A változás szele 4.

4.

Szinte repültem a kórház folyosóján. Az utamba kerülő orvosokat és nővéreket félrelöktem és a nyomomban lévő biztonsági őrökkel sem törődtem. Nem tudtam pontosan, hogy mi történt, de rossz érzésem volt. Nagyon rossz. Reggel a telefon csörgése ébresztett fel.
- Halló, itt tessék!- nyögtem a telefonba szokásos köszönésemet.
- Jó reggelt! Németh Dániel?
- Igen én vagyok, ki beszél?
- Kedves Németh Úr, rossz hírt kell közölnöm önnel. Tegnap éjjel az öccse, Németh Gábor közúti balesetet szenvedett, és beszállították hozzánk a Szent Márk kórházba.
- Micsoda?! - nem tértem magamhoz. Hogyan szenvedhetett az öcsém balesetet, hiszen még csak 10 éves volt és késő éjjel soha nem mentek sehová a szüleimmel.
- Úgy gondoltuk értesítjük, hogy az öccsét jelenleg az intenzív osztályon kezeljük, talán látni akarja.
- Hogy a picsába ne akarnám látni! Miért nem hívtak korábban? - ordítottam a telefonba.
- Uram kérem, nyugodjon meg és…
A folytatást már nem vártam meg, kinyomtam a mobilt és rohantam a kocsihoz.
20 perc múlva már a kórháznál voltam, berontottam az ajtón, nem foglalkoztam senkivel csak azt kérdeztem gyorsan a recepciós nőtől, hogy pontosan melyik szobában van az öcsém. Mindig jóban voltunk, sokat voltunk együtt korábban, bár most, hogy elköltöztem, már kevesebbet találkoztunk. Berohantam a 665- s szobába. Az ördög szomszédja, gondoltam magamban, de el is hessegettem magamtól. Amit ott láttam szörnyű volt. A testvérem legalább 20 gépre kötve feküdt az ágyon, borzalmas pittyegő hangokkal körülvéve. Leültem mellé egy székre, majd ekkor vettem észre, hogy eszméleténél van.
- Szia - köszönt erőtlenül.
- Csá öcskös mi a helyzet, már megint száguldozgatsz?- próbáltam poénosra venni a figurát, de nem igazán jött össze.
- Figyelj, ha én most meghalok, akkor hazaköltözöl és segítesz anyuéknak?
- Basszus ilyeneket ne mondj, nem lesz neked semmi bajod!
- Ígérd meg!
- Rendben megígérem, de akkor te is gyere ki innen minél hamarabb!
- Azt majd meglátjuk, most álmos vagyok, hagyj aludni!
Lassan lecsukódtak a szemei, a körülötte lévő gépek pedig az eddigi pittyegésről átváltottak egy folyamatos sípolássá. Elég kórházas sorozatot láttam már, hogy tudjam, mit jelent ez. És akkor sírtam. Nem tudtam mást csinálni, nem tudtam orvosért kiáltani, csak sírni.
Nem tudom mennyi ideig voltam ott. Lehet, hogy 10 percet, de az is lehet, hogy órákat. És akkor hirtelen… belépett az ajtón valaki. Nem néztem fel, de ahogy beleszagoltam a levegőbe, ismerős illat csapta meg az orromat. Felkaptam a tekintetem és… ott állt Lilla. Ugyanabban a ruhában volt, amit a buliban is viselt.
- Nagyon sajnálom az öcsédet, de tudd meg, hogy helyette itt vagyok neked most már én!
Azzal leült az ölembe és megcsókolt.

