Csillagtalan - VIII. rész

Kováts sebesen haladt a szegedi II. Kórház folyosóján az intenzív osztály felé. Barna, kissé megviselt ballonkabátjának szárnyai hűen lebegtek utána, ahogy sietős léptekkel haladt. Arca nyúzott volt - mióta megtalálták a letépett fejű hullát, nem sokat aludt. Minden idegszálával ráhangolódott erre az ügyre, s tudta, hogy meg fogja oldani. Valahogy... ragaszkodott hozzá. Érezte az idegsejtjeiben, a gyomra mélyén azt a remegést, amit az emberek az adrenalin tüneteinek gondolnak. Benne is ez lüktetett - az adrenalin. Ami azért volt furcsa, mert eddig még egy ügye sem izgatta fel ennyire...
De ez a mostani... ez más volt. Volt benne valami megfoghatatlan, ami hajtotta, űzte előre, mint a beesett horpaszú, kiéhezett farkast a kövér nyúl után.
Kováts összeráncolta a homlokát. Na tessék - gondolta - már megint ez a farkasosdi. Mióta a laboros közölte vele azt a lehetetlen DNS mintát, azóta ezen robog az agya, és nem tud eltérni. Még úgy sem, hogy a fia kórházba kerül agyrázkódással...
Más se hiányzott, gondolta Kováts, miközben megérkezett a hármas kórterem elé, majd lenyomta a kilincset.

Mikor magamhoz tértem, egy idegen osztályteremben feküdtem a hátamon valami puhán. Csend volt... lévén nem tudtam, hol vagyok, nem nagyon akaródzott megmozdulni, ráadásul úgy éreztem, mindjárt visszatérek az ájulás kellemes, mindent beburkoló bársonyos sötétjébe. Mielőtt azonban ezt megvalósíthattam volna, a magány illúzióját tartó csend fátyolát durva hangok szaggatták át, mint megannyi üvegcserép... Eleinte távolról érkeztek, de egyre hangosabbak lettek, ahogy egyre újabb és újabb lyukak szakadtak a fenti hasonlatnál maradt fátyol szövetén. Az a hermetikusan zárt magány, amelybe az ember az ájulásból magához tér, megadta magát a realitásoknak.
- Magához tér.
- Megölöm a szemetet! Most legyen nagy a pofája!
- Arnold, állítsd le magadat, de sürgősen.
Az első hang egy kellemes alt női hang volt, a második az, ami rémálmaimban szokott felbukkanni, a harmadik pedig tökéletesen magamhoz térített. Éva hangja volt, amint rendre utasította a védelmemben a barátját, akivel ezek szerint össze vagyok zárva. Ahogy magamhoz tértem, úgy érkezett a következő fázis: az emlékek. A szerterobbanó üveg, majd a hosszú csúszás, végül Hargitai professzor visítása, ahogy kivertem alóla a lábát. S ahogy az lenni szokott, a fénylő üvegdarabkákról visszaverődött a múlt emlékképe, eszembe jutva, mi is volt az, ami összetörte.

Felnyögtem a fejembe és nyakamba hasító fájdalomtól... A következő pillanatban hűvös kéz símított végig a fejemen, majd egy női arc hajolt fölém, és rámmosolygott.
- Hello. Hogy vagy?
- Fáj a fejem... - nyögtem válaszul. Valahonnan jobbról gúnyos horkantás hallatszott, és én "éreztem", ahogy Éva megrovón végigméri Arnoldot, a hang kibocsátóját.
- Nem csodálom. - Mosolygott tovább a nő. - Betörtél a fejeddel egy ablakot.
- Betörtek - nyomtam meg a szót - a fejemmel egy ablakot.
- Vedd ezt be - dugott a szám elé a nővérke - hisz csak az lehetett - egy fehér pirulát és egy pohár vizet.
Világéletemben gyűlöltem a gyógyszereket, és a sebeim mindig gyorsan begyógyultak, s nem sokkal ezelőtt arra is választ kaptam, miért. Ennek ellenére nem akartam ellenkezni. Engedelmesen bevettem a gyógyszert, és ráhúztam a vizet, ami egyébként önmagában is sokkal többet segített, mint hatvan algopiryn tette volna.
- Büszke vagy magadra, Nyúl?

