Rozványi Dávid adatai
Nick: Rozványi Dávid
E-mail címe: daleth-2000@freemail.hu
Blogom címe: http://rozvanyidavid.fw.hu/news.php
Bemutatkozás
https://www.facebook.com/RozvanyiDavid

http://rozvanyidavid.fw.hu/news.php
Írásai
Hegyölelte szép falumban,
csendesül az Advent;
gyertyát gyújtunk,
busz se fordult,
felcsendül az ének:
Téged várunk, Isten.
Valahol a mélyben
megdobban szívünk:
nem akkor, mikor a szónokok
remegő hangon...
- Üdvözlöm. A meggyilkolásom, vagy a kasztrálásom ügyében érkezett?
- Megismert? – húzta fel szemét a látogató. – De az udvariasság megkívánja, hogy bemutatkozzam: Romulus vagyok. Akinek a felesége éppen önnel él.
- Örvendek – nyújtott kezet a férfi.
...a jelmondatunk: „Amatőr tisztaság, profi színvonal!” – nyugtatta meg a salesman
Azokban az években még csodaszámba ment, ha egy kocsi magától ment, s nem kellett elé ökröt vagy lovat fogni, így fél szemmel mindenki az automobilt figyelte, amivel a két pantallós úriember érkezett. Igaz, senki nem hagyta abba a munkát, de azért félszemmel mindenki a jövevényeket figyelte.
Hideg téli éjszaka volt, a férfi csendben kelt fel, felvette egyenruháját és megcsókolta a feleségét.
- Indulnom kell, mindjárt megjön a teherautó.
- Igen, menned kell – válaszolta a nő. - Olyan szép a falunk – nézett ki az ablakon – Szeretem, amikor a holdfény kékre fest mindent. Olyan békés és boldog minden a hó alatt.
- Igen. Ez az utolsó éjszaka, amikor még ezt látjuk. Holnapra mindennek vége
- Hány éve is ismerjük egymást? Talán nyolc… Annyi mindent megéltünk együtt.
- És annyi mindent nem.
- Igen, azt nem. És semmi olyasmit – bólintott a férfi.
- Nem rontottuk el. Nem akartalak elveszíteni.
Apám sokat mesélt önről. Tudja, ő volt a harmadik azon az úton...
Annyi csapástól megtörve, meglátogatta őt a Szentlélek; és mert a csapásoktól nem lett keményebb, és nem küzdött önfejűen Isten jogos igazsága ellen, hanem amikor megérezte a nagy irgalommal büntető Isten kezét, vétkeit emlékezetébe idézve föl-jajdult, és - amennyire emberi ítélettel helyesen meg lehet ítélni - szívének töredel-mével és vezekléssel bánta meg vétkeit. Valóban boldog kényszerűség, mely a javulásra ösztönöz. Mert valójában szükségszerű dolog, hogy akit a világ gyűlöl, azt Isten szeresse… – Thúroczy János: A Magyarok Krónikája
Ha szakadékkal találkozik, akkor ne essen bele. Ha patakhoz ér, akkor forduljon jobbra. Ha úthoz, akkor balra. A világ valójában sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. Csak a mai korban próbáltuk meg barbár módon leegyszerűsíteni, megtisztítani minden feleslegesnek tűnő titoktól és mesétől, így viszont érthetetlenné válik a nagy leegyszerűsítésben.
Itt állunk ez előtt a valami előtt. Évtizedek óta járom a hegyet, mindennek kitaláltam már egy mesét, ami vagy igaz, vagy nem, ez már nem is izgatott. Volt, aki elhitte, volt, aki nem. Nem számít. De itt van ez a valami. Talán egy ajtó, talán csak egy véletlen sziklaalakzat, nem tudom. Én félek megbolygatni, mert lehet, hogy valóban van valami mögötte
Gondoljon Macbethre. Igaz, hogy ma a neveknek nincs jelentésük, de nem is bilincselik meg a sorsot. Macbethnek királyságot jósolnak, és ő beleőrül ebbe, a barátjának, már nem emlékszem a nevére, azt jósolják, hogy a fiai királyok lesznek, de ő csak nevet ezen, és persze nem is lesz király, se ő, se a gyerekei. Megmaradt az áldott középszerűségben. Nem jobb, ha szabadon éljük az életünket, nem vagyunk jóslatok foglyai.
A sötét középkorban még mindenki tudta, hogy a lényeg és a forma összetartozik. De aztán jött a reneszánsz és a felvilágosodás, és ami addig egész volt darabokra tört. A forma és a lényeg, a lélek összetartozott. Ahogy a test és a lélek is. Akkor, ha valakinek fájt a feje, elment a templomba, imádkozott és meggyógyult, mert a lelkéből elűzte a nyavalyát és ez a testét is kikúrálta. Ma agyonkezelik a testet és a lelket is, de mert külön-külön valóságnak tekintik, nincs meg a harmónia, ami az igazi és teljes egészségre vezetne. Minden részekre esett szét és már nincs hit, vagy ha úgy tetszik, a maga szemében babona ami képes lenne összeragasztani.
Valamikor még képesek voltak szeretni az emberek. Ehhez képest a mai világunk rend nélküli és felszínes. Valamikor még a bűn is nagyszerű volt, egy szakításba évszázados fák dőltek ki, egy házasságtörés felmorzsolta a lelkeket. Mi miért nem vagyunk képes ilyen szerelemre? Miért a jobban-gyorsabban-olcsóbban elv alapján éljük meg a szerelmet? Azon gondolkoztam, hogy vajon a feleségemmel valaha megéltünk-e olyan pillanatot, ami túlmutat a felszínen? És azon is gondolkoztam, hogy egyetlen bűn milyen rombolásra képes. Hogy egykor egy csók, egy meztelen ölelés olyan súlyos vétek volt, hogy nem volt rá feloldozás. Ma meg már a szótárunkban nem is szerepel az a szó, hogy „jó”, legfeljebb olyan értelemben, hogy célszerű. Megkívánjuk egymást egy nővel, a testünknek és a lelkünknek is az a célszerű, hogy lefeküdjünk egymással, ez célszerű, nem ítéli senki sem el. Látszólag szabadok vagyunk, de közben mindennek eltűnt az értelme.
- Szóval – a tudó nagyon élvezte, hogy intellektuálisan megalázhatja a férfit, – a bűnöknek is lehet helye Isten, most a hipotézis kedvéért nevezzük így a magasabb rendű erkölcsi igazságot, tervében?
- Tulajdonképpen igen. Végtére is Júdás nélkül nem lett volna feltámadás, hiszen halál sem lett volna.
- Nem gondolja – mutatott a tudó az alattuk elterülő medencére, – hogy ezzel a világ összes gazemberségét alapjában véve helyesnek ítélte meg? Júdás nélkül nem lett volna megváltás, éljen Júdás! Holokauszt nélkül nem jött volna létre Izrael, tehát Sieg Heil és Heil Hitler! Sztálin nélkül nem győzték volna le Hitlert, így éljen Sztálin! Tulajdonképpen, ha valaki elég hosszú ideig él, látni fogja, hogy egy tetszőleges hiba, egy azt követő, adott pillanatban zseniális döntésnek bizonyul. Undorodom magától.
Itt nincsenek utak. Sok úton el lehet indulni, de kétszer nem lehet ugyanazon az úton eljutni a célhoz. Ezt magyarázom. Itt nincsenek térképek, csak érzések. Hogy, ha felfele megyünk, akkor célhoz érünk. Ha rossz érzés tölt el, akkor kerülni kell, mert leszakadt az út, vagy valami hasonló.
Nem arról van egyszerűen szó, hogy maga csak addig érzi magát férfinak, amíg újabb és újabb hódításokat tudhat a magáénak? Ugyanazt csinálja, mint nagyban az emberiség. Megszerez egy területet, civilizálja, azaz lerabolja, majd unottan, feneketlen éhséggel tovább akar állni, hogy újabb területeket hódítson meg. Most éppen bajban vagyunk, mert a globalizációnak köszönhetően gyakorlatilag az egész bolygót leraboltuk, tovább kellene állnunk, hogy újabb zsákmányt találjunk a naprendszerben, de ehhez impotensek vagyunk.
...De minden viszonylagos – bólintott a tudó: – a háborúban a kitörő német és magyar csapatok képtelenek voltak megtenni azt a rövid utat, amit mi most könnyedén bejárunk. Ők akkor egy másik földön jártak, mint mi most. Nekik ez egy harctér volt, a többségnek alkalmas hely a piknikre, de maga mindenféle ősi titkokat lát ebbe. Régen sokat mondogatták, hogy Magyarország véráztatta föld, titkokat rejt, csak le kell ásni érte. De senki se tuja, hogy az ásó csontokat, töltényhüvelyeket, vagy használt abroncsgumit fordít-e ki. Kinek van igaza? Ki tudja, hogy mit rejt a föld, vagy másképpen a múlt, ez a megfoghatatlan absztrakció?
Nincs unalmasabb, mint a tudomány. Mindig ugyanazok a törvényszerűségek. Egy után mindig kettő jön. Néha egy pillanatra felbomlik egy rend, de akkor is előbb-utóbb kiderül, hogy csak egy másik unalmas törvényszerűség áll a háttérben. Aki ezt felfedezi, azt ünneplik, mint egy új világ felfedezőjét, aztán elfelejtik. Vagy ami még rosszabb lesz, őt is unalmasnak tartják. Mégis. Minden tudóst ez a remény éltet: hogy felfedez valamit, ami, ha egy rövid időre is, de megtöri az agyonszabályozott, unalmas világot. De ez is csak önáltatás.
Úgy jöttél el egykor észrevétlen,
ahogy ébredezik a.....
Élt egykor egy szent életű remete, aki bár bízott Isten irgalmasságában, így üdvösségét nem féltette, de szent hiúsággal eltelve vágyott a szentség koronájára. Ezért arra kérte az Urat, hogy mutassa meg neki az utat, mely által bizton elnyerheti a szentség koronáját.
Az Úr meghallgatta imáját és elküldte hozzá angyalát, hogy az tanítsa a szentség útjaira a remetét.
- Ezek az emberek vadleseket fognak építeni és onnan lőnek majd le minket.
Az egyik őzike, akit az oroszlán már régen kinézett magának, olyan harapnivaló husika volt, halkan megjegyezte:
- De ha szabad megjegyeznem... Őfelséged is gyakorta szokott minket vacsorára invitálni, mint főfogást.
A király felsőbbségesen sodorta félre az észrevételt:
- Én nem a saját gyönyörűségemre fallak fel titeket, hanem a természetes kiválasztódás nevében. Megeszem a gyengéket, hogy az erősek szaporodjanak.
’48-ban megtörtént a csoda. Ben Gurion kikiáltotta a zsidó államot és a filmhíradó képein láttam, ahogy kétezer év után Erecben újra felhúzzák a Dávid-csillagos lobogót. És újra könnyeztem, pont úgy, mint magyar lakta területek visszacsatolásnál. És akkor engem is megkísértett a gondolat, hogy alijázzak. Mégis, valami visszatartott.
Valami, amit nagyon nehéz megfogalmazni. Talán az, hogy apáink ezen a földön éltek. Hogy anyáddal ezen a földön voltunk boldogok. Nekem az a szó, hogy „magyar haza” nem a Székelyföldet vagy Kárpátalját jelentette, hanem a pesti macskaköves utcákat, ahol anyáddal sétálgattam, a parkokat, ahol játszottam veled, a kávéházakat, ahol a barátaimmal politizáltam, a mozikat, a gazdag üzleteket, azt a monarchikus liberalizmust, amit csak Budapesten találhattunk meg. Még akkor is, ha a vészkorszakban ezt a liberális, ezt a csodálatos magyar-zsidó világot elpusztították. De amíg én élek, addig őrzöm az emlékét. Budapestet kétszer is lerombolták az életemben, ’44-45-ben és ’56-ban is, de ami szép benne, az még mindig a mi közös alkotásunk, zsidóké és magyaroké. Ha alijáznék, akkor erről mondanék le.
Ha Isten jó, miért kellett ez a rengeteg szenvedés? Ha viszont igazságos, miért akkor segített rajtuk, amikor már eljutott addig, hogy megtagadja?
Avraam odalépett a fiához. A maciját felvette a földről és odarakta a kisfiú arcához. Hiszen a macija nélkül soha sehova se akart elmenni, azt mondta, a maci vigyázza az álmát. Hát vigyázza az örök álmát is.
- Nagyon fáradt vagyok… Azt hiszem, elalszom… Aba, ugye nem fogsz itt hagyni? Ugye végig fogod a kezemet? És ugye nem engeded, hogy elmenjek?
- Hová mennél, Ichak?
- Ahol nincs élet… Ugye a tengerpart… - csukódott be a kisfiú szeme.
- Igen, a tengerpart…
- És a macim… - mondta félálomban Ichak.
- Igen, a macidat is visszük – válaszolta az apja, de a kisfiú már messze járt.
Megőrültem – nevetett fel magában. Már én is imádkozok? Aki nem hisz Istenben, csak az erőben? Még gyerekkorában, ott Egyiptomban hitt. Őt nem érte olyan trauma, mint Saraht és az askenázi zsidókat a zsidóirtásban. Nem, ő csak egyszerűen a szülőföldjén hagyta a hitét. Izrael olyan más volt. A kibucok, a repülők, a tankok, a városok… Úgy érezte, ezeket nem az Úr adta meg, hanem a zsidók teremtették meg a semmiből. Életében először lett büszke arra, hogy zsidó, hogy Izrael a hazája.
Nem tagadta meg Istent, de egyszerűen már nem volt szüksége rá. Az ő vallása Erec Israel, Izrael földje lett.
Most mégis… Jó lett volna hinni abban, hogy van valaki ezen túl is. Aki képes lenne segíteni neki.
-...Még mindig magyarul álmodok, gyakran veszem észre, hogy magyar dalokat dúdolok. Volt egy dal, már nem tudom a szövegét, mégis, állandóan itt motoszkál az agyamban, nem tudok szabadulni tőle. Tudod… Jibóne hamikdos, ír Cijajn tömálé – kezdte dúdolni a nő. Ha felépül a Szentély, Sion városa benépesül…
- Ez zsidó dal, nem?
- Most már igen. De apám sokszor elmesélte, hogy ez egy magyar dal volt. Egy zsidó dal magyar dallamra, nem groteszk?
- Groteszk, mint a zsidó sors.
- Neki, ezt is sokszor emlegette, ez jelképezte a magyar-zsidó közös sorsot. Így mondta, a magyart helyezte előre. Hogy a magyar és a zsidó szíve mélyén ugyanaz a dallam csendül. De a dallamot elnyomta az Auschwitzba menő vonat zakatolása. És hiába menekültem el, a halál itt is utolér – nézett maga elé üres szemekkel Sarah.
Érezte az öregember sátáni csapdáját.
Ha azt mondja, hogy haljon meg a fia, de éljen az igazság, akkor ugyanolyan fanatikussá válik, mint a náci gyilkosok. Ha viszont azt mondja, hogy minden mindegy, csak éljen a fia, akkor a saját vére életéért jóváhagyta milliók halálát – pont mint a nácik, akik azt mondták, hogy a saját vérük, a saját népük fennmaradásáért nem nagy ár mások halála.
- Én mondtam, mit akarok – mosolyodott el Walhall. – Egyetlen mondatot, amiben elismeri, hogy igazunk volt, hogy mi németek Hitler alatt valóban emberfeletti teljesítményekre voltunk képesek, akik nélkül ma nem tartana itt a világ. Von Braun nélkül az amerikaiak nem készülnének a holdra szállásra, a Junkers-motorok nélkül nem lennének lökhajtásos utasszállítók, a pótélelmiszereink segítenek legyőzni az éhezést, és a mi kutatásaink nélkül, például a gerincvelői reflexek terén, nem tartana itt az orvostudomány.
- Tudja, öregszem… Nem emlékezik, hogy hogy hívták azt a hegyet Középföldén, ahol a törpék egy várost hoztak létre a barlangokban?
Mória, akarta kimondani Avraam, de elharapta a szót. Hirtelen úgy érezte mindent ért, vagy legalábbis majdnem mindent. Végtére is, ha mindent tud a feleségéről, a fiáról ne tudna? És Mória hegye nem csak a Gyűrűk urában, hanem a Tórában is szerepel.
Avraam gyalog ment haza, nem tudott volna buszra ülni és a halál örök körforgásán gondolkozott. A nácik megpróbálták meggyilkolni a zsidókat, miközben az életre, a Lebensraumra, az élettérre hivatkoztak. Izrael kikiáltása óta háborúzik, mert élni akar, azt akarja, hogy legyen egy hely a földön, ahol a zsidók békében élhetnek. Magában tudta, hogy ez a háború más, mint a náciké volt, mégis, eszébe jutott, amikor ’67-ben a tankban ülve hogy kiáltoztak örömükben, ha egy-egy ellenséges tankot sikerült kilőniük. Pedig abban is emberek ültek, arab fiatalok, akiket kényszerrel besoroztak, hogy gyilkoljanak.
Be kell bizonyítanunk, hogy vannak olyan emberiesség elleni bűnök, ami alól nincs feloldozás. Mert nincs olyan embertelenségre épülő ország vagy birodalom, ami egyszer ne bukna meg. És igen, igazad van: tanulnunk kell ebből az esetből. Nem elég, ha azzal dőlünk hátra, hogy felakasztottunk egy tömeggyilkost. Hanem arra kell gondolnunk, hogy soha nem szabad olyanná válnunk, mint ők. Hogy, ha Izrael egy napon olyan állammá válna, ami a terrorra épül, mi is rálépünk a bukáshoz vezető útra. Hogy minden tettünk mögött ott kell, hogy legyen a kétség, vajon helyesen cselekszünk-e.
Gyűlölöm azt, hogy zsidó vagyok. Nem akarok zsidó lenni. Egyszerűen csak élni akarok, hagyjanak békén!
A parancs az volt, hogy adott mennyiségű zsidót le kell gyilkolni. Mint tudja, kezdetben kisipari módszereket használtak: tarkón és árokba lövést. Ez egyrészt gazdaságtalan, másrészt pszichikailag is igen megterhelő volt a személyzet részére. Egy épp erkölcsi érzékkel rendelkező embert nagyon megvisel, ha sorozatban gyilkolnia kell, a fizikai megterhelésről nem is beszélve. Tudja, mennyire fárasztó pár percen belül több tucatszor elsütni egy Lugert**? Ráadásul az áldozatok is hosszú ideig szenvedtek a pontatlan célzások miatt, amik a fáradtság következtében egyre gyakoribbá váltak.
A végső megoldás során megpróbálták az egész folyamatot humánus alapokra helyezni. Egyrészt a személyzetet is kímélni akarták: nem volt nevesített gyilkos. Az egyik csoport az öltözőbe terelte a zsidókat, a másik a zuhanyozónak álcázott gázkamrákba, a harmadik beszórta a Zyklon-B-t. Egyiknek sem kellett a gyilkosság terhét, mint olyat viselnie, egyiknek sem kellett a halál pillanatában az áldozatok szemébe néznie.
Természetesen tisztában voltam a Nürnbergi Törvényekkel, hogy a zsidók és a zsidónak minősülő személyek állampolgári és gazdasági jogait erőteljesen korlátozták, azonban, mint a németek döntő többsége, ezt elfogadtuk, hiszen tudtuk, hogy a zsidók valóban elfoglalták a társadalmi és üzleti élet kulcspozícióit, és ezt a nem zsidó többség érdekében korlátozni kell. Ahogyan ugyanezen években az USA-ban a négerek, a Szovjetunióban pedig az osztályidegenek jogait korlátozták. Ma a gyerekeknek a történelemkönyvekben mutogatják a fényképeket a berlini padokról, amiken rajta volt a felirat, hogy zsidók nem használhatják. De Amerikában csak most kezdik az ugyanilyen rendszabályokat feloldani. Őket miért nem ítélik el? Az USA az önök szövetségese, akkor miért nem működik az a híres erkölcsi érzékük, ami alapján most minket ítélnek el?
...sokan úgy gondolkoztak, hogy végtére is a kommunisták szabadítottak minket fel a fasiszták alól, tehát kötelességünk melléjük állni. És mivel az én apám úgymond a nácik szekerét tolta, a szemükben én is megbízhatatlanná váltam, akiről kötelesek minden rosszat jelenteni. Néha, tudom, ezt nem lehet megérteni, de úgy éreztem, hogy ők rosszabbak, mint a nácik voltak. Azok meggyilkoltak a zsidók nagyobb részét, de velük szemben egyek voltunk, hiszen tudtuk, hogy ők a legrosszabbak. Kevesen maradtunk meg, de az a kevés sem tudott már megbízni egymásban. És ez rosszabb volt, mint a koncentrációs tábor. Ott is voltak besúgók, kápók közülünk, de tudtuk, kik azok és kikben lehet megbízni. A kommunizmusban már ez sem maradt meg.
Egy diktatúrában sohasem a gazembereket üldözik, mert azok már egyszer bebizonyították, hogy minden gazemberséget szó nélkül teljesítenek. A veszélyesek mindig azok, akikben van erkölcsi tartás. Azokat nem lehet irányítani.
Mi németek fegyelmezett nép vagyunk. Mindig azt csináljuk, amit mondanak nekünk. Hitler azt mondta: „egy nép, egy birodalom, egy vezér”, és mi elfogadtuk, hogy a demokrácia felesleges. ’45 után azt mondták nekünk „a diktatúra rossz, és a demokrácia a jó”, ezért mintademokráciát építettünk fel. Hitler azt mondta „a zsidó az ellenségünk”, ezért igyekeztünk kiirtani őket, utána azt mondták, „a zsidók a barátaink”, ezért ma Németország Izrael szövetségese. Ma azokat a szerzőket faljuk lelkesen, akiknek a könyveit ugyanolyan lelkesen égettük pár évvel korábban. És higgye el, a váltás visszafelé is ugyanolyan tüchtig módon megvalósulna…
- Nézze, bennünk sohasem volt gyűlölet önök iránt. Sőt, azt hiszem, titokban csodáltuk is magukat. Már akkor is. Maguknak minden sikerült, amiért mi csak küzdöttünk. Mi nehezen dolgoztuk fel, hogy elvesztettük a keleti és a nyugatai területeinket, önök egy talpalatnyi föld nélkül is nemzet tudtak maradni. Mi panaszkodtunk, hogy háborús jóvátételt kell fizetnünk, hogy az infláció elviszi a megtakarításainkat, magukat minden nemzedék során legalább egyszer kifosztják mindenükből, mégis mindig fel tudnak állni a földről. Biztosítani tudták a vérvonal, a faj tisztaságát, nemhiába, emlegette a Führer is, hogy az első fajtisztaságot szolgáló törvényeket még a maguk Mózese hozta – sorolta az öreg német.
- De ez a csodálat nem akadályozta meg önöket abban, hogy megpróbáljanak kiirtani minket.
- Nem látok itt ellentmondást. A csodálat és a gyűlölet ugyanarról a tőről fakad. Miért csodálunk valakit? Mert valamiben felettünk áll. A gyűlöletnek ugyanez a csodálat az alapja. Érezzük, hogy felettünk állnak, ezért védekezünk, ahogy tudunk.
...meghalt hatmillió zsidó, köztünk az anyám és a nagyanyám, de nem rendült meg a hitem. És most meg fog halni a fiam, egy azaz egy fő, és már nem tudok hinni. Pedig az az egy hol van a hatmillióhoz? És nem érdekel a rohadt munkád sem, bármit is csinálsz ezzel az új Eichmannal, akik meghaltak, nem támadnak fel, és a fiunk sem marad életben. Szóval, ami fontos, azon úgysem lehet változtatni.
- Látja, ugyanazt mondja, amit én is – mosolyodott el Walhall. – „Nem vállalhatok felelősséget”. Én sem vállalhattam felelősséget ami akkoriban a zsidókkal történt, ahogyan ön sem a palesztinjaikért. Mi a különbség?
...nekünk a vereségen kívül mással is szembe kellett néznünk: azzal, hogy közben látszólag virágzott minden. Tombolt a hedonizmus. Berlinben olyan nagyvilági élet zajlott, amit a Kaiser alatt el sem tudtunk volna képzelni. Homoszexuálisok, leszbikusok, promiszkuitás, minden, amiről addig azt hallottuk, hogy bűn és megvetendő. Az egyik oldalon a nyomor és reménytelenség, másik oldalon a „demokrácia” – ahogy kiejtette ezt a szót, enyhe megvetés érződött benne – és, ami a legrosszabb, hogy lelkesednünk is kellett ezért.
Nem tudnak mindenkit megölni, aki részt vett ebben vagy képes lenne rá. Ha nem értik meg, hogyan lehetett, hogy mintapolgárok, példás családapák reggeli után egyenruhát öltöttek, napközben zsidókat és más Untermensch-eket irtsanak, aztán este odaüljenek a gyerekeik ágyához és esti mesét olvassanak nekik. Erővel, kivégzésekkel nem lehet elfojtani egy eszmét. Ahhoz meg kell érteni. Amíg Hollywood csak limonádékat ont erről a korszakról, addig nem kell félnünk: a nemzetiszocialista eszme élni fog. Egy eszmét csak akkor lehet elfojtani, ha megértik.
...hogyan lehet hinni egy olyan Istenben, aki hagyja, hogy ez a gyermek elsorvadjon a kezei között? Egy darab lélegző hús. Ha nem lenne infúzióra kötve, fel tudná kapni, táncolhatna vele, elmehetnének fürödni a tengerbe… De ez a lélegző hús hamarosan egy kihűlt tetem lesz.
Eszébe jutott Walhall. Ő is ilyen gyerekeket ölt meg. Az ő áldozatai is így feküdtek egy ágyon, mint most Ichak. Meg kell ölnie azt az embert. Nem bosszúból, hanem igazságból. Hogy bűnhődjön az összes gyermek haláláért.
Háborús időket éltünk, nem tudtunk olyan körülményeket biztosítani, mint a békés időkben, de ezeknek a kísérletek volt értelmük, tagadom, hogy csak kínozni akartuk volna a foglyokat. Rengeteg tudományos eredményt értünk el, amiket később mind a szovjet, mind az amerikai oldalon hasznosítottak. Vegye kérem azt is számításba, hogy azzal, hogy a foglyok közül kiválasztottunk bizonyos személyeket, azzal a túlélésre is esélyt adtunk nekik.
Ahogy mondani szoktuk, a legrégebbi zsidó vicc a Biblia, a legújabb pedig Izrael. Itt semmi sem normális, semmi sem működik, ez a Walhall-ügy mitől lenne más? ’48 óta mindent elcsesztünk, amit csak lehetett, sőt azt is, amit nem, mégis itt vagyunk.
...mi voltunk a szupermenek, akik ’48-ban a semmiből létrehoztunk egy országot, aztán ’56-ban hülyére vertük az arabokat. Aztán a világ tudomására hoztuk, hogy mi sem vagyunk legyőzhetetlenek, a németek minden ellenállás nélkül több millió legyilkolhattak közülünk. Azóta minden arab diktátor arról álmodozik, hogy ez neki is sikerülni fog
- Nem tudnak ezek a doktorok semmit sem, csak játsszák az Istent. Hazudnak. Nem merik kimondani…
- Mit? Hogy a fiunk meg fog halni? Hogy nincs gyógyszer a betegségére? Ne is mondja ki! Minden nap órákig ott ülünk a kórházban az ágyánál, úgy néz ránk, mintha istenek lennénk, mert neki még a szülei mindenhatók. Folyton azt kérdezgeti, mikor jöhet haza, hogy ugye nemsokára úszkálhat a tengerben… Én meg hazudok neki. És tudom, ha a doki kimondaná, amit úgyis tudunk, nem lenne erőm tovább hazudni. – fakadt ki a férfi.
Izrael felett mindig kék az ég, gondolta a férfi, amikor kilépett a repülőtérről. Bármilyen rémtörténeteket is hallott az itteni vámvizsgálatról, szerencsésen túlesett rajta: bár alaposan átnézték az útlevelét, hiszen Eichmann pere óta minden argentin gyanús volt, de a kamerádok jó munkát végeztek, a papírjai kifogástalanok voltak. Végül tisztelegtek és jó nyaralást kívántak.
...az ősidőkben, amikor még az istenek nem szálltak alá az égből, az embereken királyok uralkodtak. De ezek a királyok önzők és gonoszak voltak, ezért mindig háborúskodtak egymással. Egyre gonoszabb fegyvereket kovácsoltattak maguknak, hogy erősebbek legyenek a többieknél. A leggonoszabb fegyver az acélparipák voltak. Ezeket földalatti istállókban tartották, ahol nem árthattak senkinek sem, de amikor kiszabadult egy-egy ilyen paripa, egy várost el tudott törölni a föld színéről. Azután az égből alászálltak az istenek…
- Igen. Bablevest, ahogy én szeretem – bólintott Jókai. – Talán egy nap rólam nevezik el, talán egy nap a Jókai-bablevest többen fogják kóstolni, mint ahányan majad olvassák könyveim. De, drága Bella, el tudja képzelni, hogy egy nap valaki Sándorról nevezzen el ételt? Eljön a nap, amikor a fogadósok Petőfi-bablevest kínálnak a vendégeiknek?
- Nem – rázta meg fejét a fiatalasszony. – Ezt nem tudom elképzelni.
- Látja, ezeken gondolkozom ezen az őszi estén. Hogy mit rontottam el, hogy belőlem egy nap mégiscsak bableves lesz. Nem tunyultam-e el öregségemre, hogy csak ezt adom az emberiségnek. Vajon fiatalon erre vágytam, ezzel indultam neki az utamnak? Nem lettem-e egy saját korát túlélő próféta?
Mert nincsen igaz harc hiábavaló,
minden könny- és vércsepp új vetés,
s aki igaz, vesztes nem lehet,
ezért mondom neked:
Ne add fel!
Még ma sem tudjuk pontosan, hogy hány magyar és német halt meg a kárpátaljai deportálásokban. Igaz, itt nem került sor olyan vérengzésekre, mint Erdélyben, vagy a Délvidéken, de az embertelen körülményekbe (élelmezés nélkül halálmenetek, ahol lelőtték, aki nem bírt továbbmenni, a téli hidegben szabadban töltött éjszakák, embertelen munka*) a deportáltaknak több mint a fele belehalt. Csak Szolyván (ahol összegyűjtötték a foglyokat, mielőtt továbbhajtották volna őket, 10-15 ezer teste nyugszik – nem tudjuk pontosan, hiszen a tömegsír fölött még ma is egy benzinkút működik). A túlélők Sztálin halála után, 1953-ban térhettek haza, de volt, akit csak a hatvanas években engedtek „szabadon”.

