Történetek

Mit? Háború? – kérdeztem elképedve, s mindjárt az eszembe jutott a teendő.
- Vissza a táborba! – kiáltottam Ferinek és Liebhardtnak, akik szót is fogadtak.
- Rossz hírem van számotokra – kezdte beszédét Feri; háború van kilátásban. Aki katonának jelentkezik, az tegye fel a kezét; aki pedig nem teszi fel, annak a DEJTCS-ben helye nincs! Persze, mondanom sem kell, mindenki feltette...

Emberek. Furák és furcsák. Mert emberek. Fürkészheted őket - kifürkészhetetlenek. Ilyenek. Kiismerhetetlenek. Csak félelemmel tölthet el, ami a belső énükben lakozik. A tudatalatti kiismerhetetlen valósága és a természetfölötti képességek. Amit úgyis a rossz cél szolgálatába állítanak. Mert ilyenek az emberek. Felnőttek és gyerekek. Csecsemők és öregek...

Niki nagyon egyedül érezte magát és szomorúan kitekintett az ablakon.
Puff. Hallatszott a szomszéd szobából. Niki megrezzent. Bebújt a takaró alá, de a villanyt nem oltotta le.
Puff. Még egy zaj, de egy kicsivel közelebbről. Niki már nagyon félt. Nem tudta, hogy mihez kezdjen. Sikítani nem akart, mert lehet, hogy a zajt csapó illető nem tudja, hogy ő itt van...

Egy kés van a kezemben! Jeleket rajzolok a homokba. Furcsa jeleket...
A penge sima, acélos felületén megcsillan a tavaszi nap fénye. Tökéletes, áramvonalas... Hegyét gyengéden alkarom belső részéhez érintem, épp csak leheletnyi finomsággal végighúzom az itt található bársonyos, lágy bőrön. Kellemesen csiklandoz...

Elhatározta, hogy ma este vadászni fog.
Régóta nem érezte az ízt, ami egész lényét felélesztette abból a komor bágyadtságból, amibe már hetek óta süppedt.
Nem, mintha azért nem vadászott volna, mert lekiismeret-furdalása volt, csupán azért, mert veszélyes idők jártak a fajtájára. Ő magányos volt, nem mert kockáztatni...

Percek teltek el azóta, hogy bezártam az ablakot, testem azonban a lobogó tűz ellenére is fagyos maradt. Tudtam, hogy indulnom kell. Csipkeszegélyű, sötét bársonyruhát húztam, gémberedett ujjaim alig boldogultak a gombokkal. Felcsatoltam nyakláncom, felvettem csizmám, sálat tekertem nyakam köré, magamra kanyarítottam hosszú fekete kabátom, és sietve becsaptam magam mögött az ajtót...

Az utcai lámpa alatt egy piros autó motorháztetőjén egy gargoyle ült. Kezeit a lábára kulcsolta, fejét lehajtotta, kő szárnyai nyugodtan pihentek hátán. Még csak képeken láttam előtte olyat, és el sem tudtam képzelni, milyen félelmetes lenne egyel találkozni. Persze nem is hittem abban, hogy életre tudnak kelni...

- Nem akarok oda menni. Az az utolsó hely, ahol végezni akarom. De akárhogy is, mindig ott végzem. Csak, nem én beszélek a Rózsaszín Flamingóval, hanem valaki, aki látja, hova passzol leginkább a kirakó darabja, csakhogy ő gonosz. Az árnyékban rejtőzöm, figyelem, ahogy az egész kibontakozik...

A fák halkan susogó leveleit a holdfény ezüstruhába öltöztette, s a lombkoronán átszűrődő sápatag sugarak vékony, fehér csíkokat festettek a hajlongó fűszálakra. A szellő halk zúgásán, a fű néma zizegésén és a baglyok komótos huhogásán kívül semmi sem törte meg az éj csendjét. A tapasztalatlan fül számára. De a fák között suhant egy árny, nesztelen, gyors, léptei nyomán egy fűszál se hajlott el. Majd jött még egy árny és még egy...

Éppen két kis ruhát tartottam a kezemben és vacilláltam, hogy melyik lenne a megfelelő, amikor egy kéz megkocogtatta a vállamat. Ijedten fordultam hátra.
- Szia Anna! - köszönt rám.
- ...Szia! Olyan ismerős vagy, csak nem tudom, honnan. - válaszoltam Neki zavartan.
- Jajj, hát nem emlékszel? Egy gimibe jártunk, csak én másik évfolyamon.
Próbáltam visszagondolni arra a négy évre, de szégyenszemre nem ugrott be vele kapcsolatban semmi...