A faág

Halk, óvatos dal szállt a reggelbe. Vagy, talán csak óvatos füttyszó volt. Csodálkozó, örömteli. Véget ért a narancsszín éjszaka, és átadta magát a hamuszürke nappalnak. Kitágult a horizont. Feltipegett a fa tetejére, a megpörkölődött levelek között eltekintett, messze, a távolba. Sötétszürke sziklák, recsegősre égett táj. Messze, a távolban fekete füstoszlop emelkedett, lágyan szállt a szürke ég felé a mozdulatlan levegőben. Félrebillentett fejjel felnézett az égre. Felhőknek nyomát sem lehetett látni. Egybefüggő szürkeség. Füttyentett egyet. Aztán fülelt. A távolban halk kaparászás, talán sziklák omlottak valahová. Sehol semmi egyéb hang. Csupán a csend ordított az apró fülébe. Ide-oda tipegett a szenes ágon. Nem tudta, mit tegyen. Elment volna, a távolba, megnézni, ott mi lehet. De ösztönei azt súgták, maradjon. Itt biztonság van. Apró agyában egymást kergették a gondolatfoszlányok. Óvatosan leszállt a földre. Két szikla között megrekedt egy kevés víz. Óvatosan belekortyolt. Felcsipegetett néhány apró magot, mit a hamu alól kotort elő. Éhségét nem enyhítette, de a gyomor parancsának engedni kellett. És több nem volt. Visszament a fa tetejére, s egyre csak nézte a messzi horizontot. Néha, néha füttyentett egyet, választ remélve. De sehol senki.

Mögötte, a sziklás domboldalról, ami fölött átbukott a szörnyű förgeteg, mely elszakította a társaitól, néha egy kődarab nekilendült a mélybe. Apró porszemek parázslottak a sápatag fényben. Várt, egyre csak várt. Lassan a nap feladta küzdelmét az égen, elsüllyedt a dombok mögött. Lenn a földön újra kigyúltak a félelmetes, tűzszín csillagok. Néha pislantottak, majd máshol újra felgyúltak. Fázósan összehúzta magát. Hideg volt. Minden mozdulatára hamu szállt bőréről az ég felé. Lassan elenyésztek a tüzek. Kihunyt a fény, s elhallgatott a csend is. Mind jobban csúszott a faág. Görcsösen kapaszkodott mind a nyolc ujjával, próbálta körmeivel is kitámasztani magát. Nem ment. Hirtelen megremegett a föld, megint. Furcsa, hegymagas felhő emelkedett messze előtte, vakító fényt árasztva. Lába alól kicsúszott a faág. Zuhantában csapkodni próbált még a szárnyával, s figyelte a felé rohanó hatalmas, vörös falat. Hirtelen kihunyt a kis tollas testben az élet. Az egyik utolsó a megperzselt, halott Földön.