Este, ha lomha emlék néz vissza, hallom a csendben, hogy kattan

Verseket olvasok. A méla nyáresti csend nehezen térdel mellemen, torkomat, szívemet néma melancholia szorítja és kedélyem hiányod – végső hiányod tudata – tartja lefogva. Szemem látja bár a betűket és sorokat, fülem hallja a rímeket, agyam mégsem fogja fel, mégsem érti, amit olvasok. Talán jobb lesz letenni a könyvet.
Sóhajtok. Szemem lehunyom egy percre, majd felülök az ágyon. Mit is csináljak, mihez is kezdjek magammal? Folyamatosan Te jársz a fejemben.
Nehéz szívvel állok fel kipakolni a táskámat; amióta hazajöttem, ott hever a szoba közepén kibontatlanul – valahogy nem volt kedvem előszedni a teljes nyarat, az emlékeket a máról és a tegnapról, az emlékeket Rólad. Tartsa csak bezárva a vászon a többi textíliába költözött démont és szellemet. Most viszont úgysincs semmit tennem, jobb hát, ha elfoglalom magam – aludni úgysem tudok.

Furcsa, hogy alig van itt valami ahhoz képest, hogy két hónapot rámolok elő. Persze szinte alig volt rajtam ruha, csak esőkor vagy hidegben. Naturistáknál ez nem csodálandó, hmm? Azért mégis érdekes, hogy több apróságot és kacatot pakolok elő mint ruhát. Találok érdekességeket így is: fehérneműt, amit egy tomboló este fáradt, hűvös hajnalán szedtél le rólam. Tudod, a fehér. Amikor először voltunk együtt több mint két éve, tavasszal a hideg és nyirkos áprilisi égbolt kemény burka alatt – levetted és eldobtad és csak sokkal később vettük észre, hogy beesett a kis feketesügér mellé, ami egy kék műanyag gyerekkádban úszkált békésen. Egy, az illatodtól (bőröd és kölnid kellemes elegye) terhes ing. A kis kék, fehér díszöltéssel, a karcsúsított, emlékszel. Ugyanabban a fotelban aludtunk. Filmnézésnek indult, aztán hajnaltájt arra ébredtünk, hogy egyedül maradtunk. Egy szakadás a farmeromon. Hmm. Ennek azért annyira nem örülök.

Nicsak. Egy hajszál. Tied, hát persze, különben minek említeném? Hosszú (majdnem olyan hosszú, mint az enyém), barna, szép. Bal kezemben lógatva - akárcsak a döglött kígyót - az íróasztalhoz lépek. Fiókokat húzogatok, kotrok a sok kacat és szemét között, míg végre találok egy műanyagtetejű kis üvegfiolát. Hüvelykujjammal pattintom le a kupakot, majd óvatosan, mint alkimista az aranysav újabb cseppjeit lassan beleengedem a szálat. Térden csúszva keresgetem az asztal alatt a kupakot, de végül megtalálom.
Ráírom a neved.
Felsír a telefon.
Persze, hogy nem Te hívsz, de jobb is, úgyis elküldenélek a fenébe. Hiányzol is és nem is, valahogy üres vagyok nélküled. Tudnálak még szeretni, tudnálak ölelni és csókolni, de soha többé nem bíznék meg benned. Soha. Tenmagam tenném tönkre az örökös aggódással: hol jársz, mit és miért hazudsz nekem már megint?

Pakolok tovább, nem lévén egyéb elfoglaltságom.
Egy dupla pakli francia kártya. Sokat játszottunk, emlékszel? Még az elején. Elbűvölt téged az a játékosság, amellyel csalok, az a gyerekes élv. Csaltam, nyertél. Egyszer-egyszer játszottunk komolyan is, de csak ritkán – nem szeretted, ha megvernek. Nem szeretted, ha egy majd’ évtizeddel fiatalabb nő teszi meg, méghozzá olyan nemtörődöm, blazírt könnyedséggel, amitől egyébként is a falra tudtál mászni. Bedobom a többi közé – tudod, gyűjtöm a francia kártyát.
Fene ebbe a sziszifuszi munkába – fejrefordítom a táskát és kiöntöm egészen.
Nyitva az ablak. Beömlik, rámnehezedik a későnyári koraéj friss, szárazan nyirkos közege. Suttognak a diófa levelei – rólam. Rólad. A nap már lebukott a láthatár mögé, fél órája még rézsút sütött be fényzsarát sávot hasítva szobámból. Kicsit fáj a fejem.
Leülök a kupac mellé, hogy több, kisebb halomba rakjam a sok kacatot attól függően, hova rakom majd el.

Füzet. Rongyos, szakadt, foltos, tele kéziratokkal, rajzokkal, üzenetekkel. Kinyitom, csak találomra, kusza, rendetlenül ügyetlen betűid dűlnek felém: „Boltba mentem kenyérért, hozok neked csokit”. Ennyi. Megmosolygom, akkor tényleg hoztál nekem édességet. Nem volt gyakori, hogy kedves légy hozzám. Lapozok. Begépelendő versek, töredékek, foszlányok. Itt van amit neked írtam, tudod, amit el is olvastál mikor kész lett, mert elaludtam a függőágyban és a hasamon volt a füzet. Egy percre megfordult a fejemben, hogy kettétépem, egye csak az enyészet – de minek? Publikálom majd, mint a többit. És kapsz majd még szonettet is, portugált, bár tudom, hogy fogalmad sem lenne sem a jelentéséről, sem az utalásokról benne. Borzasztóan műveletlen és olvasatlan vagy.

