A férfi a folyosó végén

Pár éve egy súlyos balesetem volt. A busz, amivel utaztam meghibásodott, és lehajtott a hídról. Az utasok közül mindenki meghalt. MINDENKI.
Az ülésemben ültem és a discmanemet hallgattam, amikor éreztem, hogy valami nincs rendben. Láttam, ahogy elszáguldottunk a megállók mellett bármiféle lassítás nélkül. Előrementem, hogy megkérdezzem a sofőrt mi történik. Felvilágosított hogy a busz irányíthatatlanná vált. Ekkor feltűnt előttünk a híd, amelynek közepén egy éles kanyar volt. A jármű átszakította a korlátot és belezuhant a Dunába.

Éles fájdalmat éreztem minden tagomban. Elhaló szirénszót hallottam aztán minden elcsendesült. Nem éreztem a testem. Mintha nem is lett volna. Felnyitottam a szemem és egy folyosón találtam magam. A falak patyolatfehérek voltak. Sehol egy porszem. Végignéztem magamon. A széttépett véres ruháim cafatokban lógtak rólam. Hirtelen egy hang mintha nevemen szólított volna a folyosó másik vége felől. Hívott magához. Lassan elindultam és közben a környezetemet szemléltem. A folyosó falán ablakok voltak azon keresztül két oldalt két külön világ tárult elém. Az egyik oldalon lobogó lángok, vörös bőrű emberek és kopár sziklás táj. A másikon vakító fehérség, fehérbe öltözött emberek szárnyakkal.

A folyosó végén egy alakot vettem észre a fényben. Nem láttam ki az, de sejtettem. Lassan kirajzolódott előttem mosolygó arca. Én csak bámultam őt. Ekkor beszélni kezdett. Beszélt a múltról és a jövőről. A történelemről a világ keletkezésétől a végéig. Beszélt a III. világháborúról és a közelgő apokalipszisről. A kezdetről és a végről. Az eredetről és a végzetről. Olyan volt mintha mindent tudna. Mintha a jövőből érkezett volna, ahol ez az egész már mind történelem. Csak hallgattam és hallgattam. Ám hirtelen abbahagyta és a messzeségbe bámult. Pár perc szünet után csak annyit mondott.
- Még nem jött el az időd.

Ezzel mintha hátrafele kezdtem volna haladni. A fényes alak egyre csak távolodott. Nem akartam vissza menni. Ott akartam maradni. Elkezdtem rohanni az alagút fénylő vége felé ahol most ugyanúgy állt a fényes alak ahogy először megláttam. De ettől csak gyorsabban távolodtam. Amikor elértem az alagút másik végét mindent fény árasztott el.

Felnyitottam a szemem. Egy csapat orvos állt előttem. Meg akartam kérdezni hogy mi történt de nem engedtek beszélni. Körbenéztem. Egy kórházban találtam magam. Csak egy lepel takarta el meztelen bőrömet. A testemen hatalmas sebek éktelenkedtek. Egy kórház műtőjében voltam. Hamarosan betoltak az intenzívre és másnap már onnan is kikerültem. Amikor először fogadhattam látogatókat anyám zokogva rohant be a szobába. Egy ideig csak sírt és sírt. Majd szorosan átölelt. Elmondta hogy fél óráig a klinikai halál állapotában voltam. Most már tudom milyen érzés, amikor az ember elhagyja a testét, és egy új világ tárul fel előtte, akár csak egy rövidke időre is. Elmondtam a szüleimnek, hogy mit láttam, de ők azt hitték, hogy csak álmodtam.

Öt év telt el azóta. Kiengedtek a kórházból, a hidat megjavították a BKV buszait felülvizsgálták és korrigálták a hibát. Már mindenki elfelejtette ezt a balesetet. Csak én nem. Bennem még ma is élénken él az a nap. Az a késő őszi nap amikor megismertem a fényt. De nekem senki sem hitt. Öt év alatt senki sem hitte el amit mondtam. Végül beletörődtem. Talán Ő akarta így. A férfi a folyosó végén. Bár az arcára és az alakjára már nem emlékeztem szavai tisztán éltek az emlékezetemben. „Az apokalipszis... az armageddon... a végítélet napja közeleg.” Meg akartam váltani a világot de nem voltam elég hatalmas, elég erős hozzá. Nem voltam elég meggyőző. Nem néztem ki úgy aki már megjárta ez az utat. Mostmár rájöttem, hogy elég ha csak én tudom hogy mindez igaz. Hogy mindez valóban megtörtént.

Ha eljön az idő, elmondja azoknak, akik megérdemlik. Elmondja azoknak, akik érdemesek rá. Elmondja az, aki VAN, aki VOLT, és aki mindörökké LESZ.
Elmondja a férfi a folyosó végén.