Történetek

Mindenem elgémberedett, alig bírtam feltápászkodni. Muszáj volt friss levegőt szívnom, megőrjített, ez a dohos kripta szag. Amikor, kiléptem, sütött a Nap.
- Várjunk csak! Nem porladok el? Na, ez már sok nekem...

Mikor elhelyezkedtek az ellenfelek, akkor ismét felemelkedett a tábla, s mikor megkapták a zöld jelzést elkezdődött a harc. A sziklás terepen Tamás elkezdett futni, s nyomában volt a szörny, olyan helyekre ment, ahol nehezen lehet utána menni, közben pedig minden tíz méternél csapdákat rejtett el, s utána 5 méterenként lőtt egyet a lézerpisztolyával. Az üldözés, tizenöt percig tartott, mert a szörny egy olyan csapdába lépet bele, amikor áthaladt rajta, egy lézeres csapdába lépet, s utána...

Te úristen, milyen szörnyűséges rágondolnom, mi veszik el az életemből, visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul. Ehhez képest semminek érzem azt, amit nyerhetek, pedig tudom, a lelkem mélyén tudom, hogy könnyed nosztalgiával fogok erre az életemre emlékezni. Tán egy másik lánnyal a karomon, egy másik tudattal fejemben, egy másik lélekkel a szívemben könnyebb lesz, könnyebb kell, hogy legyen, mert ha nem győzöm le az emlékeimet, ők győznek le engem. Mi mindent veszítek…

Szeretném csókjaimmal ébreszteni, vágyaimmal melengetni. Ölelni, csókolni az ajkát, hallgatni szíve minden dobbanását. Ám félek, hogy ha megérintem testét, elmúlik ez a gyönyörű álomkép. Így nem mozdul ajkam, kezem, hogy a varázs minden pillanatát kiélvezhessem. Nini! Mosolyog álmában! Kiül arcára vágya. Alszik, alszik, s csak alszik. Nem zavarom, hisz boldogságról álmodik...

Elhúzták a függönyt, pont most kísérik be az elítéltet. Hát ezt nem hiszem el, semmi félelmet nem látok rajta. Mintha egy új kényelmes széket próbálna ki. Úgy tűnik, hogy felismert, és rám mosolygott, akár csak egy rég nem látott ismerősre. Szemlátomást ez nem csak engem lepett meg.
- Remélem a pokol tűzében fog elégni. Remélem nagyon fél, mert megérdemli a halált. – szólalt meg ismét a nagydarab nő.
Vajon nem hozott magával szemüveget, ez minden csak nem félelem, amit rajta...

Ahogy lejjebb mentem az úton, óvatosan kerülgetve a tócsaszörnyeket; ijesztően sok békahéj fogadott. És mind, mind üres volt. Halott. Különböző kifacsart pózok, más-más halál időpont, de a tettes ugyanaz. Ráismertem a kézjegyére. Ő az...

A másik kettő erősen markolta a fotel karfáját. Úgy érezték, mintha hullámvasúton ülnének, amely attól függően hullámzik, hogy mennyire ficánkol az énekesnő az oktávok között. Noel megbabonázva, őrült fénnyel a szemében hadonászott a karjával. A többiek azt hitték, hogy sosem lesz vége ennek a kéjutazásnak, de végül lecsúszott a tű és vége...

Nyílik a láda fedele. Fény. Ösztönösen hunyorgok. Egy alakot látok a láda előtt, torz mosoly ül ki az arcára, engem vizslat. Nem látok nála ételt. Lehet, hogy nem is akar segíteni? Miért bámul? És honnan jön ez az édes illat? Ennem kell!
Megnyalja a szája szélét. Felém nyúl. Mocskos, nem látom, de érzem, hogy ez a férfi mocskos. Undorodom tőle, de van nála étel, biztos vagyok benne, hogy van nála valami...

A férfi szemében örömkönnyek gyűltek, s gyengéden ráhajtotta cserepes ajkát arra a kis törődött, dolgos kézre, melynek minden simogatása egy vallomással felért.
Felbátorodván ismét kérte szerelmét, hogy járják együtt gyógyulása után az útjukat. Az asszony, csendesen lehunyta a szemét, mintha elképzelni akarná a jövőt...

Nem! Ezt nem tehetem. Halott menyasszonyom gyászolom, közben egy mezítelen női alakról ábrándozok a sírok között. Gyalázat! A szenvedély tüze átkozott el engem. A kín miket lelkem él át lassan felemészt. Valami a pokolra kíván engem, de nem hagyom...