Mégis: ma Kárpátalján mégis él a magyar közösség. Küszködnek, de nem adják fel. Ez az írás tisztelgés kitartásuk előtt.
Ezek lennénk mi, gondolta István. Egy csapat riadt szerencsétlen, akik tülekednek, hogy fel tudjanak szállni a vonatra. Minden civilizációs máz lekopott rólunk, hol van már a „kultúrfölény”, amiről annyit hallottunk régebben? Csak egyetlen ösztön, a túlélésé irányít minket. Engem is, gondolta őszintén. Ha már csak három hely lenne a vonaton, én is megölnék mindenkit, aki az utamba áll.
Pattanásig feszültek az idegek, amikor végre hozzákezdhettek a felszálláshoz. Egy kalauz nyugtatgatta a tömeget:
- Ne féljenek, mindenkinek lesz helye!
Ő volt az egyedüli, aki még egyenruhát viselt. Ilona megpróbálta lebeszélni, de férfibüszkesége nem engedte meg, hogy gyáván, civilként meneküljön onnan, ahová a Magyar Királyi Honvédség tagjaként érkezett meg. Felfordult a világ: a békeidőben lenézték az úri osztályok tagjai, most engedelmes kisfiúként lesték minden mozdulatát. Ő meg teljesítette a kötelességét: ha minden össze is omlott körülötte, a vasútnak működnie kell!
- Egyszer a szemedben kérdés volt… Emlékszel? Amikor a frontra indultam, a szemed azt kérdezte, hogy szeretlek-e és azt válaszoltam, hogy igen. És ma is ezt válaszolom: szeretlek. És ennek a szeretetnek a nevében kérlek, hogy keltsd fel a gyerekeket és csomagolj.
A nő a férfi szemébe nézett és csak ennyit mondott: - Hiszek neked.
- Köszönöm. Én addig elmegyek, de legkésőbb egy óra múlva itt vagyok.
- Hová mész?
- Akit lehet, riadóztatok. A barátainkat, az alárendeltjeimet.
- Már nincs hadsereg, nincsenek alárendeltjeid. Nincs semmid, csak mi – szembesítette Ilona a tényekkel.
- Le kellett vennem az egyenruhát, de felelős vagyok értük. A becsület ezt kívánja.
- A becsület juttatott minket ide! – vágta rá dühösen az asszony.
- De a becsület is fog megmenteni. Isten áldja – szólt a férfi, magára terítette a kabátját és nekiindult a városnak, mielőtt a felesége válaszolhatott volna.
Mert Darwinnak és Hitler uraknak nincs igaza: az ember több, többnek kell lennie, mint egy ösztönvezérelt, túlélésre és szaporodásra játszó állat. Mindig ott van a jó és rossz közötti választás és mindig választani is kell. Talán nem is az a fontos, hogy mindig a jót válasszuk, hiszen gyengék vagyunk, tudatlan parasztok a történelem sakktábláján, hanem maga a választás, hogy ne hagyjuk magunkat sodorni az aktuális árral. Igen, küzdeni fog és megőrzi a családját és azt, ami emberré, morális lénnyé és gondolkodó személlyé teszi.
- Hát… - vakarta meg a fejét Iván. – Nagyon úgy tűnik, hogy itt se magyar, se cseh világ nem lesz, hanem csak orosz, bocsánat, ukrán.
- Mit tud?
- Tulajdonképpen én egyszerű ruszin paraszt vagyok, nem értek a politikához, hogy a nagyurak vagy elvtársak hogyan egyeztek meg egymással, de azt látom, hogy hiába vannak itt a cseh hivatalnokok, se a nép, se a katonák nem veszik őket semmibe se. Ha reggel bejön a faluba egy cseh és mond valamit, az orosz estére csak azért is az ellenkezőjét rendeli. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy itt nem jó világ készülődik nekünk. És ha az a világ nagyon nem lesz jó, akkor jobb, ha csak menekül az, aki teheti.
Szívszaggató jelenetek zajlottak le az utcákon: a katonák, akiket nyugatra vezényeltek, de családjuk, földjük, otthonuk idekötött, búcsúztak szeretteiktől… Sejtették: aki megy, aki marad, mind a halál útjára lép.
István ezt a napot a lakásban töltötte, mint de facto katonaszökevény nem mert az utcán mutatkozni.
- Ronda temetése ez a magyar világnak – gondolta csendben.
A haza, a Kormányzó azt akarta, hogy itt szolgáljak, itt álljak helyt. A legitim hatalom most akadályoztatva van, a nyilas csürhét nem fogadom el annak, így az utolsó parancs marad érvényben: maradni. Hogy bármi is jön, néggyel több magyar legyen Kárpátalján. És belefáradtam a retirálásba is. Ezer kilométert hátráltam a Dontól, de mindig azt mondtuk, hogy a magyar határon megállítjuk a ruszkikat. És most itt vagyunk, a honvédség kiüríti a területet. De én nem! Maradok, kitartok, még akkor is, ha ennek a szónak: „kitartás”, a hivatalos lózungok elveszik a becsületét.
- ...már ő is temeti Magyarországot – bólintott beletörődően István.
- Engedje meg, alezredes úr, de én itt élek nemzedékek óta. A magyar világot már annyiszor temették, de valahogy mégiscsak megmaradt. Gondoltam, csak maradjon, aki ezt ki tudja várni, ezért jobb, ha életben maradok, így éltem az engedelemmel. És hazaindultam, az én drága Ungdarócomba, ahol minden zugot ismerek. Volt még egy kis hitlerszalonnám, becseréltem civil gúnyára, s olyan szabadnak érzem magam, mint a madár!
- Ugye tudod, hogy mindketten katonaszökevények vagyunk, hazaárulók? Azonnal felkoncolandók.
- Ahogy elnézem, ennek az új hazának nincs nagyon szüksége ránk, hacsak nem, mint akasztófavirágokra, de erről a magam részéről lemondanék. No, de búcsúzom is, nemsokára lassít a vonat, le kell ugranom.
A haza mindig ugyanaz. Gondolj a mi életünkre. Én még a Monarchiában, a fekete-arany színek alatt kezdtem szolgálni. Aztán hűséget esküdtem Károlyinak, mert igaz, hogy romlásba döntötte az országot, de akkor ő jelentette a legitim felsőbbséget. Aztán szolgáltam a kommün alatt is, mert azok próbáltak meg legalább valamit tenni az ország területi épségéért. Aztán jött egy majdnem negyed évszázados kegyelmi időszak, amikor a sajátomnak érzett zászló alatt szolgálhattam egy olyan hatalmat, amivel azonosulni tudtam. Most ez a hatalom megbukott és új zászló alatt kell szolgálnom. De ugyanazt a hazát.
Egy ilyen helyzetben mit ér az eskü, hogy a „Hazáért mindhalálig”? Ha most Budapest közelében lenne, átvehetné a parancsnokságot és a fővárosba vezényelhetné a katonákat, hogy támogassák a Kormányzót, de mit tehet itt, elvágva a világtól?
Ha most Horthyt puccsal eltávolítják, akkor kinek tartozik engedelmességgel? Az új vezetésnek, aki pusztulásba viszi az országot, vagy álljon át az oroszokhoz, de könnyen lehet, hogy akkor azok arra kényszerítik, hogy magyar testvérei ellen harcoljon? Mennyi bűnt kell elkövetnie a hazának ahhoz, hogy szabad legyen ellene fordulni? Egyáltalán elkövethet-e a haza annyi bűnt, hogy igazolható legyen az árulás? De haza-e még a haza, ha árulók és becstelenek kerülnek uralomra…?
- Alezredes úr, mi az utasítás? – szakította ki gondolataiból a százados.
- A további parancsok vannak érvényben. Induljunk erőltetett menetben a gyülekezési pont felé. Itt semmit sem tudunk tenni. Talán mire odaérünk, tisztázódik a helyzet.
- Hál Istennek! – sóhajtott fel a százados.
- Tessék? – esett ki felettesi szerepéből István.
- Féltünk, hogy azt mondja, hogy induljunk keletre, hogy megadjuk magunkat az oroszoknak. Félek, akkor lázadás tört volna ki, amit csak nagy véráldozatok árán tudtunk volna megfékezni.
A vonalak még tartották magukat, Isteni csoda volt, senki sem értette, főleg a szovjet hadvezetés, hogy hogyan. A nemzet színe-javát húsdarálóba küldték, a csapatok jó részét át kellett csoportosítani a délebbi frontszakaszokra, de a támadók csigalassúsággal haladtak előre, szinte álltak.
Ez a honvédség már nem az volt, amelyik 1938-ban csodával határos módon felszabadította Kárpátalját, de nem is az, amelyik a Donnál próbálta meg feltartóztatni a szovjetet. Szakadt egyenruhák, borostás, megfáradt arcok, a kórház folyosóján fekvő csonkolt sebesültek, összeszorított fogak, gyermekekből férfivá érett fiúk szemei, akik tágra nyílt tekintettel néztek a világba, hogy minél többet befogjanak belőle, mielőtt rájuk borul az örök sötétség.
Fennhangon mindenki árulást emlegetett, de magukban azt kérdezték: nekünk magyaroknak, nem ugyanezt kellene-e tennünk? Mert szép dolog a szövetségesi hűség, de a nácik nem árulták-e el már sokszorosan? Megszálltak minket, letartóztatták a magyar hazafiak jó részét. De csak eddig jutottak a gondolataikban, mert eszükbe jutott a másik oldal: mi vár rájuk, ha a szovjet birodalom kebelezi be őket. A náci koncentrációs táborokról még csak ellenőrizhetetlen rémhírek terjedtek, de Katyn borzalmait mindenki ismerte, maguk is látták a megszállt orosz városokban a börtönök és haláltáborok nyomait. Ez volt az, ami ellen az utolsó csepp vérükig harcolni kell, hogy szeretteik ne jussanak erre a sorsra.
A rémálom, ami körülöttük és a lelkekben zajlott rosszabb volt, mint ami keletről közelgett. Az ország élte tovább mindennapi életét, az üzletek nyitva voltak, a színházak és a mozik gondoskodtak a felhőtlen szórakozásról, a nyilasok még mindig a politikai perifériájára szorultak – és éppen ez volt az abnormális. Mert százezrek tűntek el az országból, s a maradék élethalálharcra készült. Mindenki tudta: a haza sorsa itt fog eldőlni, a Kárpátokban kiépített védvonalakon.
Ha a lakosság tanácstalan volt ezekben a napokban, akkor a honvédség tehetetlen. A Legfőbb Hadúr, Horthy nem adhatott utasításokat, hiszen elvágták a külvilágtól, a miniszterelnöknek, Kállay Miklósnak bujkálnia kellett, a vezérkar egyértelmű utasítások hiányában nem mert lépni. Nagy kérdés, ha ezekben a napokban Horthy a várbéli őrhelyén tartózkodik, másképpen alakult volna-e a magyar történelem?
A negyvennégyes év a viszontlátással kezdődött: István ezrede végre visszatért Kárpátaljára, hogy felkészüljenek a végső összecsapásra. Belakták a védelmi vonalakat, hegyi kiképzést kaptak. A csontvázkatonák, akikből már kifagyott a lélek, most, az otthon levegőjén újra életre keltek. Most már nem a koncot, a megszállt területet kellett védeniük, hanem a szülőföldjüket. A kimenőn néha-néha hazalátogathattak, s egy-egy nap otthon többet ért, mint ezer lelkesítő szózat.
...mindent tudunk, még ha semmivel sem merünk szembenézni. Tudjuk, hogy ez a háború elveszett, de ha Hitler győzne is, akkor sem lenne sokkal jobb a sorsunk. Minket halálra ítéltek. És azzal, hogy fenntartjuk a régi életformánk látszatát, a gazdagság díszleteit, erre mondunk nemet. Hogy ha nem is tudunk változtatni a pusztulásunkon, de elfogadni sem fogjuk soha. Hogy mi sem a szép új európai rendet, sem a keleti despotizmust nem akarjuk, hanem a magunk módján élni. És élveteg mosollyal kortyolgatjuk a pocsék pótkávénkat
Az embereiről nincsenek adataim, a hadijelentések nem nagyon forszírozták, hogy mekkorák is a veszteségeink. Annyit tudok csak, hogy az ezred maradékai az újjászervezési körletben vannak, hogy hol, az persze hadititok. Valahol Oroszországban. Sokan meghaltak, de szerencsére vannak még túlélők is.
...egymás mellett hullanak el a bajtársak, ragadnak be a fegyverek, fogy ki a lőszer, esnek el az állások, a fagyott élelmezésből néha-néha lehet csak bekapni egy-egy falatot, aludni nem lehet, csak néha egy-egy percre behunyni a szemet és álomtalan feketeségbe zuhanni, amiből vagy van ébredés, vagy nincs. Vagy egy repesz, egy golyó vagy a fagy.
És a fáradt embernek nincsenek kétségei, nincsenek gondolatai, csak az, hogy ölni kell, nem is azért, hogy életben maradjon, hanem azért, hogy a szerencsésebbek és az otthoniak esélyt kapjanak arra, hogy egy kicsivel több idejük maradjon. Mert a halál végtelen hullámokban közelít, megállítani nem lehet, csak ideig-óráig tartóztatni.
Csak néha veti magát a földre egy-egy honvéd, hogy nem bírja tovább, inkább itt azonnal lőjék le, elege van. De a tisztek már csak egykedvűen néznek, s nem tartják be a szolgálati szabályzatot, nem koncolják fel. Ugyan, minek? Minek pazarolnák a golyót? Majd a hideg, majd a muszka elintézi helyettük.
Hiába olvasta el akárhányszor felesége leveleit, nem tudott válaszolni rájuk. Miről írt volna? A kétségbeejtő hadi helyzetről, amit a tábori cenzorok úgyis kihúztak volna? Arról, hogy ha feláll az esti kártyapartiról és végignéz az asztaltársaságon, nem tudja, másnap kiket talál ott? Hogy ő maga elhatározta, hogy nem tér vissza, mert egy katonatisztnek nem szabad elhagynia őrhelyét, hogy neki nem szabad életben maradnia, ha azok meghalnak, akikért ő a felelős? Hogy már se Istenben, se hazában nem tud hinni, csak a bajtársaiban, akikkel együtt éli át ezt a poklot? Hogy mindenki más, még a felesége és a gyerekei is csak idegenek? Mert egyre gyakrabban érezte úgy, hogy a haza áldozatul dobta őket azért, hogy Hitlerrel fenntartsák a szövetséget, s már az Istenhez mondott imák szavai is üresek. Az egész nihilben csak a honvédek tűntek létezőnek, s ők is csak azért, mert már nem féltek a nemléttől: lemondtak az életről, de nem a tettekről.
- Köszönöm – majd hozzátette: - Szeretlek – akaratlanul is tegeződve.
A nő a férfi szemébe nézett: - Régen mondta ki ezt a szót... Köszönöm.
- Mert ez a szó olyan, mint a Szent Korona. Mindenki tudja, hogy van, hogy az uralkodik rajtunk, de soha senki sem látja a pár kiválasztotton kívül, hét lakat alatt őrzik a Várhegy gyomrában. Mert ha gyakrabban vennénk elő, közönségessé válna. Az én életemen is az uralkodik, hogy szeretem, de félek, ha gyakran mondanám, elkopna.
- Nekem ez a szó mást jelent. Olyan, mint egy hitvallás, amit minden alkalommal el kell imádkoznunk, amikor csak lehet.
A kis népeknek nincs történelmük, csak sorsuk… Ezekben az időkben István gyakran idézgette magában ezt a mondást. Magyarország lépésről lépésre sodródott bele a háborúba. A német haderő bevonulása, magyar városok bombázása*, Teleki öngyilkossága, a nem szeretett, de elfogadott Jugoszláv Királyság felbomlása, amikor a kormány kijelentette, hogy mivel nincs, akivel megkötötték az örök barátsági szerződést, az érvényét veszítette, a magyar ejtőernyősök tragédiája**… Mind-mind nyitánya volt az első igazi háborúnak, amibe az újjászületett Magyar Királyság belekeveredett.
A gyerekeik a filmhíradókban csillogó szemekkel nézték, hogy a Luftwaffe gépei hogyan uralják a levegőt, de István csak arra tudott gondolni, hogy a jugoszlávok pár hónapja még Hitler szövetségesei voltak, talán még jobban is, mint a magyarok, most mégis rájuk szabadítják a pusztulást. Vajon, ha Magyarország megpróbálna önállóan cselekedni, kezébe venni a sorsát, nem ugyanez lenne a végzete?
...látjuk, hogy a ruszkik hogyan építik ki a támadó erőket, hogy egy nap elinduljanak a magyar alföldön keresztül Bécs felé. És ne tévesszen meg, hogy nyomorognak. Ha nem készülünk fel, a tankjaik öt perc alatt elsodorják a teljes Magyar Királyi honvédséget.
„Prága - Hitler vezér és kancellár csapatai élén bevonult a cseh fővárosba és a Hradzsinban szállt meg.”

