Emlék

Arcod a mai napig előttem lebeg, ha már nem is vagyok veled. Örök remény ég bennem, hogy visszatérsz egyszer, s újra boldog lehetek. Az egész csak egy álom, de a magány nyelt el ezzel az álommal. S jött a boldogság.

Az egész egy réten kezdődött, ahol csak egy fa álldogált árván, s én ebben a fában pihentem. Csak a zöld rét, a fa meg én voltunk, körülöttem a béke, a boldogság. Egy sziklafal állt mellettem, mely illúzióromboló volt, s ezért szemem csukva tartottam. Csak akkor nyitottam ki, mikor víz csobogását hallottam, s nem tudtam, honnan jöhet a nyugalom egy újabb hangja. A sziklafalhoz a víz hozzásimult, s csodálatos vízesés zúdult alá, alul kisebb tavat alkotva. A látvány csodálatos, s leírhatatlan volt. A harmónia teljessége vett körül, s belőlem a szeretet áradt. Szerettem a tájat, a szépségét, a mámorát, a harmóniáját. Ott, és akkor nem volt másra szükségem, csak erre. Nyugtalan életembe a nyugalom tört be. Életemben először akartam azt, ami volt, és akartam az életet magamnak, többet, örökkévalóságot, ott, én, egyedül, a nyugalommal, a szépséggel. Szépnek éreztem mindent, ami körülöttem volt, szépnek éreztem magam.

A táj magához szorított, s átölelt. A szemem újból lehunytam. Boldog voltam. Azt kaptam, mire vágytam, amit akartam. Hirtelen nehéz lett a levegő, s szertefoszlott a béke hangja. Szemem kinyitottam, s amit láttam, nem a béke és a nyugalom volt már, hanem valami egészen más. Féltem a látványtól, lehunytam volna újra a szemem, de nem tudtam. A táj sötétbe borult, a fű megfeketedett, s a víz helyett vér, majd sötét „átok” zúdult alá. Ijesztő volt, nagyon, s kicsit talán féltem is. Majd oldalra néztem, a fához, hol ezelőtt pihentem. Akkor burkolózott a sötétségbe. A feketeség teljesen elragadta, magába zárta. Majd azt vettem észre, hogy testem is kezd sötétbe burkolózni, én is egyszínűvé válok a tájjal. Zokogtam, sírtam. A zuhatag elé omlottam, s könnyeim hullottak. Egyszer csak csodálatos dallamot hallottam, s szemem kinyitottam, de nem láttam semmit. Vagyis… de, de igen. Ott volt. Ott, a fekete zuhatag mögött. Egy fény… akkor még nem tudtam, mi is az. Csak láttam, hogy vakít, hogy fényes, hogy különb, mint a sivár táj körülöttem. Úgy éreztem, hogy minden összeomlott, s a lelkem kíván tán eltávozni immár sötét életemből. Tévedtem. Egy fényalak jelent meg a vízesés előtt. Ő volt az, kit a feketeség mögött felfedezni véltem. Tőle kicsit talán… féltem. De hamar eloszlatta kezdeti félelmem, mikor megszólalt. Hangja csengő volt, hozzám halkan, gyengéden szólt. Egyik pillanatról a másikra átváltotta alakját, s egy csodálatos hattyú lett belőle.

Szemem lehunytam, csak pár pillanatra, s mikor kinyitottam, tömérdeknyi hattyú táncolt a vízen. Ekkor a hattyú újra fényalakká változott, s kézen fogott. Ekkor minden újra fényes lett, a szürkeség és a feketeség eltűnt. Újra béke honolt a tájon. Átléptem a vízesésen, s beléptem egy… egy meseországba. Amit láttam… leírhatatlan. Csodás volt, egy… egy álom. De csak pár pillanat volt az egész. A fényalak eltűnt, s mesevilágom összeomolni látszott. A vár fekete lett, újra elsötétedett minden, s összeomlott újra az álmom. Árnyak közeledtek felém, s három lépésre tőlem megálltak. Lábam földbegyökerezett, mozdulni féltem. Ekkor újra hallottam a zenét, mely a nyugalmat sugározta, s a vár ajtaja nyílni látszott. Ki is nyílt, s a sötét terembe fény áradt be. A fény alak ott állt az ajtóban, és csodálatosabb volt, mint előtte. A tájat újra kirajzolódni véltem, a víz a várfalakról zúdult alá, s a vízesés újra zubogott, s a fa körvonalai újra látszottak. Amit láttam, újra csodálatos volt. A napot is látni lehetett az égen, s lemenőben volt, de nem vörös fénye volt…

