Famion palotája - IV. rész - 2.

Dia csodálkozva fordult oda Szarvas Timihez és Jeles Katihoz.
- Sanyi nem jön reggelizni?
A lányok vállat vontak.
- Lehet hogy nem éhes – vetette fel az ötletet Timi. Amikor Halas Józsi lépett oda hozzájuk, felpattant, és magára borította a teáját.
- Sziasztok! – köszönt, és Józsival együtt eltűnt.
Kati bosszús arccal szedte össze az eltört bögre darabjait.
- Miért van olyan érzésem, hogy ezek összejöttek?
Dia elmosolyodott, habár nem volt túl jó kedvében.
- Azt hiszem, igazad van... Bocsáss meg, megkeresem Sanyit... mindjárt visszajövök...
- Persze, menj csak – bólintott Kati. – Foglalom a helyedet.
Dia kisietett az étkezőből, kikerült néhány köpenyest és pár tunikás fiút. Sokszor azt hitte, Sanyi jön vele szemben.
„Talán megbetegedett?” – töprengett, miközben végigszáguldott a folyosókon. „De hát tegnap este még semmi baja sem volt...”
Mikor a fiúk tornyához ért, megszólított egy arról jövő fiút:
- Szia... nem tudod véletlenül... hol van Lawren Sanyi? Tudod, ilyen magas, körülbelül 167 cm, barna hajú, zöld szemű...
A srác végigmérte őt (Dia két fejjel alacsonyabb volt nála), és flegmán így felelt:
- Nem... de nem is kerestem igazából. Na csá.
- Bunkó! – sziszegte összeszorított fogakkal a lány, és tovább rohant a kórházi részleg felé.

Sanyi eközben csuklyával a fején sietett Mardigo űrhajóállomása felé, mert eleredt az eső. Hátán egy hátizsák volt, oldalán a kardja, övébe tőr és kés tűzve.
- És... miért kell Rtuz-ra mennünk? – lihegte. Alig bírt lépést tartani Calistarral.
- Sorozatosak a robbantgatások Rtuz-on. Valaki a bolygó bányáit akarja felrobbantani, ezáltal könyörgésre fogva Rtuz lakóit.
- Aha.
- Lawren, tudom, hogy sok mindenen mentetek keresztül, és... talán köztetek is kialakult valamiféle... khm, munkásviszony, mivel másképpen rég meghaltatok volna... Kindes Diána talán túlzottan is sokat aggódik érted, de remélem, hogy teljesen meg fog nyugodni... ha visszaértünk.
- H... Hát persze, mester! – felelte a fiú idegességtől elvékonyult hangon. – Biztosra veszem, hogy... minden rendben lesz.

Calistar a fiú enyhén vörös arcára pillantott, elmosolyodott, és gyorsan elfordította a fejét.
Közben Sanyi, maga elé bámulva, folytatta:
- Sajnálom, hogy nem tudtam neki szólni, hogy elmegyek... De majd belenyugszik. – megpróbált nemtörődöm arcot felvenni. Aztán, teljesen váratlanul, kifakadt: - Csak az a baj, hogy ez nem lesz könnyű neki és nekem sem!!!
Calistar döbbent arccal nézett rá.
- Lawren...?
- Tudom, hogy senkire se tartozik, de... belehalnék, ha bármi baja esne, mester! Én...
Calistar egyre meglepődött arcot vágott, és fogalma sem volt róla, az ifjú lovag miért osztja meg vele az érzelmeit.
- Lawren... – köszörülte a torkát.
- ... Én azt hiszem, nekem nagyon fontos... hogy... – Sanyi zavartan elhallgatott. Egyszeriben rádöbbent, hogy éppen az egyik tanárának akarta kifecsegni, hogy jár Diával.
Amikor meglátta a mester igen zavart arcát, még vörösebb lett.
- Oh...! Öö... öö... bocsánat... öh... félrebeszélek... nemrég keltem... sajnálom... – nyögte.
Calistar mélyen kifújta a levegőt, karba fonta a kezét, és előre meredt.
- Nincsen baj, Lawren. Ez... végül is... khm... természetes dolog... az emberek életében.
- Nem, mester, félreért! Én nem... – nyögte ki a fiú.
Ekkor odaérkeztek az űrhajóhoz.
Hátravitték a csomagjaikat, aztán Calistar leült a pilótaszékre, Sanyi meg letelepedett mellé.
- Amikor legutóbb űrhajóban ültem, lezuhantam – nyögte ki a srác.
Calistar gyorsan ránézett, de nem szólt.
Felhúzták a rámpát, és lassan felemelkedtek a levegőbe. Sanyi verejtékezve nézte a férfit, de az magabiztosan irányította a hajót.
- Mester – szólalt meg a fiú pár percnyi hallgatás után, mikor már az űrbe emelkedtek.
- Igen?
- Amikor... tavaly Retó felé mentünk, azért zuhantunk le, mert megtámadtak. És... nem tudom, hogy... esetleg tudták-e, kik vagyunk... és hogy ennek talán van valami... jelentősége. Például... lehet, hogy már itt is... utálják a Lagerfelteseket.

