Történetek

Az egyik éjjel a maradék cuccomat összepakolva a gitárral a hátamon szó nélkül távoztam az épületből, egy kis cetlit hagyva magam után, hogy lemondok mindenről, amit ő rám hagyott. Felültem az első vonatra és elindultam a nagy semmibe. Megint visszatértem a csöndes hétköznapokba, és kénytelen voltam visszatérni a régi munkámhoz is, ugyanis az utcazenészségből nagyon nehezen lehet megélni. De már korántsem ment olyan könnyen, mint amilyen volt...

Elsötétült minden és nem éreztem semmit, küzdeni akartam, de nem tudtam elnyomott az álom. Nemsokára kinyitottam a szememet és fájdalmat éreztem a hátam környékén. Pókhálók lógtak fölöttem, és bogarak másztak rajtam, iszonyatos és mégis ismerős bűz csapta meg az orromat. Leráztam magamról a bogarakat és felkeltem. A bűz nem véletlenül volt ismerős, ugyanis a toronyban voltam...

Szerelem… Elég furcsa ez a szó. Mindenkinek mást jelent. Valakinek boldogságot és van, akinek bánatot. Ha meghalljuk ezt a szót „szerelem” akkor mindenkinek a boldogan ölelkező párok, a vidámság és a boldogság jut eszébe. De nálam nem így van… Én, ha meghallom ezt a szót, akkor a fájdalom, a szomorúság és a könny az, ami először beugrik…

Az ágyra húztam és csókolózásba kezdtünk. Ismertem már annyira, hogy mivel izgathatom fel még ennél is jobban. A lágy simogatás szenvedélyesre váltott. A légzésük felgyorsult és újra egymást akartuk. A fenekét simogattam, kezem bejárta testének minden egyes pontját, az érzékeny részeknél hosszabban időztem...

- Holnap küldetés – nyögött fel Dia nem sokkal később, mikor az asztalra tették tálcáikat. Sanyi gondosan a sarokba helyezte az ebéd mellé vett csokis croassonját.
- Igen. Valahogy nem izgat. Örülök, hogy kicsit megszabadulok a sulitól. Kezdett már kicsit idegesítő lenni...

- Mit akar maga hülye paraszt?! - ordította.
- Most mondtam. Megölni magát. Látni a szenvedését, élvezni a fájdalmát. Maga már halottnak számít John. Törődjön bele.
- Ki maga?
- Nem áll szándékomban elmondani, habár az információt már nem adhatja tovább. Nevezzünk engem a maga fájdalmas végzetének...

Hol lehet, akit keres? Rémülten kapcsolta fel a villanyt. A szobában valóban nem volt egy lélek sem rajta kívül. Félelem és féltékenység járta minden porcikáját. Kövér könnycseppek gurultak le az arcán. Lekapcsolta a villanyt, és az ágyra kuporodott. Már bánta minden tettét, és félt, hogy elveszíti Őt, akit mindig is keresett. Halk zokogásban tört ki, végül álomba sírta magát...

Csak meredek előre a függönyre és nem akarok arra gondolni, hogy létezek. El akarok merülni az éterben. A semmibe akarok veszni egy percre… Szükségem van rá! Muszáj! Istenem, csak egy pillanatot kérek érzelmek, benyomások nélkül! Csak ennyi a vágyam, csak ennyi… és mégse...

Aznap a megbeszélés Bolygótan helyett volt. A második órára Gyógytant és Légiót tettek be.
Dia mikor bement társaival a tanterembe, Edila tanárnő szokásos modorával fogadta őket.
- Üdvözlöm önöket az év első óráján. Mivel úgy ítélem meg eddigi tudásukat, következő órán meg kell gyógyítaniuk saját sebeiket.
- De hát nem is sebesülünk meg! – csodálkozott Szarvas Tímea.
- Majd fognak – jelentette ki magabiztosan Edila. – Akadályversenyt fogok rendezni...

Meg kell nézzem ezt a helyet alaposan. Minden sziklát, minden árnyékos völgyet. Még jó, hogy nem nagy a bolygó. Pár óra alatt bejárható. „Tudod nálunk odahaza minden olyan kicsi”. S nekem ez a pár óra maradt. Meg kell találnom őt. A rózsát, amitől mosolyognak a csillagok...