Harry Potter és a Varázslók Háborúja 23.

23. fejezet
Az összeesküvés

Harry, Ron és Hermione unalmas várakozása egészen késő estig tartott. Mire a nap eltűnt a horizont mögött és a szürke utcára sötétség borult, Harry kezdte úgy érezni magát, mint egykor a Dursley-házban, mikor Vernon bácsi bezárta őt a legkisebb szobába vagy korábban a lépcső alatti gardróbba. Egyedül kuksolt a sötétben hosszú órákon át, társaság híján lakótársaival, a gardróbban tanyázó pókokkal beszélgetett. Bár a mostani helyzet kicsit más volt, tekintettel arra, hogy itt volt vele Ron és Hermione is, ennek hatását Harry a legkevésbé sem érezte. Mindkét barátja némán üldögélt és bámult a semmibe, mintha valamiféle Lovegood-kórban szenvednének. Harry nem tudta megállni, hogy ne kacagjon fel erre a gondolatra, s hosszú ideje ez volt az egyetlen hang, ami megtörte a csendet.
- Mi olyan vicces? – kérdezte bambán Ron, aki már hosszú ideje félálomban volt, egy olyan idegesítő állapotban, mikor az ember legszívesebben elaludna, mégsem jön álom a szemére, így kénytelen ébren, ép elmével kibírni, amíg a semmittevés percei leperegnek.
- Semmi – mosolygott Harry, s a beszélgetés ezzel be is fejeződött.
Hermione egy alig hallható hümmögéssel jelezte, hogy életben van és már vissza is süllyedt a hallgatásba.

Lovegood-kór… Harrynek hosszú ideje most jutott először eszébe a hosszú szőke hajú, álmatag Luna, akivel az elmúlt két évben jó barátok lettek. Vajon mit csinálhat most a lány? És mit csinálhat a többi barátja? Neville, Ernie, Fred, George és Ginny. Nem kellett sokáig töprengenie, hogy majdnem biztosan tudja, Fred és George valami új találmányon törik a fejüket a boltjuk fölötti lakásukban, Ernie Macmillan valószínűleg a könyvtárban tanul még éjfélig, Ginny, Luna és Neville pedig nyilván az igazak álmát alusszák a Roxfortban. Talán Roxfort most sokkal békésebb, hogy ő, Harry nincs ott. Emlékezett rá, miket mesélt Hagrid kiskorában az iskoláról. A Roxfort a béke szigete volt az első háború idején, mert Voldemort nem merte megtámadni. De attól kezdve, hogy ő betette a lábát az iskolába, minden megváltozott. A Roxfort talán ezer év alatt sem élt át annyi bizarr furcsaságot, betörést, baleseteket, merényletek sorozatát, féktelen rombolást, gyilkosságot, amennyit az utóbbi hat évben, csak mert ő ott tanult. Hiába volt ott Dumbledore, akitől Voldemort is félt, még ő sem állíthatta meg azt a káoszt, amit Harry hozott magával – s amivel magával sodorta sok barátját is.
Nem kellene ezen rágódnia, emlékeztette magát. Senki sem hibáztatja őt a történtekért. Senki, csak ő maga. Tessék, megint ott tart, ahol karácsonykor. Egyfolytában emlékeztetnie kell magát arra, hogy ne járassa az agyát a dolgokon, legyen nyugodt… Igen, csakhogy ezt könnyebb mondani, mint megtenni.
Az egyetlen, ami számít, hogy ő már nincs Roxfortban. Roxfort most újra a régi.
Lépések zaja hallatszott – valaki jött fel a lépcsőn. Ez önmagában nem lenne furcsa, hiszen rajtuk kívül még hárman laktak ebben a házban, de az utóbbi nyolc órában senki sem jött fel az emeletre, ami nagyban hozzájárult a három jó barát melankóliájához.
Harry, Ron és Hermione most egy csapásra kijózanodott a félálomból és türelmetlenül várták, hogy azoknak a lábaknak a gazdája vajon az ő szobájukba jön-e.
Nem kellett csalódniuk, az ajtó kinyílt és megjelent Draco Malfoy vigyorgó képe. Ron lemondóan visszaroskadt az ágyra.
- Másra számítottál Weasley patkány? – kérdezte Malfoy lassú, vontatott stílusban.
- Akarsz valamit? – érdeklődött Harry nem a legkedvesebb modorában.
Malfoy összevonta a szemöldökét és beljebb jött a szobába. Mögötte egy fa tálca lebegett a levegőben, rajta néhány szendvics és két tökleves kancsó.
- Féregfark csinált vacsorát. Ha kell, akkor lássatok hozzá. Ha nem, nekem mindegy…
A tálca leereszkedett az éjjeli szekrényre, de Harry és Ron nem nyúlt hozzá. Undorodó pillantásokat küldtek a fiú felé, pusztán bizalmatlanságból, de Hermionét nem érdekelte az ilyesmi. Elvett egy szendvicset a tálcáról és enni kezdett.
- Ízlik a patkányhús, Granger? – nyekeregte Malfoy.
Hermione kiköpte a szendvicset és köhögési roham fogta el. Malfoy röhögött, Harry és Ron pedig próbáltak segíteni a fuldokló lányon.
Mikor Hermione abbahagyta a köhögést, Malfoy még a szemeit törölgette.
- Csak vicceltem, Granger – mondta kárörvendve. – El tudod képzelni, hogy patkányhússal etetnélek titeket?
- Rólad mindent el tudok képzelni – válaszolta Hermione és visszalökte a tálcára a szendvicset. Elment az étvágya.
- Most, hogy meghoztad a moslékot, el is takarodhatsz – vetette oda Ron és látszott rajta, hogy szívesen kipróbálná a szőke fiún a tökfej-bűbájt.
- Udvariasabban, Weasley! – szólt Malfoy. – A vendéglátókkal nem illik így beszélni.
- Csak a koszos halálfalókkal! – vágott vissza Ron.
Malfoy sápadt arcán rózsaszín pír jelent meg, jelezve, hogy nagyon nem tetszett neki a megszólítás.
- Na mi lesz? – idegesítette tovább Ron. – Pálcát rántasz? Van merszed végre tenni is valamit vagy mindig csak a szád járt?
- Fogd be a szád! Ne merj így beszélni velem…!
- Mert mit teszel? – vette át a szót Harry. Neki is elege volt Malfoyból. Nem akarta látni a képét.
- Hagyjátok abba! – próbálta csendesíteni őket Hermione.
- Ne szólj bele, Granger! – csattant Malfoy hangja. – Nem egy sárvérű fogja megmondani, hogy mit csinálja-aaak…!

Malfoy még be sem fejezte a mondatot, de már fejjel lefelé lógva találta magát a szobában, hosszú, szőke haja a padlót söpörte. Harry a sarkánál fogva lebegtette, és arról se feledkezett el, hogy gyorsan lefegyverezze. Gondolatban megdicsérte magát, amiért ilyen pontosan tudott végrehajtani kombinált varázslatot.
Malfoy azonban nem dicsérte, válogatott szitkokat és káromkodást zúdított rá, Ron pedig vidáman nevetgélt. Hermione szótlanul és kissé sápadtan állt mellette - talán belátta, hogy felesleges békítőként fellépnie a veszekedők közt.
- Ideje megtanulnod, hogy senkit se nevezz sárvérűnek, Malfoy! – kiabálta túl Harry a szőke fiú szitok-monológját.
- Szerintem túl elfoglalt ahhoz, hogy figyeljen rád… - jegyezte meg Ron nevetés közben, Malfoy eszeveszett kapálózását figyelve.
- Eressz le! Eressz le, mert megbánod, te…!
- Azt kérdeztem, megértetted? – kérdezte Harry nyomatékosan, de Malfoy tovább küzdött. – Szerintem nem árt, ha a mi régi barátunk kap egy kis leckét udvariasságból, nem igaz Ron?
- Dehogynem – bólintott nevetve a megkérdezett.
- Harry… ne csináljátok – motyogta Hermione zavartan, de Harry nem törődött vele.
Malfoy bokájához emelte a pálcát és kis hurkot írt le vele a levegőben. A fiú lassan forogni kezdett a levegőben, mint egy búgócsiga, majd egyre jobban begyorsult.
- Áááá! Tegyél le! Tegyél le! – nyögte Malfoy.
Harry elégtétellel figyelte a fiút és eszében se volt leereszteni. Harry leguggolt, hogy Malfoy arcával egy vonalba kerüljön, így beszélt hozzá:
- Látod már milyen érzés a kiszolgáltatottság, Malfoy? – szólt Harry. – Azt hittem, tanultál valamit a kiszolgáltatottságról azok után, hogy Voldemort parancsát kellett teljesítened… De úgy látszik, te csak a körülményes úton tudsz tanulni.
Malfoy egyre sebesebben pörgött a levegőben. Hermione szájára szorított kézzel iszonyodva nézte. Harry tudta, hogy azt az emléket juttatja eszébe, amit sok éve a Kviddics Világkupa táborában láttak. Harry is emlékezett erre – ekkor hallott először a halálfalókról -, ezért akarta így megleckéztetni Malfoyt.
- Neee! – könyörgött a fiú és kezeivel kalimpált maga körül, hogy bele tudjon kapaszkodni valamibe, de semmit se ért el.
- Malfoy! – szólt rá Harry. – Ígéred meg, hogy soha senkit nem fogsz többet sárvérűnek hívni!
A válasz szinte azonnal jött.
- J-jó, rendben… Megígérem… csak eressz már le!

