Őrzöm összetört jelenünk
pillanatképeit.
Ahogy egy nap azt mondod,
szokjunk le együtt a cigiről,
mert jutányos áron kezel
a „biorezonancia”,
megrendültem, mert tudtam,
valami örökre véget ér,
hiszen nem cigizünk együtt többé,
egy titkos szertartással,
mi nekem Te vagy, kevesebb lettem én.
És amikor kolleganőnk távollétedben dicsérte hangodat,
hogy milyen kellemes,
olyan büszke voltam,
mintha az én kincsem lenne csak,
pedig mint a napfény mindenkié,
sohasem enyém.
Emlékszel, egyszer kávéfőzés közben,
rámtört az érzés, hogy szeretlek,
s hátulról átöleltelek,
összehúztad magad, nevetve, s kérdezted:
„Szegény ártatlan nőt, minek kínozni így?”
És boldog voltam,
mikor aggódtál köhögésem miatt,
s nevettünk,
mikor együtt darazsat kergettünk.
Szerettem készülni Veled a leszokásra,
boldog voltam,
hogy utolsó cigizőtársad lehettem,
szerettem, a doktornál hallani,
hogy nála voltál délután s beharangoztál
- ne nevess ki, de örültem,
hogy rólam beszéltek ajkaid.
És örültem, mikor te már voltál,
én csak készültem,
s felhívtál, s elmondtad, milyen volt.
Még azt is szeretem,
mikor „örökre” összeveszel velem,
megráznál, megfojtanál,
mikor azt mondod,
gyermek-dacosan:
nem is vagyunk barátok,
s komolyan gondolod,
mégis, pár óra, pár nap,
és lelkedben újra ott vagyok.
Szeretem, bár nem vártam volna el,
hogy bocsánatot kérsz a bántásokért,
mikor arról beszélsz,
hogy csak rám tudod borítani fájdalmadat.
És ugye tudod,
hogy szívemben helyed örök,
még akkor is,
ha jelenünk széttörik?