Calistar mélyet sóhajtott.
- Ez bizony meglehet.
- De ezt nem értem – makacskodott a fiú. – Egy régi király gaztettei annyira megviselték az egész világot, hogy mindenki utálja Mardigót?
- Nem az egész világot.
- De...
- Te még gyerek vagy, nem értheted, milyen volt ez nekik. Minden reggel úgy felkelni, hogy azt kell szolgálnod akit gyűlölsz... éppen akkoriban születtem amikor a király meghalt. Apám is nagyon örült ennek. Szintén mardigói volt, az anyám pedig Földi. Apám később odaköltözött hozzá, Magyarországra. Így történt, hogy végül nem a mardigói lett az első anyanyelvem.

Sanyi megilletődötten hallgatta. Szerette azokat a tanárokat, akik képesek megnyílni diákjaik felé. Eszébe jutott első találkozása Calistarral. Ő, mint kis 12 éves diák, elkésett a Lovagi óráról, s Calistar ezért ordibált vele. Abban az időben Diával „dühöngő őrültnek” nevezték el a mestert, akiről egy év múlva kiderült, hogy igen jószívű ember. Arra is jól emlékezett, amikor ájultan feküdt Calistar karjai között. Sokat köszönhetett a mesternek, s úgy érezte, eljött a kellő pillanat a hálaadásra.
- Mester – szólalt meg újra. – Szeretnék... köszönetet mondani.
- Köszönetet? Miért?
- Sok hálával tartozom. Ön tanított meg kardozni...
- Ugyan már, Lawren. Az a szakmám, hogy kardozni tanítsalak.
- Igen, de...
- Lawren, azzal fogsz hálát adni, ha segítesz magadnak.
- Magamnak?
- Igen. – Calistar mélyen Sanyi szemébe nézett. – Bármi történjék is, segíts magadnak megvédeni Mardigót!
Hosszas hallgatás. Sanyi bólintott.
- Megígérem, mester. Még ha háború is lesz, kiállok Mardigóért.
- Köszönöm – bólintott Calistar, azzal űrhajójuk eltűnt a galaxis mélyében.

Dia eközben idegesen járkált fel alá a szobájában. Még mindig el nem tudta képzelni, hova tűnhetett barátja. Talán még mindig alszik? – gondolta, de aztán dühödten rázta meg a fejét. Már fél tizenegy. Ilyenkor már mindenki talpon van, hacsak nem mormota.
Az ablakhoz lépett, és kibámult rajta. A ragyogó kék égen alig volt felhő, a nap beragyogta egész Lagerfelt udvarát. A látvány azonban hidegen hagyta Diát, mert csak a fiú járt eszében, akit mindennél jobban szeretett.
És aki...
Megrázta magát. Egyszeriben az jutott eszébe, hogy talán Sanyi már ébren van csak éppen... külön utakon jár... esetleg Drajkó Hajnikával...
Mintha jeges gombócot ejtettek volna a torkába. Nem, az nem lehet. Drajkóval vége... bár... Sanyi is fiú, mégiscsak...
„De ő nem olyan!” – erősködött magában, mégis egy halk hang visszakérdezett: „Biztos vagy benne? Sanyi is olyan mint a többi, bármit is hiszel...”
Visszaemlékezett reménytelen szerelmének korszakára, s forró könnyek csurogtak végig az arcán. A fiú, akit szeret, megcsalja őt? Talán még mindig Hajnit szereti?
Meg se próbálta letörölni könnyeit. Kezével szorosan megmarkolta az ablak szélét, és összeszorította az ajkát.

Sanyi megcsalja, szereti Hajnit és végig hazudik neki, Diának? Végig álca volt minden? Végülis látta beszélgetni őket tegnap – állítólag Hajni csak azt mesélte el, hogy összejött újra Milóval – de mi van akkor, ha ez csak egy mese az ő gyanújának elaltatására? Sanyi nem szokott egyedül elmenni valahová... szó nélkül, ráadásul!
„Tehát Hajnival van!” – gondolta a lány. Most már alig bírta visszafojtani a sírását. Hiszen nincsen más lehetőség! Ennek pedig csak egyféleképpen járhat utána: Ha megkeresi magát Drajkó Hajnalkát. És talán akkor Sanyira is rábukkan, bár nagyon remélte, hogy téved. Elfordult az ablaktól, mélyet lélegzett. „Össze kell szednem magam! Muszáj...”
Kilépett a szobájából, és Hajni szobája felé vette az irányt.

Mikor odaérkezett, bekopogott.
Semmi válasz.
Dia óvatosan lenyomta a kilincset és belépett. Takaros rend fogadta (nem úgy mint az ő szobájában). Az ágyon semmi sem volt, az ablak tárva-nyitva állt. Dia kihajolt, hátha meglátja őket valahol, de nem ismerte fel a lenti apró pontocskákat.
- Keresel valamit? – csendült egy gyanakvó hang a háta mögött, mire összerezzent. Hajni állt az ajtóban, láthatólag döbbenten tapasztalva, hogy Diát találja a szobájában.
- Öö... igen – bólintott Dia, és kihúzta magát. Eszébe jutott, miért is jött ide, és ez erőt adott neki. – Hol van Sanyi?
Úgy tűnt, Hajni még jobban meglepődik a kérdésen.
- Rajtam keresed a barátodat? – kérdezte hűvösen, miközben becsukta az ajtót.
- Igen, mert vele voltál... nem?
- Miért lettem volna vele?
Dia tett pár lépést Hajni felé.
- Tudom – sziszegte. – Tudom, hogy vele voltál, és szó sincsen Milóról! Nem jöttél össze vele, hanem Sanyi... – nem bírta folytatni.
Hajni felvonta a szemöldökét.
- Azért jöttél hozzám, hogy a fejemhez vágd ezt? Már megbocsáss, de semmi közöd hozzá, mit csinálunk. – finoman elmosolyodott, és elnézte, ahogy Dia kővé dermedve mered rá. – Sanyi nagyon kellemes társaság... nagyon szeretem... vagyis szeretjük egymást... Akármit is mond neked, Kindes. De – sajnálkozó képet vágott -, sajna most nem ér rá velem foglalkozni... veled meg végképp nem. Viszlát!

