BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves! A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor határoztam el,...
Legnépszerűbb szerzők:

A Kicune

Az egész falut összehívták a mai nap a főtéren. Mindenki ott volt, fiataloktól kezdve idősekig. Kicsit mintha kevesebben lettek volna, nem tudtam a feltűnően nagy létszám változás okát, de amikor a pap beszélni kezdett minden megváltozott. 


- Mint azt tudjátok, a falunkba ilyen szintű pusztítás már évek óta nem volt! - kiáltott a magaslatról. - Van bárkinek bármi elképzelése arról, hogy mi történik itt?


- Nekem van! - szólalt meg az egyik elöljáró  férfi – Egyszerű tolvaj, korbácsoljunk meg mindenkit, aki gyanús, aztán majd meglátjuk, hogy ki az aki vallani fog! - A tömeg egyik fele hirtelen ujjongani kezdett, a másik fele viszont fújolt, kissé úgy éreztem magam, mint egy cirkuszban.


- Ez ostobaság! - vágott közbe az italozó tulajdonosa. - Közönséges állattal állunk szemben. Farkassal vagy bármi mással, láttam a véres lábnyomokat múltkor a hídon, nyilván az erdőből szokott ide jönni az a valami, ami lefojtja az állatainkat. - Ez az elmélet már sokkal jobban tetszett mindenekinek, csendben figyelték, mindössze néhányan pisszegtek a tömegben.


- Ki mit javasol, mi lenne a legkézenfekvőbb megoldás ebben az ügyben?


A tömegből érdekes bekiabálások hangoztak el, mint például az, hogy állítsanak őrséget akik járőröznek a falu körül, vagy az, hogy mindenki szabadon ölhessen meg bármi vagy bárki olyat, aki esetleg gyanús lehet és a háza körül ólálkodik. Tekintettel arra, hogy ez eléggé csak brutális lenne és valószínűleg megtizedelné a lakosságot, végül az őrség mellett döntöttek, így a hét fő, akikből az őrség állt ma éjjel megkezdi a munkát. 


Talán mondanom sem kell, hogy persze én is az őrség tagja vagyok! Tekintve, hogy az idősebb férfiak nem szeretnék az állataikat vagy a családjukat magukra hagyni, ezért az őrség tizenkilec és huszonhárom év közötti fiúkból állt. Ez röhejes, de annyiban igazuk van, hogy éberebbek vagyunk, mint azok, akik már régen életük közepén járnak, vagy, mint azok, akik egy napot sem bírnak ki bor ivászat nélkül. Meg is kaptunk minden segítséget, ami a munkánkhoz kellett. Fegyvereket, botokat, kardokat, íjakat és nyílvesszőket. Kissé úgy éreztem, mintha háborúba készülnénk, de valamiért azért tetszik is a dolog. Végülis utána kell járni, hogy mi az, ami ekkora felfordulást okoz a faluban. 


Amint beesteledett mind a helyünkön voltunk, egy helyen gyülekeztünk, a falu szélén. Mivel az italozó tulajdonosa szerint a véres nyomok a hídra vezethetők vissza, így onnan kezdtük a feladatunk ellátását.


- Jól van, akkor ideje szétválnunk! - mondta Allen, miközben egy íjat és nyílvesszőket vett magához, a pap őt nevezte ki vezetőnek. Magas és izmos fiú, határozott és tekintélyt parancsoló. Tényleg valódi vezető alkat, nem csak kinézetre. Bezzeg én, magas, vékony, zöld szemmel és vöröses hajjal, ilyen külsővel esélyem sem lenne vezetőnek lenni.


- Én egyedül, a főtérre megyek, ott fogok figyelni. Ti pedig mind kettesével menjetek és járjátok körbe a falut. - Majd rám és Joshra nézett. - Josh és Niel ti pedig itt maradtok! Őrzitek a hidat, és ha valami gyanúsat vesztek észre, csak fújja meg valamelyikőtök a kürtöt!