Bíííííp Bííííííp Bííííííp!
Mi a franc ez a hang? Megszólalt az egyik gép? Nem akarok elszakadni! Nem, Nem, Nem! De sajnos már késő. Vége. A hang nem más, mint a telefonom ébresztője. Hétfő reggel van. Nincs kórház, nincs baleset… nincs Lilla. Még mindig hallom a hangot. Könny csordul a szemembe. Meglepődöm. Ilyen nem történt velem legalább 5 éve. Felemelem a fejem a párnáról és látom, hogy sírtam álmomban. Nem szégyellem magam. Jó érzés. Már nagyon hiányzott! Sokszor akartam sírni az elmúlt években, de sosem sikerült. Mindig csak ásítás lett belőle. Lassan felülök és észreveszem, hogy még mindig csörög a telefonom. Felveszem, és kikapcsolás után megmerevedem. Ránézek az órára és látom, hogy későn szólalt meg. Fél óra múlva suli! Basszameg, még semmit nem csináltam. Megpróbálok hirtelen felállni, de visszaesem. Hulla fáradt vagyok, nem aludtam szinte semmit. A vasárnapom azzal ment el, amivel a szombat. Végeláthatatlan adatlapok tömkelege. Kifújom magam, majd szépen lassan felkelek. Felöltözöm, megmosakszom, elindulok. A kocsiban ülve végiggondolom az álmomat. Igencsak logikátlan volt. Egy tíz éves kölyök nem mond olyat: ,, Ígérd meg, hogy segítesz anyuéknak!’’. Ilyen csak a filmekben van. És amikor bejött a lány… Ilyen meg aztán pláne nincs a való életben. Bár tudtam, hogy csak egy álom volt, mégis jól éreztem magam tőle. Olyan csodálatos volt a csók, amit adott nekem. Megfoghatatlan és ellenállhatatlan. Mint később kiderült, a könnyem is kicsordult tőle. Bár vasárnap sem haladtam előre semmit a kereséssel, az optimizmusom még mindig hajtott. Szinte emberfeletti erőt adott nekem ,,ez a szerelemnek hívott szar’’. Beérek a suliba. Már mindenki bent van. Tudtam, hogy elkésem! Berohanok a terembe. A tanár már régen elkezdte az előadást. ,,Szociálpszichológia az iskolákban’’. Pedig ez még érdekelt is volna.
- Németh, maga hol volt?
- Elnézést Tanár Úr, elaludtam.
- Üljön le azonnal, remélem, nem zavarja, hogy elkezdtük maga nélkül?
- Nem Tanár Úr, folytassa csak onnan, ahol abbahagyta!
Az osztályban nevetés tör ki. Egy mondattal sikerült megnevettetnem őket. Elmosolyodom én is, és a tanár is. Azért az öreg róka is tud még pár trükköt.
Leülök a szokásos helyemre. Zoli természetesen nincs bent, miért is lenne. Megint elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, hogy nézett ki tegnap. Azt az arcot leírni nem lehet.
- Hol voltál te hülye, tudod, hogy Barócz nem szereti, ha késel?- szólt a mellettem ülő srác.
- Semmi gáz Lacek, csak nyugalom! Elaludtam és nyugi, nem veled álmodtam!
- Hehe, kurva vicces vagy ma, látom!

Elnevetem magam, de csak halkan. Joó Laci, az egyik barátom. Egyike azoknak az embereknek, akiket a barátaimnak nevezhetek. Kicsit paranoiás, meg izgulós és nagyon a szabályok szerint él, de én így kedvelem. Azért a bulik tőle sem álltak messze, és szívesen iszogattam vele. Egyébként egy teljesen átlagos srác volt, teljesen átlagos magassággal, teljesen átlagos hajjal, csak a személyisége nem volt átlagos. Vele bármiről tudtam beszélgetni, olyan témákról is, amiken mások röhögtek. Már gimnazista koromban is érdekelt egy kissé a filozófia. Tessék, lehet röhögni! Ő meghallgatott, ha elmondtam egy álláspontomat, néha véleményt fűzött hozzá. Amikor beszéltem hozzá, úgy éreztem, felnéz rám. Ez mondjuk mindig így volt. Amióta ismert, én voltam a példaképe. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de tényleg így volt. Persze tagadta, de én észrevettem. Mikor megnövesztettem a hajam, ő is így tett. Mikor egy új szöveget találtam ki, ő is elkezdte mondogatni. És mindig hozzám jött segítségért, ha nőügyekről volt szó. Én bírtam, és sokszor megvédtem, mikor basztatták a többiek. Az óra többi részében csöndben figyeltem. Nem akartam még több gázt.
Óra után kimentem a folyosóra, le a hallba. Itt szoktunk összefutni a haverokkal órák után. Mivel szinte mindenki más tantárgyakat vett fel, ezért csak szünetekben tudtunk találkozni. Vártam. Vártam és közben álmodoztam. Szinte láttam magam előtt, hogy Lilla bejön az ajtón (lassítva, mint a filmekben), odamegy a portára és bemondja: ,,Jó napot! Miklós Lilla vagyok és jelentkezni szeretnék Emberismeret szakra. Tudom, hogy év közepe van, de most helyeztek át és már leveleztem az Önök iskolájával.’’ Az egészet láttam magam előtt. Még a parfümöt is éreztem, ahogy elhaladt előttem…

Várjunk csak! Feleszméltem az illatra és… még mindig ott állt. Megráztam a fejem, és megint odanéztem. Még mindig ott állt. Más ruhában, más frizurával, de ott volt. A felismerés mellbe vágott. Ott állt előttem az a lány, akit már két napja keresek, és három napja szeretek! Ilyen mázlim nem lehet!