BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Az Anna előtt felbukkanó vörös hajkorona végül nappali világosságot gyújtott koponyámban: az...
A szálloda ötcsillagos volt és ez a lakosztályon is meglátszott. Két szoba és egy fürdőszoba. A...
Egy elég érdekel helyzetben egy elég érdekes előadást láthatnak a borozgató és jól szórakozó úri...
Frissen vágott fű illatát hordozza az őszi szél. -Vajon most nyírtak füvet utoljára...
1 férfi, 7 biszexuális nő, 1 sziget és végtelen gyönyörök.
Friss hozzászólások
Deakjanika: Igaza volt a férjének teljesmé...
2017-12-11 02:33
Deakjanika: Jooó!
2017-12-09 21:37
Deakjanika: Nagyon jó!
2017-12-09 21:13
gemmaarterton: Hát... benedvesedtem ettől El...
2017-12-09 13:47
Pavlov: https://www.smashwords.com/boo...
2017-12-08 15:37
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves! A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor határoztam el,...
Legnépszerűbb szerzők:

B-vel a föld körül - Homokfeszt

Tengerpart, homokszobrok és flört



 



Figyelem: A történet a B magánya című alsorozat eleme. Megértéséhez nem feltétlenül szükséges az alsorozat összes eddigi elemét elolvasni, aki azonban érteni szeretné az összefüggéseket, annak a Magány című történet előzetes elolvasása erősen ajánlott és az utalások megértése szempontjából hasznos lehet a Sivatagi vihar című történet ismerete is.



 



FIGYELEM! A "B-vel a föld körül"-történeteim, egy-két a helyén jelzett kivételtől eltekintve, nem előzményei és nem folytatásai egymásnak. Csupán egy adott témakör köré szövődő sorozat egymástól független elemei.



 



FIGYELEM! A történet enyhe leszbikus utalásokat tartalmaz.



 



*********************************************************************



 



 



 



A napfény perzselő hevülettel terítette be a vidéket. Mintha csak elhúztak volna valamiféle redőnyt, ami a téli hónapokra elzárta a világot az odafentről érkező gyilkos hőtől, ami most szabadon áramolhatott egészen a felszínig, még extrán fel is erősödve a körülöttem elterülő betondzsungelben. Egy felhő sem volt az égen, ameddig a szem ellát, a szikrázó mennybolt hevét pedig minden aszfaltút és húsz emeletes paneltorony mintha csak egyedül és kizárólag rám sugározta volna. Úgy éreztem magam, mintha csak egy mediterrán Kőbányában lennék. De még a tenger közelsége se segített. Ami légtömeg onnan érkezett, azt is mintha csak Lucifer lehelte volna ki a Pokol gőzkamráiból. A bolgárok is jól kitalálták ezt a várost, mondhatom. No, persze Burgasz ugyan több ezer éves múltra tekint vissza, még, ha az idő java részében nem is ezt a nevet viselte, igazán jelentős településsé csak a huszadik század során vált. Akkor lett közepes méretű porfészekből a mai több, mint kétszázezres lakosságával Bulgária negyedik legnagyobb városa. Mindezt persze, az akkori szemléletmód szerinti ideális helyzetének köszönhette a Mindenható által is kikötőhelynek teremtett öböl partján fekvő település, amit akkoriban ért el a vasút. A kommunisták pedig úgy döntöttek, hogy itt is legyőzik a természetet, hiszen a modern ember, szerintük legalábbis, ezt csinálja, és a nagy nyári hőségekre fittyet hányva felhúzták ide ezt a szögletes sztálinista barokk betonrengeteget, ami nyáron úgy gyűjti a hőt, mint mókus a makkot télire. Ahogy a panelházakból a közöttük tekergő aszfaltkígyón haladtomban rám fókuszálódott a hőség, úgy éreztem, mindjárt beleolvadok a motorom bőr ülésébe. Már nem is vágytam többre, csak mint a vándor, aki már napok óta vánszorog a sivatagban. Vízre. A számba, nyelőcsövembe és gyomromba is, de magam köré is, hogy végre minden porcikámat lehűthessem. Egy örökkévalóságnak tűnt a kínszenvedés, amíg átverekedtem magam a kétszázezres beton kaptárrendszeren és végül elértem a Fekete-tenger partját. Bár Burgasz elsősorban a kikötőjére épülő iparváros, azonban még a kommunisták is beláthatták, hogy egy tengerparti mediterrán városban a szabadtéri közösségi terek számára nincs is ideálisabb hely a vízhez legközelebb eső területeknél. Így hát az okos várostervezők a betonmonstrumok és a víz közé egy hatalmas, elnyúló parkot álmodtak. Legnagyobb örömömre. Amikor végül leparkoltam a motoromat és tépőzárszerűen lehúztam magam a bőr ülésről, az első dolgom volt, hogy kizipzárazzam protektoros dzsekimet és a vasparipa csomagtartójába gyömöszöljem, sisakom eltávolítása után pedig átmozgassam az izzadtságtól összeragadt fürtjeimet a levegőn, ismét némi nemű emberi külsőt kölcsönözve magamnak, hogy megint legalábbis minimálisan nőnek nézzek ki, ne egy grillcsirkének. Mielőtt azonban még belevetettem volna magam a tengerbe, hogy kissé felüdüljek, útba akartam ejteni azt a helyet, amiért tulajdonképpen ide jöttem. Szerencsére már az is kész felüdülést jelentett, ahogy végigsétáltam az árnyas fák övezte sétányon. Nem volt az egyáltalán hülye, aki egy ilyen parkot álmodott ide, már ha a környékre a politika adta szűkös anyagi és időbeli keretek a környékre nem épp a július eleji hőséget álló megoldású épületeket igényeltek. Bár ennek megfelelően a park kellemesen méretes lett, az arra ideális végén átváltva homokos strandba, mégse volt nehéz megtalálnom azt a kis elkerített részt, amit kerestem. Hiszen ugyan Burgasz az ország turisztikailag egyik legfelkapottabb régiójának, a nyaralók számára kiépített tengerparti térségnek a központja, önmaga, nyilvánvaló okokból, nem ad otthont túl sok látványosságnak. Aminek pedig mégis, azt már messziről kitáblázzák.