Fenyegető sötét képek sorolódtak, a közönség némán nézte a majd két évtizedes békediktátum haszonélvezőjének gyászszertartását. Majd a vásznon feltűnt egy öregember, aki jól ismert anakronisztikus, a monarchikus aranykort idéző ellentengernagyi egyenruhájában megérkezik egy vasútállomásra, amin majd két évtized után újra magyar zászló leng. A nézőtéren nem tört ki tapsvihar, de egy pillanatra mindenki a könnyeivel küszködött, ahogy a Munkácsi vár előtt az ünneplő tömeg eddig féltve őrzött magyaros ruhájában köszöntötte a bevonuló honvédeket.
Még azt mondanák, hogy meghamisítom a Szentírást. Jó ember a püspökünk, de nagyon tud haragudni, ha rosszul idézem a Bibliát.
– Igazán segíthetnél, Uram… – mondogatta, mert igencsak nehezen gyűltek a diók. Ha végzett egy talpalatnyi hellyel, s felállt, lábával érezte, hogy igencsak sok dió maradt még a falevelek között.
Aztán újra térdre ereszkedett, nem törődve fájós csontjaival, s úgy folytatta a gyűjtögetést. Néha a viskója felé pillantott, mint aki vár valakit. Aztán feltámadt a szellő, lefújta az izzadtságot a homlokáról – és már nem volt egyedül.
– Örülök, hogy eljöttél…
- Gondoltuk, ebéd előtt egy kicsit beszélgethetnénk…
- Csak nem engem akartak felszolgálni főfogásként? – kérdezte a csíra. Miért olyan vidám a hangja? Általában félni szoktak, mind a haláltól, mind az átalakítástól. Ez is mutatja, milyen alacsonyabb rendű lények: egyformán félnek attól, hogy nyúlfarknyi létezésük véget ér, de attól is, hogy átlépjenek egy magasabb létezési formába, az örökkévalóságba.
- Tökéletesen látja a kérdést, kisasszony – válaszolta Ud udvariasan. Végtére is, nekünk halhatatlanoknak tudnunk kell viselkedni, még egy csírával is.
- Hát, ebben az esetben van egy rossz hírem, nagyjóuraimnak… Én már nem vagyok szűz.
...azt vizsgáltam, hogy milyen módon teremtődtek meg ezek a feltételek. Ugyanis az energia, amit általában állandónak vélünk, valójában, nagyon kis mértékben, de folyamatosan változik. Ezt a változást nem tudjuk megmagyarázni a tudományos világképpel, ami az energiát adottnak és végtelennek tartja. Meggyőződésem, hogy az energia magasabb dimenziókból származik – érvelt a vádlott.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy vannak további, magasabb dimenziók is? A tudósok egyetértenek abban, hogy stabilan csak egy dimenzió létezhet, a kettő vagy ennél nagyobb számú dimenzió olyan bonyolult, hogy abban nem jöhetnek létre tartós szerkezetek.
Mi, magyarok,
arra ítéltettünk,
hogy mindig történelmi időket éljünk,
soha nyugalmat ne leljünk,
hogy mindig egy hajszálon csüngjön,
sorsunk és életünk.
A nemzethalál kardja ott lebeg felettünk,
mindig van, ki hűti a sört,
hogy akasztásunk után koccintson vele.
Mesélj, öreg! – bátorítottam, bár szerintem bátorítás és bor nélkül is mesélt volna, látszott rajta, hogy szeret beszélni, de a regéit már az újszülött csecsemők is unják a faluban.
- Nos – törölte meg a száját és köpött egy nagyot illemtudóan - , a falu feletti hegyen lakott egy király, akinek minden gazdagsága megvolt, csak gyermeke nem. Aztán… - merengett el.
- Aztán lett? – rúgtam bele egyet, mert kezdtem türelmetlen lenni.
- Aztán sem. Csak lánya. De az öreg király mán ennek is örült, így hatalmas keresztelőt tartott, amire meghívott hét boszorkányt a királyságából. Azért csak hetet, mert babonás volt és úgy gondolta, ez a szám szerencsés.
- ...ezek az utolsó percek, amiket a feleségemmel töltöttem. Az utolsó elpazarolt öt perc. A modern kor az elpazarolt időről szól, sohasem használjuk ki azt, amit a szeretteinkkel tölthetnék.
Csak akkor döbbenünk rá, hogy mit veszítettünk, amikor valaki meghal, amikor egy gyermek felnő, vagy elhagy, akiről azt hittük, életünk része.
A nő könnytől csillogó szemmel nézett a férfira:
- Azt hiszem értem, és engedélyezem az utat. Mikor kíván indulni?
- Most azonnal, ha lehet.
Egy napsugár
tör a cellarácson át
- egy fogolynak ennyi jár.

