Sokszor kérdezem magamtól,
ki és mi vagy nekem?
Miért sodort mellém az élet,
miért vagy olyan fontos nekem?
Ha megpróbálom kimondani,
sánták, suták a szavak.
Tudom, a Rend forrása vagy,
ha mellettem állsz, tudom,
mi a helyes és igaz.
Maga vagy a csoda,
még ha tudom is,
ez a csoda nem az enyém,
s már alig vagyok részese.
Néha úgy érzem,
szeretet-morzsáidért
élni érdemes,
máskor futnék Előled,
ahogy Jákob küzdötte Istenét.
Szeretet-morzsák,
egy mosoly,
egy cigi,
néha-néha, talán havonta egyszer
kísérlek haza,
de a legtöbbször csak fekete némaság.
Örök várakozás.
Fáj, amikor látom,
hogy tör Téged a sors keze,
fáj, hogy kinyújtott kezem
észre nem veszed,
sőt, ellököd.
Gyűlölöm, ahogy falakat emelsz
magad köré,
hogy terhedet, fájdalmad,
nem könnyíthetem
Fáj, amikor azt mondod nekem,
az egész világon csak én zavarlak,
hogy ezért kerülsz jobban, mint másokat.
Amikor havonta
csak egyszer beszélhetek Veled,
s akkor is azt mondod,
csak azért,
mert rossz napodat tovább nem ronthatom.
Egykedvűen hallgattál a metrón,
a vonat már indult,
cigizni nem volt idő,
ahogy leültünk a kupéban,
szigorúan mondtad,
tíz percet kapok.
Mégis: lassan olvadt a jégpáncél szívedről.
Megnyíltál, Meríba lettél,
aztán rám szóltál,
szálljak le azonnal.
Budafokon szóltál rám,
elég volt, mehetek,
egyedül voltam,
mosolyod egy pillanatra az ablakban,
fáradt, mintha csak örülnél, hogy letudsz,
kezed mintha intett volna felém,
(a sok „mintha” fojtogat)
vonatod tovatűnt.
Egyedül voltam,
testben lélekben is.
Fél óráig mérlegeltem a sorsot,
fél óra volt, míg jött a vonatom,
s kicsit félve SMS-t írtam Neked,
hogy már én is úton vagyok.
Dobbant a szívem,
mikor visszahívtál,
dobbant a szívem,
hogy nevetett a hangod,
szavaid, miket mondtál,
örök kincseim.
Titkok, másnak talán semmit sem mond,
de még le sem írom őket,
szívemben őrzöm.
A szeretet gyakran téved a szavakban,
de mindig igaz a szívekben.
Szeretek minden pillanatot,
amikor a közelemben vagy.
Szeretem a szívdobbanást,
amikor neved a telefonon
vagy az e-mail-en megjelenik.
Szerettem,
amikor reggel kávét raktam fel,
s nem volt időm megvárni, míg lefő,
Te osztottad szét,
de benne hagytad,
az enyémet s magadét,
hogy hátha így meleg marad, míg jövök.
Azóta, ha reggel kávét főzök,
addig nem kóstolom,
míg meg nem érkezel.
Nem látlak, csak tudom,
lélekben Veled iszom.
Nincsenek szavak, tettek is alig,
mégis a szürkeségben
ezért élni érdemes.
Szóval tetszett!
Gratulálok.