Így járt a 2008 óta minden évben megrendezett homokszobor kiállítás is, melynek tábláit követve végül ott is álltam az elkerített rész kapujában. Ugyan maga a kiállítás még nem nyitott meg, így belépő nélkül is beslisszolhattam a tárva-nyitva álló kapun, a hatalmas homokhalmok már ott magasodtak. Némelyikből már ki is kandikált egy-egy oroszlán feje, vagy egy elefánt lába, esetleg egy fényképezőgép objektívjének élethű mása, híven az idei fesztivál témájához, a szafarihoz. A legtöbb készülő műalkotás egyedül ácsorgott a hatalmas déli hőségben. Alkotóik valószínűleg épp elmentek valahova hűsölni. Csak a közeli pavilonok alatt ücsörgő és a bolgárok két kedvenc tevékenységének, a kávézásnak és a dohányzásnak valamelyikét űző biztonsági őr nem túl éber tekintete őrizte a még homok héjukban pihenő mesterműveket. Előbbiek nem is fordítottak rám túl sok figyelmet, ahogy ott sétáltam a homokhalmok között, megszemlélve a készülő munkákat. A szobrászok azt szokták mondani, hogy az eléjük kerülő munkaanyagban már ott van a kész alkotás. Az ő dolguk csak annyi, hogy megszabadítják azt a körülötte lévő felesleges anyagtól. És valóban, a vakondtúrásszerű sárhegyre hajazó buckák belsejéből mintha valódi, sárgásbarna bőrű állatok testrészei kandikáltak volna ki. Igaz, ha én lapátot ragadok és megpróbálom felboncolni az egyik dűnét, egy fia elefántot, de még valószínűleg egy sivatagi futóegeret se találnék benne. Az itt alkotó művészek viszont mintha csak tényleg leporolnák a kész szobrokról a rájuk rakódott porréteget, akárcsak ahogy a gízai szfinxről szokták az időről időre rárakódó homokrétegeket. Tekintetem végül a kiállítás bejáratánál ácsorgó szobron állapodott meg. A már majdnem kész alkotás mintha csak két valódi csimpánzt ábrázolt volna, ahogy egymással szembe fordulva átölelik egymást. Akárha a két majom csak elszundított volna, miközben testüket befedte egy leheletvékony homokréteg. Minden egyes porcikájuk megnyerően realisztikus volt. A tagjaik, ahogy egymáshoz simulnak, már-már emberszerű kifejezést öltő arcuk, egymás teste köré font karjaik... de néhol még szinte a szőrszálaikat is ki lehetett venni. Tényleg az ember már csak arra várt, hogy mikor szólalnak meg.



- Tetszik? - Egy pillanatra megrázkódtam az elhangzottak hallatán.



Nem épp ilyen megszólalásra számítottam. Halk, makogás szerű hangadásra, morgásra, esetleg gurgulázó, visításszerű nevetésre talán, bár igazából azokra sem, hiszen jól tudtam, hogy igazából "csak" egy szoborral állok szemben. Emberi hangra azonban semmiképp. Pillanatnyi zavaromat végül egy, az egyik majom válla felett felbukkanó mosolygós arc oldotta fel.



- Ööö... igen. Csodás munka - krákogtam.



