Történetek

Csak álltam a kifagyott buszmegállóban a távolban kutya ugatott és nem tudtam hallok e még újra emberi hangot. Kiderengtem. Minden sivár volt sötét .. távolról a tó fényei villóztak. Kitettem a kezem. A hüvelyk ujjamat felfelé fordítottam és neki vágtam az útnak...

- A Sötét Nagyúr nem tudja, hogy ti ismeritek a titkát – világosította fel őket Piton. - Azt sugalltam neki a jelentésem alkalmával, hogy Dumbledore túl éretlennek tartotta Pottert, hogy elmondja ezeket a tényeket, s helyette inkább engem avatott be. Mivel a jóslattal kapcsolatban a Nagyúr már rádöbbent, hogy Dumbledore nem mondott el nektek fontos dolgokat, minden szavam elhitte...

Ereje egyre jobban gyengült, nem is beszélve az egész testébe nyilalló fájdalomról. Arca eltorzult, szédülni kezdett a vérveszteségtől. Jason fájó szívvel elfordult a látványtól, hányingere lett. Val hirtelen kihúzta fogait a félájult Marc nyakából, és eleresztette. A fiú a földre rogyott. Szeme lecsukódott...

- A francba, megdöglött! – hőkölt vissza ijedten egy tizenhat év körüli fiú. Gyerekes hangja őszinte rémülettel adózott a rettenetes látványnak.
- Húzás innen! Mire vártok, barmok!? Azt hiszitek, én voltam? Különben is, nem látott senki! Nyomd már az a gázt, tökfej! – hisztériázott a bandavezér, főleg azután, hogy Szilárd, a jól kereső értelmiségi szülők féltett csemetéje csak másodjára tudta elindítani pörgő kerekű autóját...

Nem volt túl szép srác. Nem tolongtak körülötte a lányok, vagy ha tolongtak, akkor csak azért, mert kiönthették neki a szívüket, vagy csak egyszerűen beszélgetni akartak. (Persze ez is jelenthetett valamiféle vonzódást.) Rá mindig támaszkodtak, mindig meg is hallgatott mindenkit. A vállára vette azokat a problémákat, amikkel nem is ő küzdött...

Hirtelen valami elsüvített a füle mellett. Valami hatalmas test. A professzor a földre vetette magát, nehogy valami eltalálja. Lehunyta szemét és befogta füleit. Így térdelt pár percig aztán mivel már nem érzett semmi hasonlót fölemelkedett. Ahogy elvette a kezét a fülétől a hangok, amelyek kezein csak torzan hatoltak át most kristálytisztává váltak. Olyan volt mintha mindez valós lenne. Ahogy körülnézett nem hitt a szemének...

Marc erősen megszorította a markában tartott ezüst tőr díszes markolatát. Beljebb mentek, egyre távolabb a megnyugtató utcai világítástól a sikátor belsejébe, ahol egyre kevésbé látták a terepet, mindössze az egyre gyengülő világítás adott némi segítséget a tájékozódáshoz. Egyre tovább araszoltak, amikor valami megmozdult mögöttük...

Félúton megcsörrent a mobilom, nevetgélve vettem fel, miközben Zoli a fülemet puszilgatta. Anyu volt az: - Hol vagy? – kérdezte, én nevetve válaszoltam: - Zolival, de nagyon rossz a vonal. Bárcsak annyira rossz lett volna, hogy ne halljam a következő mondatát! Ólomsúlyként nehezedett rám anyu távoli, sírással küszködő hangja. Még ma is tisztán hallom azt a fájdalmas mondatot: - Ne menjetek be a kórházba! A nagyi meghalt…

Rémületem egy csapásra pánikká változott, amikor az alak elindult felém. A kezében valami hosszú tárgyat tartott. Volt egy tippem, mi az. Megfordultam és az ajtó felé rohantam. Vagyis rohantam volna, ha nem lett volna úgy telepakolva a szertár. Így azonban ismét elestem, de ezúttal komolyabban, mint az első alkalommal...

Reméltem, hogy csak a vakító napsugarak csalfa játéka, amit látok… Nem, mégsem. Az ott az én barátom! Hirtelen tisztán látok mindent, nem vakít többé a nap, minden valóságos. Zoli és egy idegen lány! Kéz a kézzel, test a testtel, szem a szemmel érintik egymást. Boldogok. Hirtelen megszédülök, balga naiv fejem a mélybe húz. Végigpörög zakatoló, parányi agyamban milyen szép is volt, amikor engem ölelt így. De már mást ölel…