Oldalra fordítottam a fejemet. A szomszéd ágyban nagyfiúsan szétterpesztett lábakkal Rettegett Arnold ücsörgött, dühösen meredve rám. Akaratlanul is elvigyorodtam, mikor megláttam a fején a póját.
- Az vagyok. Neked talán fáj a fejed?
Ennyi elég is volt. Nem akartam cukkolni, most mégis elborult az agya. Arca elsötétedett, összeszorította a száját, és oldalra lendítette a lábát, ezzel felülve, lábát lelógatva az ágy szélén. Karjaival ellökte magát, de felegyenesedni már nem tudott, mert ahogy lendületet vett a dologhoz, megszédült, és visszahuppant a hátsójára.
- Teee... - hörögte a kefehajú srác. Kapásból két tenyér simult a vállaira, az ápolónőé és Éváé, aki mellette állt, szép arcán a düh halovány pírjaival. Ha lehet, most még szebb volt.
- Arnold! Állítsd már le magadat, hallod!
- Agyrázkódása van - magyarázta hirtelen támadt beszélgetőkészséggel az ápolónő, ami persze újra csak megvigyorogtatott.
- Tényleg?
- Megöllek! - Hördült fel Arnold, és megint megpróbált felállni. Nem sikerült, de elsőre úgy látszott, sikerülni fog neki a dolog. Lerúgtam magamról a takarót, s mire a bentiek kettőt pislogtak volna, az ágy mellett álltam, a másik oldalon, vagyis ha a "Rettegettnek" sikerülne felállnia, köztünk lenne az én ágyam. Felemeltem a kezeim, a mosoly már nem terebélyesedett az arcomon.
- Gyere.

Nem jött. Helyette elvigyorodott, majd hangosan röhögni kezdett, én pedig lassan elvörösödtem, akárcsak a két hölgy, akik még véletlenül sem néztek felém.
- Hát... a pólód szétszakadt, a felsőtested csurom vér volt, ezért le kellett mosdatnunk... és meg nem jutottunk el odáig, hogy pizsamát kerítsünk neked... - halvány mosoly játszott a nővér arcán, miközben ezeket a szavakat mondta, és barna szemeit Arnold ágyának szélére függesztette. Éreztem, ahogy a vörösödés lassan átterjed a felsőtestemre. - Túl gyorsan magadhoz tértél azokból a sebekből...

Nos... ha már úgy is hülyét csináltam magamból, és meztelenül álltam védekező állásban egy kórházi ágy mellett két nő és egy görcsös röhögéstől szenvedő verőlegény társaságában, nem siettem a visszabújással. Mikor megtettem, még mindig vörösen végigtapogattam a fejem. Kissé megijesztett, hogy sehol sem volt hajam, és vagy három helyen össze volt varrva a fejem, egy helyen a nyakam. Minden egyes varrat érintése sziszegő hangot váltott ki belőlem, de végül visszafordultam, immár betakarózva, a hármas felé. Ha Éva felé merek nézni, láthattam volna, hogy lopva felém pislant, beharapott alsó ajkakkal.
- Nos... jó lesz az a szakadt nadrág és póló, meg a ruhám. Mikor mehetek haza?
Mielőtt a nővérke válaszolhatott volna, nyílt az ajtó, és egy barna ballonkabátos férfi lépett be. Hűvös nyugalom és mégis feszült, várakozóteljes ingerültség áradt belőle. Barna szemei végigszaladtak rajtam, ahogy belépett, majd biccentett.
- Üdv. Kováts nyomozó vagyok a Szegedi Rendőrfőkapitányságról - rövid csend, majd a kefehajú felé intett. - Arnold apja. És amint válaszolsz a kérdéseimre, elmehetsz fiam.

Jó félórás mesélés után Kováts abbahagyta. Én kérdőn a nővérkére néztem, aki biccentett, hogy mehetek. Kissé szédült állapotban, hogy a "Rettegett" apja egy zsaru, megvártam, amíg távozik a hadnagy és a nővérke. Aztán Évára néztem, és megköszörültem a torkomat.
Mielőtt bármit mondhattam volna, Arnold durván felröhögött.
- Mi van, Nyúl? Van valami rejtegetnivalód?
- Miért hívod Nyúlnak? Kiérdelemt egy másik nevet, főleg azután, hogy téged laposra döngölt, "Rettegett".