Harry lelassította, majd megállította a pörgést, végül a Malfoy fiú megfordult a levegőben és fenékkel leereszkedett a padlóra. A szédüléstől nem bírt egyenesen állni a lábán, így elterült a padlón és csak zihált, mint egy partra vetett hal.
Hermione elfordította a fejét, Ron azonban elégtétellel nézte Malfoyt. Ahogy Harry is, aki azonban kezdte sejteni, hogy Hermionétól fog még hallani néhány keresetlen szót a rögtönzött leckéztetésről.
- Potter, megint nem bírsz magaddal? – csendült egy hang az ajtó felől.
Piton állt ott karba tett kézzel; Harrynek az a benyomása támadt, hogy nem csak épp most érkezett.
- Mondtam, hogy vigyázz Potterrel, Draco – szólt Piton és lehajolt a kába fiúhoz. A hóna alá nyúlt és ülő helyzetbe emelte. – Legutóbb is hogy jártál… - csóválta a fejét, s közben előhúzta a pálcáját. Apró fénygömböket varázsolt, amik egymás után eltűntek Malfoy fülében. A fiú ettől jobban lett, szemmel láthatóan nem szédelgett tovább, s képes volt egymaga felállni. A szégyentől vörösen izzó arccal meredt Harryre és Ronra, aki már nem vigyorgott. Hermione a cipőjét bámulta.
Piton most újra feléjük fordult.
- Épp vissza akartam adni a pálcáitokat, de ha képtelenek vagytok lenyugodni…
- Lenyugodtunk – morogta Ron.
Piton lassan végignézett mind hármójukon, majd bólintott.
- Helyes. Nem azért vagytok itt, hogy a régi sérelmeket akarjátok tisztázni…
- Ezt épp maga mondja?! – mordult fel Harry. Piton kétszínű szavai egyenesen sértették a fülét.
- Ne vágj a szavamba!
Ez hihetetlen! – dühöngött magában Harry. Hogy lehet valaki ennyire kétszínű?! Ő beszél a sérelmek tisztázásáról, közben meg akarta ölni azokat, akik gyerekkorában megalázták!
- Itt vannak… – sorban visszaadta mindegyiküknek a varázspálcákat. – Tegyétek el. Itt nem lesz rá szükség. Se ma, se holnap.

Ron kétkedve nézett rá, de látva Harryt és Hermionét, ő is belenyugodva zsebre dugta a visszakapott varázseszközt. Malfoy olyan képet vágott, mint egy duzzogó óvodás és karba tett kézzel állt az ajtófélfának támaszkodva. Harry nem törődött vele. Eleget idegeskedett már Malfoy miatt az elmúlt hat évben és nem akart a továbbiakban foglalkozni ezzel. Különben is, kit érdekel Malfoy? – gondolta Harry. – Ő csak egy jelentéktelen kis senki…
- Úgy látszik, előszeretettel használod a varázslataimat, Potter – duruzsolta Piton. – Levicorpus… ha jól emlékszem.
Harry lassan bólintott. Ugyanazt a furcsa tekintetet látta Piton szemében, mikor tavaly a Sectumsempra varázslatot használta ugyancsak Malfoyon az egyik roxforti fiúvécében.
- Nem vagyok meglepve – folytatta a varázsló. – Mikor roxforti diák voltam, gyorsan elterjedtek az általam alkotott varázslatok… – Harry nem bírta nem észrevenni, mennyire méltóságteljesen ejti ki Piton az „alkotott” szót.
- Én nem ismerek egyet se – szólt közbe Draco az ajtó mellől, arcán irigység jelei mutatkoztak. Talán észrevette, Piton milyen furcsán viszonyul ahhoz, hogy Harry Potter ismeri az ő varázslatait, miközben ő egyről se tud.
Piton a válla fölött Malfoyra nézett és tisztán kivehetően mosolyra görbült a szája. Harry és Ron lopva összenéztek és mindketten undorodó kifejezést öltöttek.
„Majdnem úgy elvan telve magával, mint Francica!” – dohogott magában Harry.
- Valóban? – kérdezte Piton Malfoytól. – Ez furcsa… Pedig az édesapád jól ismerte ezeket. Mikor fiatal koromban beléptem a halálfalók közé, Aurora fűnek-fának elhíresztelte, milyen varázslatokat ismerek. Hamarosan a társaim is megtanulták őket.
Malfoy szaporán pislogott és szorosabbra fonta a karját.
- Ki az az Au…? – kezdte Hermione, de nem tudta befejezni.
- És Potter mégis honnan ismeri ezeket? – kérdezte Malfoy most már hallható sértődöttséggel a hangjában.
Piton visszafordult Harry felé és vigyorogva nézett rá. Pár másodperc után biccentett a fejével, beszédre ösztönözve Harryt.
- Egy könyvben olvastam – mondta Malfoynak. – A régi Bájitaltan haladóknak–könyvébe firkálta őket. De azt nem értem, mért hagyta el? – tekintett fel kérdőn Pitonra, aki még mindig jó egy fejjel magasabb volt nála.

A válasz most sem érkezett rögtön; Piton vagy kivárt, vagy elgondolkozott a régi emlékeken, de arcáról semmit se lehetett leolvasni. Már nem is mosolygott, ahogy pár pillanattal ez előtt. Olyan mértékben tudta uralni az érzelmeit, hogy az egyenesen ijesztő volt.
- Sosem akartam megtartani magamnak a tudást, Potter – felelte végül. – Bár legtöbbször megválogattam kinek, mit tanítok, akkoriban azt hiszem, csábított a bizonytalanság, hogy egy ismeretlennek a kezébe fog kerülni az a könyv. Nem tudom megmagyarázni, pontosan mért is hagytam hátra a bájitaltan szertárban… Ma már nem tennék ilyesmit.
Harry és Ron csendben figyelték Piton szavait, ahogy Malfoy is. Hermione viszont feltett egy kérdést, ami már előző évben is roppantul foglalkoztatta:
- Abban a könyvben Félvér Hercegnek nevezte magát – mondta a lány. – De ha a halálfalókhoz csatlakozott, miért hívta magát félvérnek?
- Természetesen azért, Granger, mert félvér vagyok! – csattant fel Piton. – Édesanyám aranyvérű volt, az apám viszont mugli. Van még hasonló ostoba kérdése?
Hermione láthatóan kicsit meghökkent azon, mennyire feldúlta a kérdés a varázslót, de megpróbált nem törődni vele.
- Nem… nem így értettem… - motyogta Hermione. – Én csak…
Ron befejezte helyette a kérdést:
- Mért hirdette, hogy félvér, ha másokat sárvérűzött?
- Talán mert minden, amit a fiatal halálfalók tanúsítottak, csupa önbecsapás és hazugság volt? – kérdezett vissza talányosan Piton.
- Szóval… maga nem… - kezdte akadozva Harry. – De akkor mért hívott másokat sárvérűnek?

