Történetek

A behavazott óceánra emlékeztető látvány gyönyörű, de hiányzik belőle az embert éltető melegség – hiányzik belőle az élet. Az öregember tudatában bongó visszhangot verő kósza érzelmek végül elenyésztek, s szétszóródtak, mint pelyva a szélben. Csupán egyetlen világos, érthető gondolat élt még továbbra is benne, mielőtt végleg elnyomta volna a veszélyeket rejtő, az öregember számára mégis olyannyira üdvözítő semmiség: az álom, ha eljön, az enyém lesz...

Azon csöndes éjjelen vigyázta álmukat a vén Hold, s a csillagok, ahogy aléltan feküdtek egymás karjaiban, s szívük békét kívánt, kettejüknek boldogságot. Napokig találkoztak így titokban, ám egy másik harcosnak feltűnt, hogy társa gyakran eltűnik, elhatározta hát magában, hogy legközelebb kifigyeli, hova megy, s követi.

Egy buszmegálló, meg még egy, a következő, egészen a színházig. Út közben balszerencsémre nem robbant le a busz, meg a szőke herceg se érkezett meg fehér lovon, hogy elragadjon innen. Ha már itt tartunk, én beérném egy amolyan szőke herceg sárga buszon dologgal is, de a szőke hajhoz sem ragaszkodom, és a busz is lehet más színű. Bár felőlem jöhet motorral is, vagy éppen gyalog...

A hálószobában az ágyat veted, miközben mögéd térdelek.
Az érintésem meglep, de nem ellenkezel. Csókokkal borítom mindened, a nyelvem érzékeli idegszálaid válaszreakcióit...

Késett a tanár. Ilyenkor persze az egész osztályteremet átjárja a hangzavar, melynek mélyén ott bujkál a rejtett feszültség. Hát nem fantasztikus lenne, ha elmaradna az óra? Ha nem kellene megismerkednünk a csodás xy legújabb csodás hadjáratával? Ráadásnak még felelnünk se kellene...

- Tudja, Péter, Egy lányt talált ma a takarítónő a zuhanyzóban. Megfojtották. Még tegnap délután. Tudja, helybéli volt. A Kiss Laci lánya, a Móni.
- Szörnyű – kerekedett el Péter szeme.
- Várjuk a rendőröket, de azért maguk csak jöjjenek beljebb...

Ha azt mondjátok: falipokróc, lehetséges lesz az individualista, gyíktokájú kultúra felbomlasztása a posztmaoista életszemlélet és a neoavantgardehippi – szánalom etno (védjük a földet) őrjöngései által. Látni milyen könnyen épül az ember. Ha egyszer lát. S nem szemekkel, hanem sosem látott puncik zsenge illatával behatárolt konstinens által...

Csupa ismerős dolog. Az alagút fala, lámpákkal, az örök monotonitás…Változik a tér, állomás… A sok rohanó ember…Vajon hová rohanhatnak?… Mit mondanának, ha megkérdezné? MIT?! – üvölt bele a fülke csendjébe… elmereng… Hirtelen észbe kap, elindítja a szerelvényt… Rohanó lámpák, alagút… Sötét… Mi ez? Mi mozog itt előtte? Ki ez? A reflektor fénye megvilágítja az ARCot…

Rebecca sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán. Az égető fájdalom elöntötte a testét. Nem érezte a karja hiányát csak az égető fájdalmat a vállában. Azt kívánta bárcsak megölné már a szörny, csak ne érezze már ezt a borzalmas fájdalmat. A lény most fölemelkedett róla. A lány még ki tudta nyitni a szemét...

Szerelmes vagyok, mindig róla álmodtam.
Most egy kis ideig a magaménak érezhettem, amint átölelte forró testem, és megcsókolta a nyakam.
Ő volt az, aki először megfogta a kezem és én megremegtem. Féltem, hogy becsap, de bízok benne, mert szeretem...