Ezután mindeneki az útjára indult. Már órák teltek el, de még mindig semmi nem történt. A falu olyan csendes volt, mint még soha. Semmi nem zavarta meg a tücskök ciripelését, de még csak a telihold folyóra vetülő fényét sem, amely táncot járt a lassan mozgó vízfelszínen. Órák óta várunk és semmi, hirtelen feleslegesnek éreztem az egész őrséget! Életem legnagyobb hibája volt, hogy ezt elvállaltam.


- Én ezt már nem bírom! - háborgott mellettem Josh. - Nem történik semmi, szerintem azok az idióták saját maguk gyilkolják az állataikat csak azért, hogy utána bepanaszolják egymást a papnál.


- Lehet, hogy jobban jártunk volna, ha inkább otthon alszunk! - nevettem. - Mégis milyen állat az, amelyik egy emberekkel teli faluba besétál és nyomtalanul több alkalommal megöl egy csomó másik állatot.


- Lehet, hogy nem is állat. - nézett rám.


- Ne kezdd megint az ostobaságaidat, hogy egymás állatait gyilkolják a gazdák. - hallgattattam el.


- Nem, nem a gazdák! Hanem a lények, akik az erdőben élnek. Tudod, démonok, farkasok, a kicune! - az utolsó szóra kissé felkaptam a fejem!


- Mit is mondtál? - lepődtem meg – Kicune? Honnan hallottál róla?


- Minden gyerek hallott róluk a faluban, az előző falumban is és gondoltam, hogy itt is ismerik a történetüket. Ódákat zengtek ezekről a lényekről. Emlékszel még a történetükre? - kissé elborzadtam. - A kicune az a démon, aki egyébként róka testű de embereknek az alakját veszi fel, gyakran évekig beépül egy közösségbe és a legmegfelelőbb időben, ellopja azoknak a  lelkét akiknek a bizalmába férkőzött, ezáltal tartja meg az örök fiatalságát és próbálja kielégíteni csillapíthatatlan éhségét. Huh, még a hideg is kiráz ezektől a meséktől hihetetlen, hogy annakidején elhittük mindezt a sok baromságot. - nézett rám, de mielőtt folytathatta volna mondandóját egy furcsa hang szakította félbe.


- Nézd ott a hídon! - Kiáltott fel, miközben előhúzta az oldalára erősített kardját annak hüvelyéből.


Kíváncsian álltam fel, és tágra nyílt szemekkel figyeltem a sötét alakot, ami felénk közeledett. 


- Mi a fene az? - Vontam ki én is kardomat. Csalódásomra egy farkas volt, a többi erdőben élő farkashoz képest elég nagy termetű, és furcsa hangokat adott ki. Hörgött és a falu szélén állított oszlop mécsesek fényétől megvilágítva úgy látszik, hogy a nyála is őrültem folyik a szájából.


- Mire vársz még? - Kiáltott fel Josh! - Fújd meg azt a rohadt kürtöt!


Nem kellett kétszer mondania, egy nagy levegőt vettem és a számhoz emeltem a bárány csontból készült kis eszközt. A hangja erős volt, így hamar ott voltak a többiek is, szerencse. Ketten nem bírtunk volna el egy szemmel láthatóan veszett farkassal.


- Szép munka fiúk! - Dicsért meg Allen minket. - Most már csak meg kell ölnünk a farkast. Ahogy látom, veszett. Mindenki nagyon vigyázzon, hogy még véletlenül se harapjon meg senkit! Ha jelt adok, hárman induljatok hátra, Niel, Josh és Én pedig közelebb megyünk hozzá. 


De amint ezt kimondta, a farkas félelmetesen kezdett el vicsorogni. A társaimra néztem és láttam, hogy mind megvannak rémülve kissé. Leszámítva a páromat, Josht, egyáltalán nem félt, csak nézte az állatot a szemét sem vette le róla. De nem volt már időm kielemezni, hogy miért nem láttam a félelmet a szemében, mert a veszett négylábú elindult felénk. 