Nem, nem. Csodálatos kékség öntötte el a fényt, s behatárolt mindent, ami körülöttem volt. Virágok tömkelege nyílt körülöttem, s a nyugalom áradt létemből. Ami volt, nincs, s ami lesz, az már csak az, ami most van, jól tudom. A zene halk volt, s én hallottam csupán. Nem volt senki ott mellettem, talán csak egy kis madár repült el felettem. És lám… a madár dalolni kezdett. És… és nyugalom áradt minden hangból, amit ő énekelt. Egy… egy csoda volt. A nap kezdett eltűnni a vízesés mögött, s feljött a Hold. Ó, hogy a Hold azon az éjjelen mit adott nekem… Egy… egy… álom volt minden. A Hold a tóban visszatükröződött, s a nyugalmat árasztotta. Csodás volt. A zuhatag csak zubogott, s tavirózsák jelentek meg alatta, a tóban. Egyszerű harmónia volt, amit éreztem. Akkor hallottam újra a nyugalom dallamát. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül. De ki lehet ott? A fényalak eltűnt, madár képében elrepült. Valami arra késztetett, hogy szemem lehunnyam. S hirtelen… a régi emlékek… az elveszettnek hitt arcok… minden, ami számított… mindenki, aki volt, van, s talán lesz… az élet… az érték… a szépség… a nyugalom… a béke… OTT VOLT! Sorra jelentek meg a képek, melyeket már régen elveszettnek hittem. Ott voltak, ott volt minden. Mindenki megjelent, aki számított valamit is.

Az emlékek, a régi barátok, a nagy szerelmek, az álmok, a nevetések, semmi ború, semmi könny. Csak Én és az emlékek. És… a képek elhalványultak, nyugodni látszott a lelkem. S hirtelen… a zuhatagból fény tört elő, s bevilágította egész valóm, szívemet s lelkemet elöntötte a nyugalom, a béke, a boldogság. Minden ott volt, ami szép. Szép voltam én is, akkor, és ott. Belülről voltam szép, s a külső érték ott nem számított. De a fény múlt, ahogy az idő, s az emlékeim újra feltörtek a szívem legmélyéről. S csak Én voltam, és ők. Mindenki, aki valaha számított, vagy számít, vagy esetleg számítani fog. S együtt voltunk… a nyugalom betört az életünkbe, a boldogság ez idáig váratott, de most… most előtört, angyal képében, eljött, elhozta, itt van, nincs bú, nincs baj. Ez kellett nekünk. A szívem újra nyugodni látszik. Az emlékek sorra fogynak, lassabb lesz minden, talán a szívem is nyugodni, lassulni tűnik. De nem… még mindig hevesen ver. Lüktet, s már nem a ritmust követi. Csak önmagát, csak a saját ritmusát. Semmi és semmi mást.

S újra betört a fény. Ragyogott, mint még sosem, ragyogott át a voltomon, csodás volt, az életem fénnyel töltötte be. De ez is elmúlni látszott. S újra az emlékek törtek fel elképesztő sebességben. És ragyogtak, minden ragyogott. Egyszer csak a fény váltotta fel a vizet, és… és fényárban úszott az egész táj, mint egy álom. Felvirágoztam, a sziklafal immár nem kopár volt, nem sötét, nem víz zúdult alá, s nem a feketeség vonta magába. Megérte eljönni idáig, a sötéten keresztül, mindenen keresztül, megérte a sötétben lenni, hogy egy fényárban törhessen ki minden a végén. A szikla immáron fényben úszott, és… csodával határos volt a látvány. Egy varázslat. A képzelet felülmúlhatatlan szépségét tükrözte a világom. Csodás volt, szép, varázslatos, gyönyörű. Megérte, megérte. És ott voltál Te. Te, aki bearanyoztad az életem. Te, aki elhoztál ide. Te, te vagy a fényalak, az angyal, a madár, te vagy minden ebben az álomban. Ez RÓLAD szól. A benned élő szépségről, amit nekem átnyújtottál. Kitörtünk, együtt a sötétből, s a fény határozza immár meg az életünk. Mindenki itt van, aki számít, de Te vagy az, aki most a kezem fogja. Még ha mindenki itt is van. Te karolsz át, de ölelsz, te nézed a két szemem most is, te szeretsz úgy, mint régen. S én is szeretlek téged. Fogd hát a kezem… örökké!