LámÚr

LámÚr

Avagy: In memoriam Mr. Projektman

„Ez egy eszmei, csodálatos, álomszép, varázslatos stb. szerelem története… De úgy, ahogyan megtörtént.”

Első és Utolsó Fejezet

Cica, a magas, szőke, teltkarcsú, türkizkék szemű, külsejével – akkor még – elégedett (később rájött, hogy már anno tévedett), nem egészen 16 éves lány kilépett az osztályteremből. Gimnáziumba járt, és nem tanult rosszul. A többiek bent éppen a véreskezű matektanár támadására készültek, és villámsebességgel seggelték a Thalész- tételt, meg hasonlókat. A lány azonban kifejezetten kedvelte a tanárt, és cseppet sem félt tőle. Így inkább menekülésszerűen távozott a kis helyiségből, amelyben –talán a rácsos ablakok miatt (a jó közérzethez kellettek) – soha nem volt igazán jó hangulat.

Mivel egyik barátnője sem akart kimenni vele a folyosóra, megragadta a padján fekvő, szigorúan négyzet alakúra hajtogatott papírlapot, mosolyogva nyugtázta, amint két fiú osztálytársa egy harmadikat próbál a szekrénybe gyömöszölni, és emelt fejjel az ajtóhoz lépett, ami mázlinak mondható, mert abban a pillanatban közvetlenül mögötte csattant egy „Minden, amit az evangelizmusról tudni kell” című füzetkönyv, amit egyik osztálytársának édes szüléje adományozott a diákoknak, mit sem sejtve arról, mi mindenre lesz még jó. A füzetet egy dühös tekintetű negyedik fiú vágta – akarta vágni – az előző háromhoz, mert zavarták a tanulásban (állítólag).
A lány tehát elhagyta a csatateret, és a békésebb folyosóra lépett. Meglehetősen modernizált volt az iskolának ez a része, ugyanis mind a világítás, mind a fűtés napelemmel működött. Mármint nem a hagyományos értelemben véve, hanem: ha besütött a nap az ablakon, akkor meleg volt és világos, ha nem, akkor hideg és sötét…

Cica úgy gondolta, rendeznie kell gondolatait. Két nappal azelőtt találkozott ugyanis FicsÚrral egy nyomorúságos fesztiválon, ahol mindketten – ebéd fejében – egy-egy másik faluból érkezett csoportot kalauzoltak Röfifalván. Nagy buli volt, és ennek hevében össze is ismerkedtek. Ebben segítségükre volt a fiú egy haverja, valamint a lány egy távoli, de annál kedvesebb barátnője. Száz szónak is egy a vége, megtetszettek egymásnak, csupán az volt a bökkenő, hogy egyikük se volt elég bátor, hogy mindezt bevallja. FicsÚr egyébként nem volt különösen ronda, sőt egyesek szerint kifejezetten szép arca volt. Cica nem tartozott ezen kevesek közé, mindennek ellenére úgy gondolta, ebből még lehet valami. A gyerek egyébként nem a gimnáziumba járt, így nem voltak kitéve a mindennapok illúzióromboló hatásának sem. Látásból régebbről ismerték egymást. Két héttel a drámainak ugyan nem mondható, de találkozásuk előtt egyazon sítáborba sikerült elmenniük, ahol valószínűleg előre megfontolt szándékkal kiszemelték egymást. Aztán a lány egyik fényképére véletlenül(!) felkerült a pasi(kezdemény), és- az alkalmat kapcsolatteremtésre kihasználandó – a csaj elküldte ezt a képet kedvenc FicsÚrjának. A válasz posta (vagyis egy haver) fordultával megérkezett. Ez volt a fecni, amit jobb sorsra egyáltalán nem érdemes hősnőnk –még mielőtt valaki észrevette volna –kimenekített az osztályteremből.

Ahhoz, hogy a levél tartalmát megismerhessük, alaposabban bele kell szörnyednünk eme két fiatal megismerkedésének történetébe (jelzők nélkül, persze). Ezt tette Cica is, aki a lépcső felé botorkálva végiggondolta a múltat, hogy összevethesse a jelennel, és ebből kikövetkeztethesse a jövőt.
Nos, talán a táborral kellene kezdenünk. Ez egy tök egyszerű, mezei horror kirándulás volt, amit csak gagyi iskolák még gagyibb tanárai képesek összehozni, persze pont ezért sikerülnek mindig olyan varázslatosan.
Mindenekelőtt ki kell ábrándítanom minden olyan –többnyire fiatal –olvasót, aki ennél a pontnál ölébe eresztené eme irományt, és elkezdene arról ábrándozni, hogy kik (na jó, ez itt most nem olyan nagy kérdés), hol, milyen pózban, mennyi ideig, és főleg kinek a szeme láttára mit csináltak, vagy nem csináltak. Ugyanis semmi sem történ e két pancser között, azon kívül, hogy ki –ki jól szemmel tartotta a másikat. Egy szót sem váltottak. Ez talán azért történt így, mert abba a 10 emberbe tartoztak a 80- ból, akik nem itták minden este hullarészegre magukat, hanem mondjuk csak félrészegre, és ez vajmi kevés volt nyelvük megoldódásához, ergo ültek, és nézték egymást – már úgy általában. (Csak a helyzet bemutatása végett érzem szükségesnek megemlíteni az alábbiakat: A résztvevők vér- és lehelet-alkoholszintje a második napra már olyan magassá vált, hogy a jégoldó spray használhatatlansága esetén egy ember átlagosan két leheléssel, valamivel nagyobb, mint tenyérnyi felületű igen vastag jégvirág réteget volt képes leolvasztani a busz ablakairól. –Délután pedig már nem volt szükség a segítségükre, mivel az első és hátsó szélvédőt a buszsofőr önerőből is le tudta olvasztani hasonló módon.)

Oké. Vége lett a dolognak, hazajöttek, kész, finito, sanyi…(inkább előbb a Sanyi- megemlékezve itt Tóth Sándor neves színészünkről.) De ki hinné! Nem! Nem ért véget a nyavalyás történet, ahogy mindenki várná. Sőt folytatódott! Egymásba botlottak ugyanis a fent említett fesztivál – utánzaton, amit maga Röfifalva polgármestere, Röfi úr nyitott meg teljes életnagyság(ú zavar)ban és rágózva.

A nagy-újra- találkozás nem volt túl jelentőségteljes. Egész álló nap tökéletesen szórakoztatták egymást, persze érzelmekről szó sem esett. Dolguk végeztével pedig félszegebben búcsúztak el egymástól, mint két óvodás. Cica moziba ment ugyanis, és nem ám, hogy a nagy eszével elhívta volna a krapekot egy kis egymás mellett ülős, tévénézős, meghitt hallgatásra, hanem az idő elérkeztén elvágtatott valami sziát dobva a gyerek irányába, nem nagyon megfigyelve a reakciókat. Ha megfigyeli, legalább kihámozhatta volna a pasi arckifejezéséből a tökéletes semmit, így azonban még erre sem nyílt lehetősége. Ismét holtpontra jutott ez a nem létező kapcsolat (20 soron belül méghozzá, ami teljesítmény!), de aztán ebből is kievickéltek valahogy.