Futott és közben őrült hangokat adott ki, hangos volt, meglepően hangos. Josh előre szaladt és kivonta a kardját, de nem volt sok esélye az ellenfelével szemben. Mielőtt szúrt volna az állat ráugrott. A társunk csak hatalmas erőfeszítések által, tudta az állat száját megtámasztani a kardjával, de ez sem volt elég, a farkas fájdalmat nem érezve kapott volna az arcába éles fogaival. 


- Gyerünk, segítenünk kell neki! - Kiáltottam.


De amint ezt kimondtam, körülöttem mindenki összerezzent. Josh egyre hangosabban kiabált, és kapálózott. Már éppen indultam volna, hogy megpróbáljam pengémet a veszett féregbe mártani, amikor hirtelen egy nyílvessző fúródott annak hátába, amit ő egy nyüszítéssel jelzett. Nem sokkal később követte  a következő nyílvessző, ami már a fejét érte, kioltva ezzel az életét. Josh gyorsan dobta le magáról támadóját és tisztította meg arcát az állat szájának váladékától.


- Jól vagy? - szaladtunk mind oda hozzá.


- Persze, de ha legközelebb ilyet akarok csinálni, engem lőjetek le inkább.


- Nagyon bátor voltál! - Lépett hozzá, Allen.


- Ugyan, hiszen te lőtted le. Ha te nem vagy én már meghaltam volna. - nyújtotta neki a kezét, és ölelte meg, ahogy azt a társak szokták.


Hálás vagyok Allennak, nagyon. Josht régóta ismerem, azóta hogy a faluba jött. Nem maradt senkije, miután leégett a házuk és a szülei meghaltak. A pap fogadta magához, nála dolgozott a templomban. Én már az ideérkeztekor nyitottam felé és időközben jó barátok is lettünk. Nem gondoltam volna, hogy a hatalmas szíve mellett, ilyen bátor is. 


Én nem szerettem volna a farkas holttestével sokat bajlódni, de a többiek ragaszkodtak hozzá, hogy vigyük reggel a piactérre, annak érdekében, hogy az emberek is végre megnyugodjanak és megbizonyosodjanak a veszély elmúltáról. Így is tettünk, másnap reggel mindenki látta a piactéren elhelyezett, döglött farkas tetemét. Az emberek sorra köszönték meg nekünk a segítséget, és halmoztak el minket hálával. Ahogy teltek a napok, hetek és a hónapok a falu még mindig lekötelezett volt nekünk és örömmel fogadtak minket akármerre mentünk. Pedig igazából csak két embert kellett volna szeretniük, azt aki a legnagyobb áldozatot hozta értük, Josht és azt, aki rendkívül pontosan célzott a nyilaival, Allent. Ők ketten időközben a legjobb barátaim lettek, mindent együtt csináltunk. Segítettünk a falu felújításában, a gazdáknak segítettünk az állataik nevelésében, kardforgatást és íjászatot tanultunk és együtt fejlődtünk a harcban. Igazi barátokká váltunk. Mindent tudtak rólam, és én is róluk. A faluban minden szépen lassan visszatért a rendes kerékvágásba. Az állatok legyilkolása utáni ötödik hónapban már szinte senki nem emlékezett a veszett farkasra. 


Egy nap Allennal épp a templomba tartottunk, Josht szerettük volna meglátogatni. Ilyenkor korán felkel és mindig a padlót szokta felmosni. Most sem volt másképp, keskeny mosollyal fogadott minket, amint meglátott. 


- Ha befejezted a munkát, eljöhetnél velünk az ivóba, ma este az egész falu ott lesz! - mondta Allen.


