogy bezárja az ablakokat. Most, az erősebb fénynél látta csak, hogy azok a virágszirmok a padlón, valójában élettelen pillangók tetemei. Legalább egy tucat hevert szerte a szobában. Rajmund enyhe undorral lépdelte át őket. - Nehogy aztán szétkenődjön itt valamelyik! - fintorgott - Majd később összetakarítok.

(De erre már sosem került sor.)

***

Október vége volt. Rajmund az ablakból csodálta a gyönyörű éjszakát. A telihold vigyázó szemként őrködött a nyugodni térők fölött, s valahol messze egy kóbor kutya üdvözölte vonítva a teljes pompájában ragyogó ezüst korongot. A közeli erdőben állandóan acsarkodó vadállatok dühét láncként fogta vissza a színtiszta nyugalom. Még az a kivénhedt, girhes farkas is, – ki más éjjeleken magányosan portyázott a környező falvakban, aki olykor az óvatlan parasztok csecsemőit is elragadta – még ő is a vackában kushadt, csak néha mordult egyet-egyet dacosan. Rég nem látott a városka ilyen békés estét. Talán már természetellenesen az volt.

Sokáig állt mozdulatlanul, mélyen belélegezve az éjszaka misztikus zamatát, amikor egy fuvallat különös dallamot hozott a távolból. Rajmundot teljesen a hatalmába kerítette. Megbabonázva mászott ki az ablakon, hogy a nyomába eredjen.

Az úton végig érződött a titokzatos illat, s amerre járt, borostyánleveleket sodort előtte a szél. A régi temető rozsdás kovácsoltvaskapujával szemben tért magához. Abban a percben még nem értette, hogy került ide, és mit keres itt, aztán eszébe jutott minden. Kicsit meglepődött önmagán, de végül arra a következtetésre jutott, hogy amikor nekiindult, valószínűleg még félálomban lehetett.

Hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy meglátogassa Anna nyughelyét. Amikor nekifeszült, hogy betaszítsa a mindig oly nehezen nyíló, súlyos kapuszárnyat, kiment a talaj a lába alól, és majdnem orra bukott, mert az szinte magától kinyílt. Visszanyerve egyensúlyát leporolta ingét, - noha semmiféle leporolnivaló nem volt rajta – és elindult kedvenc elmélkedő helye felé. Elszántan bukdácsolt az elhanyagolt sírok között, s noha az éjszaka koromsötét volt, tévedhetetlen vakvezetőként irányította az egyre áthatóbb, kesernyés illat. Bár egyáltalán nem volt kellemetlen, földöntúli illat volt ez, és furcsa érzéseket keltett benne: a hideg futkosott a hátán tőle, mégis vonzotta. (Most már sejtette, hogy nem a vihar hozta.) Ahogy közeledett Anna sírboltja felé, egyre nyilvánvalóbb lett számára, ez az este nem olyan, mint a többi. Érezte, tudta, hogy ma valami történni fog, - történnie kell! – ami merőben megváltoztatja egész eddigi sorsát, de a sírhoz érve elbizonytalanodott. Elszállt a lelkesedése, és már egyáltalán nem látta különlegesnek az éjszakát.

Máskor, ha épp nem a Melancholia Gravisnak hódolt, verseket írogatott Anna sírján ülve – az ürességről, a gyötrő unalomról és örömtelenségről, megzápult életéről és a néha rátörő emberundorról -, amiket aztán a sírkert különböző pontjain temetett el. Meglehet, így akart szabadulni mindattól, ami még inkább megmételyezte keserű magányát. De ma este a Melancholia Gravishoz sem volt hangulata, és írni sem tudott, mert sehol nem találta a tegnap hajnalban ittfelejtett gyertyacsonkot.

Hirtelen halk neszezésre lett figyelmes az angyalszobor környékéről. Ismét fellángolt benne a várakozás izgalma, gyomra összeszorult és égnek állt minden szőrszála. Erősen meresztgette a szemét, szeretett volna látni valamit, bár maga sem tudta, kit vagy mit keres. Akarva-akaratlanul tekintete a szoborra tévedt. A felhők mögül csak egy-egy pillanatra megmutatkozó hold sápadt fényénél nem sokat láthatott belőle, de úgy érezte, őt figyeli. - Mintha most énmiattam szomorkodna... - gondolta, de már fordította is el a fejét, amikor szeme sarkából meglátott valamit. Egy árny suhant el látómezeje határán, úgy, mint amikor a függönyt libbenti félre egy fuvallat. Újra odakapta tekintetét, és akkor meglátta őt. Ott állt, vagy inkább lebegett az angyalszobor mellett, evilági bájoktól megszabadult asztráltestét csupán a leomló, őszes hajzuhatag takarta némileg; és Rajmundot nézte.

Anna!