A lány hazafelé menet még kiváltotta a táborban készített fényképeket. Otthon pedig tátva maradt a szája, amint –csodák csodája – „jövendőbeli kedvesét” pillantotta meg a fotón. (Tudom, tudom, ilyen nincs, mármint normális emberek között, sőt normális emberek agyszüleményeiben sem, de kérdem én: ki beszél itt normális emberekről? Ha hiszitek, ha nem, ez az eset tényleg megtörtént, méghozzá nem máshol, mint Röfifalván. Jaj, ne vegyétek elő azt a szerencsétlen térképatlaszt, mert mindjárt elsírom magam!) A lánynak pedig derengeni kezdett a magyarázat a kép készültére. (Főleg azért volt ez lehetséges, mert nem volt annyira buta liba, mint a buta libák általában) Eszébe (vagy hova?…) jutott, hogy az utolsó estén rendezett buliba menet elhatározta, orvul megörökíti FicsÚrt, mármint úgy tesz, mintha a tömeget fényképezné, s végül mégis a mandrót kapja lencsevégre. A kép azonban olyan volt, mintha az ipse egyenesen neki pózolna, hiszen hasmánt elterülve egy asztalon, kissé illuminált állapotban ugyan, de csodás mosolyát, és zöldesbarna szemeit határozottan az objektívbe villantotta. (Ez azért már jelentett kb. annyit, hogy: Jó vagy nálam!) A spinkó el is küldte a műalkotást, szépen beborítékolva a célszemélynek, gondolván, csodálja meg magát (miegymás…) – ez meg sacc per kábé annyit tesz, hogy te is.
Cica írt a pacáknak levelet is, méghozzá elég faragatlan stílusban, amit természetesen meg is bánt szinte azonnal. (mármint a stílust) A válasz egy nagyjából ötsoros, hófehér papírra írt (vagy inkább kapart, borítékot legfeljebb az írószerboltban, vagy a szomszédos polcon látott) levélke volt. Sziával kezdődött és üdvvel végződött (plusz aláírás), a két kifejezés között pedig egy adag ízlésesen tálalt rizsa volt, ami talán kissé szárazra sikeredett, mert a bigének minden egyes (újra) olvasás alkalmával erőteljes köhögési, sőt fulladási rohamokat kellett magába fojtania. Ez persze azért nem sikerült maradéktalanul.(Sajnos, vagy Hál’ Istennek?) A kínai köret mesteri volt. Nem árult el semmilyen érzelmet, se szeretet, se gyűlöletet, se szimpátiát, sem pedig undort. Tehát tökéletesen idegesítő rizsa volt.

Ezt olvasgatta Cica most is, fulladási rohamokat elkerülendő, fél öklét a szájába tömve. És dühöngött! Épp tetőfokára hágott volna dühöngése, melynek levezetése képpen FicsÚr, annak haverja, a tábort készítő tanárok, és saját barátnője családfáját átkozta el Árpádig visszamenőleg, amikor – mindezt meghiúsítandó – egy osztálytársnője telepedett mellé a lépcsőre, kivette a kezéből a cetlit, és olvasgatni kezdte.
- Persze, hogy elolvashatod, csak nyugodtan! – szólt epésen az imént még szikrákat hányó házisárkány-növendék.
- Asszem ismerem – mondta amaz – tudtad, hogy ide jár a tesókája?
- Talán láttam erre valami hasonló fazont…
- Mi az, hogy talán! – kapott majd’ hiszti rohamot a ribi (aki egyébként kissé, hogy is mondjam, sötétke volt, nevezzük hát a továbbiakban ÉrtelemLight- nak) –Hiszen úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás! Ne mondd, hogy nem ismered SzépFiút! Ő a suli legmenőbb pacákja! FicsÚr se rossz, de Ő…
- Stop! – állította meg jelentőségteljesen az elkövetkezendő értelemmentes szóáradatot Cica. Más körülmények között is a falat kaparta a liba dumájától, jelen esetben pedig úgy érezte, hogy a kis szárnyas ábrázatát fogja végigbarázdálni (már, ha átér a körme az alapozórétegen), ha nem húz el sürgősen a jó francba. – Nem érdekel! – folytatta tovább egyértelmű hanglejtéssel, és odébbállt. Távolodva azonban már magának is bevallotta, valahogy felkeltette érdeklődését ez a SzépFiú, vagy hogy a rákba hívják, de aztán úgy döntött, egy púp is elég a hátára, jelen pillanatban, főleg, mert kettővel már irtó idétlenül nézne ki. A dolog ezzel nagyjából annyiban is maradt, bár csak ideig- óráig…

Aztán egy szép napon (egy mámorító fizikaóra után történt az eset) a lány lelki békéjét felrúgva, hirtelen megjelent előtte FicsÚr, csak nagyobban, egy alacsony, vizipisztolyos, idióta kinézetű ember elől iszkolva, és sűrűn bocsánatot kérve azoktól, akiket eme manőver közben fellökött. Cica olyannyira elcsodálkozott ezen a jeleneten, hogy az illető után fordult, aki éppen akkor húzott be a női wc-be, nem kis feltűnést keltve tettével. A csaj már egyenesen azt várta, hogy jön az ápoló a kényszerzubbonnyal, és véget vet a komédiának, a két bűnöst a sárga ház egy biztonságos emeletére zárva, de csak ÉrtelemLight érkezett, és halkan hősnőnk fülébe súgta: - Ez SzépFiú. A lány úgy döntött, megvárja, amíg a csávó kikecmereg a női mellékhelyiségből, és alaposabban megszemléli a jelenséget. Ám hirtelen váratlan fordulatot vett a történet, a pasi megjelent, kezében egy vödör – valószínűleg használt – felmosó vízzel, elegánsan odalibegett az őt zavartalanul vízi-lövő ellenfeléhez, és a fejére húzta a csuprot, rongyostól, mindenestől. A tettet iszonyatos hangerejű röhögés, és vihogás követte az eddig csendes szemlélők részéről, a szivar pedig elindult az osztálya felé, mintha a legtermészetesebb dolgot cselekedte volna. (Kedves kritizáló hajlamú olvasók! Lehet, hogy: „Ilyen a világon nincs!” De Röfifalván igenis minden megtörténhet! Aki pedig az ellenkezőjét akarja bebizonyítani, annak írásos nyilatkozatot kell hoznia Röfi Úrtól, FicsÚrtól, SzépFiútól, és Cicától is! Meg persze ÉrtelemLighttól, de neki úgysem tudjátok elmagyarázni az egészet, úgyhogy mindehhez hozzákezdeni is fölösleges!)

Cica fejében egymást kergették a kuszánál kuszább gondolatok.
Valóban hasonlít egy kicsit… nagyon… - ismerte be, de ennél többre nem volt se képes, se hajlandó. A báty magasabb volt, ezáltal sokkal vékonyabb, és olyan szerencsétlenül – idétlenül nézett ki. Légiesen karcsú alkatát bármely balerina megirigyelhette volna (ha lettek volna arra balerinák, de nem voltak, úgyhogy ezt nyugodtan hagyhatjuk a fenébe.) Oldalról szinte nem is látszott. (Csak pufi kabátban, hátizsákkal, és akkor is csak egy kicsit.) – FicsÚrnak legalább sörhasa van! - pufogott magában a lány. Valóban jobban nézett volna ki egy csöppnyi sörpocakkal a folyosó hőse, de hosszabb haja és szemüvege miatt arca sokkal finomabbnak, ezáltal kedvesebbnek hatott, mint öccséé.

