Carissima Fidelissima 19 - egy barátság krónikája (2012. tavasz)

Itt vagy nekem Te,
néha álom, néha hit csupán,
hús-vér nő,
hordozod a szépséget,
igaz voltodat,
s kicsinyes hibáid.
Néha nem vagy több,
mint egy mosoly,
mellyel már másra mosolyogsz,
egy tükörkép a folyosó ablaküvegén,
egy türelmetlen fejrázás, 
ha cigizni hívlak.
Néha nem vagy más,
csak egy emlék,
a múltba rejtett aranykincs,
valami, ami volt, 
de már nincs és nem is lesz talán.
Néha csak kegyetlenségedet érzem,
ahogy mások előtt megalázol,
(közben talán észre sem veszed)
s vagy még élvezed is talán,
s ilyenkor elgondolkozom:
Te vagy még az, 
ki minden vészben mellettem állt?
Egymásnak mondtuk egykor: „örökké”?
Melyik igazi arcod:
a kicsinyes, szürke nő,
vagy a hős, a megtestesült szépség,
minden vihart szelíd mosollyal megtörő,
ki voltál sok éven át,
akihez csak a legszebb zene,
legszebb vers illik?
Néha szinte szívemből gyűlöllek,
kiszakítanálak magamból,
közben tudom, 
ezzel énem jobbik része veszne.
Mégis: szeretem 
a szürke ideges hétköznapok között 
a közös ünnepeket,
melyre készültem, s készültél Te is.
A névnapod és az ismert születésnapod,
hogy ki tudtam találni,
minek örül szíved,
hogy amit adtam, örök,
szeretem,
ahogy egy pillanatra
szívedhez szorítottad ajándékaim,
s hogy furcsa barátságunk emléke
lassan családi kincs lesz.
Egy csésze
és kávéskanál.
Másnak semmiség,
Te ismered értékét.
Közben az idő kereke
sorsokat törve szét halad,
s eljött a nap,
mikor még távolabb kerültem Tőled.
Új „utolsó nap”,
újra „utoljára” főztem kávét Neked,
egy új „utolsó cigi”, új költözés,
új lemondás,
úgy éreztem,
most végleg engedlek el.
S rá egy hétre jött születésnapom,
s odaadtad ajándékaid,
köztük egy apró szivar,
s mikor odaadtad, ezt mondtad:
amikor újra közelebb leszek, elszívhatod.
S a remény,
a gyűlölt, 
a sokszor eltűnő,
megcsaló,
sorsomat kinevető,
újra él.
S reggelente,
a nyárérlelő tavaszban,
a hegy, mit nem láttál sosem,
újra mosolyog felém.