A Ravenshadow Család Átka

Prológus
Mai mesém egy olyan országban játszódik, amit hiába keresel a térképeken. Nem fogsz megtalálni, pedig itt van, sőt ott van, ott van mindenütt.
Ez az ország Torveglanis. Igen furcsa ország az. Kezdjük talán ott, hogy 1320-ban az Angol Királyi Korona hivatalosan elfoglalta, és tartománnyá nyilvánította. Igaz napjainkban, a Kiegyezés óta, már nem él oly nagy korlátok közt, de például már hivatalos nyelve az angol. Még egy-két névben felfedezhetjük a régi nyelv szépségeit, de több nem emlékezett rá.
Más miatt is érdekes. Ez a nép ragaszkodik az egyhangúsághoz és a szimmetriához. Imádják a törvényeket betartani, főleg betartatni. Jobban ragaszkodnak a régi megszokotthoz, mint az újhoz, az izgalmashoz. Mi több gyűlölik az újat teljes szívükből.
Mesénk egy lányról fog szólni, aki épp tizennegyedik életévében járt. Az anyja meghalt, az apja éppen csak el tudta tartani.
Csodabogárnak tartotta őket a torveg nép. Vörös hajukkal kitűntek a tömegből, mivel a legtöbb embernek barna vagy fekete, ritkább esetekben szőke haja volt. Ráadásul sokkal, de sokkal furcsábban gondolkodtak, mint a többi torveg állampolgár. Azonban nem húzom tovább az időt, kezdem a mesét…

I. FELVONÁS
Utazás a vonaton
A vörös hajú lány és az apja egyedül ültek a vonat kupéjában, egymással szemben. Az eső egyenletesen esett az ablaküvegen, aminek andalító hatása volt. Sofie, a lány, egy régi noteszt olvasgatott, amit fekete bőr fedett. Ebben a könyvecskébe írta a verseit az anyja a verseit, a gondolatait valamint különböző irományait. Az apja egy ideig lányát fürkészte, aztán kipróbált nézni, de az esőcseppek nem engedték. S újra lányára nézett. Végül pillái elnehezedtek és lehunyódott szeme. Nem kellett sok idő hozzá, már az igazak álmát aludta. Sofie amint meghallotta apja szuszogását, felnézett olvasmányából. Elmosolyodott. Aztán valami oda nem illő zajra lett figyelmes. Valaki kopogtatott az ajtón. Nem várhatott választ, hisz egyből belépett. Egy pocakos ember volt az, ballonkabátban és kalapban.
- Elnézést, az összes kupé tele van és, én meg a feleségem…- mintha erre a szóra várt volna feltűnt egy teltebb nő drága szőrmekabátban. A férfi fülébe súgott valamit, az erre ezt mondta neki:
- Nem, drágám tényleg nincs már hely a vonaton. Az összes tele van. Átjártam legalább kétszer. - aztán Sofie felé fordult. - Visszatérve a tárgyra, leülhetnénk ide?- de mire feltette a kérdést ő, és felesége sikeresen bepréselték magukat a szűk ajtón. Sofie bólintott majd hozzáfűzött egy barátságos „Igen”- t, de az újdonsült kupétársaik már a csomagok felpakolásával foglalkoztak. Miután azzal végeztek, helyet foglaltak, édesapja jobb, illetve bal oldalán és kérdőn, kutatva figyelni kezdték. Sofie egy ideig a könyvet böngészte, aztán ő is rájuk nézett. A nő megszólalt.
- Aranyoskám te egyedül utazol?- közben előtúrta retiküljéből a legyezőjét és odaszúrt egy rövid mondatot férjének:
- Pokoli ez a hőség. – elkezdte legyezni magát.
- Nem, nem utazom egyedül. Ő itt az apám Leopold Ravenshadow.- a kövér nőnek tágra nyílott a szeme. Oldalba bökte férjét. Alig hallhatóan odasúgta:
- Ő egy Ravenshadow!- a férje hevesen bólogatni kezdett.
