Carissima Fidelissima 24 - téli utak - a vers, mit nem olvastál

Szeretem a karácsony-ízű
decembert Veled,
mindegyik csodaszép,
tudod, mint mosolyod, mesét ígér.
Boldog voltam,
hogy az orvos kése csak vágott,
de nem sebzett,
hogy felhívtál,
hisz tudtad, érted az aggodalom éget,
s mint tündér-csengők
nevetett a hangod.
Hogy sütit és italt hoztál nekem,
ünnepelni visszatértedet.
Meséltél a medálról s a csészéről,
mit adtam Neked,
hogy bár nem mondod kincset jelent.
Csúf december, rút december,
latyakos hó fedi a tájat,
de a kocsi kettőnkkel száll,
első és utolsó íze volt a napnak,
könnyű volt minden szavad,
arany rejlett mindnek mélyén,
nem volt fontosabb,
mint a sok butaság,
miről szó esett.
Szerettem a várost,
melyre a turul vigyáz,
szerettem sétálni melletted,
rácsodálkozni szépségedre,
poharadból forralt bort inni,
kenyérlángost veled elfelezni.
Adventi öröm voltál nekem.
És jött a nevezetes 12-12-12
12 óra 30 perckor,
üres irodába bújtunk,
mint szilveszterkor néztük az órát,
hogy jöjjön el a nevezetes perc,
mikor születésnapi
pezsgőmmel koccintunk,
tudva, rossz idők jönnek,
de bármi is lesz,
szívünkben a másiknak mindig lesz helye.
Szerettem a mézeskalács mókust,
mit lányoddal sütöttél nekem.
Nevettem, mikor hátulról rám ijesztettél,
de túljártam eszeden,
s gyors mozdulattal átöleltelek.
És még egyszer, talán utoljára,
kettőnké volt az út,
már tudtuk, rajtam az ítélet,
Karácsonyra fordult a naptár ideje,
ez volt kettőnk ünnepe.
Ajándékul kaptam Tőled angyal,
tudom, vigyáz majd reám,
mesét, gyerekrajz fantáziát,
s egy díszt, mely őrzi kezed nyomát,
hogy ünnepem teljes legyen.
És szerettem,
hogy még az utolsó percekben
játék-durcásan szidtál,
hogy miért köszönök mindent Neked,
de végül Te mondtad:
„köszönöm a mai napot”.
S nevettél: „Nekem szabad köszönnöm!”
És így ért véget az év,
mikor újra visszatértél,
s elvesztettelek.