A fogoly feláll és vizel,
lesik minden mozdulatát
- egy fogolynak ennyi jár.
Régebben a faluhoz tartozott, de kilencszázhúszban a határt a falu és a vár között húzták meg. Úgy nőttem fel, hogy egyszer sem láttam, pedig egy órányi gyalogútra sincs, csak a szüleim meséltek róla. Ebbe a várba hívott engem Peti. Megijedtem, de ő nyugtatgatott; ismeri a zsandár nem járta ösvényeket. De én rettegtem, hiszen tudtam, hogy az őrök gondolkodás nélkül lőnek mindenkire, aki a tiltott területre merészkedik...
...Kérem, mi hét dimenzióban vizsgáljuk a bűnre való hajlamot, mindenkit egy körutazásra küldünk a múltban. Napóleon életébe küldjük vissza, hogy a kevélységét megvizsgáljuk. A fösvénységet pénzügyi tanácsadóként teszteljük a huszadik századi Dél-Amerikában. A bujaságra való hajlamot az ezerkilenszázhatvanas évek Amerikájában. Az irigységet valamelyik huszadik századi deportálás kapcsán tapasztalhatják meg ügyfeleink. A torkosságot Lucullus vagy Vitellius lakomáján élhetik át…
- Látja, ez a baj, magukkal élőkkel. Mindig sietnek, mindig keresnek valamit. Pedig, ha nem rohangálnának annyit, hamarabb megtalálnák, amit keresnek. Az igazi halottak bezzeg mások! Ők nyugton várják az idők végezetét.
- Miért? Vannak nem igazai halottak is? – lepődtem meg.
- Persze, az élőhalottak.
6. egyben utolsó fejezet, melyben hősünk meglepő dolgokat tud meg a dúskeblű szösziről
5. Fejezet, melyben a dúskeblű szösziről megtudjuk, hogy egy nemzeti hős
4. Fejezet, melyben a dúskeblű szöszi megismerkedik az atomágyú használatával és hőseink ezt szerencsésen túlélik
3. Fejezet, melyben hőseink összetűzésbe kerülnek a polipokkal
2. Fejezet, melyben a dúskeblű szöszi feltűnik és hőseink útra kelnek
1. Fejezet, melyben hősünk a tengerparton sörözve repüli körül a Plutót
Fejünk felett sötét még az ég,
a fagy keményen ölel,
fák csontváz ujjai integetnek felénk,
adventi utat jár a szív.
A házasság az az intézmény, melyben az utódok érdekében lemondunk az olyan apróságokról, mint a szerelem és a szabadság - gondolta az asszony, miközben mosogatott. De -, nézett ki az ablakon keresztül az udvarra, ahol az unokája játszogatott – megérte.
Mert sárkányfák ilyenek: elpusztíthatatlanok. Ahogy a mesék is.
Csendben odaléptem Andihoz és kávét töltöttem a csészéjébe. Csendes kis szertartás volt; pár percre félreraktuk a munkát és beszélgettünk, elmondtuk a napi apró-cseprő ügyeket, aztán kipihenten visszaindultunk az irodába. Egyre ritkább öröm, már messzebb voltunk egymástól de ha összejön, annál szebb.
De van, ami sohasem változik: még mindig két édesítőszert rak a kávéjába, pár csepp tejjel (de nem többel, mert tűzforrón szereti), egyet kortyolt és megkérdezte:
- Mit terveztek a hétvégére?
- Lemegyek Istenadtára munka után.
- Andris, te sohasem adod fel…
- Kedvesem. Válaszolj őszintén: ha nem huszonéve, hanem mondjuk egy éve találkozunk, akkor is feleségül akartál volna venni?
Lefagyott az agyam és nem tudtam válaszolni. Luca rám nézett és folytatta:
- Látod, Kedvesem… A hallgatás a válasz. Hogy nem. Már régóta tudtam, csak azt nem, hogy hogyan ébresszelek rá. Kellett hozzá ez a mai reggel. És szeretném, ha ez lenne az utolsó szó, amit mondok neked: szeretlek.
Megsimogatta az arcomat, szájon puszilt, felszállt a biciklire és lassan tekerni kezdett a falu felé. Évek óta nem láttam ennyire határozottnak, magabiztosnak. És magamat sem éreztem még sohasem ennyire bénultnak. Szerettem volna utána száguldani, ellentmondani neki, meggyőzni, hogy van közös jövőnk, hogy van értelme a közös életünknek, de meg sem bírtam mozdulni.
Lassan csak egy pont volt, lassan el is tűnt és én csak ott álltam a fának dőlve…
A történet véget ért. Ott ültem a fészerben, az egyetlen társaságom egy összegyűrődött véres bicikli. S annak ellenére, hogy az elmúlt órákban évszázadnyi szenvedést és küszködést kellett átélnem, mintha kicsit megkönnyebbültem volna. Minden tagom ólomnehéz volt, olyan fáradt voltam, mintha évtizedek óta nem aludtam volna, de valahol a lelkem könnyű volt. Nem tudom, ismerik-e a fáradtságnak azt a fokát, amikor már nem számít se a múlt, se a jelen, csak a pillanat, az a furcsa éber álom, amikor még a legnagyobb tragédiáknak és veszélyeknek sincsen súlyuk, én ebben voltam.
Feltápászkodtam kiléptem a kertbe és becsuktam magam mögött a fészer ajtaját, mintha a múltat akarnám oda bezárni. Egy pillanatra megálltam és élveztem az éjszakát. A telihold fényét, a langyos szellőt, a falusi csendet, a távoli kutyaugatást és akaratom ellenére valami békét éreztem.
Félig vakon elbotorkáltam az ágyig, nem nézve se jobbra, se balra, magamra húztam a takarót és elaludtam. Legalábbis azt hiszem, ami ezután történt, az álom volt. ..
Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy egyedül fekszem az ágyban. Rossz előérzetem támadt, elkezdtem keresni. A fény irányába mentem: Luca a gyerekszobában volt és Katica játékait porolgatta, rendezgette. Megálltam az ajtóban és néztem. Mosolygott, kicsit mintha dúdolt is volna, valami bugyuta altatót. Boldog volt. Odatérdeltem mellé, de észre sem vett. Szerettem volna bekerülni abba a kis világba, ahol újra ilyen boldog, megfogtam az egyik babát, hogy odanyújtsam neki. Amikor észrevett, megrázkódott, mint aki szép álomból ébred… Görcsbe rándult az arca felkapott egy gyerekollót és felém vágott. Szerencsére biztonságos gyerekolló volt, kerekített végű, el tudtam hajolni, de azért hosszan végigkarcolta az arcomat. Láttam, újra le szeretne sújtani rám, megfogtam a csuklóját. Egymás szemébe néztünk egy pillanatig, olyan volt, mint amikor két kutya a szemével küzd meg, mielőtt egymásnak esnének… Pár pillanat után elengedtem és kimentem a szobából. Közben arra gondoltam, hogy ha most valami kést a hátamba vágna és meggyilkolna, nem is bánnám.
Hálás volt a nagyapjának, hogy megtanította biciklizni a kicsit. Furcsa, máskor alig tud menni, de mintha megfiatalodott volna. Kár, hogy a dédi már nem mer biciklire ülni, akkor most hármasban mehetnének, de így is szép lesz.
A busz átgördült a falutábla előtt. Otthon volt. A szemével keresgette a dédiék utcáját. A busz azelőtt is elhalad és pár méterre van a megálló, valaki már megnyomta a leszállásjelzőt, így a helyén maradt, hogy beleshessen, hogy egy pillanattal előbb láthassa a kislányt.
Nem csalódott: Katica a dédipapával ott biciklizett, intett neki, a kislány ránevetett, látta, hogy nekilódul, nyomába az öreg… A busz nem engedett többet látnia.
Már az ajtóhoz lépett, amikor meghallotta a fékcsikorgást és a csattanást. Állt a buszmegállóban, hátrafele nézett és se gondolkozni, se megmozdulni nem tudott pár másodpercig…
Lassan feltápászkodtam és a másik szoba felé indultam. De amint a kilincsre tettem a kezemet, éreztem, hogy valaki áll mellettem, átölel és az arcomat a másik, a kerti ajtó felé fordítja. Finom volt a keze, finom volt a mozdulat, mégis ellenállhatatlan. Már nem volt szabad akaratom. Tudtam, ha vele megyek, olyan szörnyűséggel találom magamat szembe, amit nem tudok elviselni. Mégis mennem kellett. Talán elég volt már az állandó bujkálásból, az állandó szemlesütésből, jobb szembenézni a félelmeinkkel…
A fészer előtt álltam, a rigli után nyúltam, de hiába, ott volt a lakat. A lakat, amit az apósom éppen miattam rakott fel. Felnevettem. Ha most valaki meglátna, őrültnek tartana. Itt állok meztelenül az éjszaka közepén e bezárt kapu előtt, megpróbálok bejutni, miközben rettegek attól, ami mögötte van.
Pár méterre volt a fáskamra, tudtam, ott mindig találok fűrészt, fejszét… Befeszült a rönkbe, máskor sokat szenvedtem azzal, hogy kiszabadítsam, most egy mozdulat volt. Már nem volt visszaút: a lakatra csaptam és kiszakítottam az öreg fából. Lassan kinyílt a kapu. Nem volt villany, nem hoztam magammal zseblámpát, mégis tudtam, hogy az utcalámpa deszkák között beszűrődő fényében mi rajzolódik ki...
Kata csak nézte Lucát: gyönyörű volt. Hófehér ruha, finom vonások, mint egy hercegnő. Egy pillanatra a saját esküvőjükre gondolt: mennyire más volt! Ő nem volt ilyen szép. A fiú is jóképű volt, de idegen. Más. Sokat aggódott, hogy vajon illenek-e egymáshoz, hogy nem lett volna-e jobb, ha Luca egy olyan férfit választ magának, mint ő, egy becsületes istenadtait… Vajon jól tette-e, hogy engedett a csábításnak, hogy valami, valaki mást akart? Boldogok lesznek, ez biztos. De vajon meddig? Vajon mi számít többet az életben: ahogyan ő választotta Ferit, talán kevesebb tűzzel, több csendes izzással, vagy az a lobogás, amire Luca vágyott? Talán mindegy. Szeretik egymást és ez a szeretet, ha igazi, akkor örökre ki fog tartani.
Idézgettük a régi jelszót, hogy nem állunk meg félúton, kommunizmus pusztuljon. A konvoj nekiindult, a kórház erkélyéről csinos ápolónők integettek és csókokat dobálgattak nekünk. Arad még viszonylag békés képét mutatta, de Temesvár már más volt… A város tele volt barikádokkal, katonákkal és letakart valamikkel, amik nagyon hullának néztek ki. Amikor megtaláltuk a kórházat és kiszálltunk a kocsiból, a távolból már hallottunk fegyverropogást. Ott már inkább éreztük, hogy itt történik valami, nem csak sétakocsikázás. Persze, itt is nagyon örültek nekünk, itt valóban szükség volt a gyógyszerekre, mosóporra és a többire, amit hoztunk. Gyorsan kipakoltunk, de már erősen sötétedett, így úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg a többieket, inkább egyedül hazaindulunk. Az út Aradig eseménytelen volt, a legnagyobb izgalmat akkor éltem át, amikor azt hittem, otthon hagytam az elemózsiát…
A leglátványosabb pillanat az volt, amikor a Maroson átkeltünk. Velünk párhuzamosan, a város felöli oldalon, fénylő pontok repültek át a folyó fölött és világították meg a téli éjszakát. Nem tudtam, hogy ez rakéta, vagy világító lövedék, de azt igen, hogy ebbe emberek hallhatnak bele – mégis szép volt. Szégyellem, de csak ezt tudom mondani.
Az ártéri erdő szélén megálltak: meleg nyári este volt, a fürdőzők már lassan pakoltak, éppen kikötött pár méterre tőlük egy kenus csapat. Olyan este volt, amikor a levegő sem mozdul, minden csendes, minden lusta, hát nem mentek tovább, lustán nézték, ahogy a vízitúrázók tábort vernek. Minden olyan természetes volt, nem vettek észre semmi furcsát, csak amikor az egyik nő feléjük jött, akkor látták csak meg, hogy teljesen meztelen. Nem jött zavarba, elment mellettük és mosolyogva rájuk köszönt és már ment is tovább a fák közé.
A kápolna felett egy vén diófa. Amikor alatta mentünk el, pont elénk esett egy szem dió, a Kedvesem felvette és az arcom elé emelte:
- Szagold meg! – nevetett.
Megszagoltam, finom illata volt, mint valami keleti fűszernek. Elsőre az jutott eszembe, hogy a szenvedélytől égő női testnek van ilyen illata, de ezt nem akartam kimondani, így csak ennyit mondtam:
- Finom.
- Finom? Neked csak ennyi? Ez a világ legfinomabb diója! Gyerekkoromban még az egész hegyoldal tele volt vele, most már csak a temetőben maradt meg ez az egy fa… De aztán mindent felparcelláztak és az új tulajdonosok kivágták a fákat… Már sohasem fogunk olyan finom karácsonyi diós sütit enni, mint gyerekkoromban.
A bicskámmal feltörtem a diót és elfeleztük. Finom, piros húsú volt, azóta sem ettem olyan finomat…
...majd elmúlik ez is. Rákosi alatt még rosszabb volt, mégsem hagytuk el a hitet, pedig akkor tényleg sok múlt rajta. Kádár alatt sem fogjuk.
A hatvanas évek vége felé kezdett normalizálódni a vallásos élet is. Megszületett a kompromisszum az Egyház és az állam között is: a papok már nem politizáltak még átvitten sem a prédikációikban, az állam meg szemet hunyt e felett a klerikál-feudo maradvány felett. Még mindig listát vezettek azokról, akik templomba jártak, de aki nem akart úgymond „karriert” csinálni, annál már nem számított. Az aktív papokat már nem vitte el a rendőrség, már nem verték meg őket, legalábbis nem mindig, legfeljebb büntetésből áthelyezték egy másik plébániára. Így került Istenadtára az új plébános, aki nem csak a lelkiéletet szervezte meg, hanem elszörnyedve nézte a düledező templomot és hivatásának tekintette, hogy azt újjáépítse.
Péntek este érkeztek meg a vendégek. A kocsi, amivel jöttek, majd olyan hosszú volt, mint a ház utcai frontja. Józsi, mert a régi idők emlékére csak így hívták, kicsit ideges is volt, mert hiába csináltak a házhoz széles kertkaput, nem tudott beparkolni. Ezek után természetesen az utcai szobát kérte maguknak, hogy egész éjjel szemmel tarthassa autóját Az asszony, akit már kint ismert meg bizalmatlanul nézett körbe a lakásban, mint egy misszionárius első napján a leprakórházban. Legelőször közölte a gyerekekkel hogy ne nyúljanak semmihez, csak forralt vizet igyanak, maradjanak a kertben, amíg rendet csinál a lakásban. Elővett egy doboz vegyszert és mindent végigfertőtlenített, puha, illatosított WC papírt rakott a mosdóba, majd a férjének ennyit mondott:
- Sauber Schmutz…
Építkezni kezdtek. Azokban az években ez mást jelentett, mint manapság: téglánként kellett összeszedni az építőanyagot, a tervek tucatáruk voltak, mintha az egyetemen azt tanították volna, hogy a jó ház az, amelyik semmiben sem különbözik az összes többitől. Hogy csak ház legyen, véletlenül se otthon. Giccses gondolat, mégis Katának álompalota volt, semmiért nem adta volna. Mintha a korábban összetöretett és szétszóratott élete épülne fel apránként.
A narancs Istenadtán nem csak egy gyümölcs volt, jelkép. Régen, még a háború előtt, amikor az öregasszonyok bevitték a málnát és a ribizlit a városba, sokszor narancsot vettek visszafelé, amit a legényeknek aranyáron adtak el, ők meg a szívüknek legkedvesebb leánynak ajándékozták. Svábok voltak, dolgosak, irtóztak a felesleges pénzkidobástól, éppen ezért volt különösen nagy súlya ennek az egynek: ezzel fejezték ki, hogy a másik mindennél fontosabb nekik.
Kata régen nagyon várta, hogy egyszer Feri is vesz neki narancsot, de sohasem kapott. Nagyon szerette volna, úgy érezte, ha nem kapja meg, nem is igazán szerelmesek. Kamaszos ravaszsággal sokszor szóbahozta, hogy a Mari is, az Anna is kapott már narancsot leendő párjától, de az ő komoly embere, mindig lehurrogta, hogy ez csak fölös pénzkidobás, nem azért dolgoznak keményen az apjával, hogy ilyen bolondságokra szórja el. Jól jön majd az a pénz, amikor elkezdik közös életüket.
- A férjed bent a városban, legfeljebb néha-néha hazalátogat. A fiad, ha a te véredet örökli, lázadó lesz, nem jön haza Szentandrásról, hívogatja a város. Ha lenne még gyereketek…
- Már nem lesz. Öreg vagyok. Idén leszek harminchét. Ne higgye azt apám, hogy nem akartam. De mikor szültem volna? Alig házasodtunk meg, jött a háború és Ferinek mennie kellett. Tábori lapon nem lehet gyereket csinálni. Aztán ő hadifogságba esett, engem elvittek. Özvegyként éltem majdnem tíz évig. És most is… Talán, amikor hazajött, még szülhettem volna neki egy gyereket. De hova szüljem? A kis szobába, ami jutott nekünk? Kulákok lettünk és majdnem éhen halunk. Erre szüljek neki gyereket? Aztán ennyiben maradtunk. Most meg már kiszáradtam. Csak ez az egy fiam van, s tudom, neki is szűk már a falu.
Aznap este mindenki mámoros volt, mintha az első szerelmet élték volna újra át. Végre újra szabadok voltak, megrészegültek a szabadság elfelejtett zamatától. Több mint egy évtized után újra több lett, mint egy kötelező jelszó, a szabadság. És valami újat is megéreztek: az erőt. Hogy végre nem felülről mondják meg nekik, hogy mit kell tenni, hanem ők maguk érték el ezt a szabadságot. Hogy nem arra vártak, hogy a Wermacht jöjjön a csodafegyverekkel, a baráti nagyhatalmak, az USA vagy bárki más érkezzen meg fehérre meszelt tankjaival, hanem ők maguk szabadították fel magukat.
Szombat este mindig ünnepi vacsorával várta, kitakarított, hogy a férfinak ünnep legyen hazaérnie. Lassan kialakult a szombati „liturgia”: este megérkezett, megvacsorázott, udvariasan mindig megköszönte, rokonokat, ismerősöket látogatott, este pár szót beszéltek és jött az ágy. És minden szombat este megtörtént az, ami évszázadok óta az asszonynak kötelesség, a férfinak pedig jog. Kata ezekért a pár perces együttlétekért is hálás volt; behunyta a szemét és szerelmet képzelt bele, örült, hogy a férjének kedve telik benne. Hogy legalább ennyi. Nem akart arra gondolni, hogy van-e valakije a férjének a városban.
Kata lefekvés előtt hosszan fésülte a haját, felvette a régi hálóingét, amit a férje annyira szeretett, s amit, mint szent ereklyét őrzött. S közben azon aggódott, hogy nőként tud-e eleget adni a férjének, hiszen már majdnem egy évtizede nem volt férfival… Hirtelen nagyon öregnek érezte magát. Az arcát nézte: nem tudta nem meglátni a ráncokat. „Így szállt el a fiatalság”. Dúdolni kezdett, egy régi dalt még a Háborúból:
„Es geht alles vorüber,
es geht alles vorbe...”
Abban az időben az erőszakszervezetek sem voltak mások, mint hivatalok, saját bürokráciájukba, papírhegyeikbe fulladtak bele, csak éppen fazekak helyett hullákat és ítéleteket gyártottak. Mindeközben nevetséges aprólékossággal próbálták meg fenntartani a törvényesség látszatát: addig verték a tanúkat, amíg össze nem gyűlt a kellő számú vallomás, ha bizonyíték kellett, gondosan hamisították, s mindig volt szakértő, aki azokat hitelesítette.
Katának is ez volt a szerencséje; bár mindenki az öngyilkos hajlamú őrülteknek kijáró sajnálkozással nézett rá, hogy önként lép be abba az épületbe, ahonnan kilépni nem nagyon szokás, azonban mindezzel együtt, a bizonyosra vehető letartóztatása előtt neki is kijár a hivatalos eljárás, hát megkeresték, kihez tartozik az ügy. Végül egy félnapos tologatás, küldözgetés és várakozás után megérkezett az illetékes tiszthez, Duna elvtárshoz.
Katának földbe gyökeredzett a lába. Deutsch Dávid volt, a boltosék fia.
Időnként elgondolkozott azon, hogy mi az, ami a régi életéből még megmaradt. Az a kis sváb világ, ahogyan az ősei éltek már háromszáz éve ezen a földön, semmivé foszlott. A falu színes élete elszürkült, az olvasókörök, a zenekarok feloszlottak, a kávéház bezárt, épp csak filmhíradókat vetítettek a politikai nevelés érdekében. A kulturális élet netovábbja a Szabad Nép tízperc volt reggelente, annak, akinek munkahelye volt.
Még a nyilasok idejében is volt valami törvényszerűség, még akkor is, ha mutattam egy pecsétes papírt, átengedtek. Ma már csak papíron vannak törvények, semmit sem tartanak be, csak az számít, hogy az ügyintéző, akihez kerül az akta, éppen milyen kedvében van, vagy az, hogy milyen színű a párttagkönyve. És az mindig vörös.
Az új rend azonban módszeresen mindenkinek utánajárt, nem volt menekvés, az „én nem tettem semmi rosszat” védekezésre mindig ott volt a válasz: „de tehettél volna”, „de a szíved mélyén egyetértettél velük”. Furcsa módon, úgy tűnt, mintha a bizottságok nem törnék magukat azzal, hogy az igazi bűnösöknek utána járjanak, sőt, nem egy korábbi volksbundista, kisnyilas is feltűnt közöttük. Mintha ugyanazokkal a módszerekkel, ugyanazok ellen folytatták volna a harcot, csak új jelképek alatt. Ugyanazokat üldözték, csak más indokkal.
...valahol a távolból csörömpölés, dübörgés hallatszott. Széttört a „csendes éj”. Sztalin vasszekerei áthajtottak a falun. Megkezdődött az új, a „békés” élet.
- Mondja, maga mit gondol? Végül is csak jobban látja, mint mi falusi szatócsok… meddig fog még tartani ez az őrület?
- Hát… – vakarta meg a fejét a tolmács. – Nem sokáig. De ahhoz éppen elég, hogy ami még megmaradt ebből az országból, azt tönkretegyék.
Ahogy mesélték, Mihály román király augusztus 23-án díszebédet adott Antonescu marsall és a német tisztikar részére. A „taknyos király”, ahogy Hitler nevezte bizalmas beszélgetéseiben meglehetősen udvariatlan módon csak egy letartóztatási parancsot szolgált fel…
- Egyszerű. Egy gyárat pár hét alatt újjá lehet építeni, vagy a föld alá telepíteni, de a szakmunkás érték, évekbe kerül pótolni. Logikus, hogy ha már szőnyegbombázás, akkor inkább a munkásnegyedeket pusztítják el.
- És tudod, mi volt a legszörnyűbb az egészben? – Fejezte be a mesélést Feri. - Hogy már nem a győzelemért, a hazámért, vagy értetek harcoltam. Nem is a bajtársaimért. Hanem csak arra az egyre vártam, hogy még egyszer melegben legyek, hogy egyszer az életben ki tudjam magam aludni… Már nem rád és a kisfiamra gondoltam, csak erre az egyre: egyszer még az életben érezzem a meleget és a biztonságot. Ezt az egyet nem tudom magamnak megbocsátani. Hogy elárultalak titeket…
Túl sok a halál, félek, kicsi lesz ez a pár márványlap, hogy minden halott neve ráférjen. És a falunak erre nincs pénze. Maga is tudja, hogy egyre kevesebb a férfi, egyre kevesebb adó folyik be és egyre több az özvegy és az árva, akikről gondoskodnunk kell.
Egyik nap, valami nevenincs kis faluban pihentünk egy kicsit, amikor megállt mellettünk egy német teherautó. Mintha kaszinó lett volna: kártyáztak, beszélgettek. Amikor megláttak minket, egyikük ránk mutatott, valamit mondott és erre a többiek hangosan felröhögtek. Egyikük fogta a csokit, amit éppen majszolt, ledobta elénk a földre és azt kiáltotta, hogy egyél magyar! Mintha kutyák, vagy csimpánzok lennénk.
Én akkor arra gondoltam, hogy ha a szemükben csak egy kutya-magyar vagyok, nem is akarok az ő fajukhoz tartozni.
Tudnod kell, hogy mindannyian nagyon éhesek voltunk, szerintem voltak köztünk olyanok is, akik még életükben nem láttak csokit, de senki sem nyúlt hozzá. Ott maradt a porban, a falusi gyerekek nagy örömére. Ők nem láttak benne semmi mást, csak azt, hogy valami finomságot kapnak, nem értették, hogy mi miért komorultunk el.
Gondolkodjanak. Nem maga lenne az első, már vagy harmincan jelentkeztek az SS-be a faluból.
A filmhíradókban a Maginot-vonal bevételét, a Dünkirchen-i beszorítást, a párizsi diadalívet megkerülő német katonákat mutatták – és közben megszületett a kisfiuk, akit apja után Ferinek kereszteltek. A háború nem volt több mint pár vágás a filmhíradókban, nem több mint a gyarmati háborúk képei egy évtizeddel korábban.
Régebben mindig a filmre voltak kíváncsiak, a filmhíradó csak a szükséges rossz volt. Bezzeg a filmek… Pedig mindegyik ugyanarról szólt: a szegény lány hogyan talál egy gazdag férjet, sok nevetés és néhány sláger közben. A férfiak mindig jóképűek voltak, lenyalt hajjal, a telefonok mindig fehérek, a lányok frizurája és sminkje mindig tökéletes. Régebben mindig fellázadt benne valami: ő is dolgozik, ő is küzd, neki miért nincsenek olyan ruhái, miért nem jön el érte is a herceg fehér lovon?
Most már csak nevetett egykori, pár hónappal fiatalabb, gyermekkori önmagán. Hisz az csak egy buta álom volt, a valóság itt ül mellette – és ez a valóság sokkal szebb, mint amiről régen álmodott.
Ferivel a filmekről nem lehetett beszélgetni, a legszebb szerelmes történethez is csak annyit tudott hozzáfűzni, hogy „no, ezek sem dolgoztak soha életükben”.
A falut, és a falu szívét, a templomot, minden irányból szentek és kápolnák védték. Északról Szent Rókus vigyázta, délről Szent Sebestyén állta útját a rontásnak, keletről, a vizek árjától Nepomuki Szent János (akit nem csak mint védőszentet becsültek sokra, hanem azért is, mert cseh volt, mégis szent lett) s nyugatról a kálvária, fent a hegytetőn. Nagyböjtben kalaplevéve járták Krisztus szenvedésének útját, Szent Anna napján ünnepi misét tartottak, télen a bátrabb gyerekek szánkóztak le a domboldalon, de Szent István éjszakáján a legényeké és a lányoké volt a domb.
„A föld és a ház évszázadok óta a miénk, de emberséget, mesterséget magadnak kell tanulnod”
Halkan, felkeltem, megpróbáltam valami fegyvernek használható tárgyat keresni, a filmeken ilyenkor mindig előkerül egy székláb vagy hasonló, de sajnos a drága nagyszülők elfelejtettek az önvédelmi eszközökről gondoskodni, így csak megacélozott lelkemmel tudtam felszerelkezni. Kinyitottam az ajtót; a szobában természetesen nem volt senki, csak az emlékek. A redőny rácsaim átszűrődött az utcalámpa fénye.
Bepakoltunk, Luca lepakolt az egyik ágyra és rámutatott a másikra:
- Te majd ott alszol, a nagyi ágyában, ha nem zavar, hogy egy halott asszony ágyában kell töltened az éjszakát.
A nyelvemen volt a válasz, hogy már megszoktam… A sok élettelen, essünk túl rajta szexet, az ébressz fel a végént...
Főhősünknek most az Európát kell visszahódítania, de nem sejti, hogy az igazi ellenségeit nem a polipok között kell keresnie...
Egy Birodalom, ha úgy hozza a helyzet, megengedheti, hogy beismerje a tévedését, de azt a látszatot sohasem, hogy más dönthet helyette. Egy birodalom addig a Birodalom, amíg félnek tőle, minden alattvalója tudja, hogy életének minden rezdülését a hatalom határozza meg.
Ne mondják, hogy nem hallottak még a híres karmelgyeri remetéről!
...a rosszat rosszal nem lehet legyőzni, vagy ha igen, akkor ennek a győzelemnek nincs értelme...