- Én vagyok Rickburn Ollingier, az Ollingier Könyvelő Iroda és Bankház igazgatója, valamint legfőbb részvényese. A feleségem pedig Patricia Ollingier.- Patricia mélyen és méltóság teljesen meghajtotta fejét. S talán erre a mozzanatra várva, édesapja felelte fejét és körbenézett, meglepődve vette észre, hogy két utassal többen ülnek a kupéban. Az Ollingier házaspár neki is örömmel bemutatkoztak. Aztán Rickburn rátért arra a témára, ami sem Leopoldot, sem Sofiet nem szórakoztatta. Végelátatlan beszéde befejeztével rátért arra a kérdésre, ami igazából foglalkoztatta. Kinél helyezi el lekötött pénzét? Leopold nem merte bevallani egy ekkora ember előtt, hogy nincs lekötött pénze, ezért kerülőválaszt adott. Ennek a hatása egy újabb hosszú és unalmas előadás lett, arról, hogy miért is érdemes a pénzünket Ollingieréknél tartani. Sofie egy ideig figyelte őket, de aztán összefolytak a szavak és álomba merült. Álmában visszautazott arra a bizonyos napra, amikor történetünk elkezdődött.
Átlagos napnak indult, de mint később kiderült koránt sem volt az. Sofie a szokásos időpontban kelt fel, kitörlte az álmot a szeméből, végre hajtott pár egyszerűbb tornagyakorlatot, kicsit kézen állt, és nyújtott. Aztán megágyazott és felöltözött „botrányos” ruháinak egyikébe. A torveg nép az egyszerű fekete-fehér ruhákat és a tompa színeket kedvelte. Sofie jobban szerette az élénk színeket. Az nap kék ruhát vett fel. S ami a főbérlőt rendkívül idegesítette, csak fél pár kesztyűt vett fel. Ha csak tehette mindig így öltözködött. Végül kicsit rendet tett szobájában, és kiment a konyhába. Ott főzött egy bögre teát apjának és magának. Az egyiket letette a konyhapultra, a másikat elvitte a dolgozószobába apjának. Rengeteg papír fecni, fémhulladék és tervrajz volt a parkettán szanaszét. Ügyesen megkerülte azokat, és eljutott a munkaasztalig, melyre apját apja ráfeküdt és elaludt. Óvatosan felébresztette. Édesapja elkezdett mocorogni, és csodálkozva vette észre, hogy ismét elaludt munka közben. Sofie ezen már rég nem lepődött meg. Leopold mióta felesége, Teresa, elment erről a világról, egyre többet foglalkozott a hobbijával, a feltalálással. Igazából már nem is az ágyában kereste reggelenként, hanem itt, és mindig megtalálta a munkaasztalon. Apja megpuszilta jobb orcáját, és megköszönte a teát. Sofie ismét kiment a konyhába és előkészített egy serpenyőt, rátette a sütőre. Aztán bement a kamrába, előhozott egy kis zsírt valamint hat darabtojást. Hozzálátott a reggeli, az a tükörtojás elkészítéséhez. Miután a tojások elkészültek, elosztotta őket két tányérra. Az apja négyet szokott megenni, maga pedig kettőt. Megterítette a kis, kétszemélyes asztalkát, rátett egy kék terítőt, utána a tányérokat villákkal együtt. Leült az egyik székbe és várta édesapját. Édesapja pedig néhány pillanat múlva felöltözve bent termett a konyhában. Leült lány elé. Mélyen egymás szemébe néztek. Nem kellett beszélniük, hogy megértsék egymást. Amíg ettek nem beszéltek. Náluk ez volt a szokás. Viszont a többi torveg imádott beszélni, főleg étkezés közben. Reggelei után felálltak, Sofie összeszedte a terítéket, elmosogatta a tányérokat, addig Leopold dolgozójába vonult, és összeszedte azokat a papírokat, amikre szüksége lesz munkahelyén…
Sofie hazaért az iskolából. Ott állt a folyosón, ajtajuk előtt, szemben a főbérlővel a vénkisasszony, Miss. Rugabertsszel. Miss. Rugaberts nem épp a nyájasságáról és kedvességéről híres. Akkor is megállította Sofiet és ezt, mondta:
- Hé! Te Ravenshadow!- mért néhány megalázó pillantást Sofiera.
