Emberek!

Nem segítettetek, pedig láttátok és hallottátok mindannyian! És mégsem, pedig ismertettek!
Mindennap ugyanarra mentem haza. Egy hajnalig nyitva tartó kiskocsmában dolgoztam. Nagy szerencsém volt hozzánk főleg művészlelkek jártak, mivel a közelben volt a művészeti főiskola.
Az a nap is olyan volt, mint a többi. Tudom, tudom ez elcsépelt szöveg, de tényleg az volt.
Mire végeztem szokás szerint elment már az utolsó villamos is, így kénytelen voltam lesétálni a szomszédos kerületbe. Nem volt hosszú a lakásom és a vendéglő között az út és imádtam éjszaka a kihalt városban sétálni. Csak az az átkozott tér ne lett volna!
Igazából nem is tér, mint inkább egy macskakövekkel kirakott kis lyuk volt. Ahová két omladozó ház között lehetett bejutni és egy kovácsoltvas kapun a körútra. Utáltam ezt a helyet, mindig rossz érzés fogott el mikor áthaladtam rajta.
Azon az estén is gyorsan próbáltam szedni a lábaimat. Hirtelen az egyik sarokban mozgolódást vettem észre. Közelebb mentem.
Egy szerencsétlen csavargót pár „helyi nagyfiú” ütlegelt.
- Hagyjátok abba!- kiáltottam és megpróbáltam elrángatni az idős férfit.
Egy nagydarab fiú kitépte kezemből a hajléktalant, és a falhoz lökte.
- Hősködünk, hősködünk!- lehelte az arcomba egy orangutánszerű srác. Enyhén olcsó alkohol szaga volt.
- Szánalmas, hogy csak védtelen emberek verésével tudtok nagyfiúk lenni!
Körbe álltak és lökdösni kezdtek. A csavargó kezdett magához térni. A helyi vagány csávók egyre lendületesebben és durvábban lökdöstek, néha behúztak egyet, és a hajamat tépték. Jó nekem is sikerült egy-két ütést bevinnem.

Mikor nem figyeltem oda nagy erővel az orángutánszerű srác felé löktek. Neki estem. Éles fájdalmat éreztem a hasam tájékán. Hátra léptem pár lépést, lenéztem és egy kés állt ki a hasfalamból.
Hatalmas csönd támadt. A srác kitépte a testemből a kést. Felüvöltöttem és földre roskadtam. A fiúk elrohantak a körútra.
- Segíts!- nyújtottam a kezem a csavargó felé, de az csak rázta a fejét és elvonszolta magát a kisutcára.
Nagy nehezen hátamra fordultam. Hasamból ömlött a vér, a kés átvágta a hasi artériámat.
- Segítség! Valaki! Emberek!- üvöltöttem az éjszakába. Vártam egy kicsit és néztem az ablakokat, hátha valaki legalább kinéz és hív segítséget. De senki nem tett semmit.

Tudtam, hogy meg fogok halni. A végtagjaim kezdtek kihűlni és már nem is, éreztem őket, ahogy a vérem omlott ki a testemből. Nehezebben kezdtem szedni a levegőt. A szemem előtt a világ egyre jobban elsötétült. Az utolsó emlékem az emberek világából a csillagok, amik azon az éjszakán csodálatosak voltak a felhőtlen, fekete égen.
Itt álltok a halálom színhelyén. Virágokat és mécseseket hoztatok és zokogtok. Gyűlöllek benneteket, most itt sírtok és rítok, de akkor nem segítettetek!
Gyűlöllek titeket!