A lekésett busz 2.

Hogy miért csak most folytatom a történetemet? Nos, hogy egy hasonlattal éljek: Az élet furcsább, mint bármilyen regény...és hogy miért kezdem ilyen sejtelmesen ezt az egészet? A történet végére megértitek majd...

Azt már leírtam Nektek, hogy találkoztam életem nagy szerelmével. Most arról szeretnék mesélni, hogy hogyan is telt az "ismerkedő szakasz", vagy hogy szebben
fejezzem ki magamat: hogyan is tudtam meg, mit jelent a boldogság.

Mostani történetem több évvel ezelőttre húzódik vissza, amikor is minden erőmmel azon voltam, hogy megismerjem azt a mosolygós angyalt, akivel már az első randevúnkon olyan messzire merészkedtünk, hogy még a mai napon is extázisban gondolok vissza arra az estére.

Mikor kikísértem a reggeli buszhoz [lásd: előző történetem vége], hűvös volt még, úgy hozzábújtam az állomás felé baktatva, mintha össze lettünk volna kötözve. Az előző este történtek utáni mosolygásomat nem tudtam abbahagyni, hiszen nem csak a tegnap volt szép, tudtam, hogy a holnap még szebb lehet, csak rajtunk áll vagy bukik a dolog, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ennek soha ne legyen vége. A buszhoz érve lágy csókkal búcsúztattam Drágámat, nehezen tudtam csak elengedni a kezét, ő pedig angyali mosolyával nyugtatott: nemsokára felhív és megbeszélünk egy újabb találkát. Készültem rá, hogy elsétálgatunk majd a városban, gondolkoztam, hogy hova vigyem, melyik hely tetszene neki, melyik nem, de teljesen felesleges volt, mert azt akarta, hogy menjek át hozzájuk; ha ő volt már nálunk, akkor így lenne fair a dolog, nem? Nem sokat gondolkoztam rajta: Hát persze, hogy átmegyek! Teljesen elvakított a szerelem, egy percig se gondolkoztam olyanon, hogy rögtön a tegnap estét folytassuk, mert hely ugyan lett volna hozzá, de látszólag egyikőnknek se a szex járt a fejében, ami egyáltalán nem zavart.

Mikor átértem, folytattuk az előző nap elkezdett hosszú beszélgetésünket, mindent tudni akartunk a másikról, és ez így volt jó. Náluk is voltunk, sétáltunk is... amikor megfogtam a kezét, biztos voltam benne, hogy valami ilyesmit érezhet egy drogos is, ha éppen megkapja az adagját. Persze nagyon átvitt értelemben tett kijelentés ez, de csak ilyen mélységben tudom kifejezni, hogyan is voltunk egymással, miként is éreztem.

Amikor visszamentünk hozzájuk, úgy elkezdtünk "hülyéskedni", játszani egymással, mintha már régóta együtt lennénk, és a külső szemlélő éppen egy boldog család pillanataiba nyerhetne betekintést. A játéknak volt egy olyan része, ami így olvasva talán (biztos) annyira nem érzékelteti a helyzet mikéntjét, de még így sok év után is pontosan emlékszem rá. Elkezdtem kergetni a házukban, majd valahogy bekerültünk a fürdőszobába, ahol is elbújt előlem a zuhanykabinban. Na jó, ha "harc", hát legyen harc, gondoltam, és kinyitottam a tust. Persze a hirtelen áramló hideg víz egy nagy női sikolyba torkollott, de nem akartam kiengedni a kabinból, csak ott álltam előtte, és vártam a reakcióját. Elzárta a vizet, ott állt előttem csuromvizesen, csak az egyik szemével nézett, a másik csukva volt, mert nem tudta kinyitni a lecsurgó víztől, szájával arrébb akarta fújni hajának viszonylag száraz részét, két kezét összetette, didergett előttem. Láttam, hogy hozzám akart bújni, csak hogy én se maradjak ki a vízből, de abban a pillanatban megleptem, hiszen nem menekültem, én magam húztam oda a testét. Ezután megtörtént az a csók, amit azóta életem legszebb és legromantikusabb csókjának tartok. Annyira adhatta volna magát az a szitu, hogy ott, akkor történjen valami komolyabb is, de nem akartuk azzal elrontani ezt a csodás pillanatot.

Az aznapi találkát sorra követték az újabb és újabb randik, közös bulik, szülinapok, évfordulók. Boldog voltam. Annyira, mint még soha. Noha sosem voltam egy előre tervezős típus, majdnem biztos voltam benne, hogy ő lesz majd az, aki tényleg életem végéig mellettem marad, egyszerűen csak tökéletes volt minden.

Minden jónak vége szakad egyszer, szokták mondani és ez általában sajnos igaz is. Itt vissza is kanyarodnék a sztori elejére: Évekkel ezelőtt megemlítettem Nektek kapcsolatunk legelejét, most pedig megemlítem a végét. Nem tartom se Őt, se magamat hibásnak, nagyon hosszú lenne sorokon keresztül megértetni bárkivel is, hogy ennek miért lett vége. Hogy nem szeretnénk már egymást? Azt kötve hiszem... nem, nem erről van szó. Sajnos az élet közbeszól néha, avagy a sors furcsa játéka az egész, nem tudom.

Nem mondtam igazat, hiszen a leírtakból MINDENT biztos nem értettetek meg. Egyszerűen csak szerettem volna feleleveníteni egy-két kedves képet a boldog múltból és mindezt megosztani Veletek. A történet előző részében talán egyszerre, első alkalomra sok is volt az a szex, amit leírtam (már ahhoz képest, hogy hogyan kezdtem), így mivel ebben nem is említek semmi különösebben erotikus dolgot, talán így a két történet ki is egyenlíti egymást.

Hogy mit hoz a jövő, azt nem tudom...talán majd újra együtt leszünk....talán ennek a történetnek is lesz folytatása egyszer...

(Az előző történetemet, ezen történet első részét itt találjátok: http://www.tortenetek.hu/browse.php?act=detail&wid=13368&tid=16442 A lekésett busz ; publikálva: 2006. 01. 30.)