- Jó napot Miss. Rugaberts.- köszönt illedelmesen „Ravenshadow”.- Miben állhatok szolgálatára?
- Te?- és nevetni kezdett, rekedt érdes hangon. - Hála Istennek, te egyelőre nem segítesz rajtam. Az kéne még.- tartott egy nagyon rövid szünetet.- De keresett titeket egy úr, valami Warneff. Remélem a diliházból jött.- miután befejezte a társalgást, elindult szobája felé. Sofie még utána köszönt, Miss. Rugaberts nem viszonozta, és a lány a lakásuk elé lépett. Nem nyitotta ki. Akkor eszmélt rá, mit is mondott Miss. Rugaberts. Kereste őket valaki. Ilyen esett nem sokszor történt velük, sőt mi ezt a „nem sokszor”- t, gyakran nevezzük „soha”-nak. Furcsa és megmagyarázatlan érzések kavalkádjával lépett be lakásuk ajtaján.
Estefelé hazaérkezett Leopold Ravenshadow is. Nehéz és unalmas nap volt az neki, a szokásosnál is. Olyan munkát végzett, ami elszívta belőle szinte az összes életkedvet és kreativitást, amiben pedig nem szenvedett hiányt. Belépett ő is a tizenhármas számú lakásba, amit ő és Sofie béreltek. A szokott látvány fogadta, az otthona. Leánya ott tanult a konyhaasztalnál. Ránézett egy hosszú pillanatig. Szája széles mosolyra húzódott, és szeméből eltűnt a fáradság. Becsukta maga mögött az ajtót, levette rozsdabarna zakóját, és ráakasztotta a fekete vasfogasra. Sofie észrevette, hogy apja megjött, becsukta a könyvet, amit épp olvasott, és köszönt.
- Szia…- hangja örömteli és izgatott volt. Leopold már sejtette, hogy lánya mondani szeretne valamit.
-Szia. Mi történt ma veled?- kérdezte kíváncsian.
- Semmi csak a szokásos, az iskolában, viszont amikor jöttem haza Miss. Rugaberts megállított és közölte nekem, hogy látogatónk jön. A neve Warneff úr. -az apja csak szépen lassan kezdte felfogni, mit mond Sofie. Aztán ezt kérdezte:
-  Sofendolyne. - Gyakran nevezte így.- Egy látogató, hozzánk?
- Igen, ide jön - mondta s bólintott egyet.
- Hát akkor ne habozunk! Főzz kávét és teát, kérlek! Vajon melyiket szereti? Én addig gyorsan kitakarítok. Gyerünk Sofendolyne! Az idő ellenünk dolgozik.- és hozzáláttak mindenhez. A kávé és teafőzésnek, a sepregetésnek, a pókhálók eltűntetésének, a polcok letakarításához és a könyvek helyretételéhez. Miért tettek ennyi mindent, kérdezheted, a válasznál mi sem egyszerűbb. Ravenshadowékhoz addig senki és semmi sem ment látogatóba ennél fogva az első látogatónak mindent meg szerettek volna tenni. Miután mindennel végeztek, leültek és vártak. A percek csigalassan teltek. S a percek alatt apja és lánya kismilliószor elképzelték azt, aki, ha minden igaz nem sokára átlépi a küszöböt. Vajon miért jön? Ez volt az a kérdés, ami leginkább felmerült bennük. Nagyon sok minden miatt jöhetnek az emberek látogatóba, főleg egy ismeretlen kinek nevét eddig még soha az életben nem hallották még. Aztán nagy sokára, mikor már tűkön ültek a várakozástól, kopogtattak. Három jó nagyot. Belezengett az előszoba. Ravenshadowék hirtelen felpattantak a székből, és odarohantak az ajtóhoz. Leopold szép lassan kinyitotta a bejáratot. Legnagyobb meglepődésükre egy finom öltönyös úriember állt előttük. Első ránézésre negyvenéves lehetett. Barna őszülő, oldalra fésült haja és nagy orra volt. Ami egyből feltűnt nekik, hogy rendkívül hideg tekintete, tetőtől-talpig végigmérte őket. Aztán bepillantott a szobába. Kicsit grimaszolt és felvonta a szemöldökét. S ezek után megköszörülte a torkát, majd megszólalt:
- Benjamin Warneff vagyok. Ügyvéd.