- Tudjátok jól, nem járok ilyen helyekre! Az atya nem nagyon örül neki, és egyébként is ma este már megígértem neki, hogy minden gyertyák kicserélek a mennyezeti tartókon.


- Ugyan Josh, nem részegedünk le. Tudod, csak ésszel! - nevettem rá, de ő továbbra is nemet mondott. Szemmel láthatóan büszke volt erre. Nagyon szerette a papot, elvégre ő vette magához, amikor a szülei meghaltak, nem szerette volna elveszíteni a bizalmát.


- Hát jó, azért, ha meggondolod magad, amiben mi erősen bízunk, mi ketten ott leszünk! - mondta neki Allen. A beszélgetésünket hirtelen a pap félelemtől reszkető arca zavarta meg.


- Atyám minden rendben? - fordult felé Josh ijedten.


- Semmi sincs rendben, valami nagyon nem akar nekem kitisztulni.


- És mi lenne az? - néztünk rá kíváncsian.


- Milyen érdekes, hogy a veszett farkas, akit hónapokkal ezelőtt megöltetek, olyan hangos volt már a hídon, hogy az egész falu felriadt az éjszaka közepén. A gyilkos pedig, aki megölte az állatokat, csendes volt. Hetekig gyilkolt, de senki nem látta és még csak a hangját sem hallották.


- Mit akar ezzel mondani? - Allen hangja meglepett volt és aggódással teli.


- Azt, hogy nem a farkas volt a gyilkos, valaki úgy alakította, hogy azt higgyük, de én nem hiszem, hogy egy veszett farkas az egész falut hetekig képes rettegésben tartani.


- Atyám, amióta Allen megölte a farkast, nem pusztulnak el az állatok. Ez mást nem jelenthet csak, hogy a farkas volt. - bizonygatta Josh.


A pap nem hitte el, szúrós tekintettel bámult minket, majd elviharzott a templomból, mindenféle köszönés nélkül. Mi sem időztünk ott tovább, hagytuk Josht had végezze a dolgát és elmentünk Allennal pihenni. Elvégre este szerettünk volna kicsit ünnepelni. A falunkban az volt a szokás, hogy miután megoldódik egy probléma, ami több embert érintett, az azt követő ötödik hónapban ünnepeljük meg csak. A farkas legyilkolásának ötödik hónapja pedig ma este lesz.


Ahogy a nap lassan nyugovóra tért, az élet úgy pezsdült fel a kis otthonunkban. Majdnem minden ember, az ivóban volt, szórakoztak táncoltak, és jó páran lerészegedtek. Mi tagadás, ilyenkor elveszíti az ember a fejét és akarva akaratlanul kineveti a részeg emberek ostoba cselekedeteit.


A szórakozást az egyik részeges zavarta meg, aki miután kiment levegőzni, sápadtan és rémülten szaladt vissza a kocsmába.  


- Gyertek gyorsan! - Ordított, majd a templom felé kezdett futni.


A tömeg követte és Allennal mi is. Rémülten láttuk, hogy a pap véresen és átvágott torokkal fekszik a templom előtti hideg tér padlóján. Borzalmas látvány volt. Egy olyan ember, aki mindenkit segített most halott volt, ráadásul kegyetlen körülmények között vették életét. A tömeg szörnyülködött, amíg végül Josh is kilépett a templomból és  fájdalommal teli arccal a holttest felé sétált. Letérdelt elé és halkan zokogni kezdett. Allennal oda mentünk és megpróbáltuk vigasztalni, de ez semmit nem ért ebben a nehéz időben. 


- Egyedül maradtam, nem maradt senkim. - sírt keservesen.


- Ez nem így van, itt vagyunk neked mi, most már mi vagyunk a családod. - öleltük át Allennal.


Percekig zokogott, később végül néhány férfi elvitte a holttestet és a tömeg is lassan szétszéledt. 


 


Másnap reggel Josh dörömbölt az ajtómon, én pedig lassan kétkedve nyitottam ki azt.