Egyenesen a szemébe bámult. Érezte, ahogy a szellem tekintete bekúszik a fejébe a szemein keresztül, az agya és az akarata köré tekeredik, mint a kaméleon nyelve a mit sem sejtő rovar törékeny páncéljára, és
tehetetlen bábként vonszolja, hogy magához rántsa. Rajmund akarat nélküli gépként csoszogott a mozdulatlan lebegő jelenés felé, aztán az is
elindult felé. Végül olyan közel állt meg Rajmund előtt, hogy akár a lélegzetét is érezhette volna a bőrén, már ha a lény lélegzett volna. Ilyen közelről arcvonásai kivehetetlenek voltak, csak a sírbolt elmosódott képét látta az áttetsző szellemtest mögött. Mintha tejüvegen keresztül nézte volna az éjszakát, s közben mindenfelől áradt az elmúlás nehéz illata. A kísértet dúdolni kezdett, amitől deja vu-je támadt. Bevillant neki a fura álom, s a benne felcsendülő csillagdal, de a tizedmásodperc tört része alatt tovatűnt a semmibe.

Időközben megfordulhattak, mert már nem a sírboltot látta: Anna szelleme immár maga előtt tolta, majd váratlanul egy hatalmasat taszított rajta. Rajmund magatehetetlenül terült el a borostyános sírkövön. Be is verte a fejét, s noha a buja növényzet valamelyest tompította az esést, - így eszméletét nem vesztette el - néhány másodpercig kábultan hevert. Mire összeszedte magát, a szellem eltűnt. Fel akart ülni, de tagjai felmondták a szolgálatot, a kisujját sem bírta mozdítani. - Felesleges erőlködnöd, nem fog sikerülni. - szólította meg egy megnyugtatóan mély, de negédes hang.

Úgy látszik, nem volt igaza, mert Rajmund minden erejét latba vetve - ha csak egy leheletnyit is - felemelte a fejét, hogy megnézze, ki az. - Mindig tudtam, hogy te leszel a következő... Már rég óta figyellek... És jól választottam, erősebb vagy, mint hittem volna. - szólt újból, és annak ellenére, hogy Rajmund még mindig nem látott senkit, tudta, hogy valami közeleg.

A sírral szemben egyetlen pontba koncentrálódott a sötétség. A labdányi méretű gomolyag egyre sűrűsödött és duzzadt, ahogy szívta magába környezetéből a feketeséget. Rajmund először azt hitte, hogy maga az éjszaka testesült meg előtte, aztán észrevette, hogy a föld alól tör fel a sűrű, túlvilági energia. A formája lassan kezdett egy emberéhez hasonítani. Ezt követően megannyi árnyalak vált ki belőle, hogy végül egyetlen óriási fekete pillangóként egyesüljön újra a levegőben.

Rajmund minden izma pattanásig feszült az embertelen erőfeszítéstől, ami feje megtartásához kellett. Belső szervei remegtek, egész teste verejtékben úszott. Megkönnyebbülés volt számára, amikor a lepke a mellkasára szállt, és utolsó erejétől is megfosztotta. Feje erőtlenül hanyatlott vissza a sírkőre. A lény kiterjesztette szárnyait, és mintegy halotti lepellel takarta be Rajmundot. Eleinte megpróbált küzdeni ellene, de mikor a lepke egyre sokasodó csápjaival minden testnyílásán, sőt pólusain keresztül testébe furakodott, halálos, földöntúli nyugalom szállta meg. Mámorittasan vette tudomásul, ahogy a túlvilági energia átveszi testében az irányítást, lekúszik a torkán, elárasztja tüdejét, a gyomrába markol és idegszálaira fonódik, mint a borostyán a sírbolt oszlopaira. Végül Rajmund egy utolsó mély, tudatos sóhajtással magába szippantotta az energia még testén kívül lengedező foszlányait.

Ez az utolsó sóhaj volt a meghívó az örök éjszakának, amit aznap este a testébe fogadott.

***

Már nem lélegzett, életfunkciói is leálltak, csak szíve vergődött még erőtlenül a mellkasában. A halál ólálkodott körülötte, s noha vak volt, süket és béna, tudata tiszta maradt, s mohón szívta magába a lény sugallta emlékképeket.



***

Története abban a korban kezdődött, amikor Jézus Krisztus tanítványai kíséretében járta a Szentföldet, és hirdette Isten országát. Volt egy ifjú, aki csak messziről követte a csapatot, mert nem találta magát elég méltónak, hogy csatlakozzon, és az igazat megvallva, Jézus intelmei és tilalmai sem voltak kedvére valók, de beszédeit mindig figyelmesen végig hallgatta - legalábbis egy darabig -, és igen nagy érdeklődéssel volt irántuk. Főleg az örök élet elnyeréséről szóló tanításokat részesítette előnyben. Egy idő után már csak ez foglalkoztatta, a többit figyelmen kívül hagyta. Végignézte a csodatételeket, a vakok és leprások meggyógyítását, s mikor látta Lázárt a halálból visszatérni, elhatározta, hogy bármi áron, de meg fogja szerezni Jézustól a halhatatlanság titkát.

Ahogy múlt az idő, egyre inkább arra a következtetésre jutott, hogy Krisztus vére a kulcs a halhatatlanságba, ez a híres Ambrózia, vagy ahogy manapság az alkimisták hívják a Prima Materia.

***

" Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a mely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára."

