Az örökös - 1.

A történet egyes elemeit Lionela: Az árnyékmacska c. történetéből vettem "kölcsön", az ő beleegyezésével.



1. rész Újvilági lét


Egy nő áll egy sziklaszirt tetején. Furcsa alak; látszólag a negyvenes éveiben jár, vörös macskaszemeiben azonban sokévnyi tapasztalat hagyott nyomot. Fehér macskafülei minden apró zajra megrezdülnek, macskafarka idegesen csapkod ide-oda. Hosszú, hollófekete haját lágyan fújja a szél.

A Jachikoth bolygón járunk, valamikor a jövőben. Látszólag békés hely, azonban aki hosszabb ideje él itt, rájön: kevés kegyetlenebb világ van az univerzumban. E hely kegyetlenségét nem az időjárás adja, hisz az szinte tökéletes.
A Jachikoth kegyetlenségét az itt élő két nagy nép állandó háborúja adja: a helybeli jakottuké és az embereké. A kisebb falvak lakói immár több, mint három évszázada rettegnek. Rettegnek, mert nem tudják, mikor kerülnek a félnomád életet élő, különleges erőkkel felruházott jakottuk és az emberek városa közé. De térjünk vissza macskaszerű hősünkhöz.

A nő végigpillantott a bolygó felszínén. Körülbelül 1700 méter magasan lehetett - rajta kívül csak nevelt fia, Blakmun tudott felmenni oda. Nem tudta, merre járhat most a fiú, de nem is érdekelte. Annál sokkal jobban aggasztotta az emberek városából jövő ütemtelen kalapácsolás. Csak remélni tudta, hogy nem készülnek semmire az alig néhány kilométernyire táborozó jakottuk ellen.
Hirtelen lépéseket hallott. Felismerte az alig hallható zajban Blakmun lépteit.
A fiú megállt mögötte és várakozott. A nő tudta, hogy arra vár, hogy szóljon valamit, de inkább nem reagált. Végül Blakmun törte meg a csendet.
- Valami baj van, N néni?
Noira megfordult és végignézett a 17 évesnek tűnő ifjún. Megrázta a fejét.
- Csak aggódom a jakottuk miatt.
- Most a jakottukat fogják megtámadni, vagy a jakottuk fognak támadni?
- Nem tudom, Kölyök. - vonta meg a vállát a nő- De valószínűbbnek tartom, hogy az emberek indulnak meg. De persze lehet, hogy csak építkeznek.
- Iszonyú idegőrlő ez az egész - lépett Noira mellé a fiú és rámosolygott a nőre - A faluban szükség lenne rád. Macisu a halálán van.
Noira lesandított a szirt lábánál elterülő aprócska falura.” Az egyetlen biztos pont ezen az átkozott helyen” szaladt át fején, aztán ránézett Blakmunra.
- Rendben, megyek. De ha szimulál, mérges leszek.
- És mégis kire?
- Van egy idióta nevelt fiam, aki elvállalta a falu küldöncének szerepét. - közelebb lépett a szirt széléhez és ránézett Blakmunra - Verseny?
Az elvigyorodott. - Oké.