Ez nem egy klasszikus novella, inkább csak a meztelen tények és gondolatok egy emberről, aki a nagyapám volt. Nem ismertem személyesen, de megpróbáltam leírni az emlékeket, ahogy megőriztük, amiket a sárguló papírok és barnuló fotók őriznek. Nem hiszem, hogy közönségsiker lesz belőle, de vannak történetek, amiket el kell mondanunk.
Minden férfi vágyik az édes hármasra – gondolta az asszony -, de talán jobb lenne, ha egy dúskeblű, fehérmájú nőszeméllyel kellene esténként az ágyba bújnom, mint az, hogy a férjem szemében az a bizonyos harmadik az anyósom.
...Tudja, miután lediplomáztam, egy nagyvállalathoz kerültem és lakótelepeket terveztem. A minisztérium megmondta, mennyiből kell kihozni egy lakást, s mi ehhez igazodtunk. Aztán egy nap meglátogattak a szüleim, én meg azt akartam, hogy büszkék legyenek rám, így elvittem őket egy háztömbhöz, amit mi építettünk. Anyám hosszan hallgatott, majd megkérdezte: fiam, miért üres ezeknek az embereknek a szeme?
A nő a kávéscsésze foglyává vált...
- Bezzeg a mai fiatalok! Nézze ezt is itt! – és botjával egy fiatal lány felé bökött, akit a természet igencsak dús keblekkel áldott meg, s ő ezt az ajándékot önzetlen módon, amennyire csak lehet, megosztotta a világgal. – Nézze csak meg! Szemérmetlenül mutogatja a csöcseit, ilyenek ezek.
- Pedig Margó milyen szép volt még öregen is! Ezek a taknyosok elbújhatnak mellette. De ő olyan szemérmes volt, még én sem láthattam csurdén!
- Bizony, ma már nincsenek olyan nők, mint Margó volt.
- Meghalt?
- Igen. – A férfi soha nem mondta ki a nevet, de a nő tudta, hogy a Führerre gondol.
- Biztos? – erősködött a férfi.
- Igen, ott voltam, láttam a holttestét, amikor az SS legények lelocsolták benzinnel és elégették.
- Olyan furcsa… Ott, a koncentrációs lágerben naponta imádkoztam ezért, mindig ezt a hírt vártam. Mégis, amikor a rádió bemondta, hogy hősi halált halt, csak ürességet éreztem. Mintha a gyűlölet és a rettegés, amit jelentett nekem, az énem meghatározó részévé vált volna. Meghalt és üres lettem. Már nem volt kitől félnem, megszűntem létezni.
A férfi a vonaton ült és olvasott. A nő odalépett hozzá:
- Szabad ez a hely?
- Parancsoljon – húzódott össze a férfi.
A szerető a szerelmét felvitte a hegyére. A szerelmes körbenézett és megkérdezte:
- Mást is felhoztál ide?
- Mindenkit hívtam ide, aki csak szeretett.
- És eljöttek?
- Aki igazán szeretett, igen – válaszolta a szerető.
A szerető a szerelmét felvitte a hegyére. A szerelmes körbenézett és megkérdezte:
- Mást is felhoztál ide?
- Mindenkit hívtam ide, aki csak szeretett.
- És eljöttek?
- Aki igazán szeretett, igen – válaszolta a szerető.
Ismeri cégünk jelszavát: „Nekünk az álomban nincs lehetetlen!”. Egy igazi prémiumterméket tudnék Önnek ajánlani: a kedves exe azt fogja álmodni, hogy egy börtönbe zárják, és minden reggel elviszik kivégezni, de kérem figyeljen, mert ez a művészet: minden reggel más módon végzik ki.
A férfi mindig hamarabb ért az állomásra, s míg várta, hogy beálljon a vonat, a márciusi hóesésben a pályaudvarra érkezőket nézte. A nő, bár sietett volna a hóverésből, elkapta a férfi tekintetét:
- Vár valakit?
- Mondja, kérem, ez a martonvásári vonat?
- Nem, ez a dunaújvárosi. Martonvásárra indulna?
- Nem, Komáromba.
- Akkor jó utat, viszlát!
- Viszontlátásra!
Pozsgai Boginak, mert vannak dolgok, amiket, bár a szív érzi, mesében jobb elmondani

A folyó, amin az ember nap, mint nap átkelt, két részre osztotta a világot; az egyik a mocsaras lapály volt, ahol állati sorban éltek a falusiak, a másik parton szép hegyek és zöldellő mezők fogadták az arra járót. Az ember minden reggel elbúcsúzott feleségétől és kislányától és útra kelt a túlpartra dolgozni. Amikor kislánya felnőtt, már ő is elkísérte, s a folyó közepén látva, hogy apja ajkai mozognak, megkérdezte:
- Édesapám, mit mond? Látom mozognak ajkai, de nem hallok hangot.
A férfi egy pillanatra kihúzta magát:
- Kislányom, hallja az Isten, akihez imádkozom.
A modern élet számtalan stresszel jár, amit ha nem dolgozunk fel, megbosszulja magát. Összemorzsolja a személyiségét a főnöke? A felesége, barátnője nem tartja férfinak? Mindenki magába törli a lábát?
Normális esetben az ilyen emberek szívinfarktusban halnak meg, sorozat- vagy öngyilkossá válnak. Mi lehetőséget adunk arra, hogy mindenki szabadon gyilkoljon, kiadja magából a dühét.
Kiment a teraszra és nézte a várost. Milyen nagy és erős: ezernyi fény, milliónyi lakos… Erős. Azonban ha sikerül a közel tízmillió lakost egymás ellen hangolni, akkor bárki könnyen átvenné felette az uralmat.
Ennyi év alatt eggyé váltam a faluval, a népével. Közöttük lehetnek ártatlanok, hisz nem mindenki volt ott, de én nem lehetek az. Én nem tudtam megmutatni nekik a hit világát. Én nem tudtam nekik olyan életet adni, ami ellen nem kell lázadniuk. Az én Istenem nem védte meg őket, amikor a vörösök bevonultak.
...amikor utat nyitottak a gyűlöletüknek, azt nem parancsra tették, hanem önként. Lelkesen. Amikor elindultak a kastély felé, hogy kifosszák, megpróbáltam eléjük állni, de ahogy közeledtek felém, megijedtem. A hang a torkomon akadt, lebénult a testem. Csak álltam, hagytam, hogy szó nélkül kikerüljenek és menjenek pusztító útjukra. Megéreztem, hogy évszázados gyűlölet munkál bennük, nincs se ember, se Isten, aki meg tudná őket állítani. Ebben a pillanatban értettem meg a Sans-culotte-tok gyűlöletét: a rombolás-vágyat. Le akarták rontani azt a világot, ami nem volt képes se boldog életet adni neki, se megvédeni őket. Azoknak az osztályoknak a tehetetlen haragját, akik építeni nem tudnak, talán azért, mert nem is engedték meg nekik, ezért a pusztításban élik ki magukat. Azt hiszem, ezt az ősi ösztönt ébresztette fel bennük az a néhány elvtárs…
A templom olyan volt, mint a vidéki templomok általában, aki egyet megérzett, már ismerős mindegyikben. Öreg, időtlenség illat, keményre vasalt ministránsruhák, megszentelt paraszt barokk bútorok, a márvány szenteltvíztartó oldalán kikristályosodott só szemcsék. A sekrestye közepén sötétre barnult feszület, alatta a pápa és a püspök képe.
Látja, itt ülünk ketten egy kastélyban, ami hamarosan idegenek kezére kerül, és olyan eszmékről vitatkozunk, amiket pusztulásra szánt a történelem, ahogy minket is. Ön katolikus pap, nem lesznek gyermekei, az én házasságom is terméketlen volt. Az én eszmémet, a liberalizmust a nagy háború ítélte halálra, a kereszténységet pedig az elkövetkező évek fogják elpusztítani. Még nem tudom, hogy a vörös vagy a barna szín képviselői lesznek-e erősebbek, de hamarosan háború kezdődik, minden korábbinál pusztítóbb háború, s a kettő közül az erősebb, a kegyetlenebb lesz a győztes. Csak a mesékben győz az igazság.
...egy olyan világban nőtt fel, ahol a dolgoknak évezredes rendje volt: az úr úr, a paraszt paraszt, s a pap dolga volt, hogy vigaszt nyújtson az embereknek és őrizze a rendet. Mert minden, ami eltér ettől a rendtől, a forradalom, a kommün, az csak rossz lehet. Valahol igaza is volt. Mert lehet, hogy a régi világ nem volt tökéletes, de legalább biztonságot adott. És a falu kisvilágát ez az idős pap tartotta egybe. Nem erőszakkal, finom szeretettel. Elég volt, hogy egy öregembernek előre köszönjön, az máris egy fejjel magasabb lett mindenkinél. Ha valaki a saját érdekét a többiek elé helyezte, elég volt összeráncolnia a szemöldökét. Emlékszem, egyszer hatalmas botrány tört ki: valaki el akarta hagyni a feleségét. A plébánosom nem tett mást, csak meglátogatta a családot és csendben ennyit kérdezett: biztos ezt akarod? És a család egyben maradt. Mert hiába volt háború, Trianon, de mindez valahol a távolban történt, a falu élt tovább, mint annak előtte.
- A szerelmem örök hűséget ígért. És a szemében láttam, hogy holnap el fog hagyni, csak az utolsó pillanatig a markában akar tartani. És akkor megutálkoztam az egész élettől és elrohantam ide az erdőbe.
- Értem. És mi a kívánságod? Tündér vagyok, nem csodatévő, nem tudom visszaadni az elvesztegetett éveket, nem tudom visszaszerezni a szerelmedet. Ami elment, elveszett.
Én nem a bűnről beszélek. A hibáról. Hogy mi a bűn, azt csak Isten tudja, ő látja a szíveket, Ő tudja, hogy ki mit milyen lélekkel tett. A hiba valahol más. Hogy lerombolunk valamit, elpusztítunk valamit, rossz útra térítünk valamit, amit emberi erővel nem lehet helyrehozni. Tudja, naponta hallgatom az emberek gyónásait, a szürke hétköznapi bűnöket, néha nagyobbakat is, de ezek a bűnök mind olyanok, amiket, ha összeszedik magukat, helyre tudnak hozni. Megcsalta a feleségét, abortusz, szeretetlenség, harag… Amit az ember elront, helyre is tudja hozni a legtöbbször. A házasságot helyre lehet hozni, születhetnek még újabb gyerekek, akik megvalósítják Isten tervét, a jó elsimítja a rosszat… De mi van akkor, ha egy egész világot rombolunk le, hogy még nyomai se maradjanak?
2012.12.07 | Rozványi Dávid | Kategória: Versek - Ünnepek
Túl reklámok harsogásán,
túl a plázák csillogásán,
túl üresült lelkeken,
tarkállik a szürkeség,
gyertya fénye lobban,
dúdol már a lélek,
s ismeretlen ösvényeken
közeleg az ünnep,
csikorgó, fagyos éjeken.
- Szervusz, vén csataló! – hallatszott a barátom hangja a távolból. – Lenne egy kis munka és rád gondoltam.
- Na várjunk csak... Amikor először beszélgettünk, akkor kirúgtak az állásomból. Amikor másodszor, felkerültem a földi és a galaktikus titkosszolgálat halállistájára, most mi várhat még rám?
- Semmi különös. Az Európára kell mennünk tárgyalni a szektorbéli polip-parancsnoksággal. Tudod, kicsit zabosak... Azt állítják, hogy a fegyverkezési versennyel a föld megsértette a Birodalmi Csatlakozási Szerződést.
Szegény Szent Péter gondterhelten vakargatta a fejét. Az évezredfordulóra parancsba kapta, hogy intézkedjek azoknak az ügyében, akiknek az ügye a purgatóriumban ad acta került; akik már hosszú évszázadok óta várták, hogy döntsenek felettük: mehetnek-e a mennybe, vagy még tisztulniuk kell. Szegény Apostol napokig lehorgasztott fővel sétálgatott a Mennyek Kapuja előtt, mikor Jákob ősapa éppen arrafelé járt...
Kétségbeesve lapozgattam az útikönyvemet Krakkó zsidó negyedében, elveszettnek éreztem magam. Az épületek gyönyörűen felújítva, tele történelmi emlékekkel, de valami hiányzott: a lakók, akik a házakba otthont álmodtak. A bedekker szerint már nem maradtak héberek a városban: aki túlélte a nácikat, az anticionista kampány során menekült ki Izraelbe a hatvanas években. Nyomasztott az üres város és a fojtogató hőség, hát hálát adtam az Örökkévalónak, amikor egy sarkon megláttam egy fagyizót.
- Akkor megint nekem, a nőnek kell kézbe vennem a dolgokat. Ennyit a férfiakról… – felállt és magára csatolta a szolgálati fegyverét. – Legkésőbb 10 óra múlva kell visszaindulni a hajóra. Ha nem érnék vissza és nem jeleznék, vidd vissza a kompot és tégy jelentést.
- Képes lennél elpusztítani a boldogság lehetőségét is?
- Ez a bolygó nagyobb veszélyt jelent az emberiségre, mint a polipok bármikor… Meg kell szabadulnunk tőlük. Ronda dolog, de ezt kell tennünk.
stván király…
szavak, s emlékképek.