Dia egy szót se bírt kinyögni.
- Nem érted? – suttogta Hajni. - Sanyi rég velem jár! Már tavaly óta... de mivel szerelmes vagy belé, ezért sajnálatból azt mondta, szeret téged. De... ne ess neki, kérlek. Ő mégiscsak egy fiú, akitől nem lehet csúcsteljesítményt várni... Azért jól csókol! – tette hozzá mesterkélt nevetéssel.
Dia úgy érezte, menten összeroskad.
- Hazudsz – nyögte, de érezte, hogy mindjárt elsírja magát. Sarkon fordult, és feltépte az ajtót, Hajni pedig odaszólt neki:
- Rá se ránts, találsz jobbat!
Dia a könnyeivel küszködött. Berohant a szobájába. Irtózatos haragra lobbant. Lehet, hogy Hajni igazat mondott?
- GYŰLÖLÖM LAWREN SÁNDORT!!! – ordította ki az ablakán, ami visszhangozva betöltötte az egész udvart.

Sanyi arra riadt, hogy Calistar finoman leteszi az űrhajót.
- Höh...
A tanár felé fordította az arcát, és biccentett.
- Megérkeztünk.
Sanyi pislogott, gyorsan hátrasimította a haját, és követte Calistart a rámpához.
Rtuz egy túlzsúfolt bolygó volt – amerre szem ellátott mindenfelé keskeny utak, beton és vas. Fa sehol.
Calistar hátravetette a csuklyáját, és ráérősen kipakolta a csomagokat, amiket a gép oldalához támasztott.
Némán indultak el, befordultak egy sikátorszerűségbe, ahol sok lépcső vezetett lefelé.
Sanyi aggódva pislogott hátra a válla fölött.
- Nem fogják... izé... ellopni a hajót?
A tanár hihetetlen módon felnevetett.
- Ugyan, Lawren! Nekik egy hajó annyit se ér, mint a Földön egy fogpiszkáló!
Sanyi nem tudta eldönteni, nevessen-e vagy hüledezzen; végül úgy döntött, nem szól semmit. A földet bámulta.
- Mester... – kezdte. – Hova megyünk?
Calistar azonban nem válaszolt. Leértek a lépcső aljára, ott a férfi balra fordult, és benyitott egy romos házba, kivont karddal.

A házban koromsötét volt. Calistar lassan belépett, Sanyi követte. Üvegszilánkokon és eldobott sörösüvegek darabjain lépkedtek. Sanyi felfedezett egy régi kandallót; szinte fehéren világított, de nem volt fa benne, és ráadásul az egyik fele összedőlt.
Egyszercsak egy puha valamibe ütközött a lába. Lenézett, és meghűlt benne a vér.
Ijedt kiáltására Calistar nyomban feléje fordult. Sanyi nekitántorodott a férfinak, mire az erősen megragadta a karját:
- Lawren...?
Arra nézett, amerre Sanyi, és egyszerre megértette, mi baja a fiúnak: a földön egy letépett, véres emberi kar hevert.

Calistar még a sötétben is látta, hogy Sanyi falfehér lesz.
Odalépett a kar mellé, és körülnézett a földön. Hamarosan meglátta a másik kart is, aztán egy testre bukkant, ami csurom vér volt, s akkor már ő is úgy döntött, ideje távozniuk, ha nem akarja, hogy a tanítványa az orra előtt kapjon szívinfarktust. Így hát kivonszolta a félájult fiút a szabad levegőre.
- Minden rendben, Lawren? – kérdezte. Sanyi mélyeket lélegzett.
- A... azt hiszem...
- Rendben van. Maradj itt, ha nem szeretnél bejönni. El ne mozdulj innen, megértetted? Tessék... – előhúzott egy kis üvegcsét a köpenye rejtekéből. Sanyi bizonytalanul nyúlt az üveg után.
- Ne aggódj, ez csak víz egy kis erősítőszerrel, a Lahutummal keverve – nyugtatta meg Calistar, mire Sanyi még furcsább képet vágott, de azért elvette az üvegcsét, és kinyitotta.
Calistar közben újra előhúzta a kardját, és belépett a házba. Sanyi felhajtotta az üveg tartalmát. Olyan volt mint a klóros víz íze. Sanyi kis híján kiköpte, de épp idejében erőt vett magán.