Ettől kezdve persze nem volt nyugta a mi kis Cica- micánknak. Lépten – nyomon a krapekba botlott, persze nem csak a suliban, hanem valami csoda – véletlen folytán még a március 15-i rendezvényen, és hasonló összeröffenéseken is ő volt az, akit elsőre kiszúrt a tömegből. És mindig, mindenhol volt legalább egy (a lány által a leprába, de legalábbis a pokolba kívánt) emberke, aki felhívta figyelmét SzépFiúra, miszerint: „Nézd csak, ki van ott!”, „Meg ne fordulj, ide néz”, vagy „Hűha, de jól fest ez a pasi ma!”. Néhányan pedig (akiknek együttvéve nem volt annyi eszük, mint egy huzamosabb ideje megdöglött hintalónak) csak ennyit mondtak félvállról: „Némmá, ott a pasid!”. Ettől főhős csajunk élhetett volna, mint Marci Hevesen, de nem tette, mert piszkosul idegesítette, hogy így bebeszélik neki ezt az agyirokkant, kétdimenziós cinegehuszárt, pedig nem is komálja egyáltalán. Aztán év végére hozzászokott a dologhoz. Sejtései szerint túlságosan is. Ja! Csöppet belezúgott a túlméretezett FicsÚr másolatba, nem kizárólag, de főként barátainak köszönhetően. S bizony felmerült a kiscsajban a gondolat (Gondolat!): oké, eddig mindez elviselhető volt, de most, hogy hosszabb távon nem fogja látni, mi lesz? Cicának azonban ritka szerencséje volt (talán inkább: ritkán szerencséje), ugyanis kapóra jött neki egy erdélyi nyaralás, amit megfelelőnek tartott, hogy ezt az egész rohadt ügyet (meg a két pasast) kiverje a fejéből, méghozzá ab ovo (vagyis a kezdetektől).

Egy barátnője szervezte be a túrára, aki – kivételesen (mert voltak még ilyen emberek is!)- semmit se tudott holmi Urakról és Fiúkról, s mivel Cica úgy gondolta, jobb a békesség, beavatta a barátnét az ügybe, hiszen még véletlenül sem akart összefutni eme két csodás alakkal. Tehát a cicus akcióba lendült: fényképeket mutogatott, személyleírást adott, és megeskette szegény csajt mindenre, ami szent, hogy még hasonló muki sem utazik velük. Miután túlestek eme szertartás –együttesen, szerencsétlen hősnőnk aránylag nyugodtan összepakolt, alaposan kipihente magát, majd másnap kora reggel felszállt a barátnője által megnevezett buszra. Jónak találta a társaságot, és éppen beszélgetésbe elegyedett egyik újonnan megismert haverjával, amikor különös látvány tárult szemük elé. Valami vagy valaki épp a busz felé közeledett, viszonylag gyorsan. Pasinak nézte Cica, aki csomagjaival a buszhoz rohan, illetve, mivel a csomagok voltak a nagyobbak, úgy tűnt, azok cipelik a krapekot. A lány együtt röhögött a busz többi „lakójával” a látványon, csak akkor fagyott a képére a mosoly, amikor az illető egy fülig érő vigyor kíséretében felszökkent a buszlépcsőn. FicsÚr volt. Határozottan ő. Cica pedig önkontrolját veszítve rogyott az ülésre, és halk nyüszítést hallatva az ablakhoz kezdte csapdosni a fejét. Persze addigra már FicsÚr is észrevette, és, mivel azt gondolta, így illik, odavonszolta magát az idegösszeroppant, csapzott macskához, és angyali ártatlansággal megkérdezte:
- Jaj, Nyuszikám, csak nem fáj a fejed? Kérsz aszpirint? Nagyon jó aszpirinem van!
- Ciánod nincs? – eszmélt fel egy pillanatra lelki válságát feledve a lány.
- Nincs. Sajna. De szerzek, ha kell!
- Okvetlen- hangzott az elkínzott válasz – egyébként gondolom, sejted, hogy a nevem még mindig Cica, és nem mentem át holmi Nyuszikába a látásod okozta örömtől.
- Na! Kómás vagy, vagy mi? – bizonytalanodott el a csákó.
- Vagy mi.
- Az már komoly baj, de ha kiheverted, asszem, jól kijövünk majd egymással, mint a régi szép időkben. – ezzel FicsÚr egy búcsúkacsintás kíséretében a helyére somfordált.
- Én… - kezdte volna ekkor Cica barátnője…
- Te ne szólj semmit, rendben? – szólt tagoltan, de meggyőző hangsúllyal a célszemély. A barátnő csendesen bámulta a kilátást.
FicsÚr egyébként nagyjából megfelelt az akkori pasi- ideálnak: értelmes volt, tudott gitározni, énekelni, nem nézett ki nagyon pocsékul (Csak rövid időre sírt fel az orvos, amikor megszületett, valamint szülei is csak néhány röpke napig piszkálták bottal, tisztes távolságból eme örömteli esemény után, mire rájöttek, micsoda is valójában), mindemellett még némi humorral is rendelkezett, egyszóval maga volt az álom.

Mondanom se kell, hogy a busz végében ülő csajocskák azonnal rástartoltak, és Cica, mivel szintén a busz hátsó fertályán ült, egész úton hallgathatta, hogy FicsÚr így, meg FicsÚr úgy, meg hogy milyen aranyos is ez a FicsÚr… Ám amikor Szépfiú került sorra, mint a dicshimnuszok főfőszereplője, a lány már nem bírta tovább, besokallt végleg. Úgy döntött, előremászik inkább a tanári brancshoz, hátha. Mászott… mászott volna. Mármint, ha a barátnője nem szunyált volna mellette kényelmesen elterpeszkedve, elzárva a menekülés útját. De ott szunyált. S mivel Cica ébreszteni nem akart, repülni pedig nem tudott, hátradőlt, és öklét harapdálva fakírkodott tovább. Mire végre elérték erdélyi uticéljukat, és szállásukat, a lány már ott tartott, hogy utálja FicsÚrt, meg az egész istenverte rokonságát, és nem szól hozzá egy büdös szót sem az elkövetkező hét folyamán. Valamint, ha egy arra megfelelő sziklához érnek, le is löki róla a pacákot.

Előbbi fogadalmát azonban már a pakolásnál meg kellett szegnie. Az történt ugyanis, hogy mialatt Cica a táskáját szedte ki a buszból, a csomagtartó ajtó támasztó vasa megunta a munkáját, és hanyagul a földre pöccent, ezzel végzetes irányt adva az eseményeknek. (Román busz volt, persze, mert mért ne!) FicsÚr volt az, aki elkapta a zuhanó vastömböt (el bírta kapni!) megmentve a lányt egy fincsi kis koponyaalapi töréstől. Cica pedig – mit volt mit tenni- megköszönte szépen az életmentő mozzanatot, és mély sóhaj kíséretében felfelé indult az állítólagos szobájukba, még mielőtt újabb csapás érte volna. Útközben még összefutott egy, minden valószínűség szerint romantikus gondolatvilágú, 60 fölött járó tanárral, aki mosolyogva, sejtelmes hangon mondta:
- Olyan szép volt, ahogy az a jóképű fiú megmentette az életedet! Szerintem a sors keze van a dologban...
- Valóban?!. – valami ilyesmit mondott a lány, mialatt csodálkozó arckifejezéssel továbbindult. Sose hitte volna, hogy valaki ennyi idősen ilyen sok naiv baromságot tud összehordani mindössze két rövidke mondatba foglalva. Aztán még hozzátette – persze már magában, nehogy az illúziórombolás bűnébe essék - , hogy a fent nevezett sorsnak valószínűleg foglalt volt a jobb keze, és a balt használta, de ha már így történt, az a „szent bal” igazán leszáradhatna. Ahogy eme páratlan eszmefuttatás végére ért, megérkezett a szobájukba. A látvány majdnem leterítette főhősnőnket, pedig nem volt egy gyenge idegzetű valaki. Négy darab ágy alkotta a szoba bútorzatát, de olyanok... Meg kb. két szekrény, amik még olyanabbak. Beljebb lépett, hogy alaposabban is szemügyre vegye az ideiglenes kérót. Ami, mind kinézetét, mind légállapotát tekintve, elég elkeserítő volt. (Magyarul ocsmány volt és büdös.) Ablak volt, függöny nem, és valahogy így álltak a hideg- és melegvízzel is. Cica száznyolcvan fokos fordulatot tett, és elindult, hogy felkeresse valamelyik tanárt, és meggyőződjön arról, hogy csak vicc-e, vagy valóban itt fognak aludni egy hétig. Útközben magával sodort egy, a plafonról kényelmesen ledzsesszelő pók-óriást. Aki nem vette jó néven az ingyen-fuvart, és csipkelődő hajlamát szabadjára engedve megpróbálta becserkészni szállítóját. A dolog dühös káromkodásban végződött a lány, és munkaköri balesetben történő elhalálozásban a pók részéről.

Így ért Cica a tanári szobához. Mivel káromkodásának utolsó foszlányai – ordításból kifolyólag- még a szomszéd házban is hallhatóak voltak, a kedves tanárok körében már nem nulláról, hanem legalább mínusz ezerről indult a lány jellemrajza, aki a komolyan feltett „Itt fogunk lakni?” kérdéssel még egy ezrest ugrott lefelé. Ennek köszönhetően a nénik még azt is bizalmasan elárulták neki, hogy mindössze két doboz mosóporral fizettek az 5 csillagos förtelemért. A lánynak, mivel az elmúlt nap folyamán különböző súlyos, és idegtépő megpróbáltatásokat kellett kiállnia, ez már végképp sokk volt, és úgy döntött, az újabb csapásokat elkerülendő, villámgyorsan elmegy aludni. Az ötlet jó volt, de kivitelezhetetlen. Ugyanis, amikor mindannyian nyugovóra tértek (a szoba lakosai, ugye) és a lámpát (!) is leoltották, észlelniük kellett, hogy nem négyen, hanem legalább húszan lakják a helyiséget, a szekrényben békésen sercegő szútól kezdve a falnak egyre dühösebben és büdösebben csapódó poloskán keresztül a holnapi ebédjüket flegmán rágcsáló kisegérig.

S lőn holnap. Ami annyit jelent, hogy végül megszokták az alapzajt, és el tudtak aludni. Reggel Cica arra ébredt, hogy szobatársai betörték az ajtót, mert megdöglött a zár. Tehát az amúgy is KO-s szoba zárhatatlanná vált. Ettől eltekintve nem volt olyan rossz a szállás, ahogy azt a csaj képzelte az előző esti rövid szemle után. Még a wc-t is le lehetett húzni! A legtöbb dolog tényleg használható volt. Igaz, aki a konnektort akarta igénybe venni, annak megrázó élményben volt része, és gyors frizuraigazítást is kapott. Az ablakon kihajolni sem volt tanácsos, mert félő volt, hogy a fölöttük lévő ablakot szakadós kedvében lelik. De hát ezen és hasonló apróságok mellett még vígan el lehet lakni egy lepratanyán, nemde?

Teltek, múltak a napok, Cica egyre inkább megbarátkozott a körülményekkel, s ami ennél sajnálatosabb: FicsÚrral is. Eleinte csak beszélgetett vele, majd a közös éneklésekbe is beszállt, végül tisztára jó viszonyba került a hapsival, akit elfelejteni jött, tulajdonképpen. (Persze, mondhatjuk, hogy ez a pancserság egy igen magas, de még gyógyítható foka, ám inkább ne mondjuk, mivel az ehhez hasonló regények főszereplői mindig szépek, okosak, erkölcsösek, de főleg szentek, és sérthetetlenek. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy Cica itt nem más, mint a gonosz körülmények ártatlan áldozata. (Valahol az is))
Jó volt az utazás, csupán egyetlen probléma volt vele: véget ért. Jöttek a hétköznapok. S Cica ismét ott volt, ahol a part szakad. Nemhogy előrébb nem jutott a problémamegoldásban, hanem még sokkal, sokkal jobban belegabalyodott. Már nem tudta, hogy kibe van belezúgva, nem tudta, hogy FicsÚr kell – e neki, vagy SzépFiú. Sőt lassan már saját épelméjűségében is kezdett kételkedni. (Nem csoda.)

Örömét csak fokozta egy újabb fénykép, amit FicsÚrról sikerült készítenie. Ez jobb volt, mint az előző, mármint, ezen a szivar már úgy nézett ki, mint aki be van szíva, kissé. Pedig nem is volt... annyira...(Amúgy FicsÚr tényleg mentes volt az efféle káros szenvedélyektől – csak ivott, mint a kefekötő - , SzépFiúval ellentétben, aki a green - peace aktivisták szíve csücske lehetett volna, ugyanis soha, de soha nem lépett fűre... inkább elszívta...) Ezt a képet azonban (sajnos – vagy hál’ Istennek?) nem tudta továbbítani a „modellnek”, hiszen szünet volt. Bizony.
Gyönyörű és halál unalmas volt ez a nyári szünet, méghozzá a javából. Cicának más dolga se volt, mint otthon ülni, és keseregni az ő nagy baján (bajain). Elég unalmas tevékenység egész nyárra, annyi szent, mindenesetre, ha valaki megkérdezte volna a lányt, mit csinált a szünetben, valószínűleg a „semmit” szó fejezte volna ki aktív ténykedésének legmagasabb fokát. Na persze, a rutinfeladatok, mint pl. strand, haverok, kirándulások, tábor... nem maradtak ki a lány életéből, csupán nyomtalanul elmúltak felette (vagy alatta). Közben elméletileg örült, hogy nem látta a két jómadarat, gyakorlatilag azonban akkor érezte jól magát, ha összefutott velük. Mindemellett kissé megkeseredett a bige (és ezt leginkább poénjain lehetett észrevenni, amik olyannyira fárasztóvá váltak a röpke két hónap alatt, hogy nyomokban se lehetett bennük fellelni a humor legapróbb szikráit – pedig volt idő, amikor a csajt szellemesnek tartották némelyek, amit utólag ő is megmagyarázott, a következőképpen: „akkoriban még a temető mellett laktam...” – szánalmas.) Próbálkozott mindennel, hogy kiverje a fejéből a két hapsit, de valahogy sehogy sem akart összejönni a dolog. Pedig, még tettlegességhez is folyamodott végső elkeseredésében (ti megpróbálta fizikai úton kiverni a fejéből a nem oda illő gondolatokat), ez célravezető megoldásnak bizonyult, illetve bizonyult volna, ha az a piciny kis fájdalom nem riasztja vissza a lányt, néhány kúra után. De – pechére –visszariasztotta. Egyébként nem nagyon látta álmai hercegét (hercegeit) a nyár folyamán. FicsÚrral egyáltalán nem találkozott. Ezzel szemben SzépFiú egyszer majdnem kivasalta a városban, vadonatúj piros biciklijével (a járdán cangázott a kedves gyermek, hol máshol), persze Cica csak akkor vette észre, kivel áll szemben (háttal), amikor már néhány keresetlen szót küldött a vad biciklivirtuóz után az anyjára, valamint a műveltségére vonatkozólag. Erre a tag megfordult, és csodás zöld szemeit a lányra emelte, megjegyezve, hogy az anyja nem dolgozik semmiféle sarkon, és ő is köszöni, jól van. Tehát a nyár nem volt teljesen eseménytelen, mert - hiszen Cica minden vágya az volt, hogy valahogy kapcsolatba lépjen a mókussal, s ez sikerült.

Aztán lassan, komótosan, de annál fenyegetőbben elérkezett az ősz. Naptárilag, ugyanis az időnek eszébe se jutott enyhülni. (Magyarán szólva gatyarohasztó meleg volt.) Cica csak akkor ébredt rá, hogy ismét visszatért a suli- időszak, amikor (persze teljesen gyanútlanul) az iskolaépületet megközelítve nem másba botlott, mint SzépFiúba. A találkozás a csáveszt nem viselte meg különösebben. Elfordult, akár a régi szép időben. A lány azonban ráébredt, hogy fikarcnyit se sikerült felejteni az elmúlt hónapok alatt. S ez – valljuk be őszintén – kegyetlenül idegesítette. Talán ez segítette hozzá, az őt kedvesen megölelő, majd kezét lassan a hátsójára csúsztató osztálytárs – krapek lefejeléséhez. Mindenesetre dühének csak csekély töredékét tudta levezetni ily módon, tehát újabb megrendszabályozandó egyének után nézett.

Már éppen elkeseredett, hogy senkit sem talált, akit le lehetne ütni, évnyitó alkalmából, amikor is valami csípésszerűt érzett a bal lábszárán. A csípés nem volt más, mint a portás csivavájának fogsora. Az ebről amúgy nem lehetett eldönteni, hogy morog – e avagy csak dorombol, ám mivel Cica roppantul kényes volt a nacijára (a bokája nem érdekelte túlzottan), egy célirányos rúgással beküldte a kutyus fejét a hasüregébe. A macska – kutya keverék (melynek családfájában valószínűleg egy útszéli kavics is szerepelt, mert mással nem lehetne magyarázni méretét...) szűkölve hátrált, pontosabban repült hátra egészen a csukott ajtóig, amely meggátolta paranormális tevékenységének folytatásában. (Pedig mekkora szenzáció lehetett volna, egy igazi repülő kutya). A portásné nyüszítése leginkább a – magát minden bizonnyal kutyának tekintő – repülő lényéhez hasonlított. A lány persze megnyugtatta, mondván, a csukájának csupán az acélbetét miatt van olyan kerekded formája, tehát az állatkának - szerinte – kutya baja (hehe). Az ünnepség időtartamát tekintve iszonyatosan hosszú volt, minőségét illetőleg pedig kaki. Mindez a legkevésbé sem érdekelte volna a csajt, ha nem lettek volna előre meghatározva a különböző osztályok és egyének állóhelyei. De meg voltak. Méghozzá a következő képpen: Az aulában egymással szemben helyezkedő két osztály: Cicáé és SzépFiúé. Na és vajon kik álltak elöl? Ühüm, ők. Sebaj, a lánynak legalább egész-műsoros elfoglaltsága volt! Szidta a szervezőket, és családfájukat akár a bokrot (vagy fát?). Ám az ilyen események mindig max. olyan hosszúra sikerednek, hogy az ember előtt lepereg addigi élete, beléjük halni – sajnos – soha sem lehet. Ezen kesergett Cica hazafelé, elég elmélyülten, amikor (hogy teljes legyen az öröme) belebotlott FicsÚrba. Méghozzá a szó szoros értelmében véve. Az ütközés következtében mindketten dobtak egy hátast, pontosabban Cica egy hátast, FicsÚr pedig egy hasast...rá. Épp feltápászkodni készültek, amikor oda érkezett a – még Erdélyből ismert – romantikus életfelfogású tanárnyanyus, megjegyezve a lánynak, hogy:
- Látod, látod, megmondtam előre. Na de itt, gyerekek, nem túlzás ez egy kicsit!

Főhős csajszink feltétlen késztetést érzett arra, hogy megfejelje a jövőbelátó öreglányt, s minden bizonnyal meg is tette volna (lelkiismeretlenül), ha nem fixálják a földhöz bizonyos FicsÚr névre hallgató körülmények. Így azonban egy kényszeredett mosolynál többre nem tellett, mire a kerítőnő diszkrét fejbiccentéssel elballagott.
- Asszem, nem vagyok képbe... – jegyezte meg a krapek, mialatt feltápászkodott a lányról, majd kezet nyújtott, hogy felsegítse.
- Kissé túlfejlett képzelőerővel rendelkezik a mami, ez minden. – hangzott a válasz.
- Aha. Becsülöm a büszkeségedet, de elfogadhattad volna segítő jobbomat az imént. Amúgy mizujs?
- Magamtól is fel tudok állni, egyelőre. Nincs semmi, élünk, mint hal a konzervdobozban. Felétek?
- Dettó. Izé, még Erdélyben ígértem neked egy könyvet...
- Ne fáradj vele, rég megvettem. Tudod, amikor hazajöttem, belegondoltam a dologba, és rájöttem, hogy most kell nekem az a könyv, nem pedig tanévkezdés után. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, ha nem látsz, eszedbe se jutok.
- Tévedsz, én gondoltam, hogy... hogy majd keresel, ha tényleg érdekel az iromány, és nem csak azért kérted el, hogy bevágódj nálam. – (hah!)
- Hogy bevágódjak? Nálad? Micsoda? Mindegy. Mindenesetre megvettem és kész. No, légy jó, nekem sürgősen le kell lépnem. Jót beszélgettünk.
- Akkor, szia! – FicsÚr kissé furcsán nézett a távolodó lány után. Nem igazán tudta, mire vélje a viselkedését. Már az ütközésnél sejtette, hogy valami megváltozott, aztán, amikor nem fogadta el a felé nyújtott kezet... a beszélgetés pedig cakonpak nem tetszett neki. Vajon mért rohant el? – tette fel magának a kérdést, de nem gondolkozhatott rajta sokáig, mert az ok, vagyis SzépFiú, odaért hozzá.
- Helló öcskös, új nőd van? – kérdezte kedvesen.
- Nem. Csak beszélgettünk. Gúnyolódj csak, jössz te még az én utcámba! – mondta az „öcskös”, mivel idősebb másolata egy kaján vigyor kíséretében lelépett, hazafelé.
Cica is elgondolkozott (!!) a nagyon nagy találkozáson. Bosszúsan észlelte, hogy még mindig gyorsabban ver a szíve, s valószínűleg nem a felháborodástól, hogy ágybetétnek használták. Sajnálta, hogy ott kellett hagynia FicsÚrt, de nem kockáztathatott. És főleg, piszokul nem hiányzott neki még egy példány a fent említett hapsiból...

Ekkortól kezdve mondhatjuk, hogy rohant az idő. Az idő, aki amúgy semmi jó indulattal nem rendelkezett, kiváltképp nem az összeroppanó félben lévő cicus iránt Szegény, ha örült is valaminek néha, utána garantáltan húszszor annyit bánkódott máson. Lassan kezdte felismerni, milyen szép is az élet, és ezzel egyenes arányban – csodák csodája! – alkoholbefogadó képessége legalább százszorosára nőtt. Nem lett alkoholista, Isten őrizz, csupán italozgatott néha, hogy feldobja magát valamivel (Hiába mondták, hogy ezzel az életvitellel csak a patáját fogja feldobni, méghozzá hamarosan.)
Suliba járni persze imádott. Illetve imádott volna, ha nem pont SzépFiúék mellett kapnak osztályt. De, pont. Így aztán teljes volt az öröm. Akárhová ment is a csaj, minden egyes alkalommal összefutott a palival, aki pedig alkalmanként diszkrét elfordulással fejezte ki érzelmeit a számára vadidegen Cica iránt. Furcsamód voltak olyan helyzetek is, amikből azt lehetett leszűrni, hogy a srácot érdekli a bige. Kevésbé furcsa az (tekintve korunk bátor, nagyon bátor 10 és 20 év közötti férfiegyedeit) hogy megszólítani azért nem volt mersze. Az idő pedig, mint már említettem rohant. Elérkeztek a szalagavató varázslatos pillanatához, ami nem kis csodálkozásra adott okot főhős csajszinknak. SzépFiú (megemlítendő: negyedikes volt éppen) amikor a szalagot rátűzték arra a nagyon frankó ünnepi zakójára (tényleg piszok jól nézett volna ki, ha oldalról is látszik, de a szalag szinte vastagabb volt, mint jómaga) kedves pillantást vetett az – őt a karzatról bámuló – (és ámuló) lány felé, akit előre megfontolt szándékkal megkeresett, míg a többi „pancser” felsorakozott. Aztán, amíg a szalagavató-műsort nyomatták, többször is ellenőrizte a lányt, majdnem hogy kedves (!) pillantásokat lövellve felé. Magyarul megszédítette a libát, az meg tapadt rá, mint légy a légypapírra. Csakhogy akkor (és még jó darabig) kettőjük közül csak a csávó tudta, hogy ez a játék csupán hiúságlegyezgetés céljából született meg. (Említeném, hogy egy szó nem sok, annyit sem váltottak mindezek alatt.)

Most pedig ugrunk egyet. Átugrunk egy átlagos, boldog Karácsonyt és jó Szilvesztert SzépFiú, valamint ezeknek elég kaki változatát Cica részéről. Aztán pedig elmászunk a Valentin napig, amely emlékezetes dátum. Ezen a napon kezdett el magából hülyét csinálni magából az, akiről ez a firkálmány szól. Pontokba szedtem tetteit eme jobbsorsra érdemes, már-már bomlott elméjű nőkezdeménynek, hogy okuljunk belőlük mindannyian:
Február 14. („nem mondom meg milyen” nap) A pipi megszerezte SzépFiú számát, és... és sms-t írt neki. (Aláírni nem merte. 1-1 a félénkségversenyben) A csávónak nem volt lóvé a telcsijében, úgyhogy ez ennyiben is maradt.

Február 18. (ezt a napot azóta is ünnepként tartják számon az ártó szellemek) A csaj nekiállt, hogy helyrehozza, amit az „imént” elrontott, újabb smsek formájában. Hogy mi sült ki mindebből? Nos. A szivar rájött, hogy ki is az ő sms partnere valójában, és gondolatait elképesztő kedvességgel megfogalmazva, valami olyasmit írt, hogy: Rájöttem ki vagy, de most egy projekt kellős közepén vagyok, úgyhogy sajnos nincs szerencséd! Ez már végképp sokk volt a csajnak, majd kifeküdt, amint olvasta ezeket a szerető sorokat. Persze suliba kellett járni tovább. Enyhén volt csak ciki az, amit az első pár hétben levágtak! Igazi kerülő show nézői lehettek az iskola tanulói. Aztán lassan hozzászoktak a helyzethez. Szépfiú ügyet sem vetett a nőre többet, néhány kivételes alkalmon kívül, amikor egyfajta „azt és akkor csinálok veled, amit, és amikor akarok” játékot játszott. Jól hangzik nem? Szóval húzta az agyát a csajnak. Aki ezt akkor nem is ismerte fel igazán. Mindig csak utólag támadt bizsergés a tenyere tájékán azzal a gondolattal egybekötve, hogy most beépíti a pasas napszemüvegét a kontaktlencséjébe. Valójában azonban Cica egyre inkább magába fordult. A régi haverokkal alig járt el valahova, beszélni pedig végképp nem tudott nekik a történtekről. Voltak persze barátai, akik tudtak a SzépFiú – ügyről, de a legtöbb ember csak azt látta, hogy a lány teljes egészében megváltozott.

- Figyelj rám, Cica! – mondta barátnője egyszer, megunva a csaj egyre mélyülő melankóliáját. – Mi a rákért nem vagy hajlandó elfelejteni azt a tejfölös szájú meleghullámot? Elmegy, érted? Elmegy! Tudod, hány nap még? 15! Tizenöt tanítási nap, érettségi, aztán elporzik innen! Nem látod soha többé ebben a büdös életben!
- Igazad van. – fordult felé a szólított.
- Na látod! Mindjárt jobb. Aszittem már, becsavarodsz ettől a hülyeségtől, de...
- Tényleg, tényleg büdös az élet, sőt, rohadt! – Cica mintha meg sem hallotta volna az előző mondatot.
- Te tényleg meg vagy zakkanva! Nézz már körül, te nyünnyedt agyú! Tavasz van! A világ nevet, és tele van szerelemmel! Te meg itt sírsz, hogy így SzépFiú, meg úgy Szépfiú stb. Pedig minden ujjadra jutna hapsi, különb ennél a ropiharcosnál, sokkal! De te csak vonyítasz itt, mint Laffi a sintértelepen, és nem vagy hajlandó belátni, hogy nem érdekled, soha nem is érdekelted, és jókat szórakozik, mialatt játszik veled. Nem gondolod, hogy ez egy picit, egy egészen icipicit beteges?
- Nem. – a válasz kurta volt, viszont egyáltalán nem meggyőző.
- Ne nevettesd ki magad! – még jobban- Annyit melózol mostanában, hogy egy középkorú, nőtlen üzletembernek becsületére válna. Semmi szórakozás. Mondd, mikor óhajtasz bulizni, úgy, mint régen? Mikor óhajtasz végre felébredni az általánossá vált életutálatodból, és körülnézni, hogy: szia világ, itt vagyok, visszajöttem, minden mehet a régi kerékvágásban tovább...