Noira hátán hatalmas, hófehér szárnyak jelentek meg, Blakmun karja és oldala között pedig egy fekete bőrhártya. Egyszerre vetették le magukat a szirtről és néhány másodperc múlva egyszerre értek földet nem messze a falutól.
Néhányan már vártak rá, köztük a falu öregje, Ruin is.
- Gyere, Noira! - ragadta meg a nő kezét. Szeme – amely az itteniekre jellemzően teljesen fekete - őrülten csillogott, zöldes bőrén makacs foltok éktelenkedtek. Ősz haja - mely itt-ott kopaszodott - mocskosan hullott a vállára.
Noira kihúzta kezét az idős nő szorításából.
- Várj, Ruin. Tudom, hol lakik Macisu.
- Oh. Elnézésedet kérem, Noira. - hajolt meg Ruin. - Elragadtattam magam.
- Semmi baj, Ruin.- mosolyodott el Noira - Menj vissza a lányaidhoz, biztosan várnak rád.
Hosszan nézett a lesújtottan elporoszkáló öregasszony után, majd elindult Macisu háza felé. Már messziről érezte a közeledő halál szagát. Sóhajtott egyet és belépett az öregember apró házába. Megjelenésére a férfi családtagjai elhúzódtak a betegágy mellől. Noira odalépett Macisu mellé és megérintette. Az felnyitotta szemét és ránézett a nőre. Noira egy apró mosollyal üdvözölte. A férfi rekedtes hangon szólalt meg.
- Noira, eljött az én időm.
- Tudom, Macisu. A gyógyításnak már nem lenne értelme.
Macisu bólintott.
- Csak annyit szeretnék még tudni, hogy a Szűzhöz vagy az Úrnőhöz kerülök-e?
Noira rátette a férfi homlokára a tenyerét. A szeme előtt felvillanó képeken egy kisfiú látott, ahogy megvéd egy madárfiókát, majd egy férfit, aki boldogan öleli magához újszülött lányát. A nő tudta, hogy Macisu visszahúzódó, csöndes életet élt, így biztosan jelentette ki:
- A Szűzhöz kerül, Macisu.
- Köszönöm, papnő. - sóhajtott a férfi. - Örülök, hogy maga vigyáz a falura. Szeretném, ha maga búcsúztatna. - mondta még, majd lassan lehunyta szemeit és nem mozdult többé. Noira felállt és – a gyász jeleként - bólintott a családtagok felé. Kilépett a házikóból és végignézett az összegyűlt falusiakon. Megrázta a fejét, mire a többiek - Blakmun kivételével - letérdeltek és halk mormogással imádkozni kezdtek. A fiú komor arccal nézte a gyászolókat, miközben egy házfalnak támaszkodott.

Noira odalépett hozzá és belekarolt. Blakmun sóhajtott egyet és elindultak. A falu határáig némán sétáltak, ott azonban Blakmun elengedte Noirát és ránézett.
- Mondd csak, N néni, miért van az, hogy te olyan sokat tudsz másokról, de rólad alig tudni valamit? Még én se tudok rólad semmit, pedig én veled élek! Hogy kerültél ide, hogy lettél a falu vezetője, miért vagy egyántalán itt? Ki vagy te? Miért különbözöl tőlünk?
- Miért érdekel? - szegezte a fiúnak a kérdést Noira. - Ha választ kapnál, változna valami?
Blakmun egy pillanatra zavarba jött és szégyenkezve hajtotta le a fejét.
- Nem tudom. Lehet. - aztán felszegte a fejét és határozottan nézett nevelőanyja szemeibe. - De ha válaszolsz, talán tudok segíteni.
- Miben kéne segítened?- kérdezte csendesen Noira.- Tudod, azelőtt, hogy hozzám kerültél, is nagyon jól elboldogultam.
- Én… Én csak… Csak meg akarlak érteni!- tört ki a fiú. - Miért nem engeded? Miért kell azt éreznem, hogy vezekelsz valamiért?
Noira nem válaszolt, hanem intett a fiúnak, hogy kövesse. Amikor elértek a sziklaszirt egyik barlangjában berendezett otthonukhoz vezető út kezdetéhez, Noira megállt.
- Miért álltunk meg?
- Te még sose jártál a szirt túloldalán, igaz? - nézett fel a nő. Blakmun csodálkozva felelt
- Egyszer elcsavarogtam arra, de nem jutottam el odáig. Miért?
- Arrafele csak én ismerem az utat. Most pedig idejét érzem, hogy megválaszoljam a kérdéseidet. De csak ha átértünk. Sok mindent meg fogsz érteni ott.
Blakmun értetlenül nézett nevelőanyjára. Nem értette, mi az összefüggés Noira és a szirt túloldala között. De megvonta a vállát és határozott hangon kérdezte:
- Nos, akkor merre lehet átjutni?
Noira nevetve kócolta össze a fiú hosszú haját.
- Jól van, Kölyök, ezt szeretem benned! - aztán száraz hangon folytatta. - Mindig maradj mögöttem, úgy nem esik bajod.