Vajon kié lehet ez a ház? Kinek vagdalták szét brutálisan a testét? Miért pont ide jöttek?
Gondolatait egy kiáltás, egy csattanás, kardcsörömpölés és puffanás szakította félbe. Felkapta a fejét, kivonta a kardját, és berohant a házba.
Valaki kifutott a sötét szobából. Calistar mester sehol nem volt, de Sanyi észrevette a kardját a földön, és hamarosan megtalálta a mestert is, aki eszméletlenül feküdt, kezét felsértette egy üvegszilánk.

Sanyi letérdelt hozzá, a hátára fordította, és megnézte Calistar fejsebét. Nem volt vészes, vérezni is alig vérzett. Sanyi előhalászott egy zsebkendőt, letörölte, és megpofozgatta a tanár arcát.
- Calistar mester? Mester... térjen magához, kérem...
- Nem fog egyhamar magához térni – csendült egy halk hang a sötétben, mire Sanyi felkapta a fejét. Senkit sem látott, de azért hátrált egy lépést.
- Ki...
- Minek jöttetek ide? – kérdezte barátságtalan hangon az idegen, s hangja egyszeriben fenyegetővé vált: - Ide tilos bárkinek merészkednie!
Sanyi még mindig hiába meresztgette a szemét.
- Nem... nem tudtuk – nyögte ki végül.
- Nem látsz, mi? Hahaha... szerencsére el tudtam intézni hogy én lássalak másokat, de ők ne lássanak engem, tehát ne nagyon akarj meglátni, úgyse sikerül... Hány éves vagy? Fiatalnak látszol.
- Tizenöt – felelte Sanyi, és nyelt egyet. – De... mit csinált vele?
- Semmi különöset – hangzott a válasz. – De legalább nyugodtan tudunk beszélgetni, nem szól bele. Ő Calistar, nemde?
Sanyi lassan felegyenesedett, és homlokráncolva nézett a hang irányába.
- Igen, de... Honnan tudja? Hiszen nem is ismeri!
- Valóban nem. De már hallottam róla. – léptek hallatszottak, amikből Sanyi arra következtetett, hogy az idegen közelebb jött.
- Maga ölte meg azt az embert? – kérdezte a srác, és a szétszabdalt holttestre mutatott.
Az idegen hideg kacajt hallatott.
- Nem én!
- De csak maga van itt...
- És? Különben is, jobban tennéd, ha inkább elhúznád innen a csíkot. Még a végén bajod esik.
- Nem bírom el a mestert – felelte Sanyi.
- Nem is kell. Róla majd én gondoskodom.
- Hogyan...? – száradt ki a fiú szája.
- Hasonló sorsa jut, mit az ott.
Sanyi elsápadt. Az egész házat betöltötte a friss vér szaga, amitől hányingere volt. Maga sem tudta, mi történik vele, de amikor kivonta a kardját, hirtelen a falnak csapódott.
- Jobb öcskös, ha nem szólsz bele. Ezt vedd jó tanácsnak!
Sanyi nem tudott megmozdulni – odatapadt a vértől vöröslő falhoz, és közben érezte, hogy a vér a nyakába csurog. Színes karikák táncoltak a szeme előtt.
- Hagyja... békén... Calistart - nyögte ki erőtlenül.
- Megakadályoznál benne, hogy bármit tegyek a mestereddel? Gyűlölöm Mardigót. Ami érthető is, hisz itt születtem.
- Miért, itt mindenki...
- Pontosan. De most már hallgass el! – csattant fel váratlanul a férfi, s Sanyi száját egy láthatatlan kéz betapasztotta, aztán hirtelen mintha a látását és hallását is elvették volna –nem érzett semmit, nem hallott, nem látott, és mozdulni se tudott. Mikor azt hitte, elájult, rájött, hogy magánál van. Erre egy gondolat ébresztette rá, aztán hirtelen a földre zuhant, akár egy szobor – s ekkor már valóban elveszette az eszméletét.

***

Calistar a csattanásra tért magához. Egy férfi térdelt mellette, akit nem ismert.
- Magadhoz tértél, Calistar? – kérdezte vicsorogva.
Calistar pislogott. Semmit sem értett, csak arra emlékezett, hogy a földre zuhant, aztán hirtelen itt találta magát.
- Mi... mi történt? – nyögte.
A férfi nyájasan elmosolyodott.
- Semmi különös. Tudod, Calistar... van valami fura benned és ebben a fiúban. – a szoborra bökött. Calistar döbbenten látta, hogy Sanyit kővé dermesztették. – Meghalhatott volna, amikor kővé dermesztettem. De hogy lehet, hogy simán elájult?
Calistar felült.
- Mit csinált Lawrennel? – kiáltott fel borzadva. A kardja után tapogatózott, de az idegen a kezére lépett. Már nem volt sötét, halvány fény derengett a helyiségben. Calistar a fogát vicsorgatta. Kisfiúként mindig arról álmodozott, hogy egyszer hős lehessen. Amióta megtudta, hogy a szüleit megölték, bosszút esküdött. S amikor Lagerfeltbe került az árvaházból, vagy amikor tanár lett, egyre erősebbé, magabiztosabbá vált. Három éve, mikor először találkozott a bugyuta, tehetetlen fiúval, nem gondolta volna, hogy ekkora erő rejlik benne. Magában felesküdött arra, hogy megvédelmezi, de most kudarcot vallott. Idehozta Rtuzra, elcipelte magával, és ez lett az eredménye.
- Nem! – kiáltott fel, azzal megragadta ellenfele lábát a szabad kezével, és megrántotta, mire az hanyattesett. Calistar kihasználta az alkalmat, és felkapta elejtett kardját. Mikor szembefordult a férfival, amaz felnevetett.
- Calistar, nem emlékszel rám? A legjobb barátod voltam. Most miért emelsz rám fegyvert?
A mester hátrahőkölt.
- Nem... te...
- De igen. Ugyan már, Calistar, pontosan tudtad, hogy itt leszek, mivel itt élek. De ha megölsz... Akkor a tanítványod soha többé nem tér magához.
Calistar megdermedt.
- Ki vagy te? Nem ismerlek!
- Famion vagyok, természetesen. Kár, hogy ennyire nem emlékszel rám... no, de sebaj. Attól tartok, még lesz egy kis megbeszélnivalónk... de most sajnos mennem kell. Nem érek rá veled foglalkozni. – Famion biccentett, azzal eltűnt.

