Történetek

Sziasztok, Béla vagyok, a mutáns vérvámpír, aki egy nukleáris tóban történő pancsikálás következtében nem denevérré, hanem vérevő, vad, zabolázhatatlan és vérszomjas vérverébbé képes átalakulni, jobb napjain pedig vérszurikátává. Egen. Ez utóbbi formám nagyon félelmetes, múltkor még a tükör is berepedt tőle...

- Mit csinál itt a sötétben egyáltalán? – számára a válasz biztos egyértelmű, végtére is ez az ő háza, de én nem tudom felfogni. Bár nem ez az egyetlen dolog vele kapcsolatban, amit nem értek. De nem bántam meg, hogy megkérdeztem.
- Csak egy kis magányra vágytam, hosszú napom volt- mondta egyhangúan, de azért a hangjából is hallottam a fáradtságot.
Én pedig nem is hiszek a fülemnek. Még hogy magányra vágyik! Ennél többre?
”Még egy himalájai kolostorban élő szerzetes...

Túl mély ez az űr, túl világos ahhoz, hogy lássak bármit is, hogy érezhessem a kezed ahogy nyúlik felém és a levegő megrezeg a maga érthetetlen magányában. Az ujjaid apró redői értem kiáltanak, az életben maradás eszköze lennék én talán? Porszemek csillannak meg a fényben, mintha ez a mozdulat az örökkévalóság lenne. Ne érints meg, kérlek. Nem érzed, hogy nem birok el vele? Súlyként telepszik meg lelkemben...

Álmodom… Az ágyamban fekszek, hideg testel, kimerülve. Fázom… Hirtelen csap le rám a sötétség. Mindent elborít, s nem engedi, hogy lássak. Mintha egyszerűen lekapcsolták volna a villanyt. De nem, ez teljesen más. Sokkal, élettel telibb. Érezni lehet azt a hideg csendet, ami betakar. Illata is van… Rózsa, liliom és még, valami, amit nem ismerek. Mintha egy vázának az alján lennék, gyönyörű virágokkal. De nem, ez csak a feketeség...

- Elnézést, McGalagony professzor, én csak… elaludtam. – Lily tétovázott, aztán úgy döntött cselekszik. A Roxfort Expresszes ügyet még elhallgatta Remus kedvéért, de ami sok, az sok. – És jelentenem kell valamit, tegnap James Potter szerelmi bájitalt adott be nekem, és ennek következtében nyilvánosan megalázott, egy… - Lily a könnyeivel küszködött – egy fogadásért… egy zacskó mindenízű drazséért…

Gabriel akkor felhagyott a rábeszéléssel, a következő napokban viszont minden követ megmozgatott, hogy konkrétabb és részletesebb képet kapjon Izabella leendő férjéről. Amit megtudott, őt magát is elkeserítette. Úgy érezte, könnyebben tudná elengedni a lányt, ha biztos lehetne benne, hogy olyasvalakit fogad férjül, aki tisztelettel és szeretettel fordul majd feléje, de Jack Summerstől egyáltalán nem lehetett ilyesmire számítani...

Eleinte nem is értettem, hogy miért futok, még nem fogtam fel teljesen, annyira felkavartak az események. Csak futottam és sírtam. Üvölteni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Az idő tökéletesen fedte a bennem rejlő kaotikus érzelmeket. Abban a pillanatban, hogy újra megláttam az arcát magam előtt, mintha egy darabot szakítottak volna ki a szívemből…

Üresnek érzem magam, mint holmi bábu. Marionett baba, akit ide-oda lehet mozgatni. Az életet hívom Bábmesternek, de az érzelmek azok, amik cibálnak s őrlik fel minden gondolatom. Ebben a pillanatban, mindennél nehezebb létezni. Nem akarok. Csak eltűnni, elbújni a világ elől. Egy vagyok a sok ember közül, de nem érzem magam annak. Kevesebbre tartom önmagam.

Egy nagyon messzi kis faluban élt egy lány. Úgy hívták Anna. Nem volt szép, de csúnya sem volt, de nagyon kedves volt, és jókat lehetett vele beszélgetni. Minden reggel fél órát buszozott az iskoláig. 13 éves volt, nem túl okos nem is buta, csak átlagos. Állandóan a szerelemről álmodozott, írt nagyon sok verset is egy bizonyos fiúról...

„Mikor kint álltam a ház előtt. Figyeltem következő áldozatom, de megláttam őt. Olyan kicsi volt. Még zsenge hús. Éretlen, puha bőr. Gyönyörű szőke haja megrészegített. Első látásra beleszerettem. El kellett hoznom. Ő megadhatja nekem azt a kellemes érzést, hogy édes magas hangján sikolt fel az éjszakába.”