Harry élénken emlékezett a Merengőben látott emlékre, amiben a fiatal Perselus Piton sárvérűnek nevezte Lily-t, Harry édesanyját, annak dacára, hogy a lány meg akarta védeni őt James Pottertől és Siriustól.
- Azért, mert ez egy sértés – válaszolta magától értetődő hangon Piton. – Ha meg akartam sérteni valakit, hát úgy tettem, ahogy épp akartam.
Miközben beszélt, szilárdan nézett Harry szemébe, mintha kifejezetten hozzá beszélne. Harry kiolvasta a tekintetéből az üzenetet: senkinek ne merjen beszélni a Merengőben látottakról!
Malfoy érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Az arckifejezésén látszott, hogy számára is új dolgok hangzanak el most, s az is egyértelmű volt Harrynek, hogy volt évfolyamtársa bizonyosan egész másként vélekedik a sárvérűzésről.
- A többi halálfaló nem pont így gondolja – adott hangot Harry a véleményének.
- Az már az ő dolguk – legyintett Piton nemtörődöm módon. – Mint már említettem, én mindig az ésszerűség talaján próbáltam maradni.
A beszélgetés megint elült hosszú másodpercekre, s Harry, miután elkapta Hermione sokatmondó pillantását, úgy vélte ideje új utakra terelni a társalgást.
- Hajlandó végre elmondani, amit tudnak? – kérdezte Harry remélve, hogy most nem fog újabb elutasítást kapni.
- Ha hajlandó vagy meghallgatni és nem teszel fel közben ostoba kérdéseket, akkor: igen – válaszolta Piton. Akárcsak Malfoy, ő is karba tett kézzel állt, de közben fel-alá járkált a szobában. Harry elgondolkozott rajta, hogy régen is ilyen izgő-mozgó volt Piton vagy ez egy újonnan felvett szokása.
- Mennyit tudsz valójában a Nagyúr terveiről? – kérdezte, s abbahagyta a járkálást.
- Nem sokat… - vallotta be Harry. – Gondolom, tervei vannak az óriásokkal és a dementorokkal.
Piton halványan elmosolyodott.
- Szóval semmit se tudsz… - susogta. – Valóban, óriásokat hívott az országba, északra, egy szigeten gyűjti össze őket. Ők úgy hiszik, a Nagyúr céljai közt szerepel, hogy egyenlőséget teremtsen és jogokat adjon nekik – de ez természetesen hazugság.
- Hányan vannak? – kotyogott közbe Harry.
- Úgy húszan-harmincan – jött a válasz. (Ron halkan füttyentett) – Mindenben a Nagyúr parancsait követik és ők nem az a fajta, akiket egykönnyen meg lehetne győzni. Semmiképp sem egy ilyen Minisztériummal. A Sötét Nagyúr felhasználja az óriások és dementorok erejét a céljai elérésében, de csak annyiban, mintha Inferiust használna. Nem, Potter, a Nagyúrnak olyan tervei vannak, amelyeknek csak részletét osztja meg a legbizalmasabbjaival is…
- Az Elsővel? – kérdezett közbe Harry, ügyet se vetve Piton rosszalló tekintetére vagy korábbi figyelmeztetésére. – Az maga, ugye?
- Igen, jelenleg én vagyok az Első halálfaló, vagyis az ő bizalmasa – válaszolta Piton. – Ennélfogva tudok az olyan haditervekről, amik a Mágiaügyi Minisztérium végső megtörését célozzák.

Harry gyomra vetett egy bukfencet. A Minisztérium végső megtörését? Hát már ilyen erős lenne Voldemort? Összepillantott két barátjával, akiknek hasonló gondolatok járhattak az eszükben.
- Mondja el a haditervet – kérte izgatottan Hermione, de Piton mosolyogva megcsóválta a fejét.
- Eszemben sincs elmondani – mondta Piton.
- És miért? – csattant fel dühösen Ron. – Vagy azt se árulja el? Ne várja, hogy vakon megbízzunk magában, mint Dumbledore!
Piton arca eltorzult a méregtől és már nyitotta a száját, hogy durván legorombítsa Ront, de Hermione nem hagyta szóhoz jutni:
- Attól tart, hogy lelepleződik Voldemort előtt, igaz?
Vagy a kérdés vagy a nagyúr nevének kiejtése miatt, de Piton nem kezdett ordítani, gyorsan visszanyerte higgadtságát.
- Látom, helyén van az eszed, Granger – duruzsolta halkan, majd újra karba fonta a kezét. – Ha elmondom nektek, mit tervez a Nagyúr, ti rögtön rohantok a drága Lupinhoz, meg a vén bolond Mordonhoz árulkodni. A Nagyúr pedig tudni fogja, hogy azt csak én mondhattam el nekik.
- Mért gyanakodna magára? – kérdezte Harry. – Maga az Első, nem gyanakodna épp magára. Ezer lehetőség van, ahonnan megtudhatnák a Főnixek, nem biztos, hogy…
- Mint mondtam, Potter, a Nagyúr úgy tudja, hogy egyedül én ismerem a hosszú távú haditerveit – szakította félbe Piton és egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. – Ez nem teljesen igaz, ugyanis elmondtam három másik embernek is arra az esetre, ha valami történne velem.
Ami pedig a Sötét Nagyúr gyanakvását illet, nos… az hamarosan megváltozik velem kapcsolatban.

Harry, Ron és Hermione hallgatott. Az ajtónál álldogáló Malfoy valamivel nyugtalanabbnak tűnt, mint pár perccel ez előtt, kezével idegesen babrált az ajtófélfán.
- Épp erről akartam beszélni veletek – folytatta Piton. – Ha egy halálfaló Első lesz valamilyen oknál fogva, arra a Nagyúr hamarosan újabb feladatot bíz – mégpedig bizalmas feladatot. Az én feladatom az, hogy keresselek meg és öljelek meg téged – mondta szemrebbenés nélkül.
Harry visszatartotta a kényszert, hogy akár egy pillanatra is pislogjon; Hermione és Ron azonban nyitva felejtették a szájukat. Piton sötéten elvigyorodott és tett néhány lépést előttük.
- Mivel dementorokat használtam az elfogásodra – a Nagyúr kifejezett tanácsára -, biztosan eljutna a fülébe a hír, hogy a nyomodra bukkantam. Ezért az egyetlen ésszerű lépést választottam: megmondtam neki, hogy sikerrel jártam.
- Micsoda?! – kiáltott fel Ron.
Piton nem törődött vele, tovább beszélt.
- Holnapután ide jön, hogy megnézzen magának, addigra el kell mennetek. Elmondom neki, hogy kudarcot vallottam és te megszöktél.
- Nem fogja megdicsérni magát… - csúszott ki Harry száján a megjegyzés.
- Tudom – mondta rezzenéstelen arccal a férfi. – De nincs okom félteni az életemet. A bizalmi pozíciómat természetesen elvesztem, nem leszek többé Első. Ezért is lenne számomra kockázatos, ha a Főnix Rendje meghiúsítaná a Nagyúr terveit.
Hermione nyugtalanul fészkelődni kezdett.
- Akkor… akkor kénytelenek vagyunk hagyni elbukni a Minisztériumot. Ugye? – nézett fel Pitonra.
Ron jól hallhatóan nyelt egyet.
- Nem feltétlenül – jött a bizakodó válasz Pitontól. – Ha sietünk, még az előtt elpusztíthatjuk a Nagyurat, mielőtt sor kerülne erre.
Harry felkapta a fejét. Végre! Hosszú idő után ezek a szavak, amikre igazán vágyott! Ha Piton azt mondja, még időben elpusztíthatják a horcruxokat, akkor van remény.
- Beszélt magának a horcruxokról? Beavatta?
- Tudja, hogy tudok róluk, de nem mondta el nekem, hol vannak – válaszolta Piton. - Azazhogy ő nem mondta el… De már nyomra bukkantam.
Harry agyába számtalan kérdés kezdett özönleni, mégsem ő volt az, aki feltette az elsőt.
- A kígyója tényleg horcrux? – kíváncsiskodott Ron.
- Igen, az, leellenőriztem. Azzal nem lesz probléma, akármikor el tudnám pusztítani, mégis úgy kellene, hogy a Nagyúr ne tudjon róla. Szóval én nem tehetem, majd neked kell megtenni… – nézett Harryre Piton -, vagy valaki másnak, hogy önvédelemnek tűnjön. Nem szabad felhívnunk rá a figyelmét, hogy bárki kifejezetten a kígyót akarta elpusztítani.
Harry, Ron és Hermione, sőt Draco is bólogatott. Harry csak most figyelt fel arra, hogy Draco itt maradt és mindent hall a horcruxokról és a tervekről. Piton biztos kiparancsolta volna, ha nem akarja, hogy halljon ezekről a dolgokról – figyelmeztette magát Harry gondolatban. Egy biztos: Dumbledore nem épp így tervezte a horcrux-vadászatot.

