Gyűlölöm,
hogy nem tudlak nem szeretni,
nem tudok előled elfutni,
mert bárhová, bárkihez megyek,
ott vagy velem,
ahogy Jónás futotta Istenét.
Gyűlölhetlek, de úgyis hiába.
Nincs ember,
ki Téged gyűlölni tudna.
Nem engedsz el,
mosolyod és szíved fogva tart,
akaratod ellen,
talán akaratom ellen.
Nem mondtam még Neked,
hogy mosolyod a világon a legszebb.
Tudom, nem enyém,
pazarlóan adod a világnak,
mint Nap a fényét.
Mégis;
ha rám mosolyogsz, boldog vagyok.
Mégis:
csak ebben a fogságban vagyok
boldog és szabad.
Erec Irsa Te vagy nekem.
Neked tudom, butaság,
ahogy másnak is,
ahogy örülök,
hogy együtt cigizünk,
hogy e-mailt írsz nekem,
ha elkísérhetlek a villamosig,
repülök.
S ha tudnád, hogy gyűlölöm magam,
amikor nem velem cigizel,
gyűlölöm,
hogy hiányzol nekem.
Szeretek Veled még összeveszni is,
szeretem, ahogy örülsz
az apró béke-jeleknek,
pedig csak egy rágó,
óvatosan kezedbe csúsztatom.
És szeretem béke-jeleid,
a csoki golyót,
(megenni azóta sem merem,
őrzi asztalom)
amit egy összeveszés után hoztál nekem.
Fáj, ha látom, hogy rossz Neked,
hogy őröl a sok szürke hétköznap,
fáj, hogy nem tehetek semmit.
Szerettem a 47-es villamost,
egy péntek délután,
azt mondtad csak két megálló,
aztán több, egyre több,
megszűnt körülöttem a világ,
csak Te voltál, semmi más.
Szerettem, hogy amikor végül leszálltunk,
s elmentél,
nem tudtam hol vagyok,
csak azt, hogy jó volt Veled.
Szeretem az elváláskor
búcsúmosolyod.
„Az életből csak ennyi fény maradt”:
két cigi,
hogy elmosolyodj, egy e-mail reggelente
(bár tudom, inkább bosszús leszel),
hogy kávét főzök Neked,
hogy ez várjon először,
gőzölgő kávé, újság, s tiszta csésze,
nem a sok buta munka-irat.
Szeretem azt is, amiről nem tudsz,
mégis, Te vagy nekem:
hogy napközben kiszököm,
s a templomban Érted imádkozom.
A könyvből,
a Könyvből minden este
Neked, érted olvasott fejezet,
hiszem, ha befejezem,
újra velem leszel.
Talán nem tudom elmondani
Neked sohasem,
mit jelentett nekem,
hogy Szentendre után
hazavihettelek.
Morogtál, morcos voltál,
de amikor azt mondtad,
elvihetlek,
s mellém ültél a kocsiban,
fénybe öltözött minden.
Pedig tudtad: lebukhatsz,
pedig tudtam: lebukhatok.
Mégis, valld be,
jó néha egy kicsit őrültnek lenni,
nem törődve semmivel.
Szerettem, ahogy soroltad
életed sok apró részletét,
hol szoktál megállni s
kikkel találkozol.
Szerettem, hogy Irsáról beszélhettem,
a házról, ami Rád vár, ami a Tied.
Szerettem, hogy amikor célhoz értünk,
nem törődtél azzal,
ki mit lát meg, s mit nem,
a sok arra járó ismerős dacára,
egy cigire még volt időd.
Szerettem a Túró Rudit és a rágót,
amit hazaútra adtál nekem.
Gyűlölöm a megpróbáltatásaid,
gyűlölöm magam,
hogy nem segíthetek.
És igen, fáj és gyűlölöm magam,
hogy mindig akkor és azzal bántalak,
ami nekem szeretetből fakad.
Pedig pont azt szeretem Benned:
más, több vagy, mint én,
szeretetem sebez.
Talán nekem is butaság:
mégis,
egy kerek, kis világ vagy nekem.