Ott, az asztal alatt kuporogva vált számára kétségtelenné, hogy elmélete valóban helyes, hisz épp most árulta el a titkot a Mester tizenkét tanítványának, akik - szerinte - mit sem értettek meg belőle. Szörnyű terv fogalmazódott meg a halhatatlanság gondolatától megrészegült agyában: csakis egy módon szerezheti meg a szent vért...

De az Iskárióti a kezére játszott árulásával, s így a rómaiak elvégezték helyette a borzalmas tettet.

A megfeszítés után, az éj leple alatt a kereszt alá osont, és a Megváltó sebeiből még mindig szivárgó vért egy edénybe fogta fel. Hatórányi embertelen szenvedés lett első jutalma, miután megitta, s mire a hajnal első sugarai felragyogtak a horizonton, halott volt ő is, mint az, kinek a vérét elorozta. Három nap múlva Krisztus feltámadt, s őbenne is felizzott az élet parazsa, ám a feltámadást követő negyvenedik napon részéről elmaradt a mennybemenetel, s habár az öröklétet "elnyerte", arra kárhoztatott, hogy míg világ a világ, minden egyes éjjel újra meg újra vért kell lopnia, különben pokol lesz számára a halhatatlanság.

Őrjöngő fenevadként járta a világot, hogy a benne lángoló Gehenna tüzeit ártatlanok vérével csillapítsa. Később aztán megtanulta uralni tomboló vérszomját, és utánozni kezdte a halandókat. Mulatságokra s egyéb összejövetelekre járt, ahol külön élvezetet lelt áldozatai elcsábításában, akiknek néhány órás játszadozás után vérüket vette. Olykor fel is fedte kilétét, és élvezettel hallgatta végig szegény ördögök könyörgését, hogy ezegyszer legyen irgalmas, és hagyja futni őket. Voltak páran, akik bátrabbnak bizonyultak, és tűzzel-vassal küzdöttek életükért. Botokkal, ásóval, karddal vagy égő fáklyákkal támadtak rá, s ő sátáni félmosollyal az arcán próbálta - mindhiába - meggyőzni szerencsétleneket, hogy feleslegesen harcolnak ellene, mert ő az, ki valódi halhatatlanságra tett szert, s örök testében sem lángok, sem penge kárt nem tehet...

Néhány évszázad múltán arra is rájött, hogy ha akar, akár testet is cserélhet, bármelyik élő embertől elrabolhatja azt, és lelkét is birtokba veheti. Erre valójában semmi szüksége nem lett volna, de minthogy valahol mégiscsak ember volt, s az emberek is váltanak ruhát vagy elköltözködnek, így ő is élt a lehetőséggel. Eleddig tizenkét különböző testben létezett már, tizenkét különböző lélekből gyúrta össze jelenlegi személyiségét.

A világ népei mindenféle legendákat szőttek róla és különféle nevekkel illették. Langsuyar, dibbuk, loogaroo, bruxa, vukodalak, nachzehrer, neuntöter, striga, incubus, nosferatu... vámpír. Sokszor ártatlan szomszédaikat, sőt saját apjukat, gyermeküket is legyilkolták, vagy halott hozzátartozóik testét szentségtelenítették meg, mert azt gondolták, hogy ők is vérszomjas lidércekké váltak, és a sírból visszatérve a falu lakói és jószágai vérén élősködnek. Ostoba, babonás népség! Mekkorát tévedtek! Soha nem volt rajta kívül egyetlen más hallhatatlan sem, talán nem is lesz soha; és különben is, ha egyszer tényleg elkezdtek volna őrá gyanakodni, vajh’ mi módon pusztították volna el?! (Szívbeszúrt karóval, szentelt vízzel és kereszttel, netán napfénnyel vagy - ami a legnevetségesebb, - fokhagymával meg kakukkfűvel?)

Ó igen, és Anna! Anna volt a tizenkettedik, kinek testében mostanság tengette az Örök Kárhozat napjait. Anna, kit annak idején élve temettek el, miután látszólag halva találtak szobájában: keze élettelenül csüngött alá ágya széléről, s kicsit távolabb apró, kékeslila üvegcse hevert a padlón. Másik kezében egy papirost szorongatott, amin az a néhány sor állt, amit később a sírjára véstek. Itt, a temetőben talált rá a fantom élet és halál határán bukdácsolva, egy koporsóban összezárva saját sikolyával; és most, közel két és fél emberöltő várakozás után, itt talált Rajmundra is.

- Elérkezett az idő, drága gyermek, hogy oly gyönyörűen fájó lelkeddel nászra keljek. Ezennel megosztom véled az Átkot, az Örök Kárhozat soha ki nem hunyó lángját, hogy testedben égjen tovább, s irgalmatlan nyelvével szüntelen nyaldossa csupasz lelkedet; és én cserébe törékeny vázadat ronthatatlan acéllá ötvözöm, mibe belétörik a vasfog, s kicsorbul a kasza... Ego sum resurrectio et vita... resurrectio et vita... - még akkor is visszhangzottak Rajmund fejében a lidérc utolsó szavai, mikor az jeges ujjaival kifacsarta szívéből az élet utolsó cseppjeit is. Három napig feküdt halva Anna elhagyatott sírkövén. Senki sem fedezte föl holttestét, csak a haldokló fák voltak néma szemtanúi.