Kicsit meghökkentem. Éva ugyanis határozottan a védelmébe vett, s a "Rettegett" szót szinte gúnyosan köpte Arnold felé. Az felnézett rá, és az arca elkezdett feketedni... Jobb keze felemelkedett, a lány elfehéredett.
Takaró lebbent, és már talpon is voltam. Nem zavart a meztelenségem. Dühösen meredtem a nagydarab fiúra, s nem is hatástalanul, mert megdermedt, és a szemében egy pillanatra mintha félelem csillant volna meg.
- Nem ajánlom, kölyök.
A hang a hátam mögül jött. Én ismertem, és a hangszínből nem tudtam volna megmondani, hogy nekem szól, vagy Arnoldnak, hogy eressze le a kezét. A képbe lassan, a maga fenyegető valójában beúszott Szellemtáncos a sebhelyes, csendes félmosolyával, karjaiban a ruháimmal, amiket az ágyamra dobott.
- Öltözz, Szellőléptű.
- Szellő... maga meg ki? - Emelkedett ki az ágyából kissé szédelegve Arnold. Szellemtáncos komoran összefonta mellkasa előtt a karjait, fekete bőrkabátja körbefolyta a testét. Ha felhajtotta volna a kapucniját, mintha maga a halál lett volna...
- A fiú barátja - biccentett felém, aki ekkor már a nadrágot rángattam magamra. Lehuppantam az ágyra, és lehajoltam a cipőimért. Mielőtt felvettem volna, felnéztem. Éva türkiz szemeivel találkozott a tekintetem. A lány elgondolkozva meredt rám, majd kérdőn Szellemtáncos felé hajtotta szőke fejét. Szóra nyitottam a számat, de nem jött ki hang. Elvégre mit mondhattam volna? Hogy ő egy Féltestvér, aki harcolni tanít, és megmutatja az alapvető dolgokat? Hogy az én őrangyalom? Hogy én garou vagyok, olyan küldetéssel, melyet ő úgysem hinne el?
Elvigyorodtam.
- A család barátja...
Éva kifújta a benntartott levegőt, majd Arnold felé fordult.
- Arnold! Nem ez a legjobb alkalom, de...
- Mi van? Szakítani akarsz? - A "Rettegett" meghökkenve fordult Éva felé. A lány hátrált egy lépést, én pedig ösztönösen felemelkedtem az ágyról, félig a cipőmbe lépve. Végül Éva biccentett.

Arnoldban benn akadt a szusz. Bennem is. Szellemtáncost nem hatotta meg a dolog...
- Kész vagy már?
- Mi? - Kaptam fel a fejem, majd észbekapva lehajoltam, felrángattam a cipőmet. A varratokba fájdalom nyilallt, de nem törődtem vele. Úgy sejtettem, ennél komolyabb sebeim is lesznek a közel- vagy távoljövőben...
Felhúztam a pólómat, és biccentettem - grimaszba fordult arccal, mivel nem volt kellemes érzés, bárhogy óvakodtam is, hogy a szövet ne érjen a fejemhez, a dörzsölés - Szellemtáncosnak.
- Rendben, Éva... ha te így... - hallottam Arnold hangját. A következő pillanatban nyílt az ajtó, és belépett a nővérke Kováts nyomozóval, aki kissé meghökkent a feszült négyszög látványán, majd végigmérte mentoromat.
- Maga ki?
Szellemtáncos megeresztett egy gúnyos félmosolyt a rendőr felé. Bár... én inkább farkasvicsornak neveztem volna...
- A fiú Féltestvére... van még kérdése, vagy mehetünk, uram?

Kováts, akár egy szimatot fogott rendőrkutya, egy pillanatig dühödten meredt Szellemtáncosra, majd a fiára nézett. Díjaztam az eszét, rájött, hogy Arnoldnak van rá nagyobb szüksége... Vállat vont, és félrelépett az útból.
- Én is mennék - hallottam a hátam mögül Éva hangját. - És ha mégegyszer kezet emelsz a Farkasra, Arnold, kitálalok az iskolában.

A teremben kicsit megdermedt a levegő. Mindenki mozdulatlanná dermedt, illetve, három ember mozdulatlanná dermedt.
Szellemtáncos a veszélyt szimatoló farkas puhaságával kapta fel a fejét, de erőt véve magán, nem perdült meg, és nem fordult hátra, elárulva ezzel, hogy szagot fogott. Az egész egy pillanatig tartott, aztán csendben lépkedett tovább.
Én voltam a második. Én megálltam, és meg is fordultam, összevont szemekkel Évára meredve.
- Farkas?
- Farkas?
A másik hang a nyomozóé volt. Megrémisztett a tekintetében fellángoló érdeklődés, amivel a lányra meredt, majd, meghallva a kérdésem, rám nézett. Végigmért. A hideg végigszaladt a hátamon ettől a nézéstől...
Éva előbb rá, majd rámnézett. Felém még egy mosolyt is megeresztett...
- Farkas! - Biccentett nyugodtan. - A Nyúl már a múlté...
Idülten elvigyorogtam, és megfordultam. Végig éreztem a nyomozó pillantását a hátamon, amint a kíváncsiság lángjai nyalogatták a tarkómat. Ezek a lángok a szeméből áradtak.