Tört sorsunk alatt
tört képszilánkok.

Egy ünnep, egy nap.
Egy ökölbe zárt kéz.
Egy eszme, egy álom,
melyről azt mondják, nem is volt Tiéd.

Egy korona.
Egy rockopera.
Egy öreg arc templomok falain.
Egy körmenet.

Egy ország, melyet álmodtál nekünk.
- Pszt! Halkabban! Nekik biztos állásuk van, börtönőrök, közalkalmazottak, ők rendes kenyérkeresettel rendelkeznek, mindig rendszeresen kifizetik a fogyasztásukat.
- Ja, itt a szomszédban?
- Igen, a Bastille-ban. Olyan megbízható egzisztenciák, mint az erőd falai. Na, látod. Én ebből csinálok pénzt. Itt a Bastille, benne néhány homokos, néhány dilis. Minden nap jönnek a turisták, kicsit borzonganak a börtönben, aztán amikor kijönnek, mire vágynak? Hogy leüljenek kicsit és igyanak egyet a jó öreg Pierre bácsi kávéjából! Biztos forgalom, bőséges borravaló. Kell ennél több? Na, látod. Te is kitalálhatnál valami értelmeset ahelyett, hogy itt ülsz, iszod a kávémat és mindenféle hülyeségeket írsz.
Piperetükör: aki belenéz, csak önmagát látja, saját szépségébe merül bele, kizár mindenki mást, saját kis világából, csak saját szemébe néz, narcisztikus szenvedéllyel. De minden tükörnek, minden tükörképnek meg van a maga meséje...
Nem tudom, maguk hogy vannak vele, de én személy szerint szeretek élni. Márpedig, ha az embert a teljes galaxiánus titkosszolgálat üldözi, erre nem túl jók az esélyek. Ugyanis, miután nyilvánosságra került egy bulvárlapban, hogy a sötét-anyag hajtómű kifejlesztéséhez közöm volt, csillagközi halállistára kerültem. Azt persze senki sem tudta, hogy az a bizonyos nagy hozzájárulásom annyi, hogy részegen elsütöttem egy rossz poént, amiből zseniális barátom, Ben, levezetett egy szintén zseniális függvényt, ami alapján kifejlesztettek egy rakéta hajtóművet. Ez a Földnek olyan erőfölényt biztosított, hogy kiebrudaltuk a megszálló polip hadsereget…
A királyfi, akit, hogy fattyú voltát eltitkolják, „ausztriainak” hívtak, hátrahagyta kíséretét s belovagolt a városba, úgymond „vadászni”. Nem vitt magával szolgákat vagy aranyat, biztos volt benne, hogy megjelenése, híre, vagy még inkább hírneve minden ajtót és szívet megnyit előtte. Fekete bársony ing, spanyol gallér, könnyű páncél és kard, arab telivér semmi másra nem volt szüksége. Kis város, úgy számolta, egy óra alatt felméri a kínálatot, egy óra alatt meghódítja a hölgy szívét, két óra szerelmeskedés, kis pihenés, reggelre újra a csapatánál lehet.
Szerelem világában lebegve megszólalt:
- Szeretlek…
- Szeretlek.
- Rossz az, amit teszünk?
- Biztosan. De nem tudom annak érezni. Mintha a világ teremtése óta arra vártunk volna, hogy egymásra találjunk. Mintha az lenne az életünknek az egyetlen célja, hogy egyek legyünk. Teljesen. Szellemben, lélekben… Testben.
- Én sem érzem bűnösnek, pedig mindent megtagadtam, amiben eddig éltem. Mindent, amiben eddig hittem. Valamit kihoztál belőlem, amiről eddig nem tudtam. Mintha eddig csak egy szobanövény lettem volna a sarokban és csak most lettem volna ember. Nő.
Reménytelen, gondoltam, s hogy kiszakítsam magamat a családi idillből, újra kinyitottam a mappát. Majdnem eljutottam az első bekezdés végéig, amikor újra lebukott a fejem. Százhalombattán járhattunk, amikor két öregúr ült le a közelünkbe...
Tavaszias nap volt, amikor a barátainkkal nekivágtunk a Holdvilág-ároknak. Aki már járt arra, tudja, hogy a patakvölgy mennyire járhatatlan: hiába készít az ember utakat, épít hidakat, a lezúduló víz, a kidőlt fák járhatatlanná teszi az ösvényt. Minden léptünkre vigyáznunk kellett, csúszkáltunk, nyakig sárosak lettünk, de a látvány, a történelem igézete, mindenért kárpótolt minket. Gyakran meg-megálltunk, vizsgálva a köveket, sziklákat, hiszen azt mondják, mindenhol rovásírásos emlékekre bukkanhat az ember, de be kell vallanunk, egyet sem találtunk. "Holdvilág-árok, holtak völgye" ismételgettem magamban a fenyegető sziklafalak alatt. Úgy terveztem, majd az alsó barlang előtt tartok egy kis idegenvezetést, de ember tervez, Isten végez...
Ki gondolta volna, hogy a Földet a gyarmati sorstól egy koloniális tisztségviselő gyomorrontása fogja megmenteni? Pedig így történt.

Hétfő reggel volt, amint beestem az irodába, rögtön nekiestem volna a kávéfőzőnek, de ahhoz el kellett mennem a főnököm irodája előtt, aki viszont szenvedő képpel azonnal behívatott:
- Péter lenne egy kis feladat!
Megdermedt bennem a lélek: tudtam, ez a vég. A „kis feladat” mindig azt a rohadt melót jelentette, amit senki más nem akar elvállalni. Jól gondoltam.
- A helytartóságra kellene elvinni a heti plankton jelentést. Én vinném el, de sajnos gyomorrontásom van…

(A föld megszállásának pontos krónikája c. novella folytatása)
Vándorcsillaggal volt viselős az éj,
s lent a földi emberek
élték szokásba fulladt napjaik.