Húsának nekiláttak a kiéhezett varjak, és semmibe bámuló üveges szemeiből acélkék döglegyek szürcsölgették a sós nedvet; s míg teste így hevert kiszolgáltatva az időjárásnak és az enyészetnek, lelkét egy másik, belső dimenzióban újdonsült mestere - az ottani idő szerint - negyven évig okította, ha majd végre egyesülnek, ne zavarja össze a Tizenkettek lelkének tökéletes harmóniáját, s az öröklét könnyebb elviseléséhez szükséges fortélyokat is megtanította neki. Rajmund kitűnő tanítványnak bizonyult. A legjobbnak. És minden valamirevaló mester életében eljön egyszer az idő, mikor egyik tanítványa végül - a tökéletes oktatásnak köszönhetően - felülkerekedik rajta. Az Első számára most jött el ez az idő: amikor visszatértek Rajmund magára hagyott testébe, az egyesülést követően, érzelmektől eddig jól megkímélt, kőkemény és mostanra maradéktalanul kioktatott énje több-kevesebb küzdelem árán győzelmet aratott mestere fölött, s háttérbe szorította annak lényiségét. Rajmund átvette az irányítást a Tizenkettek lelkén - immáron az ő személyiségét egészítették ki. (A legyőzött mester nem lophatta el testét, s többé nem uralhatta akaratát sem.)

***

Üvöltve, fájdalmak közt fetrengve tért vissza az életbe. A mellkasán szöszmötölő patkány gerincét, mielőtt az feleszmélhetett volna, egyetlen villámgyors, ösztönös mozdulattal darabokra törte. Az apró csontok reccsenése pengeként hasított érzékeny füleibe, a temetőben éldegélő kicsiny teremtmények mocorgása pedig gigantikus masinák zakatolásának tűnt. A hold sugarai milliónyi fehéren izzó tűt döftek éledező szemeibe, amik még összeszorított szemhéjain keresztül is áthatoltak. Bőrét - mint szöges korbácsok - ostorozták a hűvös, őszi levegő legkisebb rezdülései is, arcán fagyos üstdobok ritmusát verték a szemerkélő eső jéghideg cseppjei, s az éjszaka illatainak émelyítő káosza görcsös öklendezésbe rántotta gyomrát. Órákon keresztül vergődött az újjászületés okozta válogatott kínokban, mígnem végtelenül kifinomult, természetfeletti érzékei fokozatosan hozzászoktak a durva, kevésbé kifinomult érzékekhez berendezett környezethez.

De a legrosszabb csak eztán következett. Amint a testi gyötrelmek alábbhagytak, tizenhárom lelkében megkondultak az abszolút üresség harangjai. Ezidáig azt hitte, tudja, mi az az érzelmek hiánya, de tévedett. Most fuldoklott a semmiben! Hiába keresett kapaszkodót, semmit nem talált, ami elvonhatta volna figyelmét erről a leírhatatlan érzésről. Megpróbált belegondolni, mi történt vele, de énjei közönnyel fogadták, sírni akart, de nem volt az a tragédia, ami könnyre fakaszthatta volna. Tehetetlenségében nekiállt feldúlni a temetőt. Anna sírjával kezdte, feltépte a súlyos gránitfedőlapot, és letarolta vele a sírbolt oszlopait, majd félrehajította. A nehéz kő a levegőben pörögve fákat tört derékba mielőtt földet ért. Rajmund tovább tombolt, egyetlen ökölcsapással zúzta be a kripták vasalt tölgyfaajtóit, könnyed mozdulatokkal tépte ki a földből a fejfákat és a kereszteket. Újra meg újra lesújtott. A sírok fedelei porfelleget okádva adták meg magukat az emberfeletti erőnek, utána a koporsók következtek. Nem volt pardon, lakóikkal együtt váltak forgáccsá a megmaradt kripták falán...

Semmit nem váltott ki belőle.

Végül, egy valamilyen csoda folytán épen maradt koponyát vágott a falhoz. Megannyi apró csontszilánk és por formájában kötött ki hajában és kabátján. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve saját fejét kezdte ütlegelni, de nem tudott ököllel kárt tenni magában. Leszaggatta ruháit, és egy bronzszobor kézzel együtt letépett kardjával próbált végezni magával. Mindhiába. A kard hegye ugyan felsértette a bőrét, de a mellcsontba ütközve eltörött. Rezzenéstelen arccal dobta félre, s lerogyott a nyirkos földre. Tekintete a kézfejére tévedt. A dögevők okozta sérülések már alig látszottak, és tombolása nyomai is szemmellátható gyorsasággal gyógyultak. Körmei szederjesek voltak, és legalább fél centit nőttek holtában. A kézfejére feszülő áttetszően sápadt bőr kihangsúlyozta az izületeket, amitől ujjai valószerűtlenül hosszúnak és póklábszerűnek tűntek, s viaszos bőre alatt átsejlettek a szürkéskék erek.

