Történetek

Gondolj arra, hogy vagyok és vagyunk és talán Te is vagy, ki még nem tudja milyen is az, ha szeretsz és viszont szeretnek, de tudom és tudják és Te is tudod, hogy egyszer érzed majd. És akkor igazán nagy leszel és boldog.

Ki akartam adni magamból minden keserűséget.
Meg akartam magyarázni, de azt hiszem, hogy ez a mai napig csak magamnak sikerült.
Hiába mentem hozzá, hiába néztem az ablakát, hiába hívtam, nem válaszolt.
Nem akartam elveszíteni...

Egyedül kell legyőznöm a mély sötétséget, vagy örökre a foglya maradok. Átver és becsap a sötétség, a mélység. Kellemesnek tűnő érzéseket ad, ám ez csak illúzió, ami idővel tönkretesz. Mert belőlem, az érzéseimből él. És nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ezt nem akarom. Szabad akarnék lenni! Lerázni a bilincset kezemről...

Hány füstbe ment terv! Hány emberről hittem azt, hogy szeret! Hány várakozásomban kellett csalatkoznom! Hány ígéret bizonyult üres szónak! Ha előre tudom mindezt, visszafordulnék az úton. Egy nagy szenvedély volt életem egyetlen reménysége, s mikor utolért, nem ismertem fel. Miért nem tudtam a szerelembe vetett hitemet megoltalmazni?

Az egyik kiálló sziklán ült félmeztelenül. Csak egy sortnadrág volt rajta. Natasha mindig is a nudizmus híve volt. Ezért is jött Új-Fundlandra mivel itt akár még az utcán is meztelenül rohangálhatott és senki nem szolt rá. Sőt még egyedül se volt. Ez a szokás hamar divatba jött a szigeteken. Kalin odalépett mögé és a vállára tette a kezét. A lány megrezzent. Nem számított a barátnőjére, ám örült neki hogy ott van...

Egy sötét alak jelent meg előttem. Akkor végre sikerült megmozdulnom. Gyorsan megfordultam és berohantam a szobámba. Felkapcsoltam a villanyt és bezártam az ajtót. Amikor megfordultam, láttam, hogy nyitva van az ablakom. Amikor odamentem, hogy bezárjam, észrevettem, hogy egy kötél lóg le egészen a kertig...

Emlékezett egy asszonyra, akinek tiszta kék tekintetének könnyű fátylát, már gyakran vélte magán érezni, de soha, soha az életben nem kapta el a pillantását. Azt mondták, senki nem állhatja a lassan emésztő tekintetet. Felnézett és ott találta magát az ismerős ház előtt. A kapus tisztelettel szólította nevén – elmosolyodott – majd fehér kesztyűs kezével a bejárat felé mutatott. Belülről emberi hangok hallatszottak és vidám zeneszó, tompa, disszonáns zörejt keltve a házon kívül álló fülében....

Végigsietett a fehér márványfolyosón és a szobája felé vette az irányt. A kastély nyüzsgött szolgálóktól, lovagoktól, tanácsnokoktól és számtalan különös figura rótta a folyosókat keresve valamit. Alena láttára az emberek mindenhol széthúzódtak, és meghajoltak. Alena biccentéssel válaszolt, és folytatta útját. Már a szobájának a szárnyában járt, amikor halk zizzenést hallott a háta mögül...

Nem tudtam mit mondani neki. Még magam sem értettem egészen, miért is hoztam őt és magamat ilyen megalázó helyzetbe, hogysem neki meg tudtam volna magyarázni. Mikor kiszálltunk elkaptam a könyökét, hogy felvezessem a lépcsőn. Megpróbálta elrántani kezét, de szorításom erősebb volt, így kénytelen volt engedni. Könnyei újra csorogni kezdtek gyönyörű szemeiből.

Két, azaz kettő méterre feküdt a frissen kiásott sírtól a vizes füvön a hulla. Ha azt hinnénk, hogy a halott nem volt frissebb, mint a kiásott föld, tévednénk. Ezt a testet nem most kaparták ki koporsójából, nem."

B-novella
Krimi
Csorba Botond