Calistart annyira összezavarta Famion megjelenése, hogy egyszeriben nem tudott koncentrálni a feladatukra. Valóban Famion volt egykor a legjobb barátja, de ha jól emlékezett, ötödikes korában kicsapták őt, és azóta nem hallott róla. De akkor... csak nem ő áll a bányai robbantgatások mögött?!
Sanyi felé fordult, aki még mindig öntudatlanul hevert az üvegcserepek között. A mester odalépett, és megfordította a szobrot. Arca megrándult a szakálla alatt Sanyi fájdalmas arca láttán. A tehetséges lovagpalántából egyszercsak egy kőtömb lett. Ez hihetetlen.
Felemelte a kardját, hogy szétzúzza a követ, de hirtelen egy gondolat hasított belé: Ez a kőtömb maga Lawren...
Óvatosan megérintette a meredt arcot. Semmi.
Tehetetlenül túrt a hajába. Ha tudná, hogy lehet feléleszteni Lawrent...
- Famion! – kiáltott bele a semmibe. – Famion, gyere vissza! Hallod?
De Famion nem jelentkezett.

Váratlanul hatalmas robbanás rázta meg a házat. Calistar egyensúlyát vesztve elcsúszott. Mikor elült a por és a remegés, felemelte a fejét.
Sanyi széttört. Pontosabban újra egészséges volt.
Calistar megkönnyebbülten sóhajtott fel. Hiába lett egy elvetemült gyilkos a néhai Famionból, legalább egy szívességet megtett neki!
Odasietett Sanyihoz, és pofozgatni kezdte.
- Lawren... Lawren! Térj magadhoz!
Nem történt semmi.
- Lawren Sándor! – Calistar hangja kicsit megremegett. – Lawren, válaszolj...
Megrázta az ernyedt testet. Amikor felpillantott a fiú arcára, Sanyi szeme éppen résnyire felnyílt.
- Hála az égnek!
Sanyinak nehezen indultak be újra az érzékszervei. Lassan Calistar hangja erősebb lett, és sikerült is felfognia, a férfi mit mondott. Újra lélegzett, látott, és érezte, ahogy Calistar lassan megtapogatja az arcát.
- Nincs semmi bajod? Minden rendben? Kérsz vizet? Várj... – Calistar lázasan kutatott újabb üvegcse után, Sanyinak azonban eszébe jutott valami.
- Hem... dehogd kétek... klpólur tizet...
Calistar rámeredt. Sanyi megpróbált újra beszélni, ami nem igazán ment neki. A nyelve állandóan útba volt.
- Lawren?
Sanyi sűrűn nyeldekelni kezdett. Pislogott, megnyalta a szája szélét, és ismét megpróbálkozott a beszéddel:
- Lereto...
- Tessék?
- Lete...
Calistar értetlenül nézett a fiúra.
- Lawren... Nem értelek.
Sanyi felnézett rá, aztán összeugrottak a szemei.
A tanár hátrahőkölt. Megrémítette Sanyi furcsa dolgai. Először mindenféle értelmetlen dolgot hablatyol aztán meg összeugranak a szemei! Igyekezett higgadt maradni.
- Sajnálom, Lawren, de nem értelek. Mit szeretnél?
- Le... Ke...
A srác behunyta a szemét, feje elernyedt.
Calistar nem késlekedett tovább. Felnyalábolta a testet, kirohant vele, és az űrhajójuk felé vette az irányt.

Dia fel-alá járkált a folyosókon. Ideges volt. Forrt benne a düh, de miután mindennek elhordta Sanyit, dühét nyugtalanság váltotta fel.
Miért tehette ezt? Mi késztette rá, hogy ezt tegye?
Végül úgy döntött, kimegy a friss levegőre. Az égen borús felhők úsztak, és még mindig nedves volt minden a néhány órával ezelőtti esőtől. De néha előbújt a nap, némileg jobb kedvre hangolva a lányt.
Leült az egyik padra, egy fa alá, és mélyet sóhajtott.
Átgondolta a kapcsolatuk legtöbb korszakát, de nem jutott semmi eredményre. Sanyi nem adott rá okot, hogy kételkedjen benne. Sőt. De akkor miért...
- Szia!
Dia összerezzent és felnézett. Egy számára ismeretlen lány állt előtte.
- Szia.
- Leülhetek?
Dia vállat vont. A lány leült mellé.
- Dobra Niki vagyok – mutatkozott be.
Diára köhögésroham jött rá.
- Ö... örülök – nyögte ki két köhögésroham között.
- Te pedig...
- Kindes Diána.
- Oh. Igen. Te mentetted meg Mardigót kétszer is azzal a... Watter...
- Lawren.
- Igen, igen, szóval vele.
Dia nem szólt semmit.