Jobb karját az égre tartva fürdette tenyerét az éjszakában, s a holdfény játékát figyelte levegőben zongorázó ujjai között. Másik kezével az arcán matatott. Kifinomult tapintásával a legkisebb változásokat is felfedezte: a legapróbb szarkalábak is felszívódtak szeme sarkából, arca sima volt, hűvös és feszes, mint a porcelánbabáké.

Vékony, pengeéles körmei sercegve szántották végig ábrázatát, s kisujja nyomán hideg, sötétvörös vér serkent. A járomcsontjától a szája sarkáig felhasította arcbőrét. A seb szinte azonnal bezárult, és a következő pillanatban már csak egy gyorsan halványodó lilás csík jelezte a vágás helyét.

Orrcimpái megremegtek, amikor megcsapta egy szenvedélyes, mégis bársonyos illat. Szája sarkából ösztönös mozdulattal nyalta le a vércseppeket, és ekkor megtörtént a csoda: a nyelvéhez tapadó bíbor cseppek rögtön lángra lobbantották érzékeit, és villámként hasították ki lelkéből a megkövült ürességet. Csuklójával letörölte a maradék vért az arcáról. A holdfényben megcsillanó nektár látványa megigézte sóvárgó tekintetét. Állkapcsa megfeszült, és ínyében furcsa, kellemesen fájó feszülés támadt, amitől ajkai megnyíltak, s akövetkező pillanatban már önnön ereiből szürcsölgette a vörös ambróziát. Újra és újra a csuklójába mélyesztette megnyúló szemfogait, ám saját élőholt vére nem tudta enyhíteni mardosó éhségét.

"Őrjöngő fenevadként jártam a világot, hogy a bennem lángoló Gehenna tüzeit ártatlanok vérével csillapítsam..." - visszhangoztak emlékezetében mestere szavai, s bár újra tombolni tudott volna - most már a vérszomjtól -, elhatározta, hogy soha nem fog vérgőzös ösztönlénnyé válni. Mély lélegzetet vett, szemeit lehunyta és koncentrált. Felidézte magában a Melancholia Gravis megnyugtató érzését, és mire az utolsó korty levegőt is kipréselte tüdejéből, ismét önmaga volt.

Mikor felállt, vette csak észre, micsoda pusztítást művelt a temetőben. A sírok fedelei egytől egyig feltépve, darabokra törve hevertek szanaszét, bezúzott kriptafalak, detékbatört fák és szobrok, fehérlő koponyákból vakon tátongó szemgödrök bámultak rá rosszallóan, s egy megtépázott, rohamosan fonnyadó női holttest savós tekintete fordult tejfehérbe az egyetlen épen maradt szobor tövében. Amikor az angyalra nézett, - mert ez volt az a szobor - a holdat felhő takarta el árnyékmaszk mögé rejtve az angyal szomorú arcát. Az az érzése támadt, hogy a szobor nem állhatja a tekintetét. Rajmund ettől zavarba jött kissé, és lesütötte a szemét. Ekkor figyelt fel rá először, hogy féligmeddig pucér. Kabátja és inge teljesen leszakadt róla, nadrágja cafatokban lógott saját halálának mocskával borított lábszárain, ami a három nap alatt távozott a testéből. Förtelmes bűz lengte körül, de nem érzett undort, amin maga is meglepődött, hiszen rendkívül érzékeny orra annak idején az emberi test legjelentéktelenebb kipárolgására is iszonyodva vonaglott meg. Most csupán a hiúsága késztette arra, hogy egy kilakoltatott kriptabérlőt megfosszon penészfoltokkal tarkított halotti öltözékétől: egy mozdulattal rázta ki a nadrágból a csontokat és a port, aztán a régimódi, fekete, derékban karcsúsított, dohos, háromnegyedes bársonykabátból tessékelte ki a csontváz még egybenmaradt felsőtestét. A hulla karjai recsegve váltak le az elszáradt izületek mentén, ezért az ízlésesen fodrozott ingből már csak ki kellett szórni a bordákat meg a végtagokat, mint a diót a zsákból.

Félkézzel letépte saját ruhamaradványait is, és egy besüppedt sírban meggyűlt esővízzel lelötykölte magáról a rászáradt fekáliát, majd egy közelben heverő női holttestet perdített ki szoknyájából, amivel letörölte bőréről a sáros vizet.

Cipőjét lerúgta, és felpróbálta az imént szerzett nadrágot. Egész jól passzolt. Talán egy számmal szűkebb volt a kelleténél, de ahogy combján végigsimítva kiegyengette a gyűrődéseket, megállapította, hogy kifejezetten jól áll neki. Tenyerét érzékien cirógatta a tükörbársony hűvös anyaga. Lehet, hogy érzelmei még leláncolva vergődtek tudata valamelyik pókhálós zugában, de újdonsült érzékei már most ismetetlen dimenziókat nyitotak meg előtte. Egy ilyen csekélység is hosszú percekre lekötötte, és sosem tapasztalt fizikai boldogsággal töltötte el. Mikor végre betelt vele, belebújt a kigombolatlan ingbe, és hanyagul a nadrágba tűrte. Egy elegáns, gyors mozdulattal magára dobta a kabátot, és még ugyanavval a lendülettel, két karját maga elé kitartva, helyére emelte a felöltő vállrészét is. A selyembélés könnyedén siklott végig a finom szálú ingen, és a kabát csuklója fölé húzódó ujjai alól arisztokratikusan előbukkantak a csipkés kézelők.

