Történetek

Óvatosan ráhelyezte a kis védencét, szinte alig akarta elengedni, kabátját levette róla, s elfagyott ujjaival vállára terítette azt. A csomagjából fájdalmas nyávogás hallatszott. Úgy érezte, a keserves hang végigrezegteti az álmos házak ablakait, beszorul minden résbe, s onnan kiszabadulva egyre erősebb lesz. Dobhártyáján elnémulva már csak a saját szívdobogását hallotta. Mintha valaki üstdobon játszana egy szomorú indulót...

A fájdalomtól visszazuhant, s most már a feje is zsongott. Nem tudja, hogy hol sebesült meg, nem is gondolkodott rajta. Erőt vett magán, összeszorított fogai között éles sziszegés szűrődött ki, de sikerült. Még egyszer végignézett a szobán, s hirtelen rohanták meg a tárgyak nevei: röntgen, EKG, infúziós állvány, műtőasztal. Amíg ezeket végiggondolta valamiféle páni félelem fogta el...

- Lányok keljetek! Menjetek reggelizni. Utána megyünk a stúdióba, a fiúk megírták a dalszöveg végét, a kottáját kell összehozzátok. Ebédet beviszik nektek. Ma kész kéne lennie a kottának. Kijavítom. És holnap már nekiláthattok.- mosolygott Laura. (Laura énekszakos tanár lett volna, csak aztán mégis menedzser lett.)- Vacsi majd megint abban az étteremben lesz...

- Neked ilyesmire nem lesz időd! Jobb lesz, ha elfelejted. - Majd beindította motort és elindultunk. Körülbelül 1 óra múlva kezdtünk lassulni, akkor eszméltem fel, hogy egy régi kastélyhoz jöttünk. Gyönyörű volt, bár ha nem Armellel lennék, ordítva menekülnék el. A bejárat előtt, egy férfi várt, meglepően ismerős volt.
Kiszálltam a kocsiból és elindultam, majd beugrott egy név...

Színek sokasága tárult elém. Összemosódtak, így új csodás alakokat hozva létre és én szédülni kezdtem, így elkaptam a tekintetem. Úgy éreztem, hogy itt a vég...

Legnagyobb magányának csak egy ember szabhatott volna gátat, de az ő számára már csak egy homályos folt volt egy régi lepedőn. A szél időközben elfújta, meggyötörte azt, s már saját gazdája sem veszi elő többé. Így megy ez. Van, akinek könnyen megy a mosás, és van, aki csak halogatja, halogatja a szennyest, cipelve azt az idők végezetéig. Nos, ő is egy ilyen ember volt...

Hirtelen szétröppentek gondolataim, nem volt testem, mi tartana egyben? Elvesztem majdnem, és utolsó érzésként, hisz ez lapult legmélyebben, az Élet utáni vágyam magammal vihettem. Szép lassan a sok fontosságot magamba sűrítettem, az elvakult hátráltatókat (a sok egyéb, nem szükséges gondolatot) gyorsan elvetettem...

Ekkor nekirepítettem a sziklának, de vigyáztam arra, hogy ne essen nagyon nagy baja, mert kellet Nina és Colin visszahozásához. Ránézésből úgy ítéltem, hogy tetszett neki a képesség így hát belement! Megegyeztünk, hogy előbb feltámassza Colin- t majd adom az erőt és Ninát is feléleszti...

A rohanó Világban nem értékeljük a kicsit. Mégis van, aki megáll az "értéktelent" megismerni...

- „Nevezett beteg azt állítja, hogy hozzá a Zéta Reticuli rendszerből gyakran ellátogatnak az ismerősei, akik speciel földönkívüliek…” – a doktornő feje lassan lilulni kezd, miközben epés megjegyzésével kiegészíti az olvasottakat – csak úgy magának…
- Bezzeg hozzám a Karakószörcsögön élő anyám sem tud eljönni, pedig csak öt kilométer…