Carissima Fidelissima 11. - egy barátság krónikája (2011. július

Este hívtak fel,
hogy költöznöm kell másnap,
gyűlöltem a telefont,
húztam volna az időt bármi áron,
de tudtam: hiába.
Reggel rendbe raktam asztalom,
elmostam a kávéscsészéket,
nagy gonddal,
ahogy a kis herceg is tette vulkánjaival,
kávét főztem,
s a kávé mellé
egy kis papír szívecskét raktam asztalodra,
(örültem,
hogy nem nevettél idétlenségemen)
semmi különös,
napok óta hajtogattam,
kedvenc cigid papírjából.
De nem vettem virágot,
vagy más búcsúajándékot Neked,
mert tudom, a búcsú csak időre,
nem örökre szól.
Szerettem, ahogy könnyítetted az elválást,
úgy tettél, mint aki biztos abban,
hogy sorsunk tartósan nem válhat el.
De akkor is!
Ha nem mondom szinte sohasem,
arra gondolok mindig,
hogy újra lássalak!
Gyűlölöm a sorsot, amit kaptam,
minden Nélküled töltött,
percet, órát, hetet,
gyűlölöm a vak bürokráciát,
elválaszt Tőled,
s csak Isten tudja, mikor leszek újra Veled.
De Ő tudja s én hiszem.
Irigy volt a sors,
sajnálta tőlem a reggeli kávézásokat,
hogy érezzem,
nap mint nap itt vagy velem,
hogy reggel hozzám beérkezel,
hogy veszekedjünk egy-egy dokumentumon.
De szeretem a bizonyosságot,
mert hiába vett el tőlem
háromszor is a sors,
mindig visszakaptalak,
mindig több lettél nekem,
tudom, most is így lesz:
hiányod teljességet érlel.
Szeretem, ahogy nevetsz,
„úgymond nőügyeimen”,
amikor és ahogy mondod:
„nem akarlak kisajátítani”,
miközben tudod:
úgyis Tied vagyok,
s Te énem jobbik része vagy.
Más nő csókja s ölelése,
(aminek köztünk nincs helye),
ízetlen emlék már csupán,
mosolyod mindnél többet ér.
Szeretem,
hogy Veled megbeszélhetem
minden titkomat,
amit mással nem lehet, nem merek,
s nincs az a gyász, fájdalom,
amit nevetésed fel ne oldana.
Néha fáj, hogy nem írsz,
fáj, hogy keveset vagy velem,
gyűlölöm a pillanatot,
amikor azt mondod,
hogy ne kísérjelek
(pedig amúgy is alig látlak),
gyűlölöm, hogy nem hiányzom Neked,
gyűlölöm, hogy hiányzol nekem
- de már akkor is boldog vagyok,
mikor csak ennyit írsz: „cigi?”
a amikor megjelensz,
elég egy mosolyod, hogy mint elfelejtsek.
Gyűlölöm,
hogy részemmé lettél,
hogy magamból kivetni nem lehet,
talán nem is akarom,
csak néha az elkeseredés mondatja velem.
Ennyi jutott nekem:
napi két szál cigi, vagy tán annyi sem,
egy dühös e-mail, ha írsz egyáltalán,
kérdéseimre sem válaszolsz,
s mosolyjeleid is elfelejthetem.
Ennyi jut nekem:
a halvány remény.
De mégis: Remény.
Ennyi jut nekem:
reggel kávét főzök Neked,
de mire érkezel,
már el is tűnök.
Tanulok, szeretnék láthatatlanul szeretni.
És mégis:
ha felém jössz,
lépted a legszebb zene,
mosolyod emléke őriz.
Ha elkísérhetlek,
röpül a perc,
magába hajlik az idő,
s édes lesz a hét.
És mégis:
szeretlek.
Örökké.
Nekem magad vagy a Rend.
A szépség, ami vagy,
nem csak emlék: bizonyosság.
Ha néha látlak,
minden jó, szép és igaz,
mint Te.
De gyűlölöm az éjszakákat,
amikor álmatlanul forgolódom,
s Te jársz eszemben,
s két kérdés:
Meddig? Miért?
Szerettem az ajtót formázni Irsán a házon,
s arra gondoltam,
egyszer majd Te lépsz majd rajta át.
Mert olyan vagy nekem,
minden hibáddal együtt,
mint énem jobbik része:
beszélni róla nem szabad,
feledni nem lehet.
Ízlelgetem magamban a szót:
várok
várlak
Várom, hogy újra mellettem legyél.