Rajmund elégedetten nézett végig "vadonatúj" szerelésén. Tetszett neki a régies viselet, a belőlük áradó dohos, penészes földszag pedig barátságos, otthonos érzést keltett benne. Fel sem tudta fogni, hogyan volt képes eleddig másféle holmikat hordani?! Lehajolt, hogy visszavegye cipőit, de szeme megakadt a valamivel távolabb félredobott hegyesorrú, kopottfényű lakkcipőkön, amik eredetileg tartoztak az öltözékhez. Értük indult, de közelebb érve már nem annyira tetszettek neki. - Na, ezt azért mégsem... - vetette el elsőre remeknek tűnő ötletét. Így megfakultan is bántóan fényesnek látszottak számára, és túlságosan sznobnak. Ezérthát visszament saját egyszerű bőrcipőiért, és leült egy megrepedezett sírkő csücskére.

Észrevette, hogy a kő alól egy megaszalódott kéz lóg ki. Mutatóujján durva, mégis igényes megmunkálású ezüstgyűrű díszelgett, közepén jókora sötétvörös rubinkővel. Az ékszer ornamentikája leginkább a gótikus templomok csipkeszerűen áttört falaiéra emlékeztetett, a szögletesre csiszolt drágakövet négy apró saskaromformájúra alakított kampó tartotta a helyén. Rajmund higgadtan kötögette tovább a cipőfűzőjét, de tekintetét egy pillanatra sem vette le a gyönyörű ékszerről. (Csipetnyi mosollyal szájasarkában nyugtázta az elkerülhetetlen tényt, hogy még egy masni, aztán már az ő kezét díszíti majd.)

Elrendezte a nadrágszárát a lábbelije fölött, aztán a gyűrűért nyúlt. Kicsit akadozott a bütykös, merev izületeknél, de ezektől eltekintve egész könnyen lejött. A hatalmas rubint a gallérjához dörgölte, majd felhúzta bal keze középső ujjára.

Lötyögött.

Mutató- és hüvelykujja közé szorítva próbálta méretre igazítani, ami sikerült is neki, olyannyira, hogy legközelebb csak saját ujjával együtt tudja majd levenni.

Mindeközben feltámadt a szél, és ellenállhatatlan illatokat hozott a város felől. Elfolytott vérszomja újra kezdte áttörni a tudatában állított gátakat, és haladéktalan indulásra sürgette Rajmundot. Egy pocsolya vizében még megmártotta ujjait, hátrasimította kócos haját, és a kabátbéléséből kiszakított fekete selyemcsíkkal huncut copfba kötötte a tarkója fölött. Inge legfelső gombját három ujjal ügyesen a lyukba illesztette, és elindult meglátogatni édesanyját és a kis Lilit...



2. rész


Rajmund naplója


1. bejegyzés



Kell a változatosság a változatlanságba, különben beleőrülsz. Egészen apró, jelentéktelen változtatások: egy másik könyv az asztal sarkára, habár az előzőbe sem olvastál bele, egy odébb tolt gyertyatartó, egy megigazgatott porlepte, szürkülő művirág az egykori bálvány képe mellett, aki már rég nem jelent semmit; pusztán üres rögeszme, amibe tíz körömmel kapaszkodsz, magad sem tudod miért...

Próbálom imitálni egykori életemet, felidézni az átsóhajtozott éjszakákat, felidézni az átkos-áldott ürességet, ami valójában nem volt más, mint színtiszta fájdalom, az élet utáni vágyakozás... a halál utáni vágyakozás... De legalább a sajátom volt. Egyes-egyedül az enyém. Keserűség, elégedetlenség, mizantrópia... most már tudom. Saját érzelmek... Rég elfeledtem őket. Manapság az emberek "ajádékoznak" meg vele. Már ismerem a boldogság, a szerelem extázisba ejtő érzését, a szenvedélyes düh barnásvörös lángjait, a félelem kesernyés zamatát... Mind-mind a halandóknak köszönhetem.

Ó, a kis Lili! Milyen édes volt a vére! A mindent elsöprő szeretet, amint irántam érzett, pedig alig ismert. Két éves volt, amikor elköltöztem otthonról, és három évig nem is láttam, egészen addig a bizonyos éjszakáig.

Amikor a szobájába léptem, még semmit nem jelentett számomra, csak táplálék volt, az első áldozat. Éhségtől megvadultan téptm ki az ágyából, de ő nem sikított, csak átfogta nyakamat vékony kis karjaival, és a vállamra hajtotta a fejét.

-Rajmund! De jó, hogy visszajöttél! - motyogta álmosan, és apró ökleivel megdörgölte a szemét. Vérének illata átszűrődött pólusain, ami rögtön előcsalogatta ínyemből a szemfogakat.

Éreztem, ahogy izmai megfeszülnek, amikor belémartam. Durván haraptam meg, de nem ficánkolt, nem próbált ellökni magától, csak egyre erősebben szorított magához, míg gyengülni nem kezdett a vérveszteségtől.