Nem sokkal később egy mély szakadék szélén álltak. Blakmun félve mérte fel a távolságot a két meredek falszakasz között.
- Fölösleges számolgatnod. - szólalt meg Noira - Úgyse repülni fogunk.
- Hát akkor?
- Én teleportálásnak nevezném. Képzeld el, hogy megjelensz a túloldalon. Aztán próbálj csak arra a pontra figyelni, ahol meg akarsz jelenni. Megvan?- nézett a fiúra. Az szemét behunyva koncentrált. - Jó. Most pedig szakadj el a testedtől és képzeld el, ahogy a túloldalon állsz.
Blakmun hirtelen úgy érezte, mintha eggyévált volna a levegővel és elszakadt volna tőle. Zihálva nyitotta ki a szemét és körbenézett. Legnagyobb megdöbbenésére a szakadék másik oldalán állt.
Aztán rémülten ugrott egyet, mert Noira megjelent mellette.
- Te jó ég, N néni! A frászt hozod rám!
- Ügyes vagy, Kölyök. De most már siessünk, a végén még ránk esteledik. - indult neki a fennsíknak a nő. Blakmun követte. A nő sebes léptekkel vezette őt egy szűk ösvényen, mígnem egy sziklafalig nem értek. Blakmun tátott szájjal bámult a föléjük magasodó meredekre.
- Ugye nem most fogunk erre fölmászni? - kérdezte reménykedve, de a válasz elvette reményeit.
- De igen. Elég erős vagy ahhoz, hogy felhúzd magad, nem?
Blakmun idegesen bólintott. Noira mosolyogva folytatta.
- Megnyugodhatsz, csak a feléig kell felmászni. Ott van egy kis párkány - mutatott fel a magasba. - a párkány mögött pedig egy kis barlangnyílás. Oda mássz be. Én is mindjárt megyek. Indulj. - lökte meg a fiút. Az kelletlenül ugyan, de elkezdett felkapaszkodni a falra. Amikor elérte a kiszögellést, lepillantott a nevelőanyjára, a nő azonban nem figyelt rá. Megvonta a vállát és belökte magát a szűk nyíláson.

Mikor a szeme megszokta a félhomályt, körbenézett. Egy hatalmas barlangban állt, aminek közepén furcsa formájú szikla állt.
Blakmun elindult a szikla felé, De Noira - aki abban a pillanatban szökkent be a barlangba - megállította.
- Blak, mit mondtam az idegen helyekről?
- Ööö… Nézzek körül, mielőtt bármit is teszek?
- Körülnéztél?
- Hát… Nem.
- Akkor mire vársz?
Blakmun körbenézett és semmi sem kerülte el figyelmét. Még a falakon csillogó, furcsán nedvesnek tűnő anyag sem.
- Valami van a falakon. - szólalt meg végül.
Noira bólintott. Kinyitotta a tenyerét és egy apró láng jelent meg rajta. Odalépett a bejárat melletti falszakaszhoz és hozzáérintette a kis lángocskát. A fal abban a pillanatban megtelt kékes-vöröses színű lángnyelvekkel, amelyek körbetáncolták a barlang falait. Blakmun riadtan lépett hátra, de kíváncsisága felülkerekedett félelmén. Kinyújtotta kezét és beleérintette a lángba. Először kellemesen melegnek érezte, aztán fájdalom csapott végig a testén. Dühösen szitkozódva ugrott hátra és rázta a kezét.
- Miféle tűz ez? –nézett felháborodottan Noirára. Az magában mosolyogva válaszolt.
- Napalm. Az elolthatatlan tűz. Add ide a kezed, meggyógyítom.

A fiú engedelmesen nyújtotta a kezét. Noira mosolyogva jegyezte meg.
- Tudod, kevés olyannal találkoztam, aki csak úgy beletenyerel a tűzbe csak, mert nem a szokásos színekben pompázik.
- Jó’ van, na! Az otthoni tűz nem bánt senkit, azt hittem ez se fog!
Noira hosszasan bámult a fiúra, majd megfordult és a barlang bejáratához lépett.
- Figyelj, Kölyök, ezt majd ha visszaértem, megbeszéljük. - kilépett a kis párkányra és hátraszólt a válla felett. - Ja és ha kinyitod a ládákat, csak azokat, amelyikeket ki lehet nyitni.
Azzal széttárta szárnyait és elrugaszkodott a szikláról.