- Hány éves vagy? – kérdezte Niki.
- 15.
- Én tizenhat vagyok – motyogta Niki. – Még lesz egy évem, és máris mehetek amerre látok. – sóhajtott. – Van egy barátom, őt Robinak hívják. Agyamra megy néha. De azért persze nagyon szeretem. Édes meg minden, csak... „túl nagy arc.”
Dia önkéntelenül is elnevette magát.
- Sanyi nem ilyen, de... attól még sajnos olyan mint a többi.
Niki ámulva nézett rá.
- Ti jártok?
A lány mély levegőt vett.
- Hát... igen is meg nem is. Sajnos éppen nem tudom. Már fél napja keresem, de nincs sehol. – aztán hirtelen kibukott belőle mindaz, ami Hajnival kapcsolatban nyomta a szívét.
- ... És annyira fáj amit Drajkó mondott! Tudja nagyon jól, hogy szeretem Sanyit, és erre még azt vágja hozzám hogy Sanyi nem is szeret, csak sajnálatból jár velem...
- Nem hiszem, hogy igazat mondott. Hiszen azt mondtad, tavaly jártak, de...
- És mi van, ha mégis járnak még mindig? – tette fel a kérdést Dia. – És aggódok Sanyiért is. Hova tűnhetett?
- Hát én nem tudom, mindenesetre köszönöm a bizalmat.
Dia erőtlenül mosolygott.
- Muszáj volt valakinek elmondanom, különben végem.
- Mi lenne, ha megkérdeznél egy tanárt? – javasolta Niki. – Hátha Calistarék tudnak valamit.
- Végülis... jó ötlet...
- Elkísérhetlek?
- Megköszönném.
Elindultak befelé. Közben Niki mesélt magáról néhány dolgot. Dia egyre rokonszenvesebbnek találta. Amikor odaértek Calistar szobájához, Niki bekopogott, de nem érkezett válasz.
- Talán épp dolga akadt – vélte Niki. – No sebaj! Nézzük meg Gwedmirt!
Gwedmir mester éppen kilépett a szobájából, amikor a két lány felbukkant.
- Gwedmir mester! – sietett oda hozzá Dia. – Nem tudja véletlenül, hol van Lawren Sanyi?
A mester ránézett.
- Sajnos nem, csak annyit, hogy ma nincs az iskolán belül.
- Az... az hogy lehet? – dadogta Dia.
Gwedmir a fejét ingatta.
- Nem tudom, Dia. Talán elment valahova.
- De.. ön honnan tudja, hogy Sanyi elment?
- Drajkó Hajnalka mondta, hogy kerested őt. Valószínűnek tartom tehát, hogy Sanyi nincsen Lagerfelt területén.
- Hajni? – döbbent meg Dia.
- Igen.
A lány el se akarta hinni. Tehát akkor Hajni mégis hazudott, csakhogy bosszantsa őt?
- Köszönöm, mester! – kiáltott fel boldogan. – Máris jobban vagyok!
S mielőtt Gwedmir észbe kaphatott volna, Dia és Niki már ott sem volt.

Calistar elgondolkozva ült egy farönkön, és a szakállát simogatta.
Nem is hallotta meg, mikor Sanyi feleszmélt, és odatántorgott hozzá.
- Mester...
A férfi felpillantott.
- Lawren! Hát magadhoz tértél.
Sanyi nem szólt semmit. Ő is keresett egy farönköt.
Csendben ültek egy darabig. Calistar végül halkan megszólalt:
- Szeretnék mondani valamit.
- Igen?
- Az a férfi... aki téged kővé dermesztett... én... őt ismerem. Hajdanán... ő volt a legjobb barátom. – fanyarul mosolygott. – Lagerfeltes éveim alatt. De ötödikes korában kicsapták, és azóta hírét se láttam. – felsóhajtott. – Amikor kővé dermesztett, jót nevetett rajtam...
Sanyi most sem szólt semmit, csak mikor hiába várta, hogy mestere folytassa, akkor szólalt meg:
- Tehát elképzelhető, hogy ő áll a robbantások mögött is?
- Nem tudom biztosan. Igen is meg nem is. Famionon már nem tudok kiigazodni.
- Famion?
- Így hívják – bólintott Calistar.
- Hogy csinálta, hogy eltűnt a sötétben és én nem láttam? Azt mondta, meg tudja csinálni, hogy én ne lássam őt de ő lásson engem.
- Igen, ez egy régi trükk. Majd megtanítalak rá.
- Ön is meg tudja csinálni, mester? – csodálkozott a fiú, mire Calistar elmosolyodott. – Természetesen.