- Jó estét!- köszönt Sofie és Leopold.
- Önök Ravenshadowék ? - de arcán látszott tudta a választ.
- Igen, mi vagyunk.- mondta Leopold, és egy lépést oldalra lépett.- Nem szeretne bejönni?- közben mosolygott, ami Warneff urat kicsit sem érdekelte és nem is viszonozta. Szónélkül belépett, ismét körülnézett.
- Le szeretne ülni a díványra?- kérdezte Sofie udvariasan. Az ügyvéd lassan, minden lépese előtt és után, gondolkodási szünetet tartva, elérte a felkínált ülőhelyet, majdan leült annak közepén. Maga mellé tette aktatáskáját, abból elővett pár fontosnak látszó papírt.
- Teát? Esetleg kávét?- kérdezte Leopold.
- Teát - mondta szárazon Warneff úr.  Leopold kiment a konyhába és néhány pillanat múltán visszatért, egy kis tálcával, rajta három csésze tea. Sofie és az apja azonnal beleittak, vendégjük hagyta pihenni a tálcán. Míg Warneff úr a papírjait szemlélte addig Sofie és Leopold őt. Miután átolvasta az ügyvéd a fontosnak vélt szöveget, hozzákezdet:
- Szomorú hírem van. Egyik távoli hozzátartozójuk Gertrude Ravenshadow a napokban életét vesztette. -itt megállt a beszédben. Várta a hatást, de csak kérdő tekintettekekkel találkozott. Azután kibukott a kérdés:
- Ki halt meg?- a kérdést Sofie tette fel. Az ügyvéd ismét végigmérte a lányt, s elővett egy papírt.
- Ez itt a családfájuk. Egészen Ignatius és Evebelle Ravenshadowig van visszavezetve. Ahogy látja nekik négy gyermekük volt, közülük a legidősebb Gertrude Ravenshadow.- itt egy kicsit csöndben maradt. - Neki nem volt se férje, se gyereke, ennél fogva mást kellett megneveznie örökösként. Nagyban ez az én munkám, jelenleg. Önök, ha minden igaz, Sofie és Leopold Ravenshadow.- lassan bólintottak.- Önök jogosultak a pénzre, melynek összege, átszámítva és levonva fizetésem… körülbelül ötvenhárom milliárd és hétszázötvenkilenc fragnatt. - apja és lánya tátott szájjal, pislantás nélkül nézték az ügyvédet. Az elővette zsebóráját, és elkezdte összepakolni papírjait. - Az összeg átvétele, Foonder Stone településén, a Ravenshadow család kastélyában történik. Javaslom miután én, távozom, csomagoljanak, és induljanak el Foonder Stonebe amilyen gyorsan, csak lehet.- elővett aktatáskájából egy vörös színű borítékot. Odaadta Leopoldnak. - Gertrude Ravenshadow gondolt az oda és visszaútra. Ebben a borítékban két névre szóló ezüstjegyet találnak, ezekkel odamegy az ember, ahová csak akar. Vigyázzanak rá nem olcsó mulatság. - azzal felállt és elsétált az ajtóig. - Most mennem kell. Találkozzunk a Ravenshadow kastélyban, talán. – Ezután elviharzott.
Sofie felébredt. Ismét a vonaton ült. Édesapja mellett még mindig ott ült Rickburn és Patricia Ollingier. Rickburn és Leopold éppen valamiről beszélgettek, Patricia pedig nézte őket. Sofie tisztán és világosan emlékezett álma minden egyes mozzanatára, hisz azt álmodta, ami tegnap megtörtént velük. Továbbfűzte gondolatmenetét. Hogyan került ide és hová tart. Ezekre viszonylag könnyen válaszolt magában. Aztán elnézte a rohanó tájat.