Carissima Fidelissima 17 - egy barátság krónikája (18. 2012. tél

Van egy hegy,
mit nem láttál sosem,
van egy hegy,
hol mindig Rád gondolok,
amit egyszer megmutatnék Neked,
ha a villamos arra jár,
az újságot félre teszem,
s Érted imádkozom.
Más nem tudja,
csak én,
ezen a hegyen Isten lakik,
lenéz,
s talán figyel rám.
Annyi ima szállt a hegy felé,
annyi Érted,
annyi holt remény,
annyi konok akarat,
annyi visszhangtalan ima.
Néha úgy érzem,
nem ér véget a tél,
hogy nem lesz jobb sosem,
hogy nincs miért,
hogy jobb lenne abbahagyni,
a hang elhal,
a lélek kihal,
s nincs több mosolyod felém.
Hát ennyi volt,
vége.
Nem felejtem azt az augusztusi éjt,
mikor megaláztál,
a napot,
mikor kiabáltál
és versemet a szemétbe dobtad,
s vele annyi szép reményt,
nem felejtem a novemberi napot,
hogy mikor szükségem lett volna Rád,
magamra hagytál,
nem felejtem névnapom,
mikor egész nap vártam hívásod,
s a telefon néma maradt.
Már nem ragyog mosolyod, ha meglátsz,
el akarom felejteni,
hogy voltak szép pillanataink,
rosszkedved telében mind megfagyott.
Hát ennyi volt, nincs tovább,
a hegy Rád hiába vár,
s hamarosan már nem nézek fel,
ha arra visz, utam.
És mégis…
Bár tudom, minden véget ér,
nincs tovább,
de amikor kirándulni mész,
hóvirág nyílik utadon,
lefotózod,
elküldöd nekem:
Mégis, tudom,
szeretsz.