Harc az Andrus bolygón 1. rész

1

1993. június 5. Az ANDRUS (Endrusz) bolygó:

- Elpusztítottad az időszörnyet a földiekkel. Megmentettétek a földet. Most az ANDRUS-t kell. Hívd ide a következő nevűeket: Valentin, Ferenc, Liebhardt, Lakatos és Kinizsi Ágnes. Különlegesek. Most ezt a csatát is elveszettük. A végén még a novokék győznek. Mivel ezen a bolygón csak gyerekek élnek, azt hiszem, nekik való. Felveszik a mi alakunkat, és harcolnak a novokék ellen velünk együtt. Te vagy több 10000 harcosnak a vezére. Hívd őket! – mondta a birodalom vezetőségének elnöke.
- Rendben – válaszolta Kinizsi, és máris fény vette körül és eltünt.

Eközben a földön, Dunabogdányban, az erdőben:

- Jó ötlet táborozni – mondta Liebhardt.
- Igen. Azok után, ami történt… - válaszoltam.
- Igen – mondta Feri, és felhörpintett megint egy pohárnyi tejet.
- Odanézz! – kiáltotta Dani.
Az égből ismét egy fénysugár ereszkedett alá.
- Megint kezdődik? – kérdezte Ági, mert ő is velünk volt.

A fénykörből kivált űrlény odalépett hozzánk, és emberré alakult.
- Kinizsi! – kiáltották; - te hogy kerülsz ide?
- Azért küldtek, hogy elvigyelek titeket az ANDRUS-ra, mert csak ti győzhetitek le a novokékeket.
- Azok kik? – kérdezte Valentin.
- Akik hatalmuk alá akarják hajtani az egész ANDRUS-t.
- Részemről benne vagyok! – mondtam; - te is segítettél megmenteni a Földet, most nekünk kell segítenünk.
- Egye fene – kiáltotta Ági.
- Na jó – mondta Feri.
- Hát jól van – sóhajtott Liebhardt.
- Rendben – válaszolta Dani is.
- Oké! Akkor amit most tudnotok kell az, hogy a mi alakunkat kell felvennetek, kaptok fegyvert. A történelmet majd ott.
- Akkor induljunk! – mondtam türelmetlenül.
- Rendben. Akkor megkapjátok az alkunkat – mondta, és átváltozott űrlénnyé, velünk együtt.

A mi bolygónkon csak gyerekek vannak. A különbség az én ruhám és a tietek közt, hogy az enyémbe turbini-gáz van, amely újratermelődik, a tietekbe pedig levegőtárolók vannak, melyeket kródiumgázzal kevertem, így újratermelődik! – kiáltotta Kinizsi, és a fénysugárral elindultunk. Végignéztem Liebhardton: a karja fémből volt, a lába is, tulajdonképp az egész teste. Az orrától csövek vezettek a két lábához. A hasán egy négyzetdeciméteres kristályablak volt, benne világított valami. Mindez rajtam és a többieken is megtalálható volt.

Megérkeztünk, és megkérdeztem, mielőtt még körülnéztem volna.
- És hogy fogjuk egymást megismerni? Hisz ugyanúgy nézünk ki.
- Megsúgja az ösztönötök – válaszolta Kinizsi; - egyébként azt is tudnotok kell, hogy a szátok csak hangadásra van. Az élelmet egy kis ajtón kell betenni. Gyertek!

Mindenütt pusztaság volt, és nem levegő volt, hanem valami más. Furcsán éreztem magam. Nemsokára a pusztaságban 5 katona tűnt fel furcsa puskákkal a kezükben. Ahogy megláttak, kiegyenesedtek, és a puskáikat letették. Átvonultunk, és a semmiből egy óriási város emelkedett ki. Az űrlények a levegőben jártak repülőgépeikkel, mindenféle fegyverek voltak mindenütt. Egy óriási palotát láttunk meg. Volt vagy 200 méter magas, és furcsa anyagból épült. Bementünk. Mindenfelé műszerek, számítógépek voltak. Egy sugárfelvonóra álltunk, és a sugár egy óriási terembe vitt minket.
- Itt vannak – mondta Kinizsi az egyik űrlénynek.
- Na. Akkor mondjatok el mindent.

