Ábránd

Még aznap körbe kérdeztem, hogy valaki ismeri-e azt a kancát vagy valaki tudja-e, hogy van gazdája vagy sem. Szerencsémre senki sem mondta, hogy ismeri vagy látta volna valaha is. Izgatottan rohantam haza, hogy elújságoljam a nagyapámnak a jóhírt.
Akkor leültetett és elmesélte egy vándorló történetét. Annak a vándorlónak a történetét, akit reggel láttunk kint a mezőn. A történet arról szól, hogy született egy kis kancacsikó, aki nagyon gyorsan lábra állt és vágtatott is egyből a többiekkel. Vad és erős volt, sose tudták elkapni és mindig ment faluról-falura, mezőről-mezőre. Aki meglátta annak szerencséje lett egy héten át. Most pedig eljött ide, hogy megajándékozzon minket az új szerencselóval, ugyan is az ő ideje hamarosan letelik. Ezek után én minden reggel kinn voltam a mezőn és néztem, ahogy a kicsi csikó felnő.
Az egyik reggel nem volt ott sem a csikó sem az anyja. Úgy döntöttem, hogy megkeresem őket. Kevés sétálás után megtaláltam a két lovat egy fa árnyékában, a pici anyja nem volt túl jól, megsérült a lába nagyon csúnyán. Némi gondolkodás után odamentem óvatosan hozzá, hogy segítsek neki. A pici nagyon féltette az anyját, nem értette mi vagyok és mit akarok, az anyja csak feküdt békésen és mint akit nem érdekel a sorsa, letette a fejét és becsukta a szemét. A jobb mellső lábára egy szögesdrót volt felcsavarodva. Én leszedtem a kellemetlen dolgot a lábáról és bekötöttem a sebeit. Jutalmul adtam neki egy kockacukrot, ami a zsebemben lapult a többi vacak között. Ezután a pici nézegette az anyja lábát. Megpróbáltam megérinteni a picurit, de ahogy hozzáérhettem volna odébb ment.