A cézár, a felséges isten,
márványpalotájában ült mozdulatlanul,
márványarccal, márványszívvel.
nem ember volt, intézmény,
melyért gurul az arany, folyik a vér.
A jelen arc: az isteni Augustusé,
de már megtöretett lélekkel áll
előtte a következő princeps,
Tiberius.
Kor Og, kicsit sajnálta is ezt a bolygót és a lakóit; megpróbálnak majd ellenállni, erre ők bevetik az atomágyúkat, egy tengelyforgásnyi idő alatt mindent elpusztítanak, aztán megszállják a bolygót, megkezdik az erőforrások kibányászását, kolóniát alapítanak és pár galaktikus időegységen belül olyan lesz ez a bolygó is, mint a birodalom bármelyik másik tartománya.
Mivel ő volt az operatív parancsnok, a csápjaival ő maga nyomta meg az üzenet elküldését, ünnepélyes keretek között, az újságírók kocsányszemei láttára. Mivel nem árt jóban lenni a sajtó képviselőivel, ezt követően kis fogadást tartottak, ahol barátságosan elbeszélgetnek a gazdasági és katonai kérdésekről.
- A franc essen Saint-Exupéry-be, a sivatagba, minden őrült fehér emberbe, aki a sivatag felett repül, főleg, ha élvezi is… Átkozott sivatag.
Ha nem száradt volna ki a torka és nem szítta volna ki erejét a nap, John S. Woravka, vagy ahogy társai szólították, Lefty, az Amerikai Egyesült Államok Légierejének bombázótisztje még tovább is folytatta volna a káromkodást. De egyedül, sok száz mérföldre minden lakott településtől, a líbiai sivatag kellős közepén értelmetlennek tűnt volna erre pazarolnia az erejét.
- Akkor még nem hallhatok meg… Még nem bocsátott meg nekem.
- Sokan azt hiszik, hogy ha kiélvezték az életet, akkor halnak meg boldogan. Pedig nem. A jó halál, szerintem az, amikor az ember adósság nélkül tud átlépni a másik dimenzióba.
- Ha már mindenről lemondott, mint a buddhisták?
- Nem, nem pont erre gondolok. Hanem arra, hogy már minden feladatát teljesítette a világban, ha csak jó nyomot hagy maga mögött. Ha csak egy ember is van a földön, aki gyűlöli, akkor még nem szabad. Akkor, hiába hal meg, a lelke vándorolni fog az ég és föld között… Meztelenül, dideregve.
Két évvel azután történhetett, hogy újra egymásra találtak. Anyám az első gyerekkel volt otthon, apám dolgozott, csak este ért haza. Aznap este nem volt forró hitvesi csók fogadásul, anyám éppen csak rálehelte a szájára és az asztalra mutatott. - Leveled jött. Csillagvárról. – és kiment a konyhába.
Azt hiszem, apám rá sem nézett az asztalra, hanem utána ment.
- Tudom. Ferdytől jött. Felhívott telefonon is.
Magamnak nem tudtam megbocsátani, hogy én nem tudtalak úgy szeretni, ahogy az a másik nő. Hogy én nem tudtam belőled kihozni ugyanazt. Akkor megértettem, hogy hiába is igyekszem, én évek alatt nem tudtam neked annyi boldogságot adni, mint amennyit az a másik egyetlen éjszaka alatt. Tudod, hogy mennyire rohadt érzés, amikor azzal szembesülsz, hogy kevesebbet érsz, mint valaki más. Az is rossz, amikor ezt mások mondják, de akkor még van egy kiskapu, hogy tévednek, vagy hazudnak, de az pokoli, amikor te magad jössz rá erre. Akkor nincs kiút. És én ezért voltam dühös, ezért nem tudtam megbékülni.
Szóval, ne haragudj te se rám. Váljunk el békében.
- Akkor most menj és hagyj magamra. Ne húzzuk tovább. Mennyivel szebb lett volna, ha meghaltam volna tegnap. Akkor egy tragikus és befejezetlen szerelem maradt volna utánam. De az élet nem egy romantikus lányregény. Vannak, akik meghalnak, de a legtöbb embert arra ítélik, hogy minden bukásuk és csalódásuk után tovább kell élniük. Remélem, még boldog leszel valamikor, valahol… valakivel.
- Remélem, boldog leszel.
- Akkor zárjuk le. Azt hiszem, kölcsönösen lemondunk a búcsúcsókról. Hová mész?
- Haza.
- Glindához? Most már rá sem tudok haragudni. Pedig ő volt az a nő, aki tönkretette a boldogságunkat. Ha ő nem lett volna, legalább az a pár hónap, amit együtt töltünk, boldog lett volna. Most már szabadon szeretheted.
- Drágám, beteg vagyok. Nincs se erőm, se időm, se kedvem, hogy udvarias frázisokkal fejezzem ki magam. Hónapokig felém sem néztél, nem tudtam, hogy egyáltalán még találkozunk-e – és bevallom, hogy gyűlöltelek, legszívesebben átkoztalak volna. Már nem az az ember voltál, aki éveken keresztül mellettem állt, akivel minden titkomat megosztottam, hanem az, aki eldobott engem. Cseppenként gyűlt bennem a gyűlölet. Ellened, aki elárultad egész eddigi életedet. Megtagadtad Vera emlékét, Márta jövőjét, Ábrám kitartását, a szemétbe dobtad a barátságunkat, a hitedet… Éned legmélyebb, eddig titkolt és megtagadott rétegeit vetted fel. Nem voltál mellettem, amikor megmondták, hogy daganatom van – közbe talán éppen vadul hemperegtél azzal a… bocs, tudom, hogy szereted. Azzal az olyan nővel. Maradjunk ennyiben. A lelki szemeimmel láttam, ahogy egy bakancsban széttaposol, sárba tiporsz mindent, ami eddig szent és fontos volt neked, fontos volt nekünk. Gyűlöltelek, mint még soha senkit az életben.
És még valakit elárultál, akire talán nem is gondoltál így: Ferdyt.
Megértem a helyzetedet, még ha azt a szerelmet, ami köztetek van, soha nem is fogom megérteni. Az egyik felem azt mondja, hogy menekülj ebből a kapcsolatból, mert az sohasem vezet jóra, ha a másik azt követeli, hogy add fel magadat. Azt is mondhatnám, hogy előbb-utóbb azt fogja kérni tőled, hogy még jobban add fel magadat, nem tudom, talán azt, hogy tagadd meg a hitedet, vagy azt, hogy jelentsd ki, hogy jobban szereted, mint ahogy Verát szeretted. És lehet, hogy egy nap majd már nem fogsz tovább hátrálni és nemet mondasz neki. De nem akarom, hogy miattam veszítsd el életed nagy szerelmét.
A másik felem viszont azt mondja, hogy bár láttam rajtad, hogy feszült vagy, de még így is olyan boldogságot láttam rajtad, mint még soha. Kicsit irigyellek is ezért. Lehet, hogy jár nektek ennyi az élettől. Valószínűleg ez az utolsó alkalom, lehet, hogy valóban ki kell használnotok.
Köszönöm, hogy nem azt látod bennem, ami vagyok, hanem valami szebbet és jobbat. Talán ez a szerelem, amit nem mersz bevallani magadnak, amit félsz kimondani, pedig láttam, hogy még a haláltól sem riadsz meg? Ha mindezt más mondaná nekem, ha dicsérné a fiatalságomat és a szépségemet, először arra gondolnék, hogy csak meg akar kapni, s azután elhagy, de neked elhiszem, hogy örökké ezt fogod érezni, hogy nem hagysz el, vagy használsz ki. Én – nem akarok hazudni neked – nem látlak a világon a legszebbnek, igaz, nem is szeretem a szép férfiakat, de azt tudom, hogy rád számíthatok, hogy mindig mellettem leszel, akármi is történik velem. Én ezt a bizalmat érzem, és azt hiszem, ez a szerelem. És most nem akarok másra gondolni, se a férjemre, se a szeretőmre, se a gyerekeimre, csak arra, hogy itt vagy nekem, hogy egész életemben rád vártam és hogy ezen a pillanaton kívül semmi sincs.
A szőnyegen Ferdy magzatpózban feküdt, meztelenségét csak fürdőköpenye maradékai takarták, fölötte meg egy férfi állt, lihegett és zihált, és a lábát rúgásra lendítette.
Nem gondolt arra, hogy öregebb, hogy gyengébb, minden erejével nekitámadt az idegennek: egyetlen ütéssel feldöntötte, „az” a váratlan csapástól a szoba sarkába repült, hatalmasat roppant a feje a falon. Talán egyetlen perc alatt magához térhetett volna, s ellentámadásba lendül, de Damnát nem adta meg ezt neki. A még támolygó testet (emberként nem tudott gondolni rá), a vállánál megfogta és kilendítette az előszobába, majd a négykézlábon álló alakot néhány rúgással kirepítette a lakásajtón. Tétova mozdulattal megpróbált megkapaszkodni a lépcsőkorlátban. Damnát készült arra, hogy legurítsa a lépcsőn, nem számított már, hogy túléli-e, de a lakásból egy rekedt és alig érthető „ne” megállította. A hangtól hirtelen magához tért. Nem bánta meg, amit tett, sőt büszke volt rá. Egy pillanatra előbújt belőle a teremtés előtti állat, az evés, szaporodás, erőszak profán háromsága, ha már az emberi érzésekre a jelek szerint képtelen. Legalább létezik, ha élni nem is tud. Catullus talán teljes életet élt, mert egyszerre tudott szeretni és gyűlölni (ha nem csak a szerelmi játszadozásokat illette ezekkel a nevekkel – de a gondolat még akkor is szép), azonban ő már évtizedek óta nem érzett sem igazi szeretetet, sem igazi gyűlöletet. Azonban ebben a pillanatban legalább a másodikat megízlelte, és finom volt az íze. Ha az asszony csak egy pillanattal később szól, könnyen lehet, hogy gyilkossá válik. Talán egy jó ügyvéd jogos védelem címén el tudta volna intézni a felmentést, vagy a feltételest, de ez nem számít, az egyetlen lényeges tény, hogy képes lett volna rá, csak egy pillanat választotta el.
Gyűlölöm mind a kettőt. A férjemet, akitől akár meg is dögölhetek, akkor sem érdekelném. Minden más igen. A barátok, a család, az anyósom, minden igen, de rám soha nem figyel. Egyszer bosszúból zöldre festettem a hajamat – azt hiszed, észrevette? Annyi éve vagyunk házasok, s talán egy fél évig szeretett. Aztán csak házicseléd és használati tárgy éjszaka. Nem, ne hidd, hogy nem tettem meg mindent, hogy megmentsem a házasságunkat. Ne tudd meg, hogy mivel próbáltam meg elcsábítani, hogy mit meg nem tettem a kedvéért. De semmi. Ezzel az erővel akár egy múmia fejét is megpróbálhattam volna eltekerni. Pedig – és most egy kis büszkeség csengett ki a hangjából – hidd el, még arra is képes lennék. Ha meztelenül vittem volna be neki a pörköltet, úgy kezdte volna zabálni, hogy rám se néz. Csak ledönt, amikor végzett. Mint egy állat.
Zoltán más volt. Ne kérdezd meg, hogy hogyan ismertem meg. Nem tudom. Évek óta már ismertük egymást, persze nem úgy, aztán egy nap felismertem, hogy férfi és ő pedig, hogy én nő vagyok. Élveztem, hogy újra nő lehetek. Érted? Tőle ingyen, azonnal megkaptam mindent, amit a férjemtől hiába reméltem, amiért éveken keresztül harcoltam a házasságban… Rossz ízű volt a csókja, bagószagú és mindig borostás, de élveztem, hogy akar engem. Elviselhető volt az ágyban, jónak azért nem mondanám, de volt benne szenvedély. Igaz, önző, csak magával törődő, de legalább embernek tekintett. Néha meghívott ebédelni, néha még egy-egy szál virágot is vett. Rajtad kívül csak tőle kaptam virágot.
Ferdy belépett a lakásba, nevetett, amikor a férfi kávét főzött neki – tudod, amikor egy férfi kávézni hív, mindig más lesz belőle és a végén kávét sem kapok… - kacérkodott, de leült mellé és apró kortyokban felhörpintgette. Vannak, akik a kávét különös szertartással isszák, ismerik a titkát, hogyan lehet apró falatokban ízlelgetni, kristályvízzel oldani az ízét, vannak, akik a munkakezdésben egy hajtásra felhajtják, de Ferdy egyik utat sem követte. Látszott rajta, hogy legszívesebben egy perc alatt végezne, de nem akarja ennyi idő alatt lezárni a beszélgetést. Talán azért, mert élvezte a férfi társaságát, talán csak nem akarta megbántani (de jó lenne hinni az elsőben!). Damnát megpróbált figyelni rá, de belefeledkezett az asszony minduntalan feltörő kacagásába. Nem szerette a költészetet, még a régi iskolai memoritereket is megpróbálta kitörölni agyából, de érezte, hogy nem tud ellenállni a vágynak, hogy magára egy öreg elszáradt és lehullt falevélként gondoljon, amit felkap az őszi szél…
Leült a fotelba, elővette szivartárcáját (vajon hol vannak, akiktől kapta, hová sodorta őket az élet, akik még a nevüket is belegravíroztatták?), kiemelt belőle az utolsó szivart, szertartásosan megszagolta, majd szütyőjében gyufát keresett, hiszen a szivar túl nemes élvezet ahhoz, hogy gázról, vagy benzinről gyújtsák meg. A foszfor már átnedvesedett, nehezen gyulladt meg, végül mégiscsak fellobbant kékülve. A fadarabka lángján megtáncoltatta a dohány-rudacska végét, hátradőlt és behunyta a szemét. Ahogy a régi sámánok a szent tűzbe hajolva révedeztek el, a szivarfüst benne is régi emlékeket idézett fel… Elmosolyodott, amikor Huncutra gondolt. Már elbúcsúztak egymástól, amikor rágyújtott a szivarra, s Huncut azzal a feledhetetlen mosolyával egy szívásra elkérte tőle, s a cigarettához idomult szokásával megpróbálta letüdőzni, s szegény asszony könnyezve köhögött. Amikor pár perc múlva végre szólni tudott, csak annyit mondott: majdnem olyan rossz, mint a csókod… nevettek. Nem tudta felidézni magában, hogy találkoztak-e utána még. Mi lehet vele?
S mi lehet Narával? Kint zuhogott az eső, ők ketten ruhátlanul a sátorban ültek meztelenül, formás lábait szemérmesen maga elé húzta, ő megkínálta egy szivarral, s a füsttel űzték az esőfelhőket. Az eső elment, tőle is elbúcsúzott, s őt sem látta soha többé…
Összetörjük emlékképeinket,
jelenünket…
Gondoltad volna, mennyi árnyalata van a feketének, vörösnek, aranynak és kéknek?
S új mozaikképeket rakunk össze belőlük…
- Az áldott életbe! – káromkodott a Sátán. A többi ördög félve húzta be a nyakát. A főnök ritkán szokta ennyire elveszíteni a fejét. – És a paráznaság?
Minden szem a nőstényördögre szegeződött.
- Meztelen női testbe bújva mellé feküdtem.
- És erre mit csinált?
- Betakart – sütötte le a szemét. – De aztán megjelentem neki, pár barátnőmmel és olyan csábtáncot lejtettünk, hogy még Pál apostol is elismerőleg csettintett volna. De nem. Letérdelt, imádkozott és hálát adott Istennek, hogy ilyen tökéletes mesterművet alkotott, mint a női test.
- Van még egy ügyem, aminek a végére kell járnom. Elszámolnivalóm van az Úristennel, és addig nem nyugszom, amíg meg nem vívtam ezt a háborút. Valaki egyszer azt mondta, hogy az Úristen és a gonosz között nincs közepesek útja, az ember nevét vagy a hamisak, vagy az igazak könyvébe írják be, vagy elfelejtik. Jöhet a Gomböntő. Nos, ha nincs közepesek útja, élni békében a világgal és az Úrral, akkor én most ellene mondok mind a kettőnek. Bosszút akarok állni, ki akarom élni azt a felhalmozódott gyűlöletet, ami bennem van. Tegnaptól kezdve hadiállapotban állok az Istennel. Ő üzent nekem hadat, én békében éltem volna vele. De nem hagyta. Most jöjjön a bosszú.
- Istenen?
- Talán rajta, talán magamon. Lassan eltelt az életem nagyobbik része, és még nem éltem, nem voltam boldog, vagy ha igen, akkor az vagy hazugság volt, vagy csak órákra, percekre szólt. Ha képtelen vagyok a jóra, hogy valakit boldoggá tegyek, akkor a maradék éveimben élvezni akarom az életet.
– Nagyon kérlek, most tényleg hagyd abba. Hidd el, hogy szerettelek, ahogyan most is szeretlek, s ne kérd számon rajtam, hogy mi történt már talán több mint tíz éve. Most már minden szó végzetes lehet.
- Milyen érzés volt beléhatolnod? Mit tudott adni neked, amit belőlem ki sem néztél? Hogy a combjai a derekadra? Forró volt a bőre? Lucskos volt?
Ábrám évekig nem szólt, hallgatott, eltemetett magában mindent, most azonban nem bírta türtőztetni magát, s minden haraggal, ami felgyülemlett benne az évek alatt a világgal és az asszonnyal szemben, most egyszerre kitört:
- Tudni akarod? Akkor megmondom: gyönyörű volt, a leggyönyörűbb dolog, amit valaha nőtől kaptam! Forró volt a bőre, s amikor a mellét csókoltam, akkor olyan volt, mintha áramütés ért volna. Jó íze volt a bőrének és a csókja olyan szenvedélyes, hogy szinte égetett. És nem volt formáció, mert mindig másképpen öleltük egymást, szinte birkóztunk, úgy hemperegtünk a földön. Csodálatos volt, olyan csodálatos, hogy te soha nem fogod megérteni, mert hiányzik belőled az élet.
- Válaszolj! Jobban szeretted, mint engem, kevésbé, vagy ugyanúgy? – A férfi legszívesebben azt válaszolta volna, hogy nincs joga ilyet kérdezni, miközben érezte az asszony azt várja, hogy igent mondjon neki, hogy igen, őt jobban szereti, de képtelen volt ezt kiejteni a száján.
- Szerettem őt, s azt hiszem, ha nem halt volna meg, akkor ma is együtt élnénk. Talán nem olyan boldogan, mint ahogy veled, de jó lenne. – hiteltelen volt, ahogy mondta és ebben a pillanatban halálosan gyűlölte magát, hogy nem tud jobban hazudni – Te más vagy, ahogyan más volt ő is. Nem tudom megmondani, hogy melyikőtöket szeretem, vagy szerettem jobban. Szeretlek – ennek a szónak szerintem nincs fokozása. Vagy szeretünk valakit, és akkor mindenünket, az éltünket és a halálunkat is képesek vagyunk odaadni neki, vagy nem, de az akkor nem is igazi szeretet...
Tudta, hogy be kellene mennie, odabújni a nő mellé és szeretettel, nem szenvedéllyel, átölelnie. Minden újra a régi lenne, minden jó lenne. De olyan szépek voltak a csillagok, s bár csontig hatoló hideg volt, szép volt az éjszaka.
Vajon most mi lehet a Vénusz-barlangban? Mi lehet, most az Álomlánnyal? Jó lenne azt hinni, hogy éppen most ő is kinéz az ablakon a csillagos égre, s rá… nem, nem is rá, csak a múltjára gondol, amiben egy lenge álomképként ő is feltűnik. Vajon, ő megtalálta a helyét a világban? Boldog a férjével és a gyermekével? Vajon született még egy gyermeke, esetleg egy kisfia, azóta? Biztos, az is olyan gyönyörű szép kisgyerek, mint az anyja, vagy a nővére. Mit nem adna azért, ha csak egy félórára találkozhatna vele; nem azért, hogy még egyszer átélje azt a szenvedélyes szeretkezést, amit egykor, hanem csak azért, hogy megkérdezze, hogy mi történt vele, hogy él… Nem kérne semmi mást az élettől, csak ezt a fél órát, utána bármi jöhetne. Talán nem is kellene fél óra, elég lenne pár perc is, talán még az sem kellene, hogy kettesben legyenek, akkor is megérezné a választ a kérdésére, ha csak a tömegben állnának egymás mellett néhány pillanatig… Hogy a fülébe súgná, amit azon az éjjelen nem hitt el: hogy szép és hogy szereti. Vajon, annyi év után, gondol-e még rá? Emlékezik-e rá, vagy teljesen jogosan kitörölte régi életével együtt a fejéből, s most már csak az újnak él?
Glinda felnevetett: - Azt ne hidd, hogy ez csak egy óra! Jár még hozzá használati utasítás is.
Ez ám nem elektronikus elemes vagy mit tudom én milyen csodamasina. Ezt fel kell húznod, ha azt akarod, hogy járjon. Egy felhúzás, kicsivel több, mint egy nap. Nos tudd, meg, hogy miért adom neked:
ha egy nap mégiscsak kiderülne, hogy igazam volt, s nem igaz vagy igazi az a szerelem, amit most érzel, tudom, meg akarsz majd mindent semmisíteni magad körül, fel akarsz mindent gyújtani. De azon a napon vedd elő az órát, húzd fel, s várd meg, amíg lejár. Ha még akkor is tart az indulatod, tedd azt, amit akarsz, tépd szét, égesd fel, amit csak akarsz, de a kedvemért várd meg azt az egy napot.
Ezt adom neked, kicsi Damnát. Ez az egy napot. Vigyázz rá, mert bár még sok nap lesz az életedben, de lehet, hogy az lesz a legértékesebb! Most pedig menj, vár az új életed!
Karácsonykor Ábrámnak nem volt szíve holt fát díszíteni, inkább bement a városba s megvette a legszebb gyökeres fát. Kicsi volt, de élt, mint a remény. Nem raktak rá giccses üveg vagy műanyag díszeket, csak olyat, amit maguk készítettek az ünnepre. Nem sokkal később, amikor a hó már visszahúzódott, s a szél sem volt olyan kegyetlen, amilyen csak az Alföldön tud lenni a téli szél, Ábrám elültette a fát. Ott volt mellette a lány is, s ahogy végeztek a munkával (mert kegyetlenül kemény volt a fagyos föld), elcsendesültek pár percre. Ábrám nem merte kimondani, amit gondolt, mert annyira közhelyesnek és elkoptatottnak tűnt, de legalább magában mormolta az a pár szót, ami talán ima volt, talán útrabocsátás, esetleg őspogány szertartás, hogy a fa gyökerei örökre megkösse a múltat: „Légy nagy, kicsi fa, s ahogy nősz, növekedjék a boldogságunk is, ha új hajtást hajtasz, családunknak hajtsál újabb ágat. Kösd meg gyökereiddel nyugtalanságunkat. Örökké zöld leveleid ijesszék el a rossz szellemeket, melyek mérgezik a lelket. Érintsd meg az eget, s vidd magaddal imáinkat, s harmatozd ránk a reményt. Benned jövőt ületetek.”
A tanya felé lépkedve egyfolytában ehhez csúszott vissza az agya: vállalja, vagy sem? Végén arra egyszerűsödött le a kérdés, hogy kit válasszon, melyik út helyes: az öregember, vagy az Álomlány által jelképezett. Mind a kettő tele volt valami csodálatos varázzsal, mind a kettő szeretettel fordult felé, de az egyik olyan volt, mint a nappal, a másik pedig az éjszaka. De hogyan lehet választani közöttük? Pedig kell, mert egyszerre ezen a két úton nem lehet haladni. Vagy a szeretet csendes, tiszta formáját, vagy a szenvedélyeset kell választania, de választania kell, mert ha megmarad középütt, ugyanúgy a régi életét fogja folytatni, a szürkét, a lebegőt, a semmiből semmibe vándorlót, a szürkét.
Fényképek… Felül az újabbak, s alattuk, mintha idő visszafelé folyhatna, az egyre régebbiek. Az egyik a tavalyi nyaralásukon készült, a másikon első karácsonyozásuk látható. Emlékezett, Vera valami narancsos-gesztenyés szárnyast sütött: finom volt, de zamata nem idézte a csendes éjt… És legalul Damnát egy fiatalkori képe, kicsit megfakult színekkel, s hátoldalán csak egy szó: „szeretem”. Nem volt semmi több. Talán csak magának írta oda emlékeztetőül, hogy évek múlva (soha nem jön el már ez a pillanat) vissza tudjon emlékezni arra a szerelemre, amit férje iránt érzett, talán valami ősi, tudattalan asszonyi boszorkánysággal, az írott szó erejével akarta örökkön élővé tenni ezt a szerelmet, Isten tudja csak.
Fiat iustitia, et pereat mundus -
ezért tűnik el lassan egész világunk,
nem pusztul: tűnik,
mert az igazságot kimondani legtöbbször gyávák vagyunk.
Boldog, s szinte sugárzott annak az ölelésnek a boldogságából, amivel férjét és a lánykát átkarolta, s látszott, hogy nem csak ő boldog, hanem másokat is boldoggá tesz. Hirtelen eszébe jutott a fénykép, amit az öregember házában látott: mennyire másképpen ölelte a családját ez az asszony, mint az öregember lánya. Rajtuk tényleg látszódott, hogy összetartoznak, hogy valódi szeretet köti őket össze.
- Szeretlek.
- Ne hazudj. Ezt mondd a feleségednek, ne nekem.
- Szeretlek. Tudnod kell, hogy amióta megismertem a feleségemet, soha egyetlen nőnek sem mondtam.
- Akkor inkább hazudj. Nem akarom, hogy szeress. Nem akarlak szeretni. Az csak felesleges problémákat okoz. Maradjunk abban, hogy egy jót szerelmeskedtünk és kész. Semmi érzelem. No love, no problem, tudod, ez az elvem. Megkaptam, amit akartam és kész. És neked sem volt rossz, ha jól érzem.
- A legcsodálatosabb két óra volt az életemben, amit eddig átéltem.
- Nem baj, majd megbánod, megutálsz és éled tovább a szokásos polgári életedet. Aztán eldicsekszel a haverjaidnak, hogy milyen jót szórakoztál egy kis vidéki kurvával.
- Soha. Szeretlek, soha nem tudnék rólad ilyet mondani.
- Szeretsz? Maradjunk inkább az én változatomnál. Egyszerűbb.
- Az előbb azt mondtad, hogy megkaptad, amit akartál. Ezt akartad?
- Igen. Én mindig megkapom, amit akarok és megadom, amit a másik akar. Remélem, nem panaszkodsz? Vagy akarsz még valamit?
- Akarok. Hogy szeressél. Azt, hogy velem maradj.
- Tudod jól, hogy azt nem lehet. Egy éjszaka, egy alkalom és kész. Nem kell a romantika. Te is tudod jól, hogy nem olyan nő vagyok, akinek rózsát szoktak venni. Menj már! Miért nem vagy olyan, mint a többi férfi. Gyújts rá egy cigire, ígérd meg, hogy majd felhívsz, miközben a számomat se kéred el… Rúgjál belém, csak egyet ne tegyél meg: ne szeress és ne emlékezz rám. Felejts el.
belevetette magát a vízbe, alábukott, hogy csak öt-hat méterrel arrébb törje át a víz színét. Különös volt, csak most döbbent rá, hogy egy arc mennyire megváltozik, ha víz alól bukkan elő. Pedig nem változik meg szinte semmi sem, csak a haj. A nők képesek hosszú időket tölteni a tükör előtt, rendezgetve fodraikat, hogy az minél jobban tükrözze egyéniségüket, vagy hogy valami attól eltérő képet sugározzon róluk. Annyira más, mikor az őselem, a víz simítja el a hajszálakat. Nincs már semmi rafináció, egyszerűen rásimul a koponyára, az arc és a fej formája leplezetlenül előtűnnek, azzá válik, aminek Isten megteremtette, és a lélek alakította. Lábával tempózott egyet-kettőt, hogy a lusta hullámok felett maradjon, közben a kezével hátra simította a haját, s csak ezután nyitotta ki a szemét, majd párat pislogott, hogy a homokszemcsés víztől megszabaduljon. Pontosan olyan volt, mint amikor egy újszülött pillantja meg először a világot. Régen úgy gondolták, hogy az embert a föld szülte, nem véletlen, hogy az ősi nyelvekben nőnemű szó a föld és anyának hívják. Azonban, ahogy elnézte a folyó színén áttetsző meztelen női testet, úgy érezte, a víz volt az az őselem, ami az embert szülte.
Aznap reggel is úgy állt ott, csak nézte a gyepet és a lányt, ahogy lassan belebújt könnyű, gyűrött és immár koszos nyári ruhájába, ahogy még egyszer rápillanthatott kislányos melleire. Nem bírt megszólalni, csak némán nézett a lány után, ahogy könnyű, ruganyos, táncos lépteivel, az átélt szenvedély kábulatával ellibbent az ismeretlenbe. Nem néztek egymásra, némán lesütötték szemüket, a szennyes, gyűlöletes, szégyellnivaló mégis vadítóan boldog bűn súlya alatt. Nem néztek egymásra, nem szóltak egymáshoz. Damnátnak önkéntelenül még most is el kellett mosolyodnia, amikor arra gondolt, akkor milyen gyorsan és rafináltan bújt ki a lány a melltartójából, s most pedig milyen akkurátusan vette vissza… Mintha abban, hogy hogyan kell csábosan levennie, nagyobb gyakorlata lenne, mint az öltözésben, pedig ez matematikai képtelenségnek tűnik.
Csak elváltak, befejezetlenül hagyva azt a valamit, azt a csodát, talán, szerelmet, amit aznap éjjel átéltek.
A férfi ült a padon és nem gondolt semmire, csak nézett. És a pengével játszadozva készült az öngyilkosságra. Még fél óra, talán, gondolta. S közben visszaidézte magában az elmúlt napokat, az utat, amit bejárt: a hétköznapoktól a halálkészületig…
- Ezek a fiatalok… - fordult az egyik beteg a másikhoz. – Mindig csak rohannak. Nézze meg ezt is: csak bejön és közli, hogy aki tud, az menjen vele. Nem látja, hogy nyakig gipszben vagyok?
- Bezzeg a mi időnkben… Semmi hordágy, semmi mankó, csak így egyszerűen: keljünk fel és kövessük, ha akarjuk. Semmi részvét.
- Semmi. Persze, megértem, hogy nekik is megvan a maguk baja.
- És nekünk nincs? Már hetek óta nem ettem semmi normális kosztot, odadobnak valami vackot és együk meg! Hát lehet így gyógyulni? A gyógyszerről meg nem is beszélve. Szavamra mondom, fel kéne lógatni a kórház anyagbeszerzőjét. Nem igaz, hogy legalább valami kis fájdalomcsillapítót nem tudnak szerezni valahonnan, akár a föld alól is. Soha nem fogunk így talpra állni…
Ez a féltékenység sokkal mélyebb, mint a szerelmi sértődöttség. Féltékeny volt arra, ahogy Seraf az emberekkel bánni tudott. Maga ismerte a legjobban, jobban megértette, mint a barátai, minden lépését követte. De Seraf mindenkinek megadta az álmai teljesülését, kivéve magának: mert maga a hatalmat akarta… Ha ő volt a lelkek Mozartja, maga volt Salleri mellette… az egyetlen, aki rajta kívül megértette a nagyságát. Talán még ő maga is kételkedett abban, hogy valóban angyal, néha győzedelmeskedett benne az úgymond józan ész, de maga kitartott mellette. A gyűlölete erősítette meg Serafot az elhivatottságában
Beszélt arról, hogy meg fog halni, de nem akartam belegondolni ebbe. Valahogy nem a konkrétumok maradtak meg bennem, hanem csak a végtelen nyugalom és harmónia, ahogy a halálról beszélt. Nem tudom pontosan idézni, hogy mit mondott.
Valami olyasmit, hogy nagyon fáradt és szeretne mindent abbahagyni. Hogy mindent itt hagyni. Hogy milyen hálás lenne, ha valaki megszabadítaná az életétől. De… maga is tudja, hogy Serafnak milyen morbid humora volt: panaszkodott, hogy milyen nehéz egy megbízható gyilkost találni, de már sikerült.
Mary: rendben. Barátokkal buliztam. Pia, tánc. Egyszer csak úgy éreztem, megfulladok, kimentem a kertbe. Hideg téli éjszaka volt. Megláttam egy alakot kint. Megkérdeztem, hogy nincs-e egy cigije. Seraf volt, adott. A részegek bátorságával megkérdeztem tőle, hogy fázom és nem ölelne-át? Odalépett hozzám és megkérdezte, hogy igazán akarom-e. Azt mondtam neki, hogy menjen a fenébe, vagy öleljen át és ne kérdezzen semmit, szükségem van valakire, aki átölel, szükségem vagy egy férfira, hogy érezzem a húsát.
Átölelt. Jó meleg volt. Úgy éreztem, hogy jó hozzá bújni. Átölelve egymást cigiztünk. Aztán
(Nem folytatta, már megijedtem, hogy megszakadt a kapcsolat.)
Péter: aztán?
Mary: mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm
- Üdvözlöm, jöjjön be, egy pillanat, odaég a vacsora!
És kiviharzott a konyhába. Levettem a kabátomat és keresztülmentem az előszobán, be a nappaliba… Bevallom, kemény embernek tartom magamat, elég hullát láttam már, időset, fiatalt, nőt, férfit, frisset és oszladozót, teljes választékot áttanulmányoztam már, de van valami, ami engem is kiborít: egy gyerek halála, vagy nyomora. A szoba sarkában egy kortalan kisgyermek ült tolókocsiban. A tehetetlen düh kerített hatalmába. Ilyenkor gyűlölni tudnám istent, ha létezne. De nem tudok hinni egy olyan istenben, nem tudom elfogadni egy olyan isten létezését, aki képes egy gyermeket ilyen testbe zárni: ott ült mozdulatlanul, üres szemekkel, mint aki egy másik világban van már, csak a teste maradt itt.
- Szia, - próbáltam meg köszönni neki. Legnagyobb meglepetésemre, felemelte a fejét és rám nézett.
- Már vártalak. Tudtam, hogy el fogsz jönni. Örülök, hogy te vagy az.
- Hogy mondják azt az embert, aki mások halálából él meg… Dögevő? – Fordult felém Éva álmosan, kissé filozofikus hangulatban elmélkedve létezésem értelmén.
Hajnali kettő volt, épp csak elhallgatott a mobilom. A szokásos történet, már Éva is ismerte, pedig még csak két hete, ha együtt voltunk. A mobil a legváratlanabb időpontokban szólal meg, akkor mindent dobni kell és rohanni. Akármit is csináltam éppen. Ezt persze Évi rühellte. Azt még inkább, amiért. De végtére is ilyen egy „bűnügyi tudósító” élete. Amikor szól az informátorom, mennem kell. Az újság csak első osztályú hírekért fizet. Minél fiatalabb az áldozat és minél kegyetlenebb módon ölték meg, annál többet.
Katona volt, sok embert megölt a harcokban, sok halált látott, köztük nem egy kivégzést. Nézte az arcokat és figyelte az elítéltek utolsó perceit. Hiába voltak martalócok, katonaszökevények, akiket a törvény halálra szánt, a többségük mégis férfiasan fogadta a halált, s mintha az utolsó percek hitével akarták volna jóvátenni korábbi becstelenségüket...
Életelve ez volt: `tartsd meg a rendet és a rend is megtart téged!`.
Majdnem tökéletes boldogságának csak egyetlen híja volt: a városi tömegközlekedési vállalat környéki járatainak pontatlansága. Pedig milyen szép is lett volna, ha a hivatalba is minden nap percre pontosan ugyanakkor érkezhetne be...
Más életre szánták régen. Más világ volt. Akkor még a Császár és Király uralkodott egy olyan országban, ami már a mesékben sem térhet vissza sohasem. Akkor még nem egy parasztudvaron lakott, hanem egy városi palotában, amit kicsit fellengzősen kastélynak hívtak, egy olyan városban, aminek ma már magyar neve sincs. És akkor nem egy csontos öregasszony volt, hanem legszebb lány, akit a gavallérok és a katonatisztek az utcán a szemükkel követtek...
Hosszan kúsztam-másztam a barlangban, úgy éreztem, már évek óta nem láttam a napot... Különféle emberekkel találkoztam: zsidókkal, akik a deportálás elől menekültek el, s várták, hogy újra szabadok lehessenek már elvitt szeretteikkel... Rákóczi kurucaival, akik a nagyságos fejeledelem visszatértét várták. Amikor az özveggyel találkoztam, még nem tudtam, hogy az az utolsó előtti terem...
A vad ölelkezésben leszaggatták egymásról a ruhát, egymás húsát tépték, már nem volt gravitáció, se más fizikai törvény, csak a tűz, amiben égtek. A férfi szétfeszítette a nő karjait, a szerelemben szinte keresztre feszítették egymást, majd belefulladtak a csókokba, alig érthetően, sodorva a lélegzetben a szavakat, annyit mondott a nőnek:
- Szeretlek...
Furcsa érzés ezt végiggondolni. Utoljára. Furcsa íze volt a szónak. Egyszerre fáj, hogy valami véget ér, valami, ami eddig az életem volt s egyszerre szabadít fel ez a szó: utoljára. Újra fiatalnak érzem magam, hív a régi életem. A szerelem. A szabadság. Még ha nem is tudom, hogy kivel...
1) nem tudom, mikor álmodom, és mikor vagyok ébren. Egyedül azzal tudok védekezni, hogy az álmokban mindig van valami logikátlanság, s mert én álmodom, a vágyaim könnyebben teljesülnek. Következtetés: ezekre kell figyelnem, ezeket kell tesztelnem, s ha ügyes vagyok, még egyszer nem tud becsapni ezzel a módszerrel. Ha egyszer úgy mennek a dolgok, ahogy szeretném, akkor jobb, ha megpróbálok felébredni és egy kis mosolyt rajzolt a bekezdés végére.
2) álmomban kárt okozok magamban de ez még nem biztos. Lehet, hogy csak fel akar őrölni, de sohasem zárható ki, hogy így is ártani tud nekem...
- Azt mondtad, hogy lépjek túl rajta, hogy temessem el. Én megpróbáltam, most mégis kérdezel. Miért?
- Mert meg akarlak ismerni. Hogy miért ment tönkre az előző kapcsolatod. Hogy mi volt a hiba. Hogy mi ki tudjuk kerülni.
- No jó, akkor most az egyszer beszélek róla. Mert szeretném, ha megértenéd, hogy az sohasem fog megismétlődni. Mert te más vagy. Mert teljesen más a kapcsolatunk...
6. Tavasz, szerelem, kávésbögre