Mindent elmondtunk magunkról, hogy milyen kiképzettek vagyunk, mikben szerepeltünk. Ezután így szóltak:
- Itt is megkapjátok majd a kiképzést. Most mindent elmondok. A bolygó mindössze akkora, mint a ti országotok. Mi sem tudjuk, mikor keletkeztünk. Sok mindenre rájöttünk, így fejlettebbek vagyunk nálatok. Nekünk az a jó, ami itt a légtérben van. Pontosabban nem légtér, de nevezzük így a kedvetekért. Mi tulajdonképp úgy szaporodunk mint ti, de ezen a bolygón csak egy nem van. Kékek vagyunk, csak a ruha miatt nem látni. A bolygó két részre oszlott: a novokékekre és a grevikekre. Az utóbbiak mi vagyunk. A novokékek hatalmuk alá akarják hajtani az egész bolygót. Mi sokkal fejlettebbek vagyunk náluk, de csak azt a légtisztító robotot küldtük ajándékul a földnek, hogy elpusztítsátok az időszörnyet. Az étkezés nem szájon keresztül történik, hanem itt az életjelző készülék mellett egy ajtón keresztül kell bedobni az ételt. Csak egyvalami jó: a bolygón terem valami furcsa növény. Annak a gyökere. Sárga színű. Egy nap egy gyökér szükséges.

- Kár. Nem ihatok tejet – panaszkodott Feri.
- Ezt az ételt a gazdaság takarítja be, és csomagolja. Nincs pénz, de közszükségleti cikkeket gyárakban gyártanak de egyénileg is lehet készíteni. De azért hívtelek benneteket, mert a novokékek túlerőben vannak. Rákapcsollak titeket a komputerre, és az elméletet átruházom rátok. A gyakorlati kiképzéssel egy nap alatt készen lesztek. És még valamit. Itt nem létezik alvás, éjszaka se. Itt mindig nappal van, és mindig háború…

2

Úgyis lett. Másnap (már minthogy 30 óra elteltével) megkaptuk a kiképzést. Azután harcba indultunk.
- Jó kis játékszerek. És ha eltaláljuk az életjelzőt, meghalnak. Még szerencse, hogy a földön is katona voltam, és van tapasztalatom és megérzésem – mondtam.
- Ott vannak! – kiáltotta Kinizsi és egy közeledő seregre mutatott.
- Szétlőjük őket – mondtam, és a sugárpuskámat becéloztam és egy űrlényre lőttem. A novokék azonnal lefordult, mert a fehér kijelzőjét a kék sugárral miszlikekre lőttem. Ők fekete sugarakat bocsátottak felénk, de mi sziklák mögé bújtunk, és onnan lőttünk. Ott már sok halott hevert. A novokékek és a grevikek között az a különbség, hogy a novokékek feketék, a grevikek pedig zöldek (mármint a ruhájuk).
- Ági! Hozzál még puskát, mert az enyémet szétlőtték – mondta Feri.
- Rendben – válaszolta, és máris adott Ferinek egyet. Ő egyből leterített kettőt. Liebhardt puskája jobb volt a többinél, ő jobban pusztított. Kinizsi szinte csukott szemmel is eltalálta őket. Épp ott volt egy vadászgép.
- Én voltam a legjobb pilóta – mondtam, el bírok kormányozni egy ilyen gépet. Én a földön egy primitív vitorlázóval mentem, de azt csukott szemmel is bírtam vezetni.
- Rendben. Tudod, hogy mi hol van, indulj! – kiáltotta Kinizsi.

Felszálltam, és onnan taroltam a novokékeket. Már csak egy maradt, de az szétlőtte a gépemet, és én zuhanni kezdtem.
- Nyomd meg a gombot a kezeden! – kiáltotta Kinizsi.
Megnyomtam, és az oldalamból mindkét oldalt szárny jött ki, így levitorlázhattam a földre, és visszament. Ott szétlőttem a maradék novokék kristályát.
- Rendben. Hogy vagytok?
- Nekem a kristályom közelébe ért a sugár – mondta Liebhardt.
- Nem vészes, nem találta el. Olvasztott fémmel betömöm – mondta Kinizsi, és meg is tette.
- Most már jobban vagyok – mondta.
Most hova megyünk? - kérdeztem.
- A novokékek várához. Hozok 10000 greviket, mert nehéz lesz bevenni. Repülőkkel megyünk. Ott leszállunk, és a grevikek által kifejlesztett sugárágyút használjuk. Ez olyan lukat képes robbantani a várfalon, hogy bemehetünk. Azon kívül olyan sugárpuskát kaptok, ami bárhol eltalálja, felgyújtja. Ilyen nincs novokékeknek, csak nekünk, indulás! – utasított Kinizsi.