- Gyere, mennünk kell! - utasított.


- Hova? - néztem rá, meglepődve. Többek között azért, mert egy kard volt az oldalára erősítve.


- Tudod jól, hogy nem a falubeliek közül végzett valaki a pappal. Én elmegyek az erdőbe most azonnal és megkeresem azt, aki megölte. Lehet az erdőn túli faluból ölte meg valaki, nem tudom! De leszámolok vele!


- Ez őrültség, csak úgy vakon belefutsz valamibe! - Ahogy ezt kimondtam Allen is megjelent  a házunk előtt íjával és nyílvesszőivel a hátán.


- Ha te nem jössz, akkor ketten megyünk Allennal!


- Azt se tudjuk kit keresünk!


- Niel!!! - Szakított félbe Allen. - Nem számít! A barátunknak fájdalmat okoztak és az a valaki, aki megölte a papot, ott van az erdőbe. Velünk jössz vagy nem?


- Megkeresem a kardom! - mondtam. Majd néhány perc múlva már a falu szélén voltunk, átvágtunk a hídon, be a rengetegbe. Szerencsénk volt, hogy reggel jöttünk és legalább látunk is valamit, fáklyákkal legalább már nem kell bajlódnunk. Allen vezetett minket odabent, érdekes egy berek ez. Nem mondható félelmetesnek, de mégis az ember beleborzongott. Volt a levegőbe valami, éreztünk valamit, de nem tudtuk megmagyarázni, hogy mi az. Már fél órája jártuk az erdőt, a szomszéd faluba tartva, amikor a bokrok mögül hirtelen hangokat hallottunk. 


- Mi van ott? - Nézett arra Josh. - Nézzük meg gyorsan!


- Ne! Megőrültél? Egyikőnk menjen csak! Így sokkal jobb. Kiáltok, ha bármi van! - Allen elindult a bokrok felé, de nem állt meg ott, beljebb ment az erdőbe, percekkel később eltűnt a fák között.


- Szerinted visszatalál? - kérdeztem Josht.


- Nagyon remélem. Nincs kedvem megkeresni, napok óta azon gondolkodom hogyan fogom elérni, hogy egyszer kettesben hagyjon minket... - mosolygott önelégülten, én azonban még akkor nem láttam furcsa szavai mögé.


- Figyelj, nagyon sajnálom az atyát. Tudom, hogy közel állt hozzád és biztos nagyon megrázott. De itt vagyunk mi neked, ez a legkevesebb, hisz majdnem az életedet adtad értünk.


- Köszönöm. - nézett rám. A szeme olyan furcsa volt, nem láttam még ilyennek.


- Minden rendben?


- Tudod, mindig is jóképűnek tartottalak, vörös haj, zöld szemek, akár a rókák. Bezzeg ez a test, amiben évek óta élek, szőke haj, világosbarna szem. Ha nem néznél így ki, lehet most te lennél halott nem a pap.


- Te miket beszélsz? - Kerekedett ki a szemem.


- Tudod, vannak olyan dolgok, amiket nem szeretnél elveszíteni! De mégis egyszer eltűnik, ilyen a fiatalság is... - hunyorítva, szinte remegve néztem a legjobb barátomat, aki lassan fordult felém, majd felvette velem a szemkontaktust.


- Az emberek áltatják a gyerekeiket, mesékkel démonokról, akik az erdőben élnek. Ostoba, rohadt mesékkel, de az igazságot senki nem tudja, mert nincs élő ember, aki elmesélné nekik. - szemei egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, majd azt vettem észre, hogy fülei is kísértetiesen kezdenek megnőni, orra pedig lassan megnyúlt. Nem volt már emberi kinézete, nem az állt előttem, akit évek óta ismerek.


- Josh, mi van veled? Mi vagy te? - riadtam fel, miközben szívem dobogását a torkomban éreztem.