És az idő, mint olyan megszűnt létezni. Csak a pillanatok és az órák, amikor együtt voltak. Néha munka közben váltottak egy-két e-mailt, ha a folyosón összefutottak, egymásra pillantottak és ha már nagyon hiányzott a másik, lementek a lépcsőfordulóba, ahol valóban kettesben lehettek, hiszen a lépcsőt használni a XXI. században már valóban mindenki lusta.
Boldogok voltak, nem múlt, és nem jövő, hanem jelen időben.
Nem volt bennük az a görcsös ragaszkodás, ami az időben élő, önző szerelmesekre jellemző, nem akartak minden egyes percet együtt tölteni, ha egyedül is mentek el valahova, tudták, a másikhoz térnek meg utána. Mintha Paxa a másikban is megtalálta volna azt a békét, amit eddig egyedül kellett megélnie.
Racionális döntés volt, hogy a férfi lakásába költözött, hiszen az volt a nagyobb. Nem kellett hozzá csak néhány nap, hogy női apróságaival, könyveivel, egy-két bútorával otthonosabbá tegye, hogy ne csak közös, hanem az ő otthona is legyen. A férfi beletörődő mosollyal vette tudomásul, hogy az interregnum után újra egy nő keze igazítsa el a dolgokat otthonában és életében. Mert ez az élet végre élet volt, nem csak létezés, nem később tévedésnek bizonyult vakhit, mint az előző házassága volt.
Kettejük eddigi élete, ahogy a bútorok, a könyvek és a háztartás ezer aprósága, összeadódtak, s a kettőből valami új, eddig nem tapasztalt született. A könyveket, amiket eddig egyedül olvastak, most odaadták a másiknak is, eddigi kedvenc zenéiket közösen hallgatták esténként, s napról napra egyre otthonosabban mozogtak a másik világában.

De a legszebb szertartás az volt, amikor a beköltözés napján Paxa egy selyempapírba csomagolt ajándékot adott át a férfinak: két egyforma kávésbögrét. Nem kellett magyaráznia a jelentését, a titkos együvé tartozást, hogy már mindegy, hogy a tiéd vagy az enyém, nyugodtan összekeverhetjük, mert már egyek vagyunk.
- Bocs, nincs szépen becsomagolva, s romantikusabb körülmények között szerettem volna átadni, nem így gyűrött papírban...
Az igaznak,
a hűnek, ki örökké társ ezer vészen át
annak, ki reménnyel fekszik, s erővel ébred,
annak, ki sorsában csodát hordozott,
s annak, ki elvarázsoltan látja a világot.
A jóknak s a gyengének, kik járják az élet útjait...
Körbenéztem. Mindenfele könyvespolcok, tematikusan rendezve: „szerelem”, „család”, „siker”, „gazdagság”, „lelki béke”, „extrém kívánságok”… A polcokon mint könyvek az egyes boldogságok. Azonban nem bírtam ellenállni a kíváncsiságnak és inkább (bevallom, tapintatlanul) a boltosék beszélgetését hallgattam ki...
1. találkozás

A fiatalember kinyitotta az ajtót és belépett a lakásába. Egy öregember ült a díványon. Felállt és udvariasan bemutatkozott:
- Jó estét kívánok, X. Y. vagyok.
- Minő érdekes véletlen! Én is X.Y. vagyok.
- Nem véletlen. Én maga vagyok, csak kicsit öregebben. Egész pontosan: olyan öreg vagyok, hogy csak pár percem van hátra az életből.
- Tessék? Lehetne egy kicsit bővebben?
- Természetesen, de sietnem kell, mert mindjárt lejár az időm. Szóval leéltem az egész életemet, tisztességesen, becsületesen. Tegnap este megjelent nálam a Halál Angyala és közölte, hogy egy nap múlva értem jön, de mert olyan jó ember voltam, még itt az életben teljesíti egy kívánságomat.
- És azt kérte, hogy találkozhasson velem, bocsánat, saját fiatalkori önmagával?
- Igen. Tudja, elgondolkoztam. Egész életemben jó voltam, becsületes, soha nem csináltam semmi rosszat, még a villamoson sem blicceltem… És rájöttem, hogy milyen unalmas volt az egész. Mintha nem is éltem volna.
- Nem hiszek magának.
- Ha szabad kérnem, tegeződjünk. Végtére is, elég közel állunk egymáshoz.
- Rendben. Akkor nem hiszek neked.
- Számítottam erre. Kérlek, nyúlj be a kabátzsebedbe. Egy füves cigi van benne. A barátaidtól kaptad, nem akartad meggyújtani, azt tervezted, hogy majd itthon kidobod, és azt mondod nekik, hogy elszívtad, de nem jött be. Első lépésnek megteszi, ha elszívod. Aztán majd jöhetnek az egyéb gazemberségek.
- Egy csudát! Azt akarod, hogy rontsam el az életemet, adjam fel az erkölcsi elveimet, csak azért, hogy maga elégedettebb legyél életednek az utolsó napján?
- Leköteleznél. Tudod milyen rossz úgy meghalni, hogy előtte nem is éltél?
- A francokat! Nézzed! – és megfogta a füves cigit és lehúzta a WC-ben. – Most mit lépsz?
- Nem baj, van más lehetőség is… Ott van a mennyasszonyod… Nem unalmas, hogy elveszed és hűségesen leéled mellette az életed?
- Szeretem és így fogok tenni.
- Semmi megcsalás, lemondanál a gruppen és a swinger édes ízéről?
- Le! És ha még sokat piszkálsz, megígérem, hogy ezentúl csak magyar művészfilmeket nézek meg a moziban!
- Jaj ne! Ennyire nem lehetsz gonosz! Képes lennél lemondani az élet megannyi apró öröméről, csak azért, hogy ellentmondjál egy öregembernek!?
- Természetesen! Csak azért, mert öregebb vagy és én, nem fogsz parancsolni nekem!
- Pedig annyi szép dolog várna még az életben! Gondolj az ellopott bankjegyek édes susogására, a felszarvazott férjek mulya pillantására, a kidobott szeretők csalódott arcára, a gyilkolás édes örömére…
- Most aztán tűnés! Ha egy perc múlva is itt leszel, nem állok jót magamért…
- Egy kis verés? Nem olyan nagy bűn, de azért…
- Vedd tudomásul, hogy mentateát főzök magunknak!
- Jaj, ne! Ennyire nem lehetsz önző! Legalább azt ígérd meg, hogy ha a feleséged elutazik az anyósodhoz, majd belepillantasz a pornócsatornába!
- TŰNÉS!

2. találkozás

Az öregember kinyitotta az ajtót és belépett a lakásába. Egy zavart fiatalember várta.
- Bocsásson meg, talán emlékszik rám, tegnap este már voltam itt… a Halál Angyala vagyok.
- Persze, Isten hozta.
- Köszönöm. Tudja valami végzetes félreértés történt. – elővett egy dossziét, és idegesen lapozgatta, közben idegesen rezegtette szárnyait. – Higgye el, évezredek óta vagyok a szakmában, de még ilyen nem történt velem...
Ebben az írásomban tisztelegni akartam b. Temesvári Pelbárt előtt, aki szerintem a középkori skolasztikus irodalom csúcsát képviseli: felépítése, hosszadalmas körmondatai a középkort képviselik, de gondolatai, megfigyelései szinte a XX. század lélektani megfigyeléseit idézik. Művei közül mai szemmel talán a Példázatok a leginkább élvezhetők a mai olvasóknak, ennek stílusát vettem alapul ezen írásomhoz.
- A Leumi Bankot nem fogadták el? Jól értettem?
- Igen, jól. Groteszk nem?
- Igen, mintha nálunk az OTP vagy az MNB papírjait nem fogadnák el.
- Valahogy úgy. De Izrael nem hétköznapi föld, ott más törvények uralkodnak. A logika szabályai ott nem érvényesek, vagy igen, de pont ellenkezőleg. Talán pont ezért „szent” föld, mert ott nem a normál világ szabályai érvényesek...
Erdély, Erdély,
suttogtam magamban,
vággyal ízlelve a szót,

Erdély, Erdély,
vágy, álom és a múlt:
vetett már az idő ősz hajszálakat,
s ért belőle visszatérésvágy...
Megállt a szél Késmárk felett:
nincs háború,
sem üldözés,
sem romantikába hajló bujdosás,
nincs, aki fusson,
nincs honnan,
s hová:
hisz mindenhol ugyanazt leli...
- Persze tudom, ez maguknak csak giccses emlékek, a régi idők hazugsága, propaganda – nekünk viszont akkor ez volt az élet értelme. Volt már Erdélyben fiatalember?
- Igen, utoljára ’89-ben, a forradalom idején. Arad, Temesvár.
- És akkor tényleg úgy ünnepeltek az emberek, ahogy a TV-ben mutatták?
- TV-t nem tudtam nézni azokban a napokban, de igen. Mindenki boldog és felszabadult volt.
- Akkor azt hiszem, valami hasonlót, ha nem is akkorát élhetett át, mint mi azokban a napokban. De nem untatom?
- Nem, dehogyis! Meséljen még, mi történt utána!
Siratunk valamit, amit nem ismertünk.
Siratunk valamit, amiről még a történelemkönyvekből sem lenne szabad tudnunk, mert arra ítéltettünk, hogy nem szabad megtanulnunk saját szánkban alvadó vérünk hánytató keserűségének ízét.
Arra ítéltettünk, nem tudni hol és mikor, hogy nekünk csak a más fájdalma fájhat, hogy a sajátunk sohasem.
Mégis fáj, s nem tudjuk miért...
2010.04.05 | Rozványi Dávid | Kategória: Történetek
Téli éjszaka volt, talán nem sokkal éjfél után. Egyedül ültem a kupéban. Már órák óta kattogott alattam a szerelvény, kint teljes sötétség, s a vonat kattogásán és a szél zúgásán kívül minden zajt elnyelt a hó. Majd leragadt a szemem az álmosságtól, de a már említett utazóközönség miatt nem akaródzott elaludnom. Megpróbáltam olvasni, az egyik cigaretta után gyújtottam rá a másikra, s közben arra kellett gondolnom, hogy az egész életem olyan, mint ez az utazás: a nagy semmi közepén megyek az egyik semmiből a másikba. Persze lehet, hogy csak utólag képzelem bele, hogy ezt gondoltam. Mindegy...
2010.04.04 | Rozványi Dávid | Kategória: Történetek
Tudta, senki sem jár éjszaka az úton, s ha mégis, biztos nem vizsgálná meg, mi is az az úttól távolabb lévő sötét folt. Egyszer régen hallotta, hogy a jeges tengervízben nagyjából negyedóráig lehet életben maradni. Minden perc drága, ki kell szabadulni a kocsiból, meg kell tudnia, hol van, jeleznie kell, hátha valaki meglátja és főleg: meleg kell.
Bár bal kezébe kezdett visszatérni az élet, idegtépő fájdalom adta jelezte, de tudta, nincs ideje megvárni, amíg újra használhatóvá válik...
Ajánlott oldalak