Előkerül egy öreganyámbugyi. Kék műselyem rémes csipkével, hát ez egy sátor. Nemenyém. Lerakom a padlóra, nézem, gondolkodom. Ó igen. Övé. Elcsodálkoztam, mikor megláttam: egy olyan nővel csaltál meg, aki nem elég, hogy anyámmal egyidős, buta, rosszindulatú, de még ilyen bugyit is hord. Férje van és gyereke. A fiókomban találtam a bugyit, mert kimostad és reflexből odatetted. Azt hazudtad, nekem vetted és meglepetésből raktad fiókomba, észreveszem-e? Jóég, ez egy sátor! Csak azt nem értem, miért hoztam haza? Mindegy. Kidobom.
Némi (lépfenét, tökéletes) megelégedéssel tölt el, hogy végül én kerekedtem felül. Nem irigylem szerencsétlent. A családja nem szenvedheti, végre megdugja egy fiatal bika aztán három hét fölösleges ábrándozás után közli vele, hogy sajnos a friss hús jobb mint a maradék. Szemét dög vagy, tudod? Már az elején mondhattad volna neki, nem kellett volna hagynod, hogy hívogasson és üzeneteket irkáljon szüntelen, unos-untalan ugyanazt. Szánom. Nevetnem kell rajta.

Borotvahab. Nemenyém. Összevonom szemöldököm, megmondtam, hogy ne nyúlkálj a táskámba, tudok pakolni magam is. Ez a tied. Lepattintom kupakját, máris megcsap az ismerős illat. Szinte érzem frissen borotvált bőröd feszes bársonyát, fennhagyott borostád sercelését és szakállad finom csiklandását egyszerre. Nagyot sóhajtok, csukott szájjal szusszanva. Üres vagyok. Hiányzol, de nem foglak keresni. Keresel eleget.
Lassan kész vagyok a pakolással. Rágyújtanék most, bevallom, de áprilisban letettem a cigarettát. Ilyenkor hiányzik, amikor kiülnék néma mélabúmmal az ablakba, vagy felhúznám enervált blazírtságom a tetőre, a torony mellé és nézném a szertebodorodó füstön át a távoli templomtornyot vagy a sötétedő utcát. Hallanám a papírba és dohányba harapó dohány sercegését, és az orromon fújnám ki a füstöt.
Könyvek, sörnyitó, borsdaráló, a késem. Hányszor mondtam, hogy ne nyúlj hozzá! Ne mosogasd el, ne pucolj vele halat, vágj zöldséget, állítsd bele merő passzióból a fába és hagyd vizesen. Nem érdekelt, mert olyan rémesen értesz hozzá. Egyszer majdnem beléd raktam, emlékszel? Merő rozsda volt a penge és penész a tok, mikor visszakaptam tőled. Nem sokon múlt az életed akkor.

Fáradt vagyok és nyűgös. Kedvetlen. Lassan készen vagyok.
Telefon. Te vagy. Felvegyem?
Úgyis tudom, mit akarsz: engem. Összejöttél azzal az új lánnyal, aki jópár évvel idősebb nálad és értelmes, bonyolult és kifinomult mint egy satu. És persze, ki mással csalnád, ha nem velem? Mély megnyugvást ád a tudat, hogy végül úgyis visszajössz, mert senki mástól nem kaphatod meg azt, amire igazán szükséged van, és amit csak tőlem várhatsz: engem magamat.
De nem mondták soha neked, hogy az asszonyok tanácsa hideg? Vagy hogy ne haragíts magadra magamfajtát, aki előtt jéghegyek dorombolnak és maga is olyan, mint a vén Duna: nehezen szeret, nehezen sír, sosem felejt? bosszút bár nem áll, azért könyörületet se várj tőle? ha egyszer övé vagy sosem lehetsz igazán másé? Tűzzel játszol, azt hiszed, de én elárulom, hogy nem sokat tévedsz: táltostűzzel. Vigyázz, mert szeretlek. És ennek nem lesz jó vége.
Azt hiszem, felveszem és elmondom neked, hogy ma este sajnos nincs kedvem találkozni. Nem érek rá.
Tudom előre, hogyan zajlik a beszélgetés.
El fogsz keseredni, hízelgésre fogod a dolgot.
Kicsit csábítasz, ígérsz sok mindent.
Már kezemben a telefon.
Azt mondod, akkor mész hozzá, mire nemtörődöm, barátságtalan hangon azt mondom: „jó. Nem érdekel hová mész és mit csinálsz, amíg úri kedved úgy tartja és ízlésed sem tiltakozik.” Megsértődsz, megkérdezed, miért nem érdekel és miért nem érek rá.

Nem válaszolok, csak annyit, hogy ne törődj vele, nem a te dolgod. Nem vagyok se asszonyod immár, kutyád sosem is voltam, sem buta, rossz kölyköd, hogy elszámolással tartozzak.
Igen, valami hasonló beszélgetés lesz belőle és te utána nem mész át hozzá, hanem otthon maradsz és lézengsz csak a lakásban nem tudván mihez kezdeni magaddal. Aztán két-három óra múlva felhívlak, hogy készülj, megyek. Ebbe szép lassan bele fogsz bolondulni.
Felveszem.