- Ez nem volt túl meggyőző - kacagott fel a hang tulajdonosa, vidáman hátravetve munkaanyagáénál talán csak egy árnyalattal világosabb homokszőke haját.



- Elnézést! - ráztam meg a fejem, igyekezve összeszedni magam. - Csak egy kicsit elkalandoztam. Olyan valósághű ez a szobor.



- Köszönöm - mosolygott rám most a váratlanul előbukkant művész, akinek barna szemeiben a büszkeség csillogott, miközben lemászott létrájáról és megkerülte alkotását, hogy végül megállapodjon mellettem. - Néha már tényleg olyan, mintha igazi lenne. Mintha bármelyik pillanatban megmozdulhatna.



- Nagyon ügyes munka - bólintottam.



- Köszönöm - mosolygott rám ismét hálásan, majd, egy pillanatnyi hallgatás után, kissé észbe kapva, felnyögött. - Ó! Amúgy Nina vagyok - nyújtotta felém a kezét.



- Brigitta - szorítottam meg a felkínált jobbot, majd egy barátságos mosoly kíséretében még hozzá tettem: - De szólíts csak B-nek! A barátaim így hívnak.



A várt hatás nem is maradt el. Nina arcán huncut mosoly terült szét, értékelve apró bizalmaskodásomat, keze pedig talán egy pillanattal még tovább is pihent a kezemben a szükségesnél.



- Na és - folytatta végül, miután leeresztette a karját - te is valamelyik szobron dolgozol?



- Nem. Dehogy - kacagtam fel. - Én még egy méteres homokvárat is nehezen tudnék megépíteni anélkül, hogy összedőljön. Maximum, ha az inkább emlékeztet egy homokbuckára helyezett bástyatömegre, mint igazi várra.



- Ugyan! Nem lehetsz olyan rossz - kuncogott vidáman Nina.



- Fogadjunk? A te munkádat nem akarom tönkretenni, de ha kimegyünk a strandra, ott megmutathatom.



- Oké, ha olyanok a feltételek, semmi meglepő nincs abban, ha nem megy - kacagott.



- Mert? Milyen feltételekre gondolsz? - vontam össze a szemöldökömet. - Ott is van homok.



- Persze, de az nem ugyanolyan - nevetett tovább, mintha csak az évszázad viccét sütöttem volna el.



- Ezt kifejtenéd?



- Homok és homok között óriási lehet a különbség - magyarázta. - Tulajdonképpen az, amit mi egységes szemcsehalmaznak látunk, rengeteg különböző anyag morzsáiból állhat össze. Különböző lelőhelyeken pedig különböző összetétellel különböző adottságokkal rendelkező homokot találhatunk.



- Értem...



- Hogy csak egy egyszerű példát mondjak - intett a tengerpart felé -, a strandokon lévő homok is van, ahol szinte már úgy viselkedik a lábunk alatt, mintha csak milliméteres vastagságban szórtak volna fel vele egy aszfaltutat, máshol meg, például az itteni tengerparton, a súlyod alatt szétfolyik és több centi mélyen is belesüppedhetsz.



- Tényleg. Most, hogy így mondod...



- Még sose figyeltél fel erre?



- Hogy őszinte legyek, nem nagyon - nevettem zavartan.



- De ez csak egy nagyon szembetűnő példa. És lehetnek sokkal nagyobb különbségek is. Például az üveg is kvarchomokból készül, de, a közhiedelemmel ellentétben, nem minden homok alkalmas üvegkészítésre. Ezért van az, hogy például az Egyesült Arab Emírségek hatalmas tételben importál homokot Ausztráliából.



- Nem mintha nekik nem lenne épp elég - kacagtam fel.



- Van. Csak nem olyan homok - mutatott rá Nina. - Az Emírségek sivatagjainak homokja bármiféle ipari tevékenységre teljesen alkalmatlan. Az ausztrál viszont kiváló.



- Értem. Akkor ti is Ausztráliából hozattatok homokot a szobrokhoz?



- Neeem - csóválta a fejét vidáman Nina. - Azért az sem alkalmas mindenre. Az ilyen szobrokhoz speciális, bányászott és megfelelő módszerekkel vizezett meg tömörített homok kell. Az áll csak össze ilyen szépen - intett a alkotása felé.



- Értem - bólintottam. - És abban rejtőznek csimpánzok?



- Micsoda? - kacagott fel a fiatal művésznő.



- Tudod, a szobrászok azt szokták mondani, hogy ők látják az alapanyagban a kész szobrot. Csak meg kell szabadítaniuk a feleslegtől.



- Nos, igen. Valahogy úgy is van - bólintott még mindig mosolyogva szőke társnőm. - Ezek a kis fickók alig várták már, hogy előbújjanak.



- Tényleg lenyűgöző - mértem végig ismét a szobrot. - Szinte már az érzelmek is látszanak rajta. Ahogy ezek ketten ölelik egymást.