Harry végül rákérdezett arra, ami a leginkább foglalkozatta:
- És az ismeretlen horcrux?
- Arról hallottam a legtöbbet – válaszolta Piton -, de még az is kevés, hogy biztosan tudjam, miről van szó. Hollóhátihoz tartozott valamikor, és az is biztos, hogy most nála van…
- Vol… bocsánat. Tudjakinél? – javította ki magát gyorsan Harry.
- Azt mondta, tervei vannak vele – bólintott Piton.
Harry a homlokát ráncolta.
- Miféle tervei lehetnek egy horcrux-szal?
- Minden horcruxával terve van, Potter! – figyelmeztette Piton, hosszú mutató ujját feltartva. – Terve volt a mugli naplóval, a serleggel és a medállal is – és felhasználja a kígyót is.
Harry végiggondolta és be kellett látnia, hogy valóban így van. A napló célja az volt, hogy újra kinyissa a Titkok Kamráját és Voldemort uralma alá hajtsa a Roxfortot; a kígyóé, hogy szolgálja őt; a medál és az elrejtett serleg arra volt jó, hogy életben tartsa a Voldemortot, ha elpusztul a teste. Talán az ismeretlennek is ez a célja? De semmi biztosat nem tudnak még…
- Mit mondott még magának? – érdeklődött Harry. – Kell még lennie valaminek!
Piton megint szünetet tartott, de most az arcára kiült a töprengés és – rá oly nem jellemzően – a bizonytalanság.
- Van valaki… - kezdte, s hosszú ujjával ismét végigsimította a száját. – Egy általam ismeretlen illető, aki majdnem bizonyos, hogy az egyik horcrux hatalma alá került.
Harryék döbbenten néztek Pitonra, majd Hermione ösztönösen Ronra sandított.
- Úgy mint Ron húga? – kérdezte. – Mint Ginny, amikor Tom Denem naplója megbabonázta?
- Igen, pontosan úgy – válaszolta Piton. – De szinte semmit se tudok róla és még sosem láttam. Személyesen a Nagyúrral áll kapcsolatban, neki számol be… de hogy miről, azt végképp nem tudom.
Mikor látta, hogy Harry, Ron és Hermione mohón várakozó arccal néznek rá, folytatta.
- Úgy vélem, hogy a minisztérium alkalmazottja lehet vagy más fontos pozícióban lévő ember.
- Miből gondolja ezt? – kérdezte Harry.
- A Sötét Nagyúr egy beszélgetésünk alkalmával – egészen pontosan, mikor kifaggatott az információkról, amiket Dumbledore-tól szereztem - célzott rá, hogy egy horcruxot úgymond „csatarendbe” állított, hogy minél előbb sikerüljön átvennie a hatalmat. Mivel már nincsenek beépített halálfalók a mágiaügyi minisztériumban, valószínűleg szükségesnek látta, hogy a kezébe vegye az irányítást. De erről senkinek nem beszél…
Harrynek eszébe jutott egy lehetőség, s agya vadul dolgozott, hogy összerakja a kirakójáték darabjait, de mint mindig, Hermione gyorsabb volt nála:
- Nem hallott egy Marcus Leonard nevű emberről? – kérdezte.
- Nem.
- Ez furcsa… - dünnyögte Hermione. – Leonard egy auror volt, akit a minisztérium Harry után küldött. Talán azt remélték, hogy ha követik Harryt, elvezetheti őket a halálfalókhoz. De Leonard néhány hete eltűnt. A Reggeli Prófétában azt írták, hogy szerintük a halálfalók rabolták el.
- Tényleg volt egy ilyen cikk – jegyezte meg Malfoy.
Piton egy darabig csendben gondolkozott és járkált, majd újra megszólalt.
- Ez lehetséges. Ugyanis nem hallottam róla, hogy elrabolták volna halálfalók. Ha egy horcrux hatása alá került, akkor nem is kellett elrabolni. De ez nem magyarázza meg, miért tartják eltűntnek…

Harrynek szöget ütött a fejébe Piton tanácstalansága és ezt nyomban szóvá is tette.
- Ha legilimentált azzal a levéllel, akkor hogy lehet, hogy nem tudja ki az a Leonard?
Piton felpillantott és abbahagyta a járkálást.
- Azzal a levéllel csak a horcruxok után kutattam az elmédben, Potter – világosította fel Harryt, kizökkenve eddigi gondolataiból. – Egy bizonyos téma egy meghatározott érzelmi állapotot vált ki egy emberből és engem csupán az érdekelt, mit tudtál meg a lélek-darabokról. Így tudtam meg azt is, hogy tegnap éjszaka a minisztériumba indultál Muriel Prewett-tel.
Harrynek egy cseppet sem tetszett a gondolat, hogy Piton mennyit látott a gondolatai közül, de most egy kicsit megnyugtatta az a tudat, hogy csak a számára szükségeseket figyelte.
- Megjegyzem, aggasztóan sokat álmodsz ezekről a dolgokról – nézett szúrósan Harry szemébe. – Egyáltalán nem vetted komolyan az okklumenciát, igaz?
- Hát nem igazán… - ismerte be Harry.
- Jellemző – mondta lesújtó hangon a varázsló.
- Miért számít ez? – bukott ki Harryből. – Vol… Tudjaki már okklumentál ellenem, nem akar csak úgy…

Harry elhallgatott, mikor eszébe jutott a novemberi éberálom, amit Voldemort küldött rá. Rájött, milyen buta volt, hogy az utóbbi időben megfeledkezett arról az esetről, s hogy még Pitonnak se szólt róla.
Piton nem figyelt fel rá, mért hallgatott el Harry hirtelen, inkább kihasználta az alkalmat, hogy legorombítsa.
- Az okklumencia az elme szükséges védelme, Potter! – morogta elégedetlenül. – Az igazgató úr úgy kívánta, hogy le tudjad zárni az elmédet, és az igazság az volt, hogy én ezt nem is taníthattam meg neked! Senki se tud okklumenciát tanulni, azt csak magad érheted el, ha megfogadod a tanácsokat. A tanácsaimat pedig már az első foglalkozás alkalmával elmondtam neked, de te túl pökhendi és ostoba vagy ahhoz, hogy önmagadtól tanulj..!
- Tudjaki beszélt hozzám – szakította félbe Harry, s Piton nyomban elhallgatott. Mi több, a legorombítást kéjes örömmel figyelő Malfoy is egészen elsápadt. – Ezt sem látta, ugye?
Piton nem válaszolt, de minden figyelme Harryé volt.
Harry pedig beszámolt a fenyegető szavakról, amik a fejében visszhangoztak. Ó, ha tudnád… Győzelmet arattam! Végleges győzelmet…
- Nem tudja, mire utalhatott ezzel? – kérdezte Hermione.
- Sejtelmem sincs – vallotta be Piton, de a szeméről lerítt, hogy nyugtalanítják a hallottak.
Ez minden, amit mondani tud? – morgolódott magában Harry. Ennyit Dumbledore-tól is hallhatott már…

Piton egy goromba pillantással jelezte, hogy nem tetszik neki a Harry felől érezhető megvetés.
Csend ült a szobára, hosszú csend. A kinti világból zaj nem szűrődött be, de a szemközti lemezbolt kék neonfénye éles kontrasztban állt a szobát megvilágító pislákoló gyertyák lángjával.
- Ezzel ráérünk foglalkozni – szólt végül Hermione. – Az első dolgunk a pohár.
- Grangernek igaza van – hagyta rá Piton. – Ne foglalkozzatok a további nyomozással, mert csak veszélybe sodornátok magatokat. Magatokra vonhatjátok a többi halálfaló figyelmét.
- Ők mit tudnak ezekről? – érdeklődött Harry. – A jóslatról, a horcruxokról?
- A horcruxokról szinte semmit, a jóslatról pedig annyit, amennyit a Nagyúr. Ebbe beavatott minden halálfalót, de természetesen csak annyit tudnak, amennyit kihallgattak a…
- Mármint amennyit maga kihallgatott! – csattant fel újra éledő dühvel Harry.
Pitonnak újra elakadt a szava, láthatóan nem gondolta volna, hogy Harry rájött erre. Végül csak ennyit mondott:
- Szóval erről is hallottál.
Harry fújtatott a haragtól, de igyekezett kordában tartani az indulatait.
- Igen – préselte ki a szót. – Trelawney mondta el, hogy akkor maga hallgatózott az ajtó előtt.
Ha nyugodtabb kedélyállapotban lett volna, Harrynek feltűnt volna a bánat szürke maszkja, ami Piton arcán látszódott, de dühe megállíthatatlanul fortyogott a szívében elnyomva minden mást.
- Nincs mentségem – válaszolta egyszerűen. – Ez is egyike azoknak a bűnöknek, amiket elkövettem a Nagyúr szolgálata alatt.
Ron megvetően felhorkant.
- Nem tudok mást mondani, Potter, csak azt, hogy megfizettem érte ugyanazt az árat, amit te.
Ugyanazt az árat? – gondolta Harry. Hát persze! Nehogy bedőlj neki, öregem, ez is csak egy koszos halálfaló, még ha eszesebb is a többinél!

Harryt mérhetetlen undor fogta el, s ezt már nem titkolhatta el a szobában jelenlévők elől sem. Piton nem vágott szitkokat a fejéhez, ahogy szokott, ha Harry úgy néz rá, mint egy rakás trágyára, csak háta mögé kulcsolta a kezét és folytatta a járkálást.
Harry pedig némán gyűlölte tovább. Mennyire nyilvánvaló, hogy Piton és Voldemort teljesen egyformák! – vélte és legszívesebben leköpte volna az előtte álló sötét alakot. Voldemort is csak a saját életét félti és Piton se különb. Azt hiszi, mert Voldemort elárulta és majdnem megölette, már meg is fizette az árat az ő szülei haláláért.
Neeem, még korántsem fizetett meg mindent! De majd ő, Harry gondoskodik róla. Még nem most, majd Voldemort bukása után… Akkor majd Piton kerül sorra!
Ron és Hermione megelégelték a hallgatást, mert Hermione hangosan megköszörülte a torkát, majd Ron új utakra terelte a beszélgetést.
- És mennyit tud Tudjaki…? – kérdezte. – Mármint tudja, hogy tudjuk, mi van a horcruxokkal vagy nem?
- A Sötét Nagyúr nem tudja, hogy ti ismeritek a titkát – világosította fel őket Piton. - Azt sugalltam neki a jelentésem alkalmával, hogy Dumbledore túl éretlennek tartotta Pottert, hogy elmondja ezeket a tényeket, s helyette inkább engem avatott be. Mivel a jóslattal kapcsolatban a Nagyúr már rádöbbent, hogy Dumbledore nem mondott el nektek fontos dolgokat, minden szavam elhitte.
- Mikor fogunk elmenni a pohárért? – érdeklődött izgatottan Hermione.
- Hamarosan – intette türelemre Piton, mindenféle sértegetés nélkül. – Sok mindent el kell simítani előtte, hogy a Nagyúr és a többi halálfaló ne gyanakodjon. Először is el kell terelnem valamivel Borgin figyelmét - az a vénember jóformán ki se teszi a lábát a boltjából.
Aztán meg kell szervezni a találkozót, azt is észrevétlenül, és végül be kell jutnunk a laboratóriumba. Ha bent vagyunk, ott vár ránk a legnagyobb kihívás: meg kell birkóznunk a Sötét Nagyúr védővarázslataival. Bár tanulmányoztam Potter emlékeit a barlangban tapasztaltakról, félek, az én tudásom egymagában kevés lesz ehhez.
Harry, Ron és Hermione nem fűzött hozzá semmit a hallottakhoz, inkább igyekeztek nem belegondolni, miféle rémségekkel lehet tele az a titkos laboratórium.
Piton megint sétálni kezdett, tett egy kört előttük, majd hirtelen elhatározással újra feléjük fordult.

- Bevallom, alábecsültelek titeket – szólt, s ezzel meglepte a három jó barátot. – És már nem először követem el ezt a hibát. Remek munkát végeztetek a medaliont és a pohárt illetően. Úgy látszik, Dumbledore professzornak mégis csak igaza volt – használhatók vagytok…
- Szóval maga se bízott benne vakon! - mondta ravaszkodva Harry.
Piton kifejezéstelenül nézett rá, ahogy mindig, ha igazságot talál az állításban.
- Voltak bizonyos… fenntartásaim – közölte érzelemmentesen. – De ez nem változtat semmin! – váltott parancsoló, rideg hangsúlyra. – Akkor cselekedtek, ha én mondom, és csakis azt teszitek, amit én mondok, világos?
Megvárta, amíg Harry, Ron és Hermione egyenként bólintanak beletörődésük jeléül. Harrynek az járt a fejében, hogy a kétségbeesett tanácstalanság helyett most a türelmetlen várakozással fognak telni a napjai és azzal a cseppet sem megnyugtató gondolattal, hogy Perselus Piton kezébe adta a háború kimenetelének sorsát.
- Helyes – zárta le a beszélgetést Piton és hátat fordított nekik. Malfoy sietősen kihátrált a szobából és már el is ment, Piton azonban még visszafordult az ajtóból.
- Holnap reggel megbeszéljük a további teendőket, ha a többiek megérkeztek. Az emeleti hálószobák a tiétek.
Megint megvárta, hogy Harryék bólintsanak.
- Nem zárom be az ajtót, de a csak a házban járkálhattok - (újabb bólintás). - Nem ajánlom, hogy kitegyétek a lábatokat az utcára az engedélyem nélkül!

Azzal távozott. Harry, Ron és Hermione nyugtalanul összenéztek. Habár Harryt még mindig perzselte az iszonyatos gyűlölet és az elszántság, hogy Voldemort után Pitonnal is végezni fog, („Igen, már ezerszer kiérdemelte!” – győzködte magát) azt is tudta, hogy mostantól hosszú időre meg kell szabadulnia ettől az érzéstől. Nem hagyhatja, hogy elvonja a figyelmét a feladatáról, ahogy azt korábban Hermione is nagy bölcsen megjegyezte – Harry megint csak kénytelen volt elismerni a lány igazát. Nem foglalkozhat a minisztériummal, a koboldlázadással vagy Piton bűnhődésével.
- Észrevettétek, hogy alig tudunk többet, mint előtte? – kérdezte egyszerre Ron.
- Azért az a dolog a megszállt illetőről, meg a működő horcrux-ról elég riasztó… - jegyezte meg Hermione.
Harry és Ron igazat adtak neki.
- De ez legalább azt jelenti, hogy a horcrux az országban van… - folytatta az eszmefuttatást a lány. - Furcsa, hogy külföldön nem is rejtett el egyet sem.
- Aha.
- És az is különös, hogy milyen szűkszavú volt Voldemort Pitonhoz – dörmögte bizalmatlanul Ron. – Úgy értem, megölte Dumbledore-t, meg mindent. Elintézte Voldemortnak az egyetlen embert, akitől valaha tartott és mit kap cserébe? Egy hülye címet valami Első halálfalóról, meg üres szavakat…
Hermione a homlokát ráncolta.
- Arra gondolsz, hogy Piton nem volt teljesen őszinte velünk? – kérdezte bizonytalanul.
- Hát persze! – jelentette ki határozottan a fiú. – Hallhattad, megmondta a szemünkbe, hogy eszében sincs elmondani Voldemort terveit. Pedig ő a bizalmasa, a…
- Jaj, nehogy már bedőljetek annak a szövegnek! – szólt bele Harry. – Ez csak egy humbug. Voldemortnak nincsenek bizalmasai, még az úgynevezett „Elsők” se… Dumbledore beszélt nekem erről. Voldemortnak sosem voltak barátai és nem is akart soha egyet se. Akik mégis azt hitték, hogy a barátai, azok súlyosat tévedtek. Piton „bizalmi” pozíciója csak egy valamivel jár, ez világos: ha hibázik, nem kap olyan nagy büntetést, mint a többiek.

- Apropó többiek – kapott a szón Ron. – Kik a többi összeesküvő? Piton nem beszélt róluk.
Harry megvonta a vállát.
- Nekem se mondta el a névsort, csak Malfoyt, meg Pettigrew-t említette.
- Talán Malfoy anyja még benne lehet – vetette fel az ötletet Hermione.
- Kik lehetnek, akik rettegnek Voldemorttól? – gondolkozott hangosan Ron.
Harry is elmélyedt a gondolataiban nevek után kutatva, de Hermione memóriája megint kivételesnek bizonyult.
- Az az Avery nevezetű… - találgatott bizonytalanul. – Voldemort megkínozta, amiért rossz információkat kapott tőle, nem emlékszel? – nézett Harry tanácstalan arcába. – Ron mesélte, hogy álmodtál róla. Emlékszem, mert tovább kellett adnom Dumbledore-nak.
Harry bólogatott. Most már emlékezett az esetre: azon nyomasztó látomások egyike volt, amikben Voldemort fejében találta magát, sőt úgy érezte, mintha ő maga lenne Voldemort. Harry agya egy rejtett zugában arra gondolt, a jelen körülmények közt talán elviselné ezeket az álmokat is, ha belső információkat kaphatna a halálfalók táboráról. Hát igen… Piton nem bizonyult elég hasznos hírforrásnak – gondolta keserűen és elfintorodott.
Ron lustán hátradőlt az ágyon, amin Malfoy és Piton távozása óta üldögélt a cipőjét babrálva.
- Majd meglátjuk, mi sül ki ebből holnap – motyogta Ron behunyt szemmel. – most aludjunk.
Harry mélyen egyet értett vele, s miután elbúcsúzott Rontól és Hermionétól, átbattyogott a szemközti szobába, ami az előzőnek a pontos ikerpárja volt, ugyanolyan vaskeretes ággyal, rozoga éjjeliszekrénnyel, sőt, még egy magányos kaszáspók is ugyanarra a helyre szőtte hálóját, ahol a másik szobában. Miután Harry ruhástól végighemperedett a nyikorgó ágyon még sokáig nem jött álom a szemére, s abban is biztos volt, hogy őutána senki más nem hagyta el a szemben lévő hálószobát.

A többi halálfaló másnap reggel érkezett meg. Harryék a nappaliban várták őket a másik három lakóval együtt. Harryék többnyire csak Pitonnal álltak szóba – Malfoytól csak lenéző, és az előző esti incidens óta óvatosabb pillantást kaptak, ha találkozott a tekintetük; Pettigrew-ra pedig mind Harry, Ron és Hermione is méltóságukon alulinak érezték akárcsak ránézni egy szemrebbenés erejéig. Azonban a Pitonnal váltott pár szó is kimerült három-három goromba „jó reggelt”, néhány „jönnek már?” és az egyre többet ismételgetett „mikor mehetünk már a francba?” mondatokban. A kapott válaszok sem hangzottak túl udvariasabbnak, s a reggel 6-órás kényszeredett felébredés után eltöltött két órás unalmas várakozás és kérdezgetés után Harrynek már csak barátságtalan kézmozdulatokra futotta a kedvéből, valahányszor Piton vagy Malfoy hátat fordított neki.
Nyolckor hangzottak az első koppanások az ajtón. Piton kimérten az ajtóhoz lépett, s beengedte az első vendéget: Narcissa Malfoyt.
- Cissy! – üdvözölte Piton a hosszú szőke hajú asszonyt, aki valamit ugyan visszanyert régi bőrszínéből azóta, hogy Harryék utoljára találkoztak vele Madam Malkin talárszabászatában, de továbbra is nyomasztóan sápadtnak tűnt egy egészséges emberhez képest.
- Perselus! – mosolygott a nő a férfire, majd pillantása a szobában lévőkre esett. Egy pillanatra elidőzött tekintete a fián, majd Harryt és a többieket is szemügyre vette. Végül egy röpke kézfogás után Piton félreállt, a nő pedig besietett a házba.

Több mint szokatlan volt a három jó barátnak a lejátszódó jelenet: Draco, amint meglátta anyját az ajtóban, azonnal felpattant a karosszékből, ahol eddig gubbasztott, mint egy kihűlt hulla, most pedig sietős, határozott léptekkel Narcissához ment és megölelte.
Harry nem tudta mire is számítson. Meghökkent, hogy ilyen emberi gesztust lát a két gyűlölt ellenségtől (minden józan esze ellenére is ellenségként gondolt rájuk), majd azon lepődött meg, hogy önmaga meghökkenése tudatosult benne. Mégis mire számított? Valami ostoba halálfaló rejtjeles kézfogásra? Vagy hogy meghajolnak egymás előtt, felmutatva a Sötét Jegyet? Végül már saját ostobaságán csodálkozott és rá kellett jönnie, hogy Draco Malfoy, az ellenszenves, utált fiú, akit hat éve ismer, mégiscsak egy ember, még ha gonosz is.
Mire felocsúdott saját gondolataiból, Malfoy már udvariasan átadta helyét anyjának, aki most arról sajnálkozott, mennyire lefogyott a fia és biztos nem eszik rendesen. Harry rápillantott a mellette falat támasztó Ronra, aki hasonlóan meglepődött arcot vágott, majd Hermionéra is, aki azonban tárgyilagosan bámulta a vendéget és Draco Malfoyt.
A következő vendég Narcissa után pár perccel érkezett, jöttét három erőteljes dörömbölés jelezte az ajtón.
- Piton – hangzott fel egy mély hang, ahogy a belépő kövér halálfaló kimérten biccentett.
- Bulstrode – üdvözölte Piton ugyanolyan távolságtartóan.
Nocsak! – lepődött meg magában Harry. Szóval Millicent Bulstrode apja is halálfaló. Harry kíváncsi volt, vajon a mardekárból hánynak van halálfaló rokona? Talán mindnek… - emlékeztette magát a Teszlek Süveg manipulálására. De úgy tűnik, Voldemort nem végzett olyan jó munkát, ha ezek az emberek mind a halálát akarják.
Mr Bulstrode bedöcögött a házba és ő is csak egy futó pillantást vetett a három jó barát felé, majd leült a kanapéra.
- Mrs Malfoy! – hajolt meg a kövér férfi ültében. – Örülök, hogy látom kegyedet…
- Én is örülök, Barnard.

A távolságtartó köszönésből Harry arra következtetett, hogy Mr Bulstrode és Mrs Malfoy alig ismerik egymást. Ezek szerint a férfi új lehet a halálfalók közt – már csak abból az okból is, mert Harry nem emlékezett rá, hogy hallotta volna a Bulstrode nevet a temetőben, mikor Voldemort Azkabant megúszott hívei tizenhárom év után újra összegyűltek.
A harmadik érkezőt azonban ismerte, méghozzá nagyon is jól. Az ajtón a gorillára emlékeztető Marcus Flint lépett be.
- Mr Piton! Hívott és jöttem – dörmögte mély hangján az alig húsz éves fiú, aki azonban jóval többnek tűnt koránál rendezetlen bajuszával és dús szemöldökével.
- Úgy van, Flint, és abban is biztos vagyok, hogy tudod, mért kellett jönnöd – válaszolta Piton és beinvitálta az érkezőt.
- Ööö… hát én nem is… - ekkor megpillantotta Harryéket. – Ja… miattuk.
Harry és két barátja Flintnek se köszönt, ahogy ő se vette a fáradtságot, hogy egy fintornál több időt pazaroljon felesleges udvariaskodásra.
Flint nem ült le Mr Bulstrode mellé, de kezet fogott a férfivel, majd Malfoy-jal is, és ő is meghajolt Narcissa előtt.

Kicsit tovább kellett várni a következő emberre; eltelt öt, majd tíz perc, negyed óra, Piton is egyre többet pillantott fel az egyik szekrény polcán ketyegő órára. Végül jó húsz perc elteltével megint kopogtattak.
A belépőt Harry és Ron azon nyomban felismerte, bár csak egyszer láttak róla képet a Reggeli Prófétában. Nem is felejthették el egykönnyen. Az újságban ugyanis azt írták róla, hogy minden idők egyik legkegyetlenebb halálfalója:
- Wildung, hát te is megérkeztél – köszöntötte szenvtelen hangon Piton a jövevényt.
Valter Wildung egy komor biccentéssel belépett a szobába, s jelenlétével azonnal betöltötte a helyiséget. Magas férfi volt, jóval túl a két méteren, s a hatást még növelte hátrafésült fekete haja. Barna bőre borostás volt, szája sarkától a szeméig pedig egy hosszú vágás metszette keresztbe arcát, egy kegyetlen sérülésre emlékeztetve viselőjét. Harry úgy emlékezett rá, beszélt is azzal a bizonyos illetővel, akinek Wildung a sebhelyet köszönheti…
A férfi sötétkék talárban volt, alatta pedig előkelő varázslóöltözéket viselt széles övvel, amilyen Dumbledore professzor is hordani szokott. Nyakában egy ezüstláncon kék, könnycseppformájú pici ékkövet hordott. Harry megborzongott: Wildung csak úgy árasztotta magából a hideget.

Mindenki, még Narcissa és Draco Malfoy is feszengni látszottak. Mr Bulstrode idegesen forgatta körbe nagy kövér fejét, Marcus Flint pedig mániákusan hajlongott, mikor Wildung elvonult előtte. Piton a legkisebb jelét sem mutatta, hogy kényelmetlenül érezné magát a vendég miatt, nem is törődött vele különösebben. Wildung sem ült le, megállt a szoba Harryékkel átellenes végében és onnan nézte a többieket érdeklődő arckifejezéssel.
Zár kattanása hallatszott, majd olyan hang, mikor egy fagolyó gurul: a függönykarnis megelevenedett és elsötétítette az amúgy is kevés fényt árasztó piciny ablakot. Piton bezárkózott, majd feléjük fordult.
- Most, hogy mindenki megérkezett… - kezdte, de szavait elnyomta egy hangos horkanás Ron és Harry részéről.
- Ez lenne az a hatalmas összeesküvés? – provokálta őket pökhendi hangon Harry. – Hat ember, meg egy patkány?
Alig bírta elhinni, hogy Piton ezt többnek gondolta, mint holmi hülye viccnek az ő cukkolására. Mivel azonban Piton hírből se ismerte a humorérzéket, ez a lehetőség kiesett, úgyhogy Harry kénytelen volt nevetés helyett felháborodni. Hermione is döbbent arcot vágott, Ron pedig a mennyezetre emelte a tekintetét.
Flint nem hagyta annyiban.
- Ha nem tetszik, Potter, próbálkozz egyedül és nyugodtan megdögölhetsz!
- Dögölj meg inkább te! – vágott vissza Ron és fenyegetően felemelte a pálcáját.
Flint is pálcát rántott.
- Na mi lesz Weasley, gyere csak! Mindjárt még szélesebbre vágom azt a nagy málé szádat!
- Abbahagyni! – csattant fel Piton, mielőtt még Flint és az őt magasságában utolért Ron egymásnak ugorhatott volna.

Wildung rezzenéstelen arccal nézelődött, mintha kellemes családi kiránduláson venne részt.
A veszekedők leeresztették a varázspálcákat, előbb Flint, s csak aztán Ron, amivel Harry mélyen egyet értett.
- Nem várom el, Potter, hogy a te szánalmas észbeli képességeiddel megértsd az összeesküvés minden részletét és a munkát, amivel mindezt felépítettem – fröcsögte Piton dühösen -, de leszel szíves végre megtanulni, hogy ha én beszélek, befogod a szád!
Harry gyilkos szemeket meresztett Piton felé, de az már nem törődött vele. Újra a társasághoz intézte szavait.
- Először is mindenkit bemutatnék a másiknak – mondta. – Narcissát mindannyian ismerik és tudják mennyit áldozott fel a Sötét Nagyúr szolgálatában, úgyhogy kérlek bocsáss meg Cissy, de rögtön tovább lépnék – ha meg nem sértelek.
Narcissa mosolyogva bólintott, Piton pedig Mr Bulstrode felé fordult.
- Mr Barnard Bulstrode, az Obskurus Kiadó munkatársa… - Mr Bulstrode minden jelenlévő felé fontoskodva biccentett. – Tavaly március óta tagja a halálfalóknak, a Sötét Nagyúr a leányával zsarolta meg őt, mivel vonakodott nyíltan elhatárolni magát mellette. A lányát, Millicentet ismeritek, igaz? – a kérdést Harryhez, Ronhoz és Hermionéhoz intézte, akik bólintottak.
- Mr Bulstrode nem nézi jó szemmel a dementorok rászabadítását a lakosságra, ezért a Sötét Nagyúr hívei közt olyanokat kezdett keresni, akik osztják a nézeteit.

A kövér férfi joviálisan mosolygott – Harry el se tudott volna képzelni jámborabb embert halálfalóként. Mindazonáltal Mr Bulstrode máris nagyot nőtt a szemében dementor-utálata miatt. A végén még kiderül, hogy ez az összeesküvés még jó is valamire? – kérdezte magától.
Piton közben már Marcus Flintet mutatta be a többieknek, akiről csak annyit mondott, hogy egy éve csatlakozott a halálfalókhoz és szeretne mielőbb szabadulni. Harry számára Flintnek ez a vágya meglehetősen röhejes volt és felidéződött benne, mit mondott Sirius a halálfalókról: vagy örökké szolgálják urukat vagy meghalnak.
- Draco-t és Féregfarkat úgyszintén ismeritek mindannyian, úgyhogy rátok se vesztegetnék több szót… - mondta Piton lustán, és megvárta, amíg Draco azonnal, majd kicsit később, sértődötten Pettigrew is bólintson.
- Valter Wildung, a Sötét Nagyúr egyik legelső és legkiválóbb tanítványa – mutatott Wildungra, aki egy apró jelét sem adta, hogy tudomásul veszi a bemutatást -, és az első Első. Mr Wildung nem halálfaló, nem viseli a Sötét Jegyet, de régről ismeri a Nagyurat, s vele tartott utazásai egy részén is – ezért sok hasznos információval láthatott el minket.
Hoppá! – gondolta Harry. Voldemort egyik első talpnyalója. Furcsa, hogy az összeesküvők közt kötött ki. Vajon Piton tudja, mit csinál?
Mintha csak Harry kérdését válaszolná meg, Piton folytatta:
- Mr Wildung a segítségünkre lehet a horcruxok megtalálásában, a már említett okokból. Személyes indítékai vannak a Sötét Nagyúr elleni összeesküvésre.
- Mifélék azok a személyes indítékok? – kérdezett közbe Ron, aki végig idegesen figyelte Wildungot.
- A személyes melyik felét nem érted, Weasley? – csattant fel Malfoy.
- Csak mert te mindenkinek a talpát nyalod, akinek köze van a halálfalókhoz, attól még…
- Elég! – dörrent rájuk Piton, megelőzve az újbóli szóváltást.
- Hallottam már ezt a személyes maszlagot – morogta Harry Piton képébe -, de még egyszer nem veszem be. Beszéljen! – parancsolta Harry a kék taláros férfi jéghideg szemébe nézve.
Wildung elmosolyodott, arcán a vágás riasztó grimaszba torzította mimikáját.
- A titkai mindenkinek megvannak, Kiválasztott – szólalt meg először érkezése óta a férfi. Hangja reszelős, erős volt, mint egy alkoholista bárénekesé. – És a titkokra jellemző, hogy megtartjuk magunknak, bármennyire is hátráltatja ez a bizalmat.
Harry nem vette le róla a szemét, az sem érdekelte, hogy a férfi nagy valószínűséggel legilimentálja őt. Végül Wildung fordította el a tekintetét és újra nézelődni kezdett a szobában. Egyik arcot vizslatta a másik után, teljesen közönyös érdeklődéssel.
Piton közben beszélt. Az újonnan jöttekhez intézte szavait, a laboratóriumról informálta őket és azon tanakodtak, többnyire Flint, Malfoy és Bulstrode, hogy hogyan csalják el Borgint a Zsebpiszok köz-béli boltjából. Hermione árgus szemekkel figyelt és jegyzett meg minden szót, ami elhangzott, Harrynek e felől nem volt kétsége. Ron viszont egyre csak Valter Wildungot nézte, tekintetében pedig semmi jóindulat nem volt.

Harry sejtette, mért dúlta fel Ront ennyire a férfi érkezése: a Reggeli Prófétában írtak alapján Wildung egy szadista muglivadász volt, aki a mugli származású varázslókra és boszorkányokra is vadászott. Piton pedig beválasztott egy sorozatgyilkost az összeesküvők táborába és a füle hallatára beszél horcruxokról és Voldemort megöléséről. Kész őrület! Hogy omolhatott össze minden ilyen rövid idő alatt? Ő, Harry még a legjobb barátai, ismerősei előtt is hónapokig titokban tartott mindent és hosszú vitákat folytatott magával, csak hogy néhányukat beavassa Dumbledore professzor terveibe. Piton pedig jóformán világgá kürtöli az egészet, és még őt hívják felelőtlennek!
- Figyeltél, Potter? – kérdezte élesen Piton, mikor újra felé nézett.
- Aha, persze – válaszolta reflexszerűen Harry, bár gőze nem volt arról, miről beszélt éppen Piton.

Piton megint kezdte felfújni magát, hogy legorombítsa Harryt, aki azonban nem hagyta, hogy a férfi belekezdjen a „figyelmetlen, ostoba kölyök vagy, Potter” -című monológjába.
- Befejezte a mesélést, Piton? – érdeklődött Harry. – Mert ha igen, akkor máris elmennénk…
- Ó, untatom a méltóságos urat? – duruzsolta maró gúnnyal. – Persze, mindjárt elmehettek, csak előtte még ide jössz és leülsz erre a székre!
Piton elővarázsolt egy közönséges, dísztelen széket, majd megragadta Harry karját és lelökte rá. Ron azonnal közelebb lépett pálcával a kezében.
- Arra semmi szükség nem lesz, Weasley! – intett Piton. – Csak gondoskodunk a biztonságról.
Elővarázsolt még egy széket, Harryével szemben és leült rá. Harrynek fogalma sem volt róla, mit tervez Piton, ezért nyugtalanul fészkelődött és pálcáját készenlétben tartotta minden eshetőségre.
- Cissy, ha kérhetnélek – szólt Piton a nőnek, aki rögtön bólintott, előhúzta pálcáját és eléjük lépett.
- Mit tervez? – kérdezte Harry.
Piton szeme ravaszul villant.
- Megkötjük a Megszeghetetlen Esküt, Potter. Ha bárkinek eljár a szád a kis találkozónkról, olyan pokoli kínokat fogsz átélni, amihez képes a Cruciatus átok ereje semmi!
Piton elkapta Harry kezét és szorosan tartotta. Harry nem ellenkezett, kénytelen volt nyugton maradni. Narcissa kettejük kezéhez érintette a pálcát.
- Esküszöl – szólt Piton -, hogy senkinek, se embernek, se egyéb teremtménynek vagy halottnak nem beszélsz arról, ami ebben a házban történt?
- E-esküszöm – válaszolta Harry.
Egyszerre azt vette észre, hogy összekulcsolt kezük körül egy tüzes gyűrű csavarodik.
- Esküszöl, hogy semmilyen cselekedeteddel vagy gondolatoddal nem adod tudtára senkinek, hogy találkoztál velem?
- Igen – hangzott a felelet.

Újabb tüzes gyűrű jelent meg, s a másikkal együtt rásimult Harry és Piton kezére. A tűz csak egy pillanatig égette, aztán eltűnt.
Piton vigyorgott és ellökte Harry kezét.
- Jó – mondta. – Most jöhet a másik két jómadár.
Harry felállt a székből, de közben elkapta Piton egy pillantását, ami egészen mást üzent neki, mint az elégedett vigyor. Furcsa, megdöbbentő volt, amit Harry tapasztalt, de Piton szeme azt üzente: „csinálj valamit!” Harry összeráncolta a homlokát és a csuklóját dörzsölgetve odébb állt, hogy átadja helyét a letörten érkező Ronnak.
Harry elfordult a többiektől és gondolataiba merült, mialatt Ron és Hermione is letette az esküt. Mikor végeztek, a vendégek szedelőzködni kezdtek, hogy induljanak. Harryben erősödni kezdett egyfajta furcsa befejezetlenség érzés, s mikor Mr Bulstrode a kilincsért nyúlt, megértette, mit üzent neki Piton. Bár azt továbbra sem értette, hogy miért neki kell ezt elintéznie.
- Várjon! – szólt a férfira, aki kíváncsian visszafordult. - Azt hiszi elmehetnek csak így? – vetette oda Harry. – Lehet, hogy Piton megbízik mindenféle jöttment halálfalóban, de én nem.
- Vigyázz a szádra te koszos…!
Harry türelmetlenül legyintett a kezével és elfordult Marcus Flinttől.
- Maguk is tegyék le a Megszeghetetlen Esküt – mondta Harry. – Ha azt megteszik, máris elmehetnek, de addig nem.
- És ki állít meg benne? – morogta Flint, de nem mindenki viseltetett így az ötlet iránt. Narcissa rosszallóan nézett rá, ahogy szokott, de ülve maradt, Mr Bulstrode engedelmesen visszasétált a szoba közepére és leült az egyik elővarázsolt székre, Malfoy és Wildung pedig figyelték az eseményeket.
- Majd én – válaszolta Harry magabiztosan. – Biztosan remekül értesz a főbenjáró átkokhoz, de nem ajánlom, hogy próbálkozz. Kérdezd csak Malfoyt – bökött a fejével a szőke fiú felé, aki elvicsorodott ezekre a szavakra.
Harry szeme Piton arcára tévedt, de az kifejezéstelen volt. Nyilván okklumentál… - gondolta Harry.
- Hát jó – dörmögte Mr Bulstrode és kitartotta a kezét. Harry azonnal leült elé és megkérdezte tőle ugyanazokat, amiket Piton kérdezett tőle.
- Ha megszegi az esküt, meghal – zárta le az eskütételt Harry a feltétel kimondásával. Mr Bulstrode egy pillanatra meghökkent, aztán bólintott hájas fejével, és meg sem várva a többieket, futólagos köszöngetés után távozott.
Mr Bulstrode után Flint került sorra, majd Mrs Malfoy, akinek a szemében félelem ült, csakúgy, mint Marcus Flintnek, de a nagydarab fiú megpróbálta megvetéssel és haraggal elnyomni. De a keze remegésén ez nem tudott segíteni. Narcissa után Draco Malfoy jött sorra, akinek hideg és izzadós kezét több mint kényelmetlen volt megfogni, s jóformán eldarálták az esküt, hogy minél előbb megszabaduljanak egymástól.
Draco elbúcsúzott az anyjától, aki szintén távozott, Marcus Flinttel együtt, aki udvariasan ajtót nyitott neki – az eskető végig Piton volt és csak kurta fejbólintásokkal búcsúzott a többiektől – leszámítva Narcissát, akivel váltott egy futó mosolyt. Harrynek az volt a gyanúja, hogy Piton ideges.

Pettigrew is sorra került, neki kérges és száraz volt a tenyere, nem úgy a másik, ami egy ezüstkéz volt és hidegen csillogott a gyertyák fényében.
Miután Pettigrew az eskütétel után felpattant és visszasettenkedett a sarokba, ahol eddig ácsorgott, Harry körülnézett. Már csak egy ember volt hátra: a hallgatag Wildung. Ő azonban sátáni mosollyal az arcán, karba tett kézzel támaszkodott a könyves szekrénynek.
- Wildung? – szólította Piton a férfit.
- Csak nem képzeled, hogy esküt fogok tenni ennek a félvérnek? – kérdezte csendesen.
- Muszáj lesz – szögezte le Harry. – Addig nem mehet el innen.
Wildung és Piton farkasszemet néztek. A varázsló jéghideg kék tekintete Piton fekete szemeibe fúródott. Harry egyikről a másikra nézett, s jobb kezével a zsebében tartott pálca felé araszolt. Nem látta, mit csinál Ron és Hermione, vagy Draco Malfoy – nem akarta levenni a szemét a két mágusról –, de remélte, hogy résen vannak.

Azonban láthatóan nem történt semmi. Wildung megfontolta a dolgot, talán mert nem tudott volna egyszerre elbánni Pitonnal, Harryvel és többiekkel. A kék taláros hirtelen ellépett a faltól, amitől Harry összerezzent, majd leült a székre és feltartotta a jobb kezét. Csak akkor szakította el a tekintetét Pitonról és nézett Harryre, mikor az elkezdte mondani a szöveget.
- Esküszik, hogy senkinek, se embernek, se varázslénynek, se halottnak nem beszél arról, ami ebben a házban történt?
- Esküszöm – jött a jéghideg felelet, majd az első tűzkarika.
- Esküszik, hogy semmilyen cselekedeteddel vagy gondolatoddal nem adja a tudtára senkinek, hogy ez a találkozás megtörtént?
- Igen – válaszolta Wildung.
A férfi már húzta volna el a kezét, de Harry megszorította.
- Esküszik – folytatta nyomatékosan Harry -, hogy nem fog a többi eskütevő ellen fordulni soha, semmilyen körülmények között? Ha megszegi az esküt, halál legyen a büntetése?
Wildung nem válaszolt azonnal. Harry már készült rá, hogy elismételje a kérdést, mikor az előtte ülő varázsló elmosolyodott. Ugyanazt a torz grimaszt öltötte az arca, mint korábban, a kézszorítása pedig erősebb lett egy árnyalattal.
- Esküszöm – mondta. – Arra mérget vehetsz… Kiválasztott.
A tűzkörök eltűntek, Harry gyorsan elengedte Wildung kezét, a férfi pedig szó nélkül távozott.
- Egy pillanatra azt hittem, ránk támad – jegyezte meg Harry, miután a csend kezdett nyomasztóvá válni.
- Nem voltál vele egyedül, Potter – felelte higgadtan Piton.
- Micsoda?! – visította Hermione. – Nem is bízott benne és idehívta? Hogy lehetett ennyire…?
- Nem hívtam, Granger! – szólt Piton. – Valter Wildung a Sötét Nagyúr egyik legkorábbi híve, még a roxforti időkből ismerik egymást – magyarázta. - Wildung ugyanazt csinálta, amit én: olyanokat keresett a halálfalók között, akik nem nézik jó szemmel a Nagyúr visszatérését. Csakhogy ő más célból teszi ezt…
- Miféle célja lehet? – kérdezte Ron.
- Ő akar lenni a halálfalók vezetője. Ő akar lenni a következő „nagyúr”… hah! Ostoba féreg… Semmi méltóság nincs benne – dühöngött Piton.
Harry, Ron és Hermione döbbenten összenéztek. Pitontól vártak újabb felvilágosítást, ám meglepetésükre Malfoytól kapták azt.
- Mr Wildung nagyon erős varázsló – dünnyögte. – Megfenyegette Perselust, hogy elmond mindent a Nagyúrnak az összeesküvésről, ha nem avatjuk be.
- De hát mire jó ez neki…? – értetlenkedett Harry. – Ha ő annyit tud a horcruxokról, meg olyan nagy varázsló, ahogy mondod, mért nem kezdte el ő keresni a horcruxokat?
Piton vigyorogva rá nézett.
- Azért, mert érdekled őt – mutatott rá. – Kíváncsi rád, a jóslat miatt.
- Fel akar használni, mi? – dohogott Harry. – Pont, mint Scrimgeour.
- Ne törődjetek vele – zárta le a témát Piton. – Valter Wildung nem fog olyan helyzetbe kerülni, hogy eláruljon minket – most már nem, hogy letette az Esküt. Én nem kényszeríthettem rá Wildungot, hogy tegyen esküt, de szerencsére gyorsan átláttad a helyzetet… Ezt kénytelen vagyok elismerni – szólt fintorogva Harrynek.
Ez nem igazán nyugtatta meg a jelenlévőket, talán ezért tette hozzá, mikor körbepillantott az arcokon: - Elintézem, mihelyt alkalmam nyílik rá.
- Megöli? – csúszott ki a kérdés Hermione száján.
Piton feléje fordult s egy pillanatig némán nézte.
- Igen – mondta végül. – Valter Wildung egy rendkívül veszélyes fekete mágus és veszélyt jelenthet. Nem is beszélve arról, hogy perverz örömét leli muglik és mugli származásúak gyilkolásában… Ez talán elég ok Granger kisasszony számára is, nem?

Hermione lesütötte a szemét és motyogott valamit, amit nem lehetett érteni. Piton közben az egyik szekrényhez lépett, amin kinyitott egy kis ajtót. Kivett belőle egy megbarnult régi kötelet, letette az asztalra, majd rászegezte a pálcát.
- Transportus! – motyogta, mire a kötél egész hosszában kéken világítani kezdett, majd kialudt, mintha mi sem történt volna.
- Holnap eljön ide a Sötét Nagyúr, hogy átadjalak neki – mondta Harrynek. – Elmondom, hogy megszöktél előlem.
Azzal átadta Harryéknek a kötelet. A három jó barát a szokás szerint körbeállt és várta a számolást.
Harry nem tudta megállni, hogy fel ne lélegezzen. Végre! Elhagyhatja ezt az átkozott házat, ami tele van a halálfalók bűzével.
- Ahogy mondtam – figyelmeztette őket, és egyenként ránézett Ronra, Hermionéra és Harryre. – Nem csináltok semmit, amíg nem üzenek!
- Rendben – motyogta Harry.
- Egy… kettő… három.

Se Harry, se két barátja nem vesződött köszönéssel. Lehet, hogy a sors egy oldalra sodorta őket, de az ellenségeskedést sosem fogja eltörölni. Soha, amíg csak él! – gondolta Harry a zsupszkulcs mágikus örvényében pörögve. Sosem fog megbízni Pitonban vagy bármelyik pribékjében. A kisujját se fogja érte mozdítani!