- Josh... - nézett rám, sóhajtozva. - Sok emléket ébreszt bennem ez a név, de nem, nem ő vagyok. Josh csak egy szegény, szerencsétlen fiú volt, aki pontosan kettő évvel ezelőtt, rosszkor volt rossz helyen és rossz időben, legalábbis, ami az emberi lelkét illeti. - A vér lassan kezdett megfagyni az ereimben, semmit nem hallottam már a körülöttem nyüzsgő erdő zajából, sem a lombok énekéből. Egyedül annak a torz valaminek a szavait hallottam, aki velem szemben állt.


- Én ezt nem értem! - remegtem.


- Josh két évvel ezelőtt, abban a tűzben veszett oda, amit én okoztam. Az anyja testébe szerettem volna befészkelni magam, az ő lelke ízletesebb lett volna, de nem gondoltam, hogy az a ribanc ilyen könnyen meghal a tűzben. Az egyetlen test, ami épségben maradt csak ezé a szerencsétlené volt, ezért kénytelen voltam vele beérni. A lelke szuszogott, amikor felfaltam, a tűz valamiért nem emésztette meg. Élni akart volna szegény, de én ...- mosolyodott el. - gondoskodtam róla, hogy véget érjen az élete. Utána jött a többi. - lassan az arca is egyre vörösebbé vált.


- Milyen többi? - kérdeztem, veszett kíváncsisággal. De amit ott hallottam, lehet jobb lett volna sose hallanom.


- Hát, az a semmire kellő apád! - rogytam össze ennek a hallatára. - Az utamban állt, az idióta meséivel, amiket kiskorodban a fejedbe tömött a rókákról. Csak nehezítette volna a tervemet. Évek óta figyelem a családod és megakadályozta volna, hogy megszerezzem a legnagyobb dolgot, amire valaha is vágytam.


- És mi lenne az? - néztem fel rá megvető és könnyes szemekkel, amiben a harag csillapíthatatlanul tombolt.


- Te vaaagy! - mondta kéjjel telt és rekedt hangon. - A hangja már egyáltalán nem olyan volt, mint előtte. Nem emberi hang volt, hanem egy rémség hangja.


- Te vagy a Kicune, a róka démon, aki az erdőben lakik. - álltam fel, majd a kardom után nyúltam remegő kezekkel.


- Én vagyok! Megöltem az apádat, megöltem Josht és a szüleit. Az állatokat is én gyilkoltam hetekig a faluba és aznap este, amikor egy csoportba osztottak minket, hogy őrizzük a nyomorék kis otthonotokat, a veszett farkast is én vonzottam oda. Mindezt azért, hogy megszerezzem amit akarok. Még annak az ostoba papnak is átvágtam a torkát. Bár az nem volt a tervem része, élhetett volna, ha nem jön rá idő előtt, hogy ki is vagyok valójában.


- Tudott róla? - szorítottam össze fogaim.


- Aznap éjjel tudta meg csak, amikor elhívtatok magatokkal az ivóba, az volt az ő utolsó estéje. Az ostoba, elkezdett szaglászni ott, ahol nem kellett volna. Veszélyt jelentett, ezért nem tétováztam. Minden esetre a lelke nem volt túl ízletes. - nevetett félelmetes rekedt hangján.


- Annyi ártatlan áldozat csak, hogy megszerezd a lelkem. Annál nagyobb öröm lesz, amikor végre átszúrom a szívedet. Csak egyet árulj el mielőtt végleg a pokolba küldelek! Miért én? Miért vagyok én ennyire különleges neked? - emeltem fel a hangom.


- Ahogy évekig figyeltem a családod, egyre nagyobb és nagyobb lettél, a te tested ideális lenne, bárkihez eljutnék a faluba rajta keresztül. De elég már a beszédből. Ne aggódj Allen barátod miatt sem, ő is idővel sorra kerül! - nevetett, majd elővonta kardját és felém kezdett futott.