- Igen. Érdekes állatok ők - nézett Nina elmerengve a szobrára. - Nagyon fontos nekik a társaság, tudod? - pillantott rám a szeme sarkából. - Gondoskodnak a társaikról és ha azoknak arra van szükségük, gyakran meg is ölelgetik őket.



- Néha én is szívesebben lennék csimpánz - mondtam elmerengve. Szinte már éreztem, ahogy a semmiből kilép mögöttem egy alacsony alak, hogy aztán átölelje a derekam és a lapockáimhoz simítsa az arcát.



Egy pillanatra le kellett hunynom a szemem és megfeszítenem az izmaimat, hogy uralkodni tudjak magamon. Egy ideje már nem jártam ilyen közel Hozzá, azonban még így is több száz kilométer választott el tőle. A szívünket egymástól pedig most már egy egész világ. Egy olyan szakadék, amit, bármennyire is szeretném, bármennyire is odaadnám érte a fél karomat vagy a lábamat, bármilyen szívesen is elmennék érte a világ végére, vagy megküzdenék a tűzokádó sárkánnyal is, valószínűleg már soha többé nem lehet már áthidalni. Az álomkép lassan szertefoszlott és visszatért a múlt ködébe. Hiszen, bármennyire is fájt, Ő az én számomra már csak oda tartozhatott.



- No igen - rántott vissza Nina hangja a jelenbe. - Bizonyos szempontból ők még emberségesebbek is, mint mi sokszor.



- Aha - bólintottam, továbbra is a szobrot tanulmányozva. - A mai szép, modern világunk csak azt érte el, hogy az emberek eltávolodtak egymástól. Ma már, ha érzelmeket mutatunk ki idegenek felé, akkor legalábbis furcsának, jobb esetben bolondnak, rosszabb esetben közveszélyes őrültnek néznek minket.



- Nem lehetnek jó tapasztalataid ezzel kapcsolatban. - Inkább csak éreztem, mint láttam rám szegeződő, együttérző tekintetét, miközben továbbra is az egymást ölelő csimpánzok szobrát néztem.



Igyekeztem erőt venni magamon, kiűzni a csalódottságot, a vágyakozást és a rossz kedvet magamból, aztán pedig csak vállat vontam és mosolyt erőltetve az arcomra, a mellettem álló nő felé fordultam. Elvégre, a múlt már csak múlt. Ha kesergünk rajta, ha nem. Nem hiszem, hogy egy jó darabig még képes lennék nem gondolni Rá és, hogy lenne a következő jó néhány hónapban olyan nap, amikor már ne jutna eszembe minden áldott órában. De, ha már egyszer itt vagyok, egy ilyen csinos nő társaságában, miért ne koncentrálhatnék erre? Hiszen Ninára keresve se lehetett volna kevesebbet mondani, mint, hogy gyönyörű és magával ragadó. Annyi idős lehetett, mint én. Pár évvel talán még fiatalabb is. Karcsú testalkat, atletikus termet és az az álmodozó, vidám, önfeledt és bizakodó tekintet, ami azoknak a művészeknek a sajátja, akik képesek belefeledkezni a világ szépségeibe, elfeledkezve a csúfságairól.



- De ha választhatnék, veled együtt nagyon szívesen lennék csimpánz - kacsintottam rá.



Nina kissé elpirult és halkan kuncogni kezdett a leplezetlen flörttől.



- Hé! - folytattam egy hirtelen ötlettől vezérelve. - Kezd már nagyon meleg lenni. Mit szólnál, ha meghívnálak valami hűsítőre? Mellette pedig folytathatjuk ezt a beszélgetést - kacsintottam rá cinkosan. - Vagy... ebédeltél már? Mert beülhetünk valahova enni is. Őszintén, én nem vagyok igazán oda az itteni specialitásokért, de a te társaságodért bármilyen kaja mellé leülnék.



Nina ismét felnevetett, majd vidáman bólintott.



- Nagyon jól hangzik. Mehetünk - mosolygott rám, szemében pedig pontosan azt a flörtölő csillogást fedeztem fel, amire számítottam.

Hasonló történetek
A fehér mezes New Yorki csapat védvonala mögül előretört ez a viszonylag magas kb. 180 cm magas leomló barna hajú lány. Arcán néhány piros folt volt. A meze karja felszakadt és a térdét is lehorzsolta egy esés következtében...
Egy fiatal huszonöt-hat éves fiú lépett be. Kissé nyomott volt az arca és elég cingár volt, de Susan próbálta a jó tulajdonságait nézni. A fiú mellé ült és félresöpörte a lány haját. A nyakát majd a vállát kezdte csókolgatni. Kezeivel a lány hasát simogatta és néha betévedt a topp alá is...
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned