Nem perelek, s nem veszekszem többet
Istennel és Veled,
túl vagyok már a miérteken,
túl vagyok már az éjszaka
álmatlan forgatott kérdésein.
Csak elfogadom, hogy vagy,
hogy van Úr felettünk,
nem kérdezem,
mit miért tesztek, s miért nem.
Elfogadom, hogy vagytok,
s szívetek csak törtrészben enyém,
hogy nem számít Nektek,
merre visz utam.
Szembenéztem mindezzel,
s úgy döntöttem: lázadok.
Lázadok a Rend ellen,
mit nekem megszabtatok,
szóval, tettel,
azzal, hogy léteztek egyáltalán.
Lázadok őrülten,
őrültebben, mint eddig bármikor,
törvényetek üres szó lesz nekem.
Új világokra török,
új világra, mely végre befogad,
s magához ölel.
Tannhausert nem hívja már,
zarándokkórus,
nem virágzik ki többet a bot.
Keresni fogom eddig tagadott énem,
ha a világ, melyre vágytam, kitaszít,
a barlang mélye hív,
a meleg helyett a tűz,
szeretet helyett szerelmet akarok!
Kihívlak, Uram,
szállj szembe vélem!
Van-e még csodád nekem,
hogy legyőzze konokságomat?
Perellek, Uram,
szállj szembe vélem!
Törvényed volt az utam,
ha harcoltam, hát Érted keltem harcra,
ellenségemnek mindig nyitva volt kezem,
művem művednek része volt,
aki kért, üres kézzel nem engedtem el.
Most mégis, Uram,
magamra hagysz,
hülyére vettél
s én hagytam, hogy rászedj.
Mert üressé vált a világ,
üveggolyók jó hírével fizetsz ki engem,
ha szólok Hozzád,
a szó visszahull, s fojtogat.
Szállj perbe velem,
sorold el bűneim!
Legyél vádlóm,
de tudom,
Igazságod lesz védelmezőm.
Mégis:
ég a két tűz, s tudom, bármit teszek,
tagadlak, harcolok ellened,
Ti bár magamra hagytok,
megmaradtok sorsom hátterének.
Mégis tudom,
messze sorsom felett
Te mozdulatlan ott maradsz,
büntetsz, versz, üldözöl,
de vagy.
És tudom, hogy Te ember,
esendő és gyenge,
de nekem Isten arca,
Te is megmaradsz.
Az „örökké” belém ég.
2011. november 18.
Neked csak egy nap,
nekem a lázadásé,
énem jobbik felének haláláé.
Azóta nem küldök
napi mosolyt Neked.
Egy héttel később,
feszült voltál,
de mert szent a szavad,
nem csak nekem, Neked is,
elkísérhettelek.
Magamban már egy hete döntöttem,
lázadok,
de vártam, hogy elmondjam Neked,
hogy már nem bírom tovább,
hogy lent délen egy asszony vár,
szerelemmel, szeretettel,
kávéval, mézzel,
csókkal, öleléssel,
mindennel, ami úgy hiányzik.
Várja, hogy egymásé legyünk -
vártam, hogy elmondjam Neked,
mert Tőled egy szó, egy mosoly,
egy apró puszi elég lett volna,
hogy visszalépjek,
s megmaradjak régi utamon.
Fáradt voltál, ideges,
s mikor ostoroztak a szavak,
mondd el, mit akarsz,
belém fagyott minden gondolat.
S tudtam,
az asszony nem hiába vár,
s vártam a feketeneműt.
És mégis:
pereghetnek
a téli s a nyári éjek,
tehet bármit,
ki gyűlöl minket,
a szó: „örökké”
ajkadon igaz.
Előled,
s Isten elől
elfutni nem lehet.