Sanyi érezte, hogy váratlanul őrülten viszketni kezd a karja. Addig vakarózott, míg már vörös csíkok jelezték „munkája” eredményét.
Calistar ránézett. Sanyi bőszen vakarózott, mint egy bolháskutya.
- Hát téged meg mi lelt, Lawren?
- Nem tudom, viszket a karom! – panaszkodott a srác.
Hirtelen Calistar elkapta a karját, és közelebb húzta magához.
- Biztos szúnyog csípett meg – morogta Sanyi, de a férfi a fejét rázta.
- Nem. Itt nincsenek. Ez nem szúnyog, hanem Rtuz híres fertőzője, a Derto.
Sanyi értelmetlenül meredt rá.
-Akár halálos is lehet – folytatta a férfi, nyomatékosan megnyomva minden szót. – Általában olyan fiatalemberekre vadászik, mint amilyen te is vagy.
- Hogy micsodaaaa?! – pattant fel Sanyi. – Halálos? Miért nem szólt előbb? Hiszen most meg fogok halni!
- Dehogy fogsz – intette le a mester. – Ha nyugton maradsz, meggyógyítlak.
- Hogyan? – kérdezte Sanyi nyugtalanul, de azért visszaült.
- Türelem.
Calistar belenyúlt fehér tunikája alá, és előhúzott egy kisebb tőrt. – Ez a fertőző állat benne van a testedben, épp ott, ahol viszket. Ki kell vágni.

Sanyi erre rémülten kitépte magát Calistar karjából.
- Nem engedem, hogy belémvágjon!
- Talán meg akarsz halni? – kérdezte a férfi csendesen.
- Inkább!
A válasz láthatólag meglepte a mestert, de aztán arca ismét kifürkészhetetlenné vált.
- Én viszont nem engedem, hogy egy Derto csak úgy végezzen veled. Gyere ide, Lawren! – szólt rá a fiúra, ezúttal ugyanolyan szigorú modorban, mint amilyen még elsőéves korukban volt.

Sanyinak nem volt más választása, odanyújtotta a karját.
- Nekem műkarom van... – kezdte.
- Tessék?
- Tavaly levágták a másik karom...
- Hmm. De mivel nem ez az, így hát azt ajánlom, lássunk neki. – azzal a tőrt óvatosan hozzáérintette Sanyi tenyeréhez, mire a fiú felordított.
- De hát ez fáj!
- Kibírod. Nekem is csináltak már ilyet.
Sanyi hüledezve nézett rá.
- Tényleg? És miért nem látszik magán?
Calistar összevonta a szemöldökét.
- Talán azért, mert, mint mondtam, egy szúrás az egész, és jobb esetben kipattan a bőröd alól.
- És ha nem?
- Nos, akkor viszont bizonyára brutálisabb módhoz kell folyamodni. Reméljük, erre nincs szükség.
Újabb szúrás. Sanyi érezte, hogy a tenyeréből lassan szivárogni kezd a vér.
- Muszáj ezt? – fakadt ki.
- Igen, muszáj. És hagyd abba nyavalygást!

Sanyi erre rögtön elnémult. A keze egyre jobban vérzett. A tőr egyre mélyebbre hatolt, Sanyi felsikoltott, s hirtelen a vörös csíkoktól tarkított karján egy kis repedés keletkezett, amiből egy 4 cm-eres átmérőjű rovar pattant ki.
Sanyi kigúvadt szemekkel bámulta az állatot, ami a földre pottyant, és ott vonaglott tovább, de Sanyi bőre újból „összezárult”.
- Ez... – kezdte a srác levegő után kapkodva. - ... undorító! Széthasadt a bőröm...
- Már újra egészséges vagy – nyugtatta meg Calistar, és lábával agyontaposta a fertőzött rovart. – Elég nagyra megnőtt, de most már nem tehet kárt benned. A karodat pedig ne piszkáld! – reccsent rá a fiúra.
Sanyi elkeseredetten pislogott a karjára.
- Nem igaz, hogy mindig minden megtalál engem – motyogta.
Ismét csend állt be közéjük. Végül Calistar felállt.
- Azt hiszem, ideje munkához látnunk, Lawren. Menjünk a bányákhoz, hátha ott valamivel többre bukkanunk!

- De ezt sehogysem értem! Drajkó hazudott és segített is neked. De miért? Azt hiszem, még mindig szerelmes Sanyiba.
Dia felhorkant.
- Á, nem hiszem!
- Miért? Nem te magad mondtad, hogy... Különben is, lehet, hogy segített de...
- Most már elhiszem, hogy Milóval jár. – Dia a tenyerébe támasztott fejjel bámult a semmibe. – De akkor hova tűnt Sanyi?
Niki a fejét csóválta.
- Fogalmam sincs. Teljesen megbízol benne?
A lány meglepett pillantást vetett rá.
- Persze, hogy...!
Niki beharapta az ajkát, és bólintott. Dia megütközve meredt rá.
- Miért kérdezed?
- Semmi, semmi. Csak egy kérdés volt. Elvégre nem tudja senki, hogy a kapcsolatotok... öhm... mennyire... szóval, milyen.
Dia összevonta a szemöldökét.
- Nem is baj, ha nem tudják. Nem óhajtom az egész iskola orrára kötni.
- Ez természetes, persze, csak... Titeket mindenki ismer, ugyebár... híresek vagytok és népszerűek, meg minden.
Dia keserűen felnevetett.
- Azért ne hidd, hogy népszerűek vagyunk! Sanyit például egy éve Lajtor Milán annyira összeverte, hogy el is ájult... de ezt, ha lehet, ne nagyon emlegesd Sanyinak... Elég kínos számára a téma.
- Érthető... Hát a fiúk már csak ilyenek. Utálják, ha kiderülnek a gyenge pontjaik.
Felnevettek.

