Jégherceg 6.rész

Az első hetem a Houdson- villa falai között nem volt épp problémamentes. Azóta, hogy idekerültem 1 hónap telt el. A zakós affér óta Mr. Houdson nem szól hozzám, sőt valamikor napokig nem látom csak egy pillanatra. Szinte biztos vagyok abban, hogy ez a Jeges isten kerül engem. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert egy hatalmas vállalat tulajdonosa, rengeteg dolga van. Egyszer 3 napig nem találkoztam vele, akkor lett gyanús a dolog. Azt hittem elutazott, de Martha közölte velem, hogy szó sincs ilyesmiről. Ezt leszámítva azért egész jó itt. Sok a teendőm, egész nap csak fel-alá rohangálok a házban és olykor elmegyek bevásárolni, bár ez tényleg csak ritka, mert ez a szakácsnő feladata.

Amikor épp semmi dolgom, Martha-nak segítek a konyhában és beszélgetünk. Nagyon megkedveltem őt, sok mindenben egyet értünk. Mesélt nekem a férjéről és a kisfiáról. De ami a legjobb az egészben, hogy akármit elmondhatok neki, biztosan nem pletykálja el senkinek. Szóval a Főnökkel kapcsolatos érzéseim is kitálalhatom. Na persze nem mesélek annyit magamról, valamiről jobb, ha csak én tudok. Már találkoztam párszor a kertésszel is. Viktor úgy 45 körül lehet és nagyon érti a munkáját. De amit csodálok benne, hogy szereti is, amit csinál. Manapság ez nagyon ritka. Próbáltam faggatni, mit is gondol a Jégkockáról, de hasonló válaszokat kaptam, mint Martha-tól. Viktor is csak dicsérni tudta. Gondoltam azért, mert magas a fizetése, amit a Főnöktől kap, de erről nem akartam faggatni, szóval ennyiben hagytam a dolgot. Még Timothy-t, a sofőrt kell megkérdeznem a Houdson-hoz való viszonyáról. Ő furikázza mindenhová, biztosan mást is tud mondani a magasztaláson kívül. Beszélni fogok vele, csak a Főnök mindig elküldi valahová. A fizetésre pedig visszatérve, most fogom megkapni az első béremet. Kíváncsi vagyok az összegre is, de ennél fontosabb, hogy mit fog mondani a Főnök, mert nem beszéltem vele napok óta. Biztosan bele fog kötni abba, hogyan is végzem a munkámat.

A napokban találtam rá a lépcső melletti szinte láthatatlan ajtóra, ami mögött egy óriási medence van. Mikor először beléptem fullasztó volt a levegő és párás. Az ajtóval szembeni fal teljesen üvegezett, így kilátni a kertre. Nem is mentem beljebb, csak megálltam az ajtóban, ugyanis félek a nagy mennyiségű víztől. Még gyerek voltam, amikor a szüleim elküldtek úszótanfolyamra. Egyáltalán nem volt benne gyakorlatom, féltem is az egésztől, de anyuék nyugtatgattak, hogy a legjobb tanárhoz írattak be. Ez a legjobb tanár egy 40 év körüli férfi volt, magas, jól kidolgozott testtel. Ez még nem is lett volna baj, csak Matt bácsinak érdekes módszerei voltak a kölykök úszni tanítására. Az ember azt gondolná, hogy szépen lassan tanulnak meg a tanfolyamokon úszni. Először sekély vízben gyakorolnak, megtanulják a helyes tartást, a helyes levegővételt, stb. De ő az első alkalommal beleküldött minket a mélyvízbe. Tanításainak fő lényege az volt, hogy csak akkor tanul meg a gyerek igazán jól úszni, ha rögtön a sűrűjével ismerkedik meg, akkor jönnek elő az valódi ösztönök.

Szóval a medence széléről kellett belemerülnünk a vízbe és átevickélni a másik oldalra. 12 másik gyerekkel voltam, ők elindultak de én nem mertem,de mivel nem akartam lemaradni, ellöktem magam a medence falától. Félúton pánik tört rám, a tudat, hogy közel két méterre van a lábamtól a szilárd talaj teljesen lebénított. Nem bírtam tovább menni, nem voltam erre felkészülve. Kezdtem süllyedni, addig, amíg az orromban is éreztem a vizet. Egyre rosszabbul éreztem magam, kapálóztam kezemmel, lábammal, de egyre jobban elsüllyedtem. Teljesen ellepett a víz, körülölelt a hatalmas mély kékség. Tehetetlennek éreztem magam és azt gondoltam, ez a valami sokkal erősebb nálam, én pedig gyengülök. Mindez pillanatok alatt történt, de nem tudom mennyi ideig voltam a víz alatt. Csak homályos emlékképek villannak fel arról , mikor kihúztak a vízből. Sokkot kaptam, kórházba vittek. Nem sokra emlékszem, de örülök ennek. A legrosszabb élményeim között tartom számon azt a napot. Így a gyűlöletem a medencék, uszodák, strandok láttán érthető. Szerencsére eddig nem volt dolgom itt, nem kellett takarítani, ablakot mosni a mai napig. Martha megkért, mossam fel a követ a medence körül. Nem mondhattam azt, hogy nem, hiszen ez volt a dolgom. Amúgy sem tartottam ezt elegendő indoknak arra, hogy ne menjek be oda. Végülis a medencét meg sem kellett közelítenem, nem vagyok már gyerek, aki fél az általa a szekrénybe képzelt szörnyektől, és éjszaka remegő kézzel nyitja ki a nyikorgó faajtót és les be, van e ott valami. Én tudom, mire számíthatok az ajtó mögött. Szóval most itt bámulom ennek a bizonyos ajtónak a kilincsét, egyik kezemben ott a felmosó vödör és a felmosó, a másik kezemet pedig ökölbe szorítom. Azt hiszem, mégis félek, de benyitok.

Egy apró lépéssel közelebb vagyok a rettegésem forrásának legyőzésére. Legalábbis szeretném azt hinni. Megcsap a víz illata, azt hiszem, émelyegni kezdek, de a testem nem így reagál. Ezt pozitívumnak veszem. Elsétálok a legmesszebb lévő sarokhoz és nem tudom megállni, hogy ne nézzek a vízre. Olyan békés és mozdulatlan, szinte már hívogató. Leteszem a vödröt, bele a felmosót, megmártom, kicsavarom. Hozzákezdek a munkához, és ahogy közeledem a medence felé, meglepő módon a szívem nem ver a torkomban, nem szédülök, nem érzem, hogy sürgősen levegőre kell mennem. 20 perc alatt végzek, és arra gondolok, talán túl vagyok rajta. Lehet az idő segített feldolgozni a traumát, ami akkor ért. De ezen nincs időm elmélkedni, folytatom a munkát. Zuhog az eső odakinn én pedig az ebédlőben törölgetem fényesre az asztalt. Autó zúgását hallom, kinézek az ablakon, de innen nem látok semmit. Feltételezem azonban, hogy Houdson érkezett meg, de nem a bejárati ajtó nyílik, hanem az udvar felöli. A Főnök mindig az utcafrontról jön be. Kinézek a boltív alatt, de senkit sem látok, csak a szakácsnő dallamos hangját hallom a konyhából. Már úgyis végeztem, gondoltam megnézem ki az. A konyhához érve hallottam meg Tim hangját. Bementem és üdvözöltem. Martha épp kávéval kínálta.
- Úgy látom az idő nem épp a legjobb - jegyeztem meg az asztalhoz ülve.
- Tényleg nem, de most napokig ilyet mondanak. Utálok ilyen időben vezetni. Az emberek is megőrülnek, ha zuhog az eső. De legalább ma nem kell már sehová mennem.
- Csak haza- tettem hozzá.
- Na és Mr. Houdson? Taxival jön vissza?- kérdezte a szakácsnő.
Fel sem tűnt, hogy a kékszemű nem jött vele haza, szóval kezdett érdekelni a válasza.
- Csak annyit mondott, hogy nyugodtan menjek haza, ma már nincs rám szüksége. Biztos hazahozza valaki,vagy marad a Taxi, de lehet, hogy csak reggel kell érte menni. De engem ez már nem érdekel, inkább hazamegyek, csak az autót jöttem letenni. Akkor reggel - ezzel letette az üres kávéspoharat az asztalra.
- Mondd meg Jess-nek, hogy üdvözlöm!- mondta Martha.
- Megmondom. Jó éjt, lányok!
- Szia Tim! - mondtuk kórusban a szakácsnővel.
Pár pillanat múlva hallottuk, hogy nyílik, majd csukódik a hátsó ajtó. Most jutott csak eszembe, hogy elfelejtettem megkérdezni Tim-től, hogy mit gondol a Főnökről. De talán jobb is, ha nem Martha előtt hozom szóba. Felé fordultam és ezt kérdeztem:
- Ki az a Jess?
- Ő Tim barátnője. Kedves lány. Együtt élnek már vagy 2 éve. Néha eljön ide,persze csak titokban. Tudod, Houdson nem szereti az idegeneket.
- Hát erre igazán nem kell emlékeztetned – mondtam fanyar mosollyal.
Martha elmosta és eltörölgette a poharat, én pedig csendben füleltem a csörömpölést. A kabátja az egyik székre volt téve, odament és belebújt.
- Mész valahová? – kérdeztem ezt tőle csodálkozva.
- 6 elmúlt. A családom várja a vacsit, Kate!- mondta mosolyogva és a sálját a nyakára tekerte.
- De akkor teljesen egyedül maradok. Nem akarok ebben a házban egymagam lenni.
- Kate, sajnos jobb, ha ehhez hozzászoksz. Mr. Houdson sokszor megy üzleti vacsorára, sok a későig tartó tárgyalás, megbeszélés. Pihenj, vagy olvasgass! A könyvtár tele van jó könyvekkel.
- Nem akarom több ezer oldalas enciklopédia elolvasásával tölteni a szabadidőm – mondtam kissé elszomorodva.
- Nem csak enciklopédiák vannak. De ha ez nem jó ötlet, akkor tévézgess a nappaliban. Az biztos közelebb áll hozzád.

Martha már a bejárati ajtóban állt, és amíg kigondoltam azt a választ, hogy nem akarok hülye talk- show- kat nézni arról, milyen rossz is az embereknek az élete, nem akarom hallgatni az önsajnálkozásukat, ő már el is tűnt. De egy „Szia” ott visszhangzott a fejemben. Ezzel teljesen egyedül maradtam, azonfelül még csak 6 óra, korán lenne lefeküdni. Jobb dolog hiányában megfogadtam Martha tanácsát és bementem a könyvtárba. Nem mintha nem jártam volna itt, de most valahogy barátságtalannak tűnik a félhomályban. Pedig nappal egyáltalán nem az. Sőt, egész kellemesen érzi magát az ember. Ez a szoba a földszinten volt. Tetszett a berendezése, kényelmes fotelek, fényes, szépen faragott antik asztal, néhány virág, ami itt a csodának tudható be. Az összes lámpát felkapcsoltam, egyrészt, hogy jobban lássak, másrészt, hogy jobban érezzem magam. Fürkésztem a polcokat. Itt még több könyv volt, mint a Jégcsap irodájában. Itt is a mennyezetig értek a polcok és nem hiszem, hogy még egy könyvet is belehetett volna passzírozni a többi közé. Nézelődtem, hátha találok valami számomra izgalmasat. Nem takarítottam még le a könyveket egyszer sem, és még nem volt alkalmam megnézni őket. De hozzá kell tennem, nem sokat tévedtem. Enciklopédiák, hatalmas kötetek, amelyekre olyan dolgok voltak, amiket kisem tudok olvasni. Sok könyv latinul íródott és találtam olyat is, amiről meg sem tudtam állapítani, milyen nyelven lehet. Az a sok kriksz-kraksz. Figyelmemet inkább a sarokban álló fekete zongorára irányítottam. Kellemes emlékek fűznek ehhez a tárgyhoz. Az apám anyja sokat játszott nekem. Anyuék folyton dolgoztak, a bátyámra nem akartak rábízni, így maradt a nagymamám, Gillian.

Először nem találtam érdekesnek, untatott, de egyre jobban megszerettem, és utána órákig ültem mellette és hallgattam, néztem a játékát. Megkértem, tanítson meg az alapokra. Ez volt 11 évesen az első dolog, ami igazán izgatott. Még a fiúk iránti érdeklődésemen is túltett. Gyorsan tanultam, mert szerettem csinálni, így nem csak az alapokig jutottunk el, hanem kottát is megtanította a nagyi elolvasni. Mikor oda jutottunk, hogy gimibe kellett mennem, a szüleim úgy döntöttek elköltözünk a városból. Én is új sulit kezdtem, a bátyám pedig egyetemre ment. Sok-sok mérföldre kerültem Gillian-től, de mégis azt a 3 évet tekintem életem legszebb időszakának. Végzős voltam és a szalagavató bálra készültünk. Ez többnyire a 18 éves lányok nagy napja és fontos megálló az ember életében. De én nem örülhettem felhőtlenül, ugyanis a nagymamám nem lehetett ott a bálomon, pedig szerettem volna. Beteg volt a szívével és nagyapa 12 évvel ezelőtti elvesztése csak rontott az állapotán. A szüleim féltek attól, hogy esetleg én is örököltem ezt a betegséget, de az orvosi kivizsgálások nem mutattak semmi rendelleneset. Gillian a bált követő héten itt hagyott minket. Gyorsan visszarepítettem magam a múltból a jelenbe. Nem tudom, akarok- e emlékezni rá, mert szerettem, de annyira fájt az elvesztése. Könnyek szöktek a szemembe, végig simítottam a zongora tetejét és jobbnak láttam kimenni a könyvtárból. Mára elég volt az emlékekből. A fájdalmasokból és a szépekből egyaránt. Lekattintottam a lámpákat és kilépve a szobából furán éreztem magam. Hosszú ideje nem gondoltam a nagyira, nem hiszem, hogy csak a zongora miatt van ez most másképp. Eltereltem a gondolataimat és a hirtelen rám tört fáradság és gyengeség lévén úgy döntöttem, fürödni megyek. Egy jó forró zuhany majd ellazít.

A zuhanykabinból kilépve pontosan ezt éreztem. Felfrissített, de ugyanakkor akárhol és akárhogyan képes lettem volna elaludni. Belebújtam a hosszú pizsama alsómba és egy ujjatlan pólóba, majd lefeküdtem. A házban kellemes meleg volt, így a takaró alatt melegem lett. Kitakaróztam, de olyan védtelennek éreztem magam, mert a paplannal takarózva biztonság töltött el, ráadásul fázni kezdtem. Véget akartam vetni kínlódásomnak, ezért levettem az alsót. Sokkal jobb volt már így, de a melegtől szomjas lettem. Annyira nem volt kedvem felkelni, de elaludni sem tudtam a szomjúságtól. Morcosan ugyan, de kikeltem az ágyból, villanyt kapcsoltam és kimentem a folyosóra. Nem nagyon volt érdekes, hogy bugyiban voltam és pólóban, mert Houdson nem volt itthon, csak reggel jön haza.

Szóval teljesen nyugodtam vetten az irányt a konyha felé. Mindig ég néhány villany a folyosókon, így adva némi fényt, de legalább nem kell villanyt kapcsolgatnom. A konyhában azonban teljesen sötét volt, így odaérve megtapogattam a falat az ajtó mellett a kapcsoló után kutatva. Felkattintottam, a fehér konyhát elárasztotta a fény és fél pillanat alatt a szívem nagyot dobbant, elöntött az adrenalin, a vérnyomásom az egekbe szökött és falfehérré vált az arcom, ugyanis valaki ült a konyhában. Mr. Houdson volt az természetesen, de annyira megijedtem és meglepődtem, hogy még sikoltottam is egy kicsit, és a mellkasomra kaptam a kezem. Mikor észhez tértem a rémületből a kékes- szürke szemek álmosan néztek rám. Öltönyben volt most is, de a zakója egy szék támlájára volt terítve. Egy fáradt üzletember még a nyakkendőjét is meglazítja vagy leveszi, az ingnek pedig feltűri az ujját. De ő persze nem, csak a zakója hiányzott róla. Az álmosság mellett értetlenséget és meglepődöttséget is láttam rajta. Az álmosság oké, hiszen éjfél már biztos elmúlt, de az értetlenség. Mintha csak azt kérdezné, hogy miért zavarom, pedig azért elég fura, hogy egyedül az éjszaka közepén ül a konyhában a sötétségben. A meglepődöttséget pedig csak most értem meg. Hiszen alsóneműben és egy pólóban állok előtte. Azért ez nem egy szokványos helyzet, és már megint foghatom a fejemet, hogy ennyire óvatlan vagyok és mindig tök hülyének néz, pedig nem vagyok az, most mégis annak tűnök, és még próbálok nem elpirulni a pillantásától, amikkel a lábaimat illeti. Egy pozitívumot azért még ebben a helyzetben is lehet találni, a póló kicsit hosszabb, mint az átlagos, szóval pont a lényeg nem látszik. De így akkor sem araszolhatok be a konyhába. Zavartan csak ennyit mondtam:
- Megrémített!
- Igen, azt látom - felelte és levette rólam a tekintetét, majd áthelyezte azt a kezében lévő bögrére.
- Mit csinál itt a sötétben egyáltalán? – számára a válasz biztos egyértelmű, végtére is ez az ő háza, de én nem tudom felfogni. Bár nem ez az egyetlen dolog vele kapcsolatban, amit nem értek. De nem bántam meg, hogy megkérdeztem.
- Csak egy kis magányra vágytam, hosszú napom volt- mondta egyhangúan, de azért a hangjából is hallottam a fáradtságot.
Én pedig nem is hiszek a fülemnek. Még hogy magányra vágyik! Ennél többre?
”Még egy himalájai kolostorban élő szerzetes sincs annyit egyedül, mint ő.” – gondoltam magamban.
Csak egy fejrázással tudattam, hogy megértettem, amit mondott. Nem lett volna jó ötlet, ha kinyitom a szám, mert akkor biztos az előbbi gondolat szalad ki a számon.
- Teázik? – kérdeztem egyszerűen.
Az asztal lapját bámulva válaszolta, hogy nem, ez kávé.
- Miért kávézik ilyenkor? Nem fog tudni elaludni tőle.
- Egy szóval sem mondtam, hogy aludni szándékozok. Még van néhány szerződés, amit át kell néznem – válaszolta közömbösen.
- Én nem értek ehhez, de nem várják meg azok a papírok reggel? Fáradtnak tűnik, inkább menjen pihenni. – mondtam és besétáltam a konyhába, hogy ne az ajtóban állva beszélgessünk. Bár ez nem is nevezhető beszélgetésnek. Persze a pólót próbáltam észrevétlenül lejjebb húzni. Megálltam az egyik pultnál és nekidőltem.
- Igaza van, Miss Harrison! Maga nem ért ehhez!És ha már itt tartunk, semmi máshoz sem. Próbáljon a saját lényegtelen kis dolgaival foglalkozni, mintsem másokéval, de főleg nem az enyémmel! – ezzel felállt, a zakóját magához kapta és a konyhából kifelé menet visszaszólt az ajtóból, hogy Martha holnap nem fog jönni és nekem kell megcsinálni a reggelit, az ebédet és a vacsorát. Odadobott még egy „Jó éjszakát!” is.
Nagyszerű! Hát most már hivatalos, hogy ezzel a férfival nem lehet beszélgetni. Az ember jót akar, de nem kap mást csak érzéketlenséget és közömbösséget. És holnap nekem kell főzni, ami még külön boldogít. Nem értem Martha miért nem szólt erről, de majd megérdeklődöm tőle. Eredeti célomtól eltértem és nem ittam semmi, már nem is voltam szomjas, viszont dühös annál inkább. Visszatrappoltam a szobámba és bevágtam az ajtót. Abban reménykedtem, hogy a Főnök is meghallotta.
Próbáltam elaludni minél előbb, nem csak azért, mert tudtam, reggel korán kelek és nehéz nap áll előttem, azért is, hogy ne gondoljak végig minden egyes szót, amit Houdson a konyhában mondott és ne emlékezzek vissza az arckifejezésére. Remélem, nem fogok vele álmodni. De tudom jól, hogy hiába próbálom ezt magammal elhitetni, nem így lesz. Vele álmodom majd egész éjjel.

Reggel, mikor felébredtem fáradtabbnak éreztem magam, mint elalvás előtt. Nyugtalan éjszakám volt, többször is felébredtem. És igen, a Jégcsappal álmodtam, de nem emlékszem rá, hogy mit. Talán jobb is így. Muszáj volt zuhanyoznom, reméltem az majd felébreszt.
A konyha felé igyekezve próbáltam kitalálni, mi legyen Houdson reggelije. Martha birodalmába érve kinyitottam a hűtőt, bementem a spájzba, majdnem mindenhová benéztem, de nem lettem okosabb tőle. Addig toporogtam a konyha közepén, míg már csak fél órám maradt elkészíteni a reggelit. Nem volt más választásom, fel kellett hívnom Martha-t. Ez a nő mindenre gondol, ugyanis a falon lévő telefon mellé egy sárga cetli volt felragasztva. Volt rajta néhány telefonszám, többek között az övé is. Tárcsáztam is, és két csöngés után egy vékonyka hang szólt bele:
- Igen?
- Szia! Kate vagyok és anyukádat keresem. Tudod nekem adni őt?- kérdeztem izgatottam és imádkoztam, hogy ott legyen, különben nem tudom, mi lesz velem.
- Szólok neki- mondta a kisfiú, és néhány pillanat múlva már Martha hangját hallottam a telefonban.
- Szia, Kate!Csak nincs valami gond?
- Hát ha azt figyelmen kívül hagyjuk, hogy nem vagy itt és ma nekem kell etetni a Főnököt, akkor nem. Minden teljesen kifogástalan.
- Ennek örülök! És, hogy állsz a reggelivel?- kérdezte a szakácsnő és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Hát éppen ez az!Sehogy! Sehol sem tartok, mert túl sokáig gondolkoztam azon, mit is csináljak neki. Lehet, hogy már 1 hónapja vagyok itt, de nem tudom, hogy mit szeret. Ezt mindig te csinálnod. - mondtam, vagyis inkább hadartam.
- Kate, mintha nem tudnád, hogy mindig palacsintát reggelizik. Juharsziruppal persze.
Martha-nak ez elég egyértelmű, de nekem nem az. De örülök annak, hogy palacsintát kell csinálnom, mert az még valamennyire megy.
- Oké! Azt hiszem, nem lesz gond megcsinálni. Egyébként miért nem szóltál arról, hogy ma nem jössz?
- Mondtam neked tegnap, amikor az ajtóban elköszöntünk. De annyira el voltál mélyülve valamiben, hogy nem is figyeltél rám.
- Értem,rendben. Ne haragudj, de most mennem kell. Köszönöm a tippet, akkor holnap találkozunk!
- Majd elmeséled, milyen lett a remekműved. Akkor Szia!
- Szia!- és már csak a búgást hallottam a telefonban.
Mikor visszatettem a kagylót a helyére, eszembe jutott az ebéd. Arról még inkább fogalmam sincs, hogy délben mit adjak neki enni. És Martha-tól sem kérdeztem meg. De nem akartam megint zavarni, majd hagyatkozom a kreativitásomra. Kitalálok valamit.
Szóval nagy lendülettel belevetettem magam a palacsintasütésbe. Tettem- vettem a konyhában és sokszor azt sem tudtam, hogy egy- egy dolgot hol keressek. Percekig kerestem a fakanalat is. Mikor kivettem a tejet a hűtőből, megláttam bent egy hatalmas tál málnát. Nem tudtam, hogy mire kell, de gondoltam nem hiányzik senkinek sem néhány szem. Beletördeltem azokat is a tésztába és úgy sütöttem a palacsintát. Málnás palacsinta juharsziruppal! Hát kell ennél királyibb reggeli? Kell egy kis változatosság, ha már minden reggel palacsintát eszik, akkor legyen benne valami különleges.
Büszke voltam magamra és valahol éreztem, hogy a Főnök ebben is talál valami hibát. 7 után néhány perccel kész lettem és tálcára tettem a palacsintákat és a kávét, majd bevittem az étkezőbe. Houdson már ott ült, várakozott és a mai újságot olvasta. Egy hangos „ Jó reggelt!”-el léptem be a boltív alatt. Ő csak dörmögött valamit, nem értettem. Letettem az asztalra a tálcát, elé raktam a tányért és a friss kávét.
- Jó étvágyat!- mondtam, és vártam mit szól majd. Láttam, hogy karikásak a szemei és fáradt. Ezek szerint tényleg sokáig fent maradt dolgozni.
- Hol van a szirup?- kérdezte nem is nézve rám, csak az újságot bújta.
- Azt el is felejtettem, de mindjárt hozom.
Visszamentem a konyhába, de szörnyen nézett ki az egész. Jó nagy felfordulást csináltam. Mindenhol mosatlanok, szanaszét a tálak, evőeszközök, lisztes a padló. Lesz mit takarítanom, de legalább kitalálom közben, hogy mi is legyen az ebéd.
A juharszirup az egyik felső szekrényben volt, odamentem, kinyitottam és láttam, hogy a kis üveg a felső polcon van. Nem vagyok alacsony, Martha pedig alacsonyabb nálam, de mégis biztosan ő tette oda. Elkezdtem nyújtózkodni és az ujjbegyeimmel éreztem az üveget. Nem akartam székre állni, mert az sokáig tart. Úgy gondoltam, így hamarabb megkaparintom. Túl erőszakos voltam, mert az üveg eldőlt a polcon,henger alakjának köszönhetően legurult és egyenesen ráesett a pultra. Az édes máz csöpögött a pultról a csempére, én is olyan lettem kicsit. Az üveg szilánkjaival pedig tele volt a konyha. De mégsem ez a legrosszabb, hanem az, hogy nincs juharszirup, amit a Főnöknek vihetnék a palacsintákra. 1 percen belül már Houdson az ajtóban állt és tipikus „hát ez teljesen idióta” nézése volt.
Én csak ennyit tudtam kérdezni:
- Méz jó lesz?
- Ne is erőlködjön Miss Harrison! Azokat a palacsintákat sem juharsziruppal, sem mézzel nem enném meg. Majd harapok valamit az irodába menet. Maga pedig takarítsa össze ezt a disznóólat, mert rosszul leszek. És ami az ebédet illeti. Ha ilyen fantasztikus kilátások vannak rá, akkor inkább haza sem jövök, hanem elmegyek egy étterembe. Szóval ne is fárassza magát. Inkább gondolkozzon a vacsorán. Szép napot!
És ezzel simán elsétált. Annyira, annyira dühös lettem, hogy ha valami a kezemben van, biztos a falhoz vágom. Ez a Houdson a legrosszabbat hozza ki belőlem. Most pedig takaríthatok össze. Hallottam, amint a bejárati ajtó csapódik. Végre elment itthonról.