Történetek

Tű tü tü tütű don’t worry be happy! Nem is kezdődhetett volna jobban a nap! A kedvenc számomra felugrom. Az órára nézvén rájövök, hogy megint szombat van, máskor úgysem alhatom ki magam. Bezzeg ilyenkor mindig húzom a lóbőrt legalább 10-ig. Nincs suli, nincs meló, nincs lakótárs, nincs probléma, nincs… villáskulcs. Hangosan elnevetem magam. Nem tudom ez miért jutott eszembe, de amikor boldog vagyok, néha eszembe jutnak baromságok...

Mikor átértem, folytattuk az előző nap elkezdett hosszú beszélgetésünket, mindent tudni akartunk a másikról, és ez így volt jó. Náluk is voltunk, sétáltunk is... amikor megfogtam a kezét, biztos voltam benne, hogy valami ilyesmit érezhet egy drogos is, ha éppen megkapja az adagját. Persze nagyon átvitt értelemben tett kijelentés ez, de csak ilyen mélységben tudom kifejezni, hogyan is voltunk egymással, miként is éreztem...

Ha egy állat érzi a végét, nem hív papot, nem megy el templomba, nem látogatja meg rég látott családtagjait, vagy a számára fontos fajtársait. Az állat félrevonul, és egy nyugodt helyen kimúlik. Egyedül. Ebben hasonlítunk. Mindenki egyedül hal meg. Van, aki egy kórház rideg termében, van, aki az otthonában, egy pihe-puha ágyban, van, aki egy száguldó autóban. Bármennyien vannak is körülöttünk, meghalni mindenki egyedül fog...

- Kedves Németh Úr, rossz hírt kell közölnöm önnel. Tegnap éjjel az öccse, Németh Gábor közúti balesetet szenvedett, és beszállították hozzánk a Szent Márk kórházba.
- Micsoda?! - nem tértem magamhoz. Hogyan szenvedhetett az öcsém balesetet, hiszen még csak 10 éves volt és késő éjjel soha nem mentek sehová a szüleimmel.
- Úgy gondoltuk értesítjük, hogy az öccsét jelenleg az intenzív osztályon kezeljük, talán látni akarja.
- Hogy a picsába ne akarnám látni!...

Óvatosan leszállt a földre. Két szikla között megrekedt egy kevés víz. Óvatosan belekortyolt. Felcsipegetett néhány apró magot, mit a hamu alól kotort elő. Éhségét nem enyhítette, de a gyomor parancsának engedni kellett. És több nem volt. Visszament a fa tetejére, s egyre csak nézte a messzi horizontot. Néha, néha füttyentett egyet, választ remélve. De sehol senki...

- Mi van? Nem dugunk? – szólalt meg végül a lány agresszíven.
- De, máris – a fiú nem akarta szóba hozni az iménti felfedezését. Simogatni kezdte a haját, hogy egy kis időt nyerjen. Mibe csöppent? Felszed egy könnyű kis csajt, és erre tessék! Nem tudott úgy tenni, mintha nem vett volna észre semmit...

- Igen? - kérdőn néz rám, de abszolút nem ellenségesen. Pedig bárki lehettem volna. Egy srác, aki csak úgy rákiált az utcán, lehet, hogy ki akarom rabolni, vagy még rosszabb. Már vontam le magamban a következtetéseket, hogy biztosan egy nagyon kedves lány, és én is biztosan szimpatikus voltam neki, ha nem futott el előlem rögtön elsőre!
- Szia! Németh Dani vagyok. Egy suliba fogunk járni, illetve én már ide járok egy ideje, és hallottam, hogy te is ide fogsz, gondoltam jól jönne...

Most már ő is az én szemembe néz. Ugyanúgy elveszik benne, ahogy én az övében. Egyre gondolunk. Mint a mesében, amikor a szép hercegnő rátalál az ő hercegére, aki csak az övé, senki másé. Furcsa érzés söpör át rajtam, talán csak egy fuvallat. Tudom, hogy most már örökre mellettem lesz, mégis félek, mi történik, ha elmúlik ez a gyönyörű pillanat?

Verseket olvasok. A méla nyáresti csend nehezen térdel mellemen, torkomat, szívemet néma melancholia szorítja és kedélyem hiányod – végső hiányod tudata – tartja lefogva. Szemem látja bár a betűket és sorokat, fülem hallja a rímeket, agyam mégsem fogja fel, mégsem érti, amit olvasok. Talán jobb lesz letenni a könyvet...

Azon az alkoholmámoros éjszakán a világ megszűnik létezni számomra, csak te voltál, és én. Lassan kezdtél bele óvatosan fel-fel pillantva rám vártad, mit reagálok arra, amit mondasz, féltél, hogy nincs bennem tartás, és melledre borulva zokogok majd...