Istenem, a vére! Már az első korty is... Mint mikor az aszálytól felrepedezett talaj végre megkapja a várva várt eső első cseppjeit, és minden egyes csepp után egyre többet és többet kíván. Aztán megnyílnak az égi csatornák, és...többé már nem is emlékszik a szárazságra. Mohón issza magába az éltető energiát, nem gondolva arra, hogy egyszer újra kiszárad majd.

Lili vére megállíthatatlanul hömpölygött át a testembe feltétel nélküli szeretetet, s némi szomorúságot sodorva magával. (Azt hiszem azért volt szomorú, mert tudta, hogy most lát utoljára.) Az ő szeretete, az irántam érzett szeretet, az enyém lett, az én lelkemben élt tovább, és immár őfelé irányult énáltalam.

Úgy éreztem, csakis olymódon mutathatom ki elhatalmasodó érzelmeimet, ha tovább szívom a vérét. Tudtam, hogy meg fog halni, tisztában voltam vele, hogy elveszem az életét, de nem volt bűntudatom, hisz szeretetből tettem...

Teremtőm! Nehezebb ezeket a dolgokat papírra vetni, mint gondoltam! A leírt vagy kimondott szavak elhomályosítják a legbelső lényeget, csak halványan tükrözik az elmében kavargó gondolatokat, a lélekben tomboló érzelmeket. Igen. A szavak csupán homályos, törött tükrök, amik vaksin pislognak rád vissza, ha kívülről akarod szemlélni önmagad...

Kezedben tartod a naplómat? Hát olvasd csak bátran, de ne gondold, hogy megértheted lényemet és természetemet! Kicsit olyan ez, mintha a születése óta vaknak próbálnám elmagyarázni, milyenek is a színek...

De hol is tartottam? Na, igen... szinte megtébolyodtam a szeretettől, amit Lili érzett irántam, még akkor is, amikor az utolsó csepp életetet kiszívtam törékeny testéből. Ma is emlékszem elhaló szavaira:

- Szeretlek, Rajmund... - suttogta halandó fül számára hallhatatlanul, és már vége is volt. Elernyedt testét hagytam a padlóra esni. Úgy hevert ott a szoba közepén, mint valami megunt rongybaba.

Órákig zokogtam aztán a sarokba kuporodva. De nem őt sirattam. Gyönyörömben sírtam. Hát ilyen érzés szeretni? Ennyire magasztos és felemelő?! Hogy bírják ezt elviselni az emberek? Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni a töménytelen mennyiségű pozitív érzelmet.

Miután extázisomból magamhoz tértem, egy vaskos kis könyvet vettem észre Lili párnája alól kikandikálni. - Ötévesen már olvasna? - tűnődtem. Mikor kinyitottam a könyvet, saját arcom bámult vissza rám. Azt a néhány régi fotót ragasztgatta bele, ami rólam készült. Egyébként egy teljesen üres napló volt... Ez a napló az, amibe most írok. Az időt rég nem számolom, de az emberek beszélgetéseiből sejtem, hogy ötven-hatvan év telt el azóta az éjszaka óta. Ezidáig ott porosodott a fal mellé hajítva. Nem tudom, miért tettem el akkor, de most jól jön. Ahogy múlik az idő, - márha múlik - egyre több kényszer kerít hatalmába. Olyan dolgok, amiket a halandók cselekszenek. Meg olyanok is, amiket nem. Legalábbis normálisak nem. Ki tudja miért? Naplót vezetni egy olyan életről, ami nem múlik? Időről, ami nem telik? Így akár írhatnám egyetlen oldalra, sőt, egyetlen sorba az összes gondolatot, ami eszembe jut.

Azt hiszem, az élet is egy ilyen könyv, minden fejezet egy-egy ember története. Minden oldalon egy-egy nap eseménye. Aztán, ha a történet befejeződik, valaki odaírja, hogy "Vége." Az egyik fejezet pedig rólam szól. Nagyon sok üres oldal van még benne, de lapozni én már nem tudok tovább. Ennyi. Ide, erre az egy lapra kell leírnom mindent, és a könyvet sem csukhatom be. Nem írhatom oda, hogy vége...senki sem írhatja oda.

Lili fejezetét én zártam le. Gyöngybetűkkel írtam a végére a négybetűs szót. Nemúgy anyámnak. Bosszútól vezérelve léptem a szobájába. - Most mindenért megfizetek - gondoltam. Gyűlöltem őt. Talán ő volt az egyetlen, akit halandó életemben tényleg szívből gyűlöltem. Meglehet, egyszer leírom, miért. A hét főbűn megtestesült démona. Szenny, álnokság, képmutatás. Ennyi elég? Azt akartam, hogy szenvedjen, amikor kiszívom azt a mocskos vérét! Könyörögjön a halálért, amitől úgy rettegett! Arra is gondoltam, hogy nem ölöm meg azonnal, napokig gyötörni fogom, de amikor nyakába mélyesztettem a fogaimat - visszagondolni is borzalom! - , amikor a számba ömlött undorító vére, az a rengeteg gyűlölet, fertő, rögeszmés féltékenység és perverzió, amit magamba szívtam vele, az első korty után üvöltve téptem ki belőle fogaimat, és egy gyors, könnyed mozdulattal kitörtem a nyakát. Majdnem leszakadt a feje. Teljesen kötbefordult a nyakán, és bámult rám értetlenül azokkal az ostoba halott szemeivel...