Kardjaink hangosan ütődtek egymáshoz, hol ő kerül fölényben, hol pedig én. Lábammal határozottan próbáltam kirúgni az ő lábait, hogy ezáltal fölényesebb helyzetbe kerüljek, de nem tudtam. Egyszerűen annyira gyorsan mozogtak a végtagjai, hogy lehetetlen volt hozzá érni. Hirtelen egy vágást ejtett a felkarormon, ami egy erős szisszenést vont maga után. De nem érdekelt, csak azt láttam magam előtt, hogy ennek a féregnek a feje lekerüljön a testéről. 


- Add fel! - győzködött magabiztos és gúnyos hangon. - Mindketten jobban járunk, neked nem fog annyira fájni, ha megeszem a lelked, az én testem pedig sokkal szebb lesz, nem lesz rajta annyi heg.


Nem érdekelt a mondandója, így nem reagáltam rá. Lendületet vettem magamon és a levegőbe suhintottam a kardommal, ami az ő bal orcáját érte. Félelmetes szemei és vörös arca, ezzel a sebbel csak még démonibb volt. Mutató ujját lassan húzta végig a vérző bőre felszínén, majd lassan szájához emelte, és lenyalta az abból kibuggyanó vörös folyadékot. Dühösen közeledett felém. Kardjával a lábamon ejtett karcolást, majd hihetetlen erővel ellökött magától és pár másodperc leforgása alatt a földre kerültem, messze a kardomtól. 


- Én megmondtam, hogy add fel! De nem baaaj, az arcod nem sérült meg legalább. - Miközben ezeket a szavakat mondta, rám mászott. Két térdével a kezemet szorította, ujjaival pedig az arcomba nyúlt és két keze közé fogta a fejem. Hiába kapálóztam, rugdostam teljes erőmből, semmit nem értem el vele. Félelmetes hörgő hangokat adott ki, majd éreztem, hogy egyre inkább fáradok. Olyan volt, mintha a lelkem nem lenne ura a testemnek. Kiáltottam, hogy "ne, ne tedd", de csak mosolygott és gúnyosan nevetett. Egyre inkább kezdett elsötétülni a világ körülöttem, hihetetlen nagy fájdalmat éreztem, mintha karjaimat és lábaimat szét feszítenék és egyszerre kezdenék tépni őket.


Rövid idő múlva egy kiabálást hallottam, a lelkemet ellopni készülő kiáltását. A kicune lekerült rólam, majd mellém zuhant a földre. Láttam, hogy két nyílvessző volt a hátába fúródva, szemeiből pedig távozott az élet szikrája. Majd rövid idő múlva Allen is megjelent, rám nézett, majd mellém térdelt, fejemet pedig az ölébe tette.


- Ne félj Niel, nem lesz semmi baj! Mindjárt magadhoz térsz barátom. - remegett a keze. Én viszont iszonyatosan gyenge voltam, csak az arcát láttam és kedves, mindig baráti tekintetét.


- Másodjára mentetted meg az életemet, köszönöm! - suttogtam halkan.


Bár azt mondhatnám, hogy időben érkezett, de pár perc múlva már nem éreztem sem fájdalmat, sem gyengeséget, csupán Allennak a legjobb barátomnak meleg könnycseppjeit, amelyek végig folytak arcomon. 

Hasonló történetek
- A gonosz pedig... - itt elbicsaklott a hangja. Égkék szemeiből egy könnycsepp hullott a hideg kőre. - ... a nővérem. Miután az apám elhunyt, átvette a birodalom irányítását, és azóta mindenki miatta szenved. A gazdag és boldog népből földönfútó lett. Henriette egy szörnyeteg...
A kislány figyelő tekintete előtt magasan - sokkal magasabban, mint Dumber, a hatalmas kopó szemei - két vérbenforgó szempár pattan fel. Karmok csikordulnak, majd a telihold fénye borotvaéles agyarakon villan meg...
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned