Történetek

Most már senki sem mosolygott. Mind valami vonzást éreztek, amikor felfedezték ezt a barlangot, és rátaláltak a kijárat közelében a megdönthetetlen bizonyítékokra.
Eközben mindnyájan elővették saját köteleiket, és hozzákötözték a végét a földhöz erősített vaskarikához, mely segítségével majd visszatalálnak a kijárathoz, a kötél másik végét pedig derekuk köré kötötték. Elosztották egymás között, ki merre tartson, és a barlang mely részét fedezze fel...

Csak álltam a kifagyott buszmegállóban a távolban kutya ugatott és nem tudtam hallok e még újra emberi hangot. Kiderengtem. Minden sivár volt sötét .. távolról a tó fényei villóztak. Kitettem a kezem. A hüvelyk ujjamat felfelé fordítottam és neki vágtam az útnak...

- A Sötét Nagyúr nem tudja, hogy ti ismeritek a titkát – világosította fel őket Piton. - Azt sugalltam neki a jelentésem alkalmával, hogy Dumbledore túl éretlennek tartotta Pottert, hogy elmondja ezeket a tényeket, s helyette inkább engem avatott be. Mivel a jóslattal kapcsolatban a Nagyúr már rádöbbent, hogy Dumbledore nem mondott el nektek fontos dolgokat, minden szavam elhitte...

Ereje egyre jobban gyengült, nem is beszélve az egész testébe nyilalló fájdalomról. Arca eltorzult, szédülni kezdett a vérveszteségtől. Jason fájó szívvel elfordult a látványtól, hányingere lett. Val hirtelen kihúzta fogait a félájult Marc nyakából, és eleresztette. A fiú a földre rogyott. Szeme lecsukódott...

- A francba, megdöglött! – hőkölt vissza ijedten egy tizenhat év körüli fiú. Gyerekes hangja őszinte rémülettel adózott a rettenetes látványnak.
- Húzás innen! Mire vártok, barmok!? Azt hiszitek, én voltam? Különben is, nem látott senki! Nyomd már az a gázt, tökfej! – hisztériázott a bandavezér, főleg azután, hogy Szilárd, a jól kereső értelmiségi szülők féltett csemetéje csak másodjára tudta elindítani pörgő kerekű autóját...

Nem volt túl szép srác. Nem tolongtak körülötte a lányok, vagy ha tolongtak, akkor csak azért, mert kiönthették neki a szívüket, vagy csak egyszerűen beszélgetni akartak. (Persze ez is jelenthetett valamiféle vonzódást.) Rá mindig támaszkodtak, mindig meg is hallgatott mindenkit. A vállára vette azokat a problémákat, amikkel nem is ő küzdött...

Hirtelen valami elsüvített a füle mellett. Valami hatalmas test. A professzor a földre vetette magát, nehogy valami eltalálja. Lehunyta szemét és befogta füleit. Így térdelt pár percig aztán mivel már nem érzett semmi hasonlót fölemelkedett. Ahogy elvette a kezét a fülétől a hangok, amelyek kezein csak torzan hatoltak át most kristálytisztává váltak. Olyan volt mintha mindez valós lenne. Ahogy körülnézett nem hitt a szemének...

Marc erősen megszorította a markában tartott ezüst tőr díszes markolatát. Beljebb mentek, egyre távolabb a megnyugtató utcai világítástól a sikátor belsejébe, ahol egyre kevésbé látták a terepet, mindössze az egyre gyengülő világítás adott némi segítséget a tájékozódáshoz. Egyre tovább araszoltak, amikor valami megmozdult mögöttük...

Félúton megcsörrent a mobilom, nevetgélve vettem fel, miközben Zoli a fülemet puszilgatta. Anyu volt az: - Hol vagy? – kérdezte, én nevetve válaszoltam: - Zolival, de nagyon rossz a vonal. Bárcsak annyira rossz lett volna, hogy ne halljam a következő mondatát! Ólomsúlyként nehezedett rám anyu távoli, sírással küszködő hangja. Még ma is tisztán hallom azt a fájdalmas mondatot: - Ne menjetek be a kórházba! A nagyi meghalt…

Rémületem egy csapásra pánikká változott, amikor az alak elindult felém. A kezében valami hosszú tárgyat tartott. Volt egy tippem, mi az. Megfordultam és az ajtó felé rohantam. Vagyis rohantam volna, ha nem lett volna úgy telepakolva a szertár. Így azonban ismét elestem, de ezúttal komolyabban, mint az első alkalommal...