- Robi is ilyen? – érdeklődött Dia.
- Persze, persze. Igazából csak nemrég jöttünk össze. Tudod, igen vad, és mint a srácok általában, ő se szereti ha cikis helyzetekbe kerül... egyszer ugyanis meg akart valakit védeni, de helyette neki húztak be egyet.
- Uh... az nem lehetett kellemes.
- Mi az hogy! De hát Robival mindig történnek ilyenek. Igazi bajkeverő.
Dia mosolygott.
- Sanyi milyen? – kérdezte váratlanul Niki.
- Pontosan ugyanez a helyzet: mindig történik velünk valami.
- Még mindig utálja a Noblenotot?
Dia meglepett pillantást vetett Nikire.
- Honnan tudod?
- Egyszer olvastam az újságban...
- Újságban?
- Aha... ja, tényleg, te nem is tudod, igaz? Mardigónak is van ám postása... és vannak újságírók is... persze magyarok, akik régebben Lagerfeltesek voltak. Nekem az édesapám volt mardigói.
- Volt?
- Tavaly meghalt.
Dia hirtelen nem is tudta, mit mondjon.
- Ó... sajnálom.
- Semmi baj. – Nikinek egyáltalán nem remegett a hangja. – Már azóta összeszedtem magam. Mert... azt hiszem, valamiért halt meg, és nem a semmiért. Anyám persze nem lépett túl apa halálán... még a temetést követő héten öngyilkos lett.
- Úristen... – suttogta a lány. – Niki... ez borzalmas... és nagyon nagyon sajnálom! De tényleg...
- Semmi baj. De azért köszönöm.

Dia tapintatosan oldalra nézett. Niki, bár semleges hangon beszélt, azért valószínűleg nagy erőfeszítésébe tellett a szülei elvesztéséről beszélni.
- Szóval... milyen Sanyi? – kérdezte végül a lány pár perc hallgatás után.
- Az újságokról beszéltünk...
- Oh, tényleg! Szóval Mardigón megírták a történetünket?
- Hát... írtak arról, hogy megvédtétek a napkőt, megöltétek a zombikat... meg ilyenek. És ott fel volt sorolva néhány adat... várj csak! Mivel gyűjtöm az újságokat, még az is lehet, hogy megvan a 2004-es szám... – Niki felállt az ágyáról, a szekrényéhez lépett, kinyitotta, és elszántan keresgélni kezdett a nagy újsághalmok között. Nemsokára előhúzott egy kicsit megsárgult darabot, és Dia kezébe adta.
- Tessék. Ez az.

KINDES DIÁNA ÉS LAWREN SÁNDOR – MARDIGO MEGMENTŐI

Két 12 éves gyerek védte meg az idén Mardigo féltett kincsét, mit a Kyrre Toronyban őriztek. Iboz, akiről kiderült, hogy valójában Lawren Nándor, bolygónk elpusztítását tervezte, ezért megbízott két máig ismeretlen bukott diákot, hogy segítsenek tervében. Azonban azzal nem számoltak, hogy a néhai Lawren Nándornak, aki rossz magatartásáról és rosszmájúságáról volt híres lagerfeltes évei alatt, van egy öccse, Lawren Sándor. Sanyi egyik osztálytársával, Kindes Diánával együtt ellenük fordult, és hosszú küzdelem árán sikerült megelőzniük a tragédiát, ami háromszázmillió ember halálát jelentette volna.

Néhány adat róluk:

Lawren Sándor:
Név: Lawren Sándor Áron
Születési év: 1992. július 26.
Szülei: Lawren András és Lawren Márta
Testvére: Lawren Nándor
Állítólag utálja Mardigo kedvenc ínyencségét, a Noblenotot.

Kindes Diána:
Név: Kindes Diána Erika
Születési év: 1992. június 30.
Szülei: Kindes László és Tímea
Testvére: Kindes Miklós
Utálja a saját nevét.

Dia felemelte a fejét, és Nikire nézett.
- Hát azt meg honnét veszik, hogy utálom a saját nevemet? – érdeklődött.
- Miért, azt írják?
- Hát igen! De hát ez nem is igaz! És honnét tudtak kideríteni ennyi mindent? Mert hogy egyikőnk se nyilatkozott, az is biztos!
- Gondolom, kifaggatták a szüleiteket vagy hasonló.
- Á, az kizárt. Jó, apám lehet hogy mondott rólam néhány dolgot...
- Na látod!
- És még mit írnak rólunk?
- Hát... – Niki ismét letérdelt a padlóra, és kihajigált néhány papírstócot. – Azt hiszem, van tavaly előttről is.. jaj, tényleg! Kósza hírek is keringenek rólatok...
- Igen? Milyenek?
- Hogy például jártok!
- Micsodaa?! De hát... ezt honnan...
- Találgatás az egész. Azt persze nem tudják, hogy tényleg van valami köztetek. – ujjaival leporolt egy halmot, aztán észrevett egyet, és felemelte.
- Tessék!

Folyt. köv.