A gép szerkezete igen bonyolult volt. A földiek hozzájuk képest primitív vastákolmányok. A földtől 2000 méter magasan szálltunk, de mindent jól láttunk. Vagy 20000 novokék volt alattunk, és lőttek minket sugárágyúkkal. Én gyorsan magasabbra szálltam, és elkezdtem manőverezni. A többiek is követtek, csak Feri maradt lenn. Elfúló hangot hallottam a mikrofonban:
- Rosszul… vagyok… - nyögte Feri.

Ekkor szétlőtték a gépének a szárnyát, és zuhanni kezdett. Mivel lekötött Feri sorsa, az egyik sugár szétégette a gépem hátulját, és én is Feri után zuhantam. Már fékezésre sem volt időnk. Ekkor egy óriási, több négyzetkilométeres tavat pillantottunk meg. Fehér víz volt benne, és abba estünk. Feri gépe lemerült, de az enyém fennmaradt egy zátonyon. Úszni nem tudtam a nehéz fémruhától, de a víz alatt járni igen. Megtaláltam Ferit – és még ugyan világított az életjelzője – nem volt eszméleténél. Felvittem a zátonyra, bevittem a gépembe, és lefektettem. Az ajtaján bedobtam egy gyökeret. Eszembe jutott, hogy mit kell tenni ilyen esetben. Legelőször levettem a ruháját (már minthogy a páncélt). Kék volt, és úgy nézett ki, mint egy ember. Azután kivágtam a melléből egy kis darabot, mert ott voltak az irányítószervei. Elvégeztem a teendőket, és visszaforrasztottam. Még nem lehetett visszatenni a ruhát, csak ha jobban lesz. Ekkor kinyitotta a szemét.

- Hogy vagy? – kérdeztem.
- Kicsit fáj a mellem.
- Azért, mert ott műtétet végeztem. Lezuhantál a repülővel.
Már emlékszem. Ki kell mennünk a partra.
- Igen, de a vízbe nem mehetsz még, mert a sebedbe belemegy ez a vízszerűség, és az irányítóközpontod elhal!
- Akkor mi legyen?
- Kimegyek a partra, ott van egy lezuhant gép, abból eszkábálok egy kis hajót, és kiviszlek.

Úgy is lett. Forrasztottam egy hajótestet, és Ferit kivittem vele a partra.
- Na, kint vagy. Visszaadom a ruhád.
- Most mi legyen? – kérdezte Feri, miután felöltözött, és magára forrasztotta a ruhát.
- Elindulunk a vár felé.
- Oké.
Nemsokára egy hegységhez értünk.
- Itt nem mehetünk tovább. Hoppá! Fölmászunk arra a magas szirtre, kinyitjuk a szárnyainkat és levitorlázunk a többiekhez!

Másztunk, másztunk, de az a szikladarab, melybe fogódzkodtunk, leesett. Gyorsan elugrottunk a tömbtől, nehogy maga alá temessen bennünket. Annyi időnk se maradt, hogy megnyomjuk a szárnykioldó gombot. A kemény sziklákon szanaszét zúzódott a ruhánk, a mi testünkből is a vért helyettesítő sárga folyadék tört elő, és ez óriási fájdalommal járt. A fémszilánkok álltak belénk. Mivel a ruhánk teljesen szétzúzódott, Feri életkijelzője megrongálódott, de én gyorsan kicseréltem. A ruhát nem lehetett levenni, pedig élei teljesen belénk álltak. Életjelzőnk már alig pislogott, mikor Liebhardt gépe suhant el felettünk, és meglátott minket a sárga tócsában, és azonnal leszállt.

- Mi történt? – rohant oda hozzánk kétségbeesetten.
Leestünk…
- Hú. Most elkábítalak titeket, elvégzem a gyors elsősegélynyújtást, és beszállítalak a parancsnoki kórházba. A csatában szétromboltuk a várost, de Dani meghalt.
Ekkor Liebhardt elaltatott minket.

Folyt. köv.