- Bocs, hogy beleszólok, de túl sokat emlegeted a múltat. Tájékoztató jelleggel közlöm csupán, hogy soha nem lesz már semmi úgy, ahogy régen volt. Semmi, érted? Hogy is lehetne! Tudod, egy pap barátom – azt hiszem, ő tényleg a barátom volt – gyakran mondta nekem a fent említett múltban, problémáim enyhítésére, hogy: Csak húzd meg a láncot, és a víz elvisz minden szart! Nos, a lánc elszakadt, a szar gyűlik, és lassan belefulladok.
- Igazán tehetnél valamit! A saját érdekedben!
- Nekem már mindegy, akár az út szélén fekvő kutyahagyatéknak, hogy melyik oldaláról nyalogatod, miután marokra fogtad. De tényleg! Annyit sem ér az életem, hogy megöljem magam! Már, ha élet ez egyáltalán.
- Jaj, Istenem! De hát te tetted ilyenné! Te meg azok az álmok, amiket kergetsz! Azok tehetnek mindenről! Súlyos, amit csinálsz, de főleg értelmetlen.
- Tudom, Csakhogy. Mondd az neked valamit, hogy szeretem? Hogy megőrülök, ha nem látom, hogy felrobbanok délutánonként, amikor valamelyik ostoba ismerősöm megkérdezi – mindig akad ilyen – hogy: na és, mi van a fiúkkal? Tudod egyáltalán milyen az, amikor jobban utálod magad a világ minden szemeténél, azért, mert szeretsz valakit? Van sejtelmed arról, min megyek keresztül minden este, amikor lefekszem, és kérem az Istent, hogy ne ébredjek fel soha többé, és aztán reggelente, amikor rá kell jönnöm, hogy még mindig itt vagyok ezen a mocskos világon, és megőrjít a gondolat, hogy legalább 5 órán keresztül szinte mellette leszek, és mégis ezer, és ezer fényévre tőle? Belegondoltál már, hogy mért megyek el sürgősen, ha megjelenik, vagy, ha rám néz? Nem hiszem! Te csak azt hajtogatod, hogy jó volt a múlt. Jó volt, szép volt, meg kell dögölni!

- Azonnal hagyd abba, megértetted! Marhaságokat hordasz itt össze vissza! Mondd csak, mire lenne jó, ha feldobnád a talpad, hmm? Hogy lehetsz ennyire kettyós! Ide figyelj! Lehet, hogy fölöslegesnek érzed magad, de igenis vannak, akiknek nagyon hiányoznál. Egyébként pedig jobb, ha tőlem tudod, hogy nem ér ennyit az a krapek. Messze nem!
- Nézd. Valahol én is tudom, hogy mindez értelmetlen, és hogy jobb lenne, ha nem foglalkoznék vele soha többé, de nem tudom megtenni! Érted ezt?!! Nem megy. Ha mondjuk, nem látom egy hétig, olyan, mintha már ki is töröltem volna az emlékezetemből, de elég meghallanom a hangját, és minden kezdődik elölről. Nem tudom, mért van ez így, de... Én meghalok nélküle! Tudom.
- Kedves Cica! Mondták már neked, hogy annyi eszed van, mint egy háromnapos porceláncsibének? Nem is buta vagy, hanem egyszerűen ostoba! Nem kellesz neki, egyetlen okból: elérhető vagy számára. Nem jelentesz kihívást. Félek kimondani, de téged akkor kap meg, amikor csak akar. Ugyan már, ne mereszd a szemeidet! Te is tudod, nagyon is jól, hogy így van. Úgyhogy nem érdemes folytatni ezt az önpusztítást. Állítsd le magad, de végleg.
- Ha van egy köteled, akár most is megtehetem...
- Hogy lehetsz ennyire...ennyire... Agyilag zokni! Mondd csak, az álmaid tettek ilyenné, vagy eredetileg vagy gyári hibás, kis husom! Megint a múltat fogom emlegetni, de régen kreatív voltál. Tudtál jó verseket írni és novellákat. De most! Éjjel – nappal csak arról a népművészeti agyagedényről álmodozol. Ne szólj közbe, tudom, hogy vannak még álmaid, de mind mind egytől egyig körülötte forognak. Magyarul értelmetlenek. Felfogtad. Felejtsd el már végre ezt az istencsapását, az álmaiddal együtt.
- A fent említett pap barátom azt is mondta nekem egy szomorúbb órában, hogy soha, de soha ne adjam fel az álmaimat, mert azok tesznek azzá, aki valójában vagyok. Ha feladom őket, önmagamat adom fel...
- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de ezért az életért nem kár. Jobb lesz mindenkinek, ha erőt veszel magadon, és meggyógyulsz ebből a szerelembetegségből. Most meg hová mész? Állj, várj meg! Ne csinálj semmi hülyeséget, kérlek! Cica! – a bige elspurizott. Nem érték utol a szavak, az intések, a kérések, és az őrangyala sem.

Két nap múlva került elő valahonnan. Megkereste a barátnőjét, odaállt elé szépen, ünnepélyesen, belenézett a szemébe, és azt mondta: Feladom!
Így is történt: feladta. Azt hitte, hogy csak a szerelmet adja fel. Nem is gondolt arra, mennyivel több az, ami itt kockán forog. Hogy azokkal az álmokkal nem csak a rosszat adta föl, hanem az összes ambícióját és élettervét, amiket addigi élete során kapirgált össze.
Elérkezett az érettségi időpontja. Ficsúr éppen bátyjához tartott annak sulijába, hogy szórakoztatja, amíg vár, hogy sorra kerüljön. (Tanulni nem akart a csöpp csávó.) Kint futottak össze az épület előtt, és éppen bemenni készültek, amikor is érdekes eseménynek lehettek tanúi. Egy hatalmas Harley Davidson érkezett az iskola elé irdatlan motorbőgéssel, a suliból pedig kilépett Cica, talpig bőrszerkóban. Hátizsákját megpörgette a feje fölött, és elhajította jó messzire. Felpattant a mocira egy kétajtós szekrény mögé, aztán surány. A két ámult csávóra ügyet sem vetett. Pedig azok akkor látták őt életükben utoljára.


Epilógus

- Nos hát, nagyjából ennyi a történet. – dőlt hátra Magyar István, fából faragott hintaszékében. Kissé elfáradt ugyan, de mindig szívesen mesélt szeretett unokáinak múltjáról, arról az időről, amikor még nem is sejtette, hogy lesznek valaha unokái. Pedig voltak, mégpedig ketten. Ma ünnepelni jöttek a nagypapához, aki pont egy nappal múlt 85 éves. A nagytata befolyásos ember volt: 20 éven keresztül szolgálta a magyar államot, mint nagykövet, s az ország legjobb diplomatája, majd, mint köztársasági elnök. Már legalább 15 éve nyugállományba vonult. Egy kis lakást vásárolt egy külvárosi lakótelepen, ott tengette hátralévő napjait. A lak nem volt se nagy, se szép, se felséges vagy előkelő, viszont a nagyapó se volt igényes, úgyhogy a célnak – lakni valahol –tökéletesen megfelelt. Sokkal jobbra úgysem tellett volna, hiszen a szivar majdnem egész vagyonát jótékony célokra ajánlotta föl, a maradék néhány milliót pedig letétbe helyezte unokái nevére, hogy majd, ha 25 évesen pályakezdés előtt állnak, ne kelljen a nulláról indulniuk, mint egykor neki, a blaha-téri gitárosnak. Pedig – bár ezt nem hangoztatta a fent említett unokák előtt – legbelül büszke volt akkori önmagára, a szabadelvű, nincstelen, de tehetséges gitárosra, aki mindig lógott az egyetemről, és aki mindig tudta, hol vannak a legmenőbb bulik. S akit mindenki csak úgy ismert annak idején, FicsÚr.

