Történetek

Észrevétlenül értem el a tölgyfa ajtót, amely nagy szerencsémre, résnyire nyitva volt így beléptem. A bejárati csarnokban rögtön megrohantak a régi szépidők emlékei. Eszembe jutott az a pillanat, amikor Hagrid először terelt be minket a kapun. Mikor még minden új volt, és ámulattal töltött el...

A friss levegőre jutva Dia erőre kapott, legalábbis a feje sajgása múlni kezdett. Nem észlelte, merre mennek, túlságosan kábult volt ahhoz, hogy bármit nyomon kövessen. Mikor aztán félájultan egy puha ágyba fektették, feleszmélt.
Egy kövér asszonyság hajolt fölé, kezében egy vízzel teli pohárral.
- Idd meg – szólt lágyan. Segített Diának felülni. A lány mohón nyeldeste a vizet, és mindjárt jobban érezte magát...

Erővel szakítom el magam a gonosz sziklától, miközben testemet elviselhetetlen fájdalom járja át. És ebben a pillanatban mintha a pokol összes bugyrának összes kárhozott lelke egyszerre törne ki egy velőt rázó sikoltásban. Megnyílt a gonosz kastélya… Érzem a kicsapó forróságot, a penetráns bűzt, az áradó sötétséget… A bíborszín méregzöldbe vált… Menekülnék, de késő… Dobogó lábak zaját hallom, érzem hogy követnek...

Megint megnéztem az órámat. 26 óra 73 perc. Úgy döntöttem, inkább feltöltöm az oxigénpalackomat, hiszen még pár óra, és nem húzza tovább, nekem meg folyton ki kell mászkálnom a lakásomból, ami mellesleg tömve van levegővel. Bár már majdnem 9 éve élek így, még mindig nem szoktam meg, hogy űrruha nélkül nem mehetek ki az utcára...

A hetedik utca sarkán elégedetlenkedve léptem ki a helyi gyógyszertár ajtaján. Ismét feljebb kúsztak a gyógyszerárak. Fejemet a földre szegeztem, s azon gondolkoztam, hogy az miért is kaphatta a sárgolyó titulust? Úgy gondoltam, hogy közel jártam a megoldáshoz, mikor a rajta fészkelő emberfélék piszkos, tisztátalan dolgaira gondoltam. Azonban egyszer csak megzavarta valami elmélyült filozofálgatásomat. Észrevettem, hogy a cipőfűzőim egymással beszélgetnek. Mindkettő a másikat szidta. Néha-néha...

- Azt hiszem, felesleges itt ücsörögni – állt fel Sanyi hirtelen. Megfordult, Dia fölé hajolt. Ebben a pillanatban a víz bugyogni kezdett.
A fiú megfordult.
- Mi a...
A vízből hatalmas szörny emelkedett ki. Húsz csápja volt, és hatalmas, polipszerű teste...

Az egyik éjjel a maradék cuccomat összepakolva a gitárral a hátamon szó nélkül távoztam az épületből, egy kis cetlit hagyva magam után, hogy lemondok mindenről, amit ő rám hagyott. Felültem az első vonatra és elindultam a nagy semmibe. Megint visszatértem a csöndes hétköznapokba, és kénytelen voltam visszatérni a régi munkámhoz is, ugyanis az utcazenészségből nagyon nehezen lehet megélni. De már korántsem ment olyan könnyen, mint amilyen volt...

Elsötétült minden és nem éreztem semmit, küzdeni akartam, de nem tudtam elnyomott az álom. Nemsokára kinyitottam a szememet és fájdalmat éreztem a hátam környékén. Pókhálók lógtak fölöttem, és bogarak másztak rajtam, iszonyatos és mégis ismerős bűz csapta meg az orromat. Leráztam magamról a bogarakat és felkeltem. A bűz nem véletlenül volt ismerős, ugyanis a toronyban voltam...

Szerelem… Elég furcsa ez a szó. Mindenkinek mást jelent. Valakinek boldogságot és van, akinek bánatot. Ha meghalljuk ezt a szót „szerelem” akkor mindenkinek a boldogan ölelkező párok, a vidámság és a boldogság jut eszébe. De nálam nem így van… Én, ha meghallom ezt a szót, akkor a fájdalom, a szomorúság és a könny az, ami először beugrik…

Az ágyra húztam és csókolózásba kezdtünk. Ismertem már annyira, hogy mivel izgathatom fel még ennél is jobban. A lágy simogatás szenvedélyesre váltott. A légzésük felgyorsult és újra egymást akartuk. A fenekét simogattam, kezem bejárta testének minden egyes pontját, az érzékeny részeknél hosszabban időztem...