Carissima Fidelissima 20 - egy barátság krónikája (2012. nyár)

A költő mondta egyszer,
mikor a rák szorongatta torkát:
„Hozzám már hűtlen lettek a szavak”
- ezt érzem én.
A szavak csalfán elhagytak engem is.
Egy éven át, míg távol voltál,
a reménytelenség bikái szorongattak engem,
neved volt a legkitartóbb ima,
éjjel és nappal ezzel kezdtem,
s végeztem mindig, ha Istenhez szóltam,
hogy visszatérj hozzám
s Veled a Rend, 
a jó és igaz élet.
Makacs hittel hittem, hogy visszatérsz,
nem számított a valóság, a ráció,
ahogy barátaim lemondóan néztek
mikor Neved kimondtam,
nem számított az sem,
hogy már Te sem hittél,
talán nem is akartad, hogy visszatérj,
csak az, hogy tudtam,
Nélküled nem vagyok ép és egész.




Nem számított,
hogy amikor találkoztunk,
veszekedtünk, martuk egymást,
hiszen tudtam:
a Csoda Benned él.
Éjjel, mikor lehunytam szemem,
Érted is szállt imám,
ha folyón mentem át,
arra gondoltam, a túlparton Te vársz.
A bonbont, amit majd év előtt adtál,
asztalomon tartottam,
ünnepre várva
s előre ízleltem tőled kapott
születésnapi szivarom.
Fogyott a remény,
fojtogatott a reménytelenség…
S eljött a nap,
mikor azt mondtam elég,
minden végetért,
ha nem hallgat meg Isten,
üres lettem,
nekem már mindegy, 
csak Neked jó legyen.
És azon a napon megtörtént a csoda:
megjött a hír, hogy visszatérsz.
Jöttek az idegőrlő hetek,
lassan őröltek a hivatal malmai,
jó hírekre hiób-hírek érkeztek,
hinni már régen nem mertem,
csak lelkem mélyén vártam az ünnepet,
kimondani nem mertem sosem.
S eljött a nap,
másnak unalmas kedd,
szürke, mint az élet,
de én tudtam, hogy ez a reggel 
az a reggel lesz.
Volt egy órám, még előtted reggel.
Elővettem a hónapok óta pihenő kávéfőzőt,
a maradék kávét, régóta várt reád,
s megfőztem Neked.
Mert tudom, a világ rendje ez.
És megjöttél,
s ahogy számítottam rá,
egész nap veszekedtél
(talán pont ez hiányzott nekem?),
mégis:
amikor hazaindultál, rám mosolyogtál…
És ez volt,
mikor az álmom teljesült.
Már nem mondom Neked,
hogy szeretlek,
mert már másnak mondtam,
ahogy Neked sosem,
már nem remélek,
hisz újra jönnek sötét fellegek,
nem tudom, meddig tart,
hogy itt vagy velem,
de hiszem és remélem,
hogy amit adsz nekem
szép és örök…
De ott a kérdés:
amit adnék Neked, nem kell,
menekülsz előle,
akkor mégis:
mi az, mit Neked adhatok,
amiért majd mindennap rám mosolyogsz?
Miért van, hogy úgy érzem, vádolsz,
s miért érzel vádat
Te is minden szavamban?
Miért bánt jobban a Te vádad,
mint más emberé?
Lehet, hogy csak egy pillanat,
míg minden nap itt vagy velem,
lehet, hogy csak mellettem vagy,
nem velem,
mégis ez a pillanat ad erőt:
talán nem is az, ami vagy,
a hús-vér nő,
akit mindenki lát,
inkább, a Csoda, mit titokban,
talán még Te sem tudod,
de Benned él;
hogy az igazság, a jó örök,
hogy Istené mindig az utolsó szó
ebben hiszek.
Örökre.