- Azóta sem hallottál róla, nagyapa? – kérdezte a 16 éves forma kékszemű, szőke hajú lány.
- Gondolod, hogy ha hallott volna róla, egyedül ücsörögne itt? Hülye szőke! – reagált egy évvel fiatalabb öccse.
- Hé, nem a kocsmában vagy, fiatalember! – figyelmeztette a nyurga kamaszt az apóka, és szigorú kifejezést erőltetett arcára, ami nehéz volt, hisz közben arra gondolt, hogy ő ennyi idős korában sokkal, de sokkal rondább kifejezésekkel boldogította környezetét. (Nem is csoda, hogy szülei olyan hamar megőszültek.)
- De tényleg. Nem is kerested? Vagy kerestetted? Tipped sincs, hogy hol lehet most? Nem is érdekel, merre jár? Talán éppen egy segítőkész hapsira van szüksége, valahol nyakig a pácban.
- Engedelmeddel, én már kinőttem a hapsi – korból, ifjú hölgy. Egyébként, nem hiszem, hogy bármire is szüksége lenne annak a lánynak - Itt akaratlanul is egy kép jelent meg a fent említett lányról. Egy emlékkép, ami közel 70 éve csiszolódott, fényesedett FicsÚr kobakjában, és szebben tündökölt, mint valaha. – Biztosan mindene megvan, hiszen...
- Ne feledd szavad, papa, de ha annyira bele voltál zúgva abba a bigébe, mért vetted el mégis a nagymutert? Talán a pénz...

- Na, álljon meg a fáklyásmenet! Először is, a nagyapáddal beszélsz, és szeretném, ha egy árnyalatnyit ehhez illően fogalmaznál. A nagyanyátok szép nő volt és okos. Valójában azonban azért vettem el, mert hasonlított az én Cicámra. Bocsáss meg nekem, Andrea, ha tudsz! – emelte az égre a tekintetét a beszélő – Jobb, ha tudod, fiam, soha nem nősültem volna meg pénzért, és ezt neked sem ajánlom! Az érdekházasságok sokféleképpen végződhetnek, de boldogsággal biztos, hogy nem!
- És te boldog voltál a nagymamával? – kérdezte a lány.
- Hát... eleinte talán nem annyira. De aztán kialakult köztünk egy meghitt házastársi viszony. Barátok lettünk, és azt hiszem, mindennél jobban szerettem a nagyanyátokat.
- De nem voltál szerelmes belé, igaz?
- Szerelem... Hmm... Ez egy furcsa kifejezés. Sokféleképpen lehet értelmezni. Ha a szenvedélyes oldalát nézzük a dolognak, azt hiszem, soha nem voltam szerelemes Andreába, viszont, már amikor megláttam, tudtam, hogy vagy vele fogom leélni az életemet, vagy egyszálegyedül.

- Cica nem is jött számításba? Mért nem kutattad fel, hogy hol van? Erre valók a magánnyomozók, vagy nem?
- Először is a második mondatod nem kissé sántított. Figyelj oda jobban, kérlek. Másodszor: Kerestem én Cicát, de még mennyit! Ám a szülei korán meghaltak, s mire oda jutottam volna, bátyja is örök jobblétre szenderült – drogtúladagolásban – azt hiszem, még időben kikerült az ártó családi körből. Ha jól sejtem, valahol külföldön élhet, egy gazdag férjjel, és legalább egy tucat gyerekkel. Valószínűleg másik nevet vett fel, mert egy darab Szentkirályi Éva nincs a nyilvántartásokban. Talán valamilyen művésznéven írja a bestsellereit, ahogy mindig is tervezte. Az is lehet, hogy festőművész lett, vagy egy menő újságíró, mondjuk Amerikában, és már azt is elfelejtette, hogy valaha beszélt magyarul. Bár ez utóbbit nem hinném. Nagyon erős nemzeti érzés lakozott benne annak idején...
- És honnan tudod, hogy miket gondolt, amikor még fiatalok voltatok, hiszen azt mesélted, alig beszélgettetek, főleg, miután volt az a dolog a bátyáddal...
- Minden barátjával, és barátnőjével összeismerkedtem az idők során, és mindenki elmondta nekem a történetet úgy, ahogy ismerte. Így aztán össze tudtam szedni, mit érezhetett Cica irányomba, illetve minden mással kapcsolatban.
- Nincs róla fényképed, nagyapus? Olyan szívesen látnám. Elmondásod alapján nagyon szép lány lehetett.
- Az is volt. Hasonlítasz rá, egy kicsikét, főleg a mosolyod. Azt hiszem, van róla képem valahol, mindjárt megkeresem. Úgyis be kell mennünk, mindjárt itt lesznek a szüleitek. – Ekkor bentről ütemes kopogás hallatszott. Egy járókeret zajai voltak ezek.

- Mi van, bátyus, felébredtél? – kérdezte az egykori FicsÚr a bent keretező nagyon öregembertől, akit régen SzépFiúként ismert a város krémje.
- Fel! Bár úgy feküdtem le, hogy nem fogok felébredni, azért csak sikerült! Na hol a tortád, öcskös? Hetek óta fenem rá mind a két fogamat! Mit meséltél már megint ezeknek a szegényeknek, csak nem... – a mondat végét a becsukódó ajtó elvágta a külvilágtól.
Ekkor mély sóhaj hallatszott a szomszéd erkély muskátlifüggönye mögül, és halk zokogás követte. Egy öreg, nagyon öreg nő volt a sóhaj tulajdonosa. Arcra legalább ezer évesnek festett. Hófehér haja kontyba volt tűzve, épp azt bontogatta. A lehulló hajtömeg majdnem a térdéig ért a fura szerzetnek. Csak ragyogó, türkizkék szeme volt élénk, akár egy 20 évesé. Arcán a barázdák nehéz életről tanúskodtak, pedig egykoron ígéretes jövő előtt ált. Kevesen emlékeztek már ugyan rá, de volt idő, amikor fiatal volt, tele reményekkel, álmokkal, övé volt az egész világ. Barátai csak Cicának hívták.

Nos mialatt az anyóka hallgatta az egykori FicsÚr meséjét, a kínok kínját állta, nehogy felkiáltson, „én vagyok az, hagyd már abba!”, és a nyakába ugorjon az ex fontosembernek. Mégis uralkodott magán. Részben azért, mert tisztában volt azzal, hogy legalább 300 évesnek néz ki, részben pedig azért, mert iszonyatosan szégyellte magát az élete miatt. Pedig volt idő, amikor nem kellett a szomszédba mennie egy kis önbizalomért. Amikor úgy érezte, ha kell, akár többször is megváltja a világot. Álmaiból azonban csak foszlányok maradtak, meg ez a kis lakás, aminek, valljuk be őszintén, már háromhavi bérével tartozott. Egyedül élt. Nem voltak rokonai. Egykori barátai pedig elpályáztak mellőle (miután nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket). Magányos volt tehát, akár az ujjam. Nagyjából 30 éves korában rájött arra is, hogy élete párja valószínűleg egy meggondolatlan terhesség-megszakítás áldozata lett még embrió korában, tehát a családalapítást is törölte amúgy is összedőlő félben lévő álmai közül.
Sejtette, hogy valahol FicsÚrnál ronthatta el az életét, avagy csupán a sors babrált ki vele ily alapos módon. Egy biztos, most ott állt, karnyújtásnyira attól az embertől, aki még némi színt csempészhetne hátralévő napjaiba (nem években gondolkodott már, hisz pontosan 9 nappal múlt 85 éves). Érezte, hogy lépnie kell! Most vagy soha!
Cica lépett. Nagyot, méghozzá. Le a tizedikről. Életében először nem bánta meg döntését. Boldog volt, és tudta, az is lesz most már, akár örökre.

Néhány órával később egy halott öreg nőt találtak Óbuda egyik lakótelepén. Csontjai szinte mind ripityára törtek, de arca meglepően ép maradt. Az az arc pedig, az a sokat élt végsőkig elráncosodott arc boldogságot tükrözött. Mosollyal ment el ebből a rusnya világból, az, aki itt nem mosolyoghatott...