Szerencsére ma már nem tudom pontosan felidézni az érzést, mert amint szervezetem felhasználja a vért, a vele szerzett érzelmek is elpárolognak, csak emlékek, értelmüket vesztett szavak maradnak utánuk, és felizzanak poklom tüzei. És már igencsak parázslanak. Indulnom kell, tizenkét órája nem jutottam vérhez. Hamis érzelmeim helyét lassan átveszi a betöltetlen űr, a bennem lakozó lelkek a jussukat követelik. Nem szeretnék őrjöngő baromként mészárolni. Csak szépen, méltósággal és alázattal. Elvégre úriemberek vagyunk, vagy mifene!?

***

2. bejegyzés


Azt hiszem, évek telhettek el első és ezidáig egyetlen bejegyzésem óta, - pedig mintha csak tegnap történt vona... - mert úgy kellett kitépni a naplót a sűrű pókháló közül.

Mintha fel lenne gyorsítva az idő. A ház előtt gyökeret vert fa "tegnap" még csak vékony siheder volt, ma pedig fáradt óriásként támaszkodik a ház oldalának, elburjánzott ágai akadályt és diszkréciót nem ismerve hajolnak be egykori hálószobám ablakán. Igaz, manapság is itt "pihenek meg", de már nem gondolok rá úgy, mint hálószoba, nem gondolok rá úgy, mint egy hely. A dolgok már nem szavak formájában jelennek meg tudatomban, a látvány, a tapasztalás és az emlékek nem anyanyelvem kódolásában látnak napvilágot és élnek tovább memóriámban. Minden a maga tökéletes, nyelvi kifejezőeszközök hiányosságától megcsonkítatlanul, teljes pompájában és valódi mivoltában mutatkozik meg szemeim előtt.

A csecsemő is így láthatja a világot. A legegyszerűbb, legmegszokottabb tárgy is varázslatos csoda számára, amit az idősebbek már észre sem vesznek; és nincs, nem létezik két egyforma dolog, két egyforma szín ,két egyforma hang, érzés, íz vagy illat... Az oszló tetem vagy ürülék is lenyűgöző műalkotás... Aztán megtanítják beszélni, s többé már nem látja a csodát. Szép lassan megvakul, s láthatatlanná válnak azok a dolgok, amikre nem alkottak szavakat, vagy épp csak anyanyelve nem ismer rá kifejezést; és ha meg is tanulhatná a világ minden dialektusát, akkor sem nyerné vissza tisztánlátását.

Az pedig édesmindegy, hogy születésekor minden érzékszerve működik-e, mert neki úgy teljes a világ, ahogy van, egészen odáig, amíg a szavak által fogyatékossá nem válik önmaga számára is. Vak... Süket... És akkor tényleg az lesz.

Hiányzik, hiányozhat az, ami még a képzeletedben sem létezik?

El tudod-e kézelni azt, amit még sohasem láttál?

Nem hinném! Például színeket, amik nem léteznek ebben a dimenzióban, vagy a hófehér lapon tekergődző kígyót, ami UGYANOLYAN hófehér, mint a papír. A körvönalai, a pikkelyei, minden porcikája UGYANOLYAN fehér, és tökéletesen elkülöníthetetlen egymástól és a háttértől...

De mi van, ha én azt mondom, hogy bármikor látom, ha akarom?! Eleddig talán nem is gondolkoztál ilyesmin, de mos már látni szeretnéd te is, és rájössz, hogy nem megy.

Na mi van, halandó, vak vagy? Az hát! Én mindvégig tisztában voltam vele, de most már te is tudod, noha ezelőtt fogalmad sem volt róla, hiszen fel sem tűnt. De én elmondtam neked, s így már te is érezhedted, hogy hozzám képest csak egy kripli vagy. Egy kéz- és lábnélküli torzó. De erre nem lettem volna képes, ha nem ismered a szavak jelentését. Látod, - milyen ironikus! - a szavak tettek vakká, és nem az érzékelésedben tátongó hiányosságok...

Mindemellett, a szavak a mágia leghatalmasabb eszközei, amik a tisztánlátók birtokában a legsötétebb hatalom eszközeivé válhatnak. A fajtádat korlátok közé szorítják, kiszolgáltatottá teszik a hozzám hasonlókhoz - ha egyáltalán vannak még hozzám hasonlók - , engem pedig az istenekhez emelnek.

Azért is nyitottam ki újra a naplómat, nehogy elveszítsem "varázserőmet", mert eddig még nem találtam olyan embert, akit érdemesnek láttam volna arra, hogy én is megosszam vele gondolataimat, és ne csak az övét szívjam magamba kiserkenő vérével együtt. Már nem is tudom, mióta nem beszéltem hangosan, és félő, elfelejtem, hogy kell.