Történetek

Két fiú közeledett: András és Zoli. Nyílt titok volt, hogy András a leghelyesebb, legizmosabb, legmenőbb és legbeképzeltebb srác az egész suliban. Virág iszonyodott tőle, nem bírta a társaságát és menekült, ha meglátta. Nem akart egy ilyen minden - kislány - bálványa fiú társaságában megfordulni...

- Nem értitek? – csendült lemondóan Muriel néni hangja. – Nem fogjátok fel mit jelent, hogy minden egyes elnyelt lélek után kijön valami a dementorból? Egyetlen apró érzés, a jóság egy picike szikrája, de valami mindig visszajön a lélekből, akármilyen romlott is volt az illető, akármilyen borzalmakat is vitt véghez életében. A jóság mindenkiben ott van, mindenkiben megvan az a valami, amitől többé válhat, amitől többé válhatna…

- Engedje meg, hogy bemutatkozzam – kezdte, kissé zavartan, feszengve, mint akinek szokatlan, hogy udvariasan kell viselkednie egy egyszerű újságírónővel – Lev Mehlisz vagyok a Pravda főszerkesztője. Én vagyok ezért az interjúért a felelős. Remélem, tudja, hogy kivételes helyzetben van. Sztálin elvtárs biztonsága érdekében idáig egyetlen újságírót sem engedtünk a közelébe, még oroszokat sem. Remélem, megérti az aggodalmunkat, rengetegen akarnak az életére törni...

A gyermek apja szigorúan nézett feleségére és a gyermekre titkolózva, majd viharosan távozott, s az anyai szemekből aggódás, és félelem áramlott, mely a gyereket is megrémítette. Hiszen ha egy embernek van mitől félnie, akkor a másik is félni fog, mert a félelem, egyszer mindenkit elér...

A Világföldön forgószelek kerekednek, a felhők is táncra kélnek a végzet idején. Zúg a szél, ömlik az eső, mindent víz borít. Hullámzik, morajlik, dühöng, örvénylik. Gyilkol.

A hullámok Holdtündér szomorú arcát mossák. Lassan elveszik ő is, fakó arcáról finoman hullik a gyémántpor, majd a legnagyobb hullám elnyeli őt magát is...

– És mi az ott a hátán? – mutatott a hulla topjára Melinda.
– Ez furcsa. Olyan, minta hullafolt lenne.
– Az nem csak a halál után jóval jelentkezik? – kérdezte a fiatal helyszínelő.
– De igen. Ahogy az ember maghal, a benne lévő maradék vér a teste legalsó részére folyik, de ehhez idő kell. Van, hogy egy napig nincs jele.
– És miért felül van?
– Ezt a te dolgod kideríteni. Az biztos, hogy nem így találtak rá. Többet csak később...

Minden elkezdődik és véget ér valahol. Az én életem akkor kezdődött el. Közöltem Vele, hogy nem szeretném tovább folytatni. Ő mosolygott. Nekem fájt, mégis cinikus voltam. Kis szikrák futottak az agyamban, a szívem felé indultak el. Végigvágtattak a torkomon, úgy, hogy a lehető legjobban fájjon, mégis a leggonoszabb pillantás üljön ki az arcomra...

A fiú megbabonázva állt, s az utolsó zsebében maradt mécsest meggyújtotta s a sírkő elé helyezte, az elhunyt lány képe alá, majd leült a sír melletti padra és elgondolkodott.
Vajon mi történhetett ezzel a lánnyal? Fiatal volt és gyönyörű… Sugárzik arcáról a jóság… Miért kellett meghalnia? Miért pont ő? ...

Mindketten álltak, mozdulatlanul. Féltek, a pillanat szertefoszlik és az édes vágy helyébe a jól ismert kínzó gyötrelem lép. Örültek, mosolyogtak, elvégre biztosak voltak magukban – végre révbe értek. Nincs mitől félni – Ő itt van. Ez így van rendjén...

Tompa puffanás hangzott a hátuk mögött, és mikor már kissé ijedten odapillantottak, egy talpig feketébe öltözött lényt láttak maguk előtt felegyenesedni. A fejét beborító fekete álarc mögül veszélyesen izzó szempár meredt rájuk. Teljesen fegyvertelennek látszott. Egyetlen furcsaság az egész alkarját védő két csuklópántszerű tárgy, melyeken három-három kiálló, hátrafele görbülő hegyes karomszerű képződmény látszódott...