Az egymásra találás

Nagyon vártam a hétvégét, mert a megszokott baráti körömmel ismét összejöttünk, egy kellemes szombati napot eltölteni. A találkozó színhelye Velence volt, barátunk panziója.
Gyönyörű környezet, - igaz a tóra nincs rálátás -, de mégis, a hangulata a találkozónak, nagyon jó volt.
Az óriási kertben egy hatalmas medence, sok-sok napozó ággyal. A házigazda sok finomsággal várta a 18 fős csapatot. Jókat beszélgettünk, fürödtünk, és rengeteget nevettünk, pedig szinte csak ásványvíz fogyott, apró kockára eldarabold jéghideg dinnye, - no a fiúk, azért a sört nem mellőzték. Gyönyörű a pázsit, meg is jegyeztem.
- Tudom, hogy a szomszéd fűje zöldebb, de ez valami trükk, áruld el, mi a titkod?- mondtam, a házigazdának. Ő, kamaszos mosollyal nyugtázta elismerő szavaimat, de sajnos, nem lettem okosabb. Kiléptem én is a papucsomból, és élveztem a süppedő pázsit hűsét, simogatását a talpamon.
Egyre csalogatott a medence, s mivel fürdésre is készültünk, önfeledten vetettem bele magam a hűsítő vízbe. Ott úszkáltam, az arcomat égette a déli nap, de mégis, így, valami csodás érzés kerített a hatalmába, ami csak újabb karcsapásokra buzdított. Közben a medence végénél időnként megpihenve, hallgattam a távoli beszélgetés hangfoszlányait.

Egyszer csak, megpillantottam egy spánielt, aki a fűben, a tűző napon hevert. Gondoltam, na ez is olyan napimádó, mint az én zsebi kutyám.
Eltelt egy kis idő, a spániel, még mindig ott napozott.
Kezdtem nyugtalankodni, hiszen a nap nagyon erősen tűzött. Abba is hagytam az úszást, és elindultam a heverő kutyus felé. Más állat, felkapta volna a fejét közeledtemre, de ő, nem reagált. Rossz előérzetem azt súgta, baj lehet. Szóltam is a háziasszonynak,
- Nem kellene megnézni Erzsike, mert elég régen mozdulatlanul fekszik.-
Odaléptünk, elkezdtem a buksiját simogatni. Bágyadtan felemelte a fejét, a szemében furcsa homály, majd réveteg tekintetét útjára indította, és felállt. Egyensúlyát vesztve, hol ide-hol oda dőlt. Megrémültem, talán napszúrást kapott? Futottam a csaphoz, a locsoló kannába hűs vizet tettem, és hűteni próbáltam, a testét öntöztem, de úgy, hogy az arcába is jusson, próbáltam szegényt frissíteni. Hálás tekintetét reám emelte, de a szemei, olyan mélységes fájdalmat tükröztek, amit az én szemem, rögtön észre is vett. Nem véletlenül, hiszen oda írom, ahova csak tudom: „A szememmel nézek, a szívemmel látok."

Szegény, megpróbált felállni, de csak dőlt össze-vissza, valami kényszerítő erő arra ösztönözte, hogy mászkáljon, megállás nélkül botorkált, én, mint egy hűséges barát, próbáltam terelgetni.
Teljesen átéltem a helyzetét, követtem, amerre ment, óvtam, hogy alá ne bújjon valamelyik autó alá, mert kiderült, hogy nem is olyan régen a hátsó lába így sérült meg, mert aláfeküdt hűsölni, az egyik vendég kocsija alá.

Nehezen, de sikerült lefektetnem, egy árnyat adó bokor tövébe. Gondoltam, a vizes bunda, az árnyék, majd frissítően hat reá, a kényeztetést, pedig kezem simogatása biztosította számára.
Lassan, az a görcsösen menni akarás elmúlt, és átadta magát a pihenésnek. Időnként megremegett, nem tudtam az okát, de később sok mindenre, fény derült. Ott feküdtem mellette a fűben, simogattam, egy-két kedves nyugtató szóval biztattam, míg végül elaludt.
Nagyon megrendített a kutya állapota, mert egy pár éves fájó emléket keltett bennem életre, ugyanis a karjaimban aludt el a kutyám, örökre.

A háziasszony látta, hogy piros a szemem, mert bevallom sírtam. Most aludt a kutyus, de ő csak nézni tudott, és botorkálni, az volt az érzésem, hogy nem éli meg a reggelt. Simogatás közben, észleltem a hasfalának hatalmas dobbá fúvódását, - tele volt daganattal. -
A spániel a háziak felnőtt lányáé volt, aki már, nagyon sokszor próbálta meggyógyíttatni a kutyát, de az orvos lebeszélte a további műtétekről.
Telefonon haza is rendelte a leányát Erzsike, hallottam aggódó szavait, és ecsetelte a kutyusa állapotát.

Nem telt el egy óra, a kutya felemelte a fejét és figyelt. Megérkezett az autó, aminek a hangját már régen ismeri, akit annyira várt, akihez emlékek fűzik.
Felállt, és lassan elindult, a gazda felé. Apró farkát megrezegtette üdvözlésképpen. Nem telt el fél óra, sokkal jobban volt, már ivott, és ment a medence mellé, mert a gazdi, ott úszkált és időnként egy pár kedves szót szólt a kutyához. Nagyon meghatott ez a ragaszkodás, s a háziasszony látva az érdeklődésemet megkérdezte:
- Ismered a történetet, hogyan került a lányomhoz? – kérdezte.
- Nem, dehogy, kérlek meséld el,- kérleltem.
Hát az úgy volt, hogy vidéki útján volt a lányom, egy orvosi rendelőt látogatott, s az országúton haladva megpillantotta a baktató spánielt.

Már közel a volt a falu, csak pár száz méter, a lányom egy pillanatra lefékezett, amikor meglátta, mert félt, hátha a kocsi elé szalad. A kutya ezt a tétovázást észlelte, és szegény, talán félre is értette. Megérkezett a rendelőbe a lányom, talán egy órát is tárgyaltak a helybéli orvossal. Miután befejezték a tárgyalást, sietős léptekkel indult a parkolóban álló autója felé. Hát mit lát? Ott ült a spániel, szorosan a kocsi mellett. A lányom rögtön felismerte, és hozzá is szólt:
- Hogy kerültél ide? Talán futottál utánam?
Kérdésre nem volt válasz, csak a kutya lehorgasztott fejjel várt, időnként farkát megrezdítette, s így adta jelét örömének. Lányom tanácstalanul állt ott, hogy most mi legyen? Kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy beszálljon, s próbálta elküldeni,
- Menj haza, vár a gazdi.
A kutya nem tágított, hirtelen lendülettel beugrott a kocsiba, mintha az a hely néki lett volna fenntartva, és boldogan elnyúlt a kocsi padlózatán.
Hazahozta, orvoshoz vitte, és akkor derült ki, hogy daganatokkal van tele a hasa. Valószínű, hogy korábbi gazdája megszabadult tőle, s eldobta magától, mert beteg.

Szerető családba került, az orvosi segítség is biztosítva volt, de már késő, sok próbálkozás után, azt mondta az orvos, jobb lenne elaltatni. A leány ragaszkodik hozzá, de ő is gazdájához. Nem sok van neki hátra, de amíg él, szeretetet kap, és nagyon sokat ad.
Mert adni, legyen